Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-03-19 / 12. szám

LUKÁCS EVANGÉLIUMA Ősi prófécia beteljesedésének útján Az orosz-orthodox egyház középeurópai exarchája, Ioann berlini püspök, a Német Béketanács meghívására Potsdamban előadást tartott. Ioann püspök előadásából közlünk néhány részletet: Asszonyok Jézus A keresztyén embert az egyéni életfolytatás, de a nyil­vános tevékenység minden kérdésében is, a Szentírásban kinyilatkoztatott alapelvek ve­zetik. Az isteni kinyilatkozta­tás a leszerelés kérdésében is ad számára eligazítást. Min­denekelőtt az Ür elfogatására gondolunk, amikor az apostol kísérletet tett a fegyveres el­lenállásra és Jézus ezt mond­ta neki: „Tedd hüvelyébe kar­dodat, mert akik fegyvert fog­nak, fegyver által kell elvesz­tők.” (Mt. 26.52.) Ezek egy olyan Hatalmas­nak a szavai, aki kétségtele­nül elutasította a fegyver használatát, mert békét akart. Nagyonis tudatában volt ere­jének, Ez Péter apostolhoz in­tézett szavaiból nyilvánvaló: „Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, s Ö nem adhatna mellém akár tizenkét sereg angyalnál is többet?” (Mt. 26,53.) Ahol az erősebb valaki javasolja, hogy mondja­nak le a fegyverek alkal­mazásáról és használatá­ról, annak szavai mindig megkülönböztetett figyel­met érdemelnek. De elemezzük tovább Krisz­tus szavait és vizsgáljuk meg a Péterhez intézett beszéd kél gondolatát: . mert akik fegyvert fognak, fegyver által kell elveszniük.” Nem szükséges a régmúlt századokba visszamenni é mondanivaló történeti jogo­sultságának igazolásáért. Napóleon az 1796. évi itáliai háborút követő több hódító hadjárata után nem a maga, 1815-ben bekövetkezett végle­ges veresége felé haladt-e? Nem vesztett-e II. Vilmos, az első világháború bűnrészese, négy évi háború után trónt és birodalmat? És nem érte-e ha­sonló sors Hitlert, a Szovjet­unióra való rátámadása után? A történelem nyomatékosain tanúsítja, hogy minél tökéletesebbek a fegyverek, annál gyorsab­ban következik be az agresszor pusztulása! Időközben a haditechnika a tökéletesedésnek már olyan fokára jutott, hogy mi ma már abba. a korszakba léptünk, melyben a háborús fegyverek ezt a nevet kapják: ..tömeg- pusztító fegyverek.” Geológiai méretű energiát ismert meg az ember, hogy aztán a háborúban azt ön­maga ellen vesse be. De az emberi szellem még ezt sem elégelte meg. Feltalálta az en­nél is sokszorosan hatéko­nyabb fegyvert: a hidrogén­bombát. Csak ha tudjuk, hogy a csillagászok feltevése sze­rint a napon és távoli csil­lagokon- tartósan megy végbe az ahhoz hasonló magreakció amely a hidrogénbombában másodperc-gyorsasággal tör­ténik, mérhetjük fel igazán, hogy mit jelent a hidrogén­bomba. A mindeneket megáldó és a végtelen bölcsességű Teremtő, Isten, ezeket az erőket azért adta az izzó napba és azért teremtette őket, hogy lehetővé tegye a hidég bolygókon az életet, a meleget, a szépséget és kényelmet. De őrültek, akik egy új há­ború kirobbantására tö­rekszenek. ezeket az erő­ket a halál és a megsem­misítés szolgálatába akar­ják állítani. Rájuk is ér­vényes az Űr komoly fi­gyelmeztetése: „Akik fegyvert fognak, fegyver által kell elveszniük.” Mi akarunk hinni ezekben az igékben és a népekhez fordulunk, kö­vessék az Űr tanácsát, Aki szeret minket, Aki javun­kat és békénket akarja. Békepolitikát folytató poli­tikusok szájából halljuk „az általános és teljes leszerelés” követelését. És ez teljes össz­hangban áll Krisztus szavai­val. Azt is megjegyezzük, hogy ez a követelés nem féle­lemből támad. Mert nem gyá­moltalan, hanem erős államok követelése ez. Ebben a vonat­kozásban megkülönböztetett jelentősége van a Szovjetunió legutóbbi leszerelési javasla­tának. E javaslat ellenzői ké­telkednek a javaslat becsüle­tességében. Csakhogy megfe­ledkeznek itt arról, hogy a háború nem jár semmiféle előnnyel, de jár sokkal in­kább pusztulással. Ezért a -békét célzó javaslat feltétle­nül komoly és becsületes javas­lat. Itt érvényes ez: félre a bizalmatlansággal! Éppen az egyház járulhat hozzá a bizal­matlanság eloszlatásához. A leszerelési javaslat becsületes javaslat, miért ne érthetne hát vele egyet az ember? P olitikai megfonto­lások ugyancsak igazolják a javaslat megvalósíthatásá- nak lehetőségét. Mert nem ügy van-e, hogy a szocializmusban meg­szüntették azokat az oko­kat, melyek háborúra ve­zethetnek? A szocializmus nem ismeri az embernek ember általi semmiféle kizsákmányolását — még annak leglelkiismeretle­nebb formáját —, a gyar­mati rabszolgaságot sem' A szocializmusban nincs ok gyarmati rablóháborúra. S épp így nincs benne ok olyan vi­szályra, mely egyes államok között a gyarmatokért dúl. A teológia is ezt a bol­dogító kilátást tárja elénk. Van Isten igéjében egy pró­fécia, melyet már hatszáz év­vel Krisztus születése előtt Ézsaiás próféta mondott: „... és csinálnak fegyvereik­ből kapákat és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel és hadakozni többé nem tanul." (Ézs. 2.4.) Mi hisszük, hogy ez a pró­fécia igaz és még be kell teljesednie. Ezért az álta­lános és teljes leszerelés lehetőségében is hiszünk. Eddig nem 'tudtuk, hogy en­nek a próféciának hogyan, milyen úton-módon kell be­teljesednie; most azonban lát­juk, hogy a földön a békének hatalmas erői támadtak, me­lyek a háborút megakadályoz­hatják. Ezeknek az. erőknek élén áll a szocializmus. Ezért látjuk a szocializmusban azon erők egyikét, melynek tevé­kenysége arra irányul, hogy minél gyorsabban bekövetkez­zenek az Ézsaiás próféta által megjövendölt idők. 1 Természetesen ez nem tör­ténik véletlenül. A szocializ­must olyan emberek építik, akik szilárdan elhatározták, hogy azt megvalósítják. Cse­lekedeteik akarati-aktus ered­ménye, és ahol tevékenységük állan­dóan az emberek közötti igazságosabb viszonyok megteremtésére irányul, az ő akaratuk és Isten akarata összhangban van! Mert Isten és az igazságosság nem különíthető el egymástól. Ugyanígy van ez a béke korszakának hajnalával is. Nem a háború, hanem a béke az Isten akarata. Egy békés és igazságos társadalom felépítése — nem pedig az ellentmon­dásoktól és háborúktól megszaggatott társadalom — felel meg Isten tervei­nek. (Folytatás a 3. oldalon.) KÜLÖNÖS NÉVSOR. Fel­sorolnám őket, mint a tanít­ványokat s éppen tizenket- ten lennének, akik Jézus ügyében, vagy Jézus körül nevesekké váltak Lukács köz­lése szerint. De nem teszem, mert soha­sem voltak együtt Jézus kö­rül. Külön-szerep jutott mind­egyiknek. Volt közöttük elaggott vén- ség, akinek több mint hat év­tizedes névtelen özvegység után csak annyi szerep jutott, hogy „szólott felőle”, amikor bemutatták a csecsemő Jézust az Ürnak templomában — s íme két évezredes távlatban ismerjük őt, az Aser nemzet­ségéből való Fánuel leányát, Annát. Volt fiatal céda, utca- rongya. Névtelenül nevesebbé lett ő az előkelő Simon fari­zeusnál, akinek szertartásos, gazdag házában átgázolt min­den illemen és sírva vetette magát Jézus lábai elé s a botrány és a zaklatott lélek a Názáreti által elsimult. Volt két csendes és szorgos lélek, akiknek csodákon tágult sze­mei előtt és dolgos kézmoz­dulatuk mellett megfészkelt a halk betániai otthonban az „egy szükséges dolog” tanítása. Volt, akiről csak pillanatfel­vétel maradt reánk, amint a templomperselybe dobja két fillérjét s voltak, akik műkö­dése elején megindultak a nyomában, követték, mint az árnyék, s a végén ők vitték az üres sír hírét a tanítványok­nak. Közöttük Johanna. Hol vagytok írók, akik ennek az asszonynak alakját megrajzol­nátok, akiről ugyan nem tu­dunk mást, mint hogy „Kuzá- nak, Heródes intézőjének fe­lesége” volt, s hogy ott volt a három között, akik futva vit­ték a hírt: feltámadott az Úr! Mi mehetett végbe ennek az asszonynak a szívében, aki azon az emlékezetes dáridón láthatta Salome táncát s tá­lon a Keresztelő fejét, egészen addig, míg a feltámadás bol­dog hírüladásakor szemébe mondják a tanítványok: „bal­ga mese az, amit beszélsz” Lk. 24:11)!? MENNYI ASSZONY! — s közöttük Jézus szülőanyja, Mária, minden asszonyok leg­többször megénekeltje, — bár a millió ének közül egy sem oly szép, mint amit ő maga dalolt: a Magnificat (Lk, 1:46—55) s akiről így vall a költő: „Kísérlek, mert Öt kíséred. Dicsérlek, mert Öt dicséred. Őbenne dicsérlek Téged.” Tizenkettőt lehetne belőlük i is a tanítványi kör mellé gyű- 1 rúztetni, akik halkan, mint az I álom, járnak a nyomában s I hordozzák az örök nő örök.l nagy kincsét elmélyülten, ál­dozatosan, megszépülve és gazdagon: a szeretetet. Ne számoljuk, hiszen többen vannak akkor is, ha „nehány asszonyról” tesz említést az írás és külön-szerepükben nő­nek naggyá is, ha „sok más asszony” táborában állanak névtelenül. Szerepük számlálatlanul ak­kor válik igazán jelentőssé, ha meggondoljuk, mi volt a nő szerepe akkor a társada­lomban. Bár Izrael népe eb­ben a kérdésben kulturáltan magasabb fokon volt sok kör­nyező népnél s az ótestamen- tom, különösen a Példabeszé­dek könyve, gyakran tér ki a jó asszony dicséretére, szere­pük mégis megalázottabb volt a férfiakénál. AMIKOR JÉZUS SZELÍ­DEN szól a munka lendületé­ben izzó Márta méltatlanko­dására, nem tudom, nem állt-e meg a kanál,' szita, vagy kö- pülő a kezében s nem értet­te-e egészen más hangsúllyal a szókat, mint mi: „töröd magad, pedig . .Bizony, tö­röd magad. Gyermekgondozás, háztartás, gabonaőrlés, ke­nyérkészítés, vízhordás, sátor­készítés, aratásnál maroksze­dés, szövés-fonás, ruhakészí­tés, foltozás, gyapjúnyírás — mindez női munka volt. Ami­kor női egyenjogúságról szó sem volt, amikor az iparosodás­nak még a hajnala sem de­rengett, amikor a női „mű­szakot” nem sorrendezíék, de súlyosabb volt, mint valaha, Jézus „pedig” szavában bizonnyal ott volt az „egy szükséges dolog” bizton­sága mellett a szánó sze­retet és megértés is: ne­ked is jogod volna több kultúrára, megbecsültebb életre, igazabb emberség­re és bizony az egy szük­séges dolog kincses tár­házában mindezek, hiszem, szintén benne voltak. CSODA-E, hogy a női meg­becsülésnek ezt az ősi, nemes idilljét éppen Lukács, az or­vos, az emberséges ember je­gyezte fel s hogy nála kerül szóba az elveszett drachma tanításának értékét megbe­csülő és örvendő asszonya, a hamis bíró előtt álló öz­vegyasszony öntudatos harca s a többi nőalak mind, akiket nem számolni kell, hogy hányán vannak, hanem körül észrevenni Jézus hatalmas lettét a nők helyzetében, amit Pál később már ter­mészetes tényként mond •gy „nincs férfi, sem nő..." (Gál. 3:28). Távol éli tőlem, hogy egy­szerűen vonalat húzzak Lukács látásától a dolgozó nő mai megbecsült helyzetéig, vagy a ceyloni miniszterelnökasz- szony szerepéig, vagy akár a költői szó bizonyságáig: „én láttam a Nőt az élet és a sze­relem felett.” Más kérdés a társadalom fejlődése és a női emancipáció ügye, semhogy egyszerűen vonalazni lehetne. Jézusnál az ember értéké­nek és megbecsülésének hallatlan horderejű ügyé­ről van szó. Lukács ész­revette, mit jelent ez a nőknek s finom -érzékkel felgyűjtötte az anyagot. Köszönöm neki a Máriákat, Erzsébetet és Annát, az édes­anyát Nainban és a bűnös asszonyt, aki nagyon szeretett. Johannát és Zsuzsannát, Már­tát és Jakab anyját, a példá­zatok nőalakjait, a névtelene­ket s a „sok más asszonyt”, akik a nyomában jártak s köszönöm, hogy ők hozták el a feltámadás hírét. Éva, aki bűnre vitte Ádá- mot, mássá lett bennük! Koren Emil A Lutheránia ének­és zenekara 1961. március 26-án, virágvasárnap délután a 6 órai istentiszteleten a Deák téri templomban előadja: BACH JÁNOS PASSIÓ-JAT Igét hirdet: Káldy Zoltán püspök Belépődíj nincs Offertóriumot tartunk A Saítáasztály. iratterjesztésében kapható: (Budapest, Vili. Puskin utca 12.) Biblia 60,- Ft Biblia (pegamoid) 80,- Ft Biblia (bőr) 100,- Ft Családi Biblia 150,- Ft Újszövetség 20,— Ft Enekeskönyv 40.- Ft Énekcskönyv (műbőr) 50,- Ft Imakönyv (Jávor) 20,- FI Imakönyv (Groó) 12,- Ft Passió 3,- Ft Czezárea Filippi ÜGY FEKÜDT a város a hegy lábánál, mint fáradt vándor az út szélén. Hűvös hegyi szél nyalábolta fel olykor a port és behordta az ablakokon, ajtókon, máskor viszont egy másik táj, a hegyi táj, friss levegőjével töltötte meg a szobákat. A hegy csúcsa vakítóan tündökölt, havas volt. A hegy lába belelógott az örök nyárba. A házak fehérek voltak, a tetők lapo­sak. Este a házak tetején lehetett elfogyasz­tani a vacsorát a káprázatos, csillagos, sötét­kék ég alatt. Fű, fa virág ilyenkor mélyen lé­legezte be az emberrel együtt a csendet és a frissítő levegőt. Északon a pogány világ terült el, Szíria. Er­ről jöttek be néhány évtizede a rómaiak, talán itt pihentek meg először Izrael területén és Ut rázták le sarujukról, köpenyükről a port. Es erre északra fognak tartani néhány év múlva az apostolok, vándorbottal a kezükben, evangéliummal a szívükben. Es ugyanabból a .forrásból elégítik ki majd szomjukat, amely­ből egykor a római kohorsok. A hegy tövénél csörgedező forrás bővizű és édes. Üdíti a szomjúhozót. A hegy a Hermon hegye, a for­rás a Jordán forrása, a város pedig Cezárea Filippi. A VAROS SZÉPSÉGÉ, üdesége miatt min­dig valamelyik uralkodóé volt. Augustus csá­szár Nagy Herodesnek ajándékozta és már Krisztus születése előtt ide járt nyaralni. He­rodes a császár iránti hűségét templomépítés­sel fejezte ki. Kimagaslik a kupolájával a vá­ros főterén. A Herodes-család drágagyöngye a város. Filep, Nagy Herodes fia, a negyedes fejedelem tovább csiszolgatja, fényesíti, ő ne­vezte el Cezárea Filippinek. Megörökítette nevét a város nevével, de ő magáról alig tu­dunk valamit. Ha az evangéliumok nem írtak volna róla, Filep vazallus nevét is úgy elfújta volna a szél, mint a port Cezárea Filippi ut­cáin. (Dk. 3, 1; Mt. 16, 13.) Nem is maradt so­káig Cezárea Filippi a város neve, mert II. Herodes Agrippa, akiben ugyancsak oszt­hatatlan ■ volt a császár iránti tisztelet, Nero- níás-nak nevezte, de most már az új császár­ról, Néróról. Így vésődött kőbe és leírásokba a történe­lem. A havas Hermon változatlanul meresz­tette égnek csúcsait, a Jordán forrása egyfor­mán és gazdagon ontotta édes vizét, csak a város cserélgette neveit egyre tovább, és azóta már réges-régen romokban hever. DE ABBAN AZ IDŐBEN, amikor még nyaralóiban pezsgett az élet, a mezőn szik­rázva virítottak a virágok, és az árpa sárgán ringott a szellő érintésére, hiszen éppen ta­vasz vége, nyár eleje volt (Palesztinában ez mindig március vége, április eleje) a város határában egy csapat férfi jelent meg. Ez nem volt szokatlan jelenség. Jeruzsálem és Cézá­rén Filippi között rendszeres volt. Futárok hozták, vitték,az üzeneteket, rómaiak tartot­ták az őrséget és ünnep táján zarándokcso­portok verődtek Össze, hogy az út fáradalmait megosszák. Ültek a hűvös füvön. Előttük feküdt a vá­ros. Emberek jöttek, mentek dolgaik után, halk zsibongás, az élet lüktetésének foszlá­nyai értek csak idáig. Mögöttük ismeretlen tájak, városok és falvak és emberek, emberek megszámlálhatatlanul sokan, akikkel talál­koztak és akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a Názáretivel. Élmények, fárasztó vándorlások^ nagyszerű jelenetek. A tanítvá­nyok alig bírják az emlékezetük fiókjaiba ra­kosgatni őket. A Mester pedig alig pihen. Ha egy magányos perce lei akkor is velük fog lalkozik, nunhia siettetné valaki. Hajszolja magát, lobog ássál ég, mint az a gyertya, amely hirtelen akarja bevilágítani a szobát. MOST IS, AMÍG A TÖBBIEK a fáradságtól lábaikat kinyújtva rakosgatják egymásra, rá­juk tekint és ez annak a jele, hogy szólni ki­van. Halk moraj fut végig a tanítványokon, úgy fészkelődnek, mint a madarak. Mind a közelében akar lenni, hogy a szavak véletle­nül se hulljanak a süket csöndbe. Ki tudja, miről beszél, mit bíz rájuk? Nem kér-e ke­nyeret, vizet? De amilyen szokatlan a hely itt az ország határánál, olyan szokatlan a kér­dés is, amelyet feltesz a tanítványoknak. — Kinek mondanak engem az emberek? Pillanatok alatt tizenkét motor szivattyúzza az emlékezés kútjából az emberek vélemé­nyét. Kapernaum, Tibériás. Nain. Bethánio Kána, Názáreth és Jeruzsálem, igen Jeruzsá lem, mindenütt mennyi mindent mondtál róla. És megnyílnak a zsilipek: — Némelyek Illésnek, Jeremiásnak, néme­lyek Keresztelő Jánosnak, vagy prófétának mondanak egyszerűen. Mindenki érzi, hogy a szíve csordultig van szeretettel Jézus, a Mester iránt, mindegyik szeretne valami nagyot mondani a saját ne­vében, de ezt még egymás előtt is szégyellik. Jézus rájuk tekint. A szemekből olvas és felteszi a várva várt kérdést: — És ti kinek tartotok engem? Egyszerre hangzik tizenkét „én” és egyszer­re hallgat el tizenkét száj és tizenkét szempár tapad a poros sarukra. Egymás előtt is szé-. gyenlik a buzgóságot, így nem is lehet azt el­mondani, amit egy- szív érez. Ehhez az szük­séges, hogy félrevonuljanak, kettesben, négy- szemközt maradjanak vele. Ott megmonda­nánk, hogy te vagy az apánk, a rokonunk, a barátunk, olyan valakink, akiért mindenre hajlandók vagyunk, ahogyan elhagytuk csa­ládunkat, otthonunkat, csakhogy veled lehes­sünk mindig. Ilyen, s hasonló gondolatok for­dultak meg a fejekben. De egy mély hang a gondolatok hinárából mégis kiemel egy tavi rózsát. Simon Péter,- a halász lassan fogalmaz és röviden felel: — Te vagy a Krisztus,. az élő Isten fia. Tizenkét sóhaj, tizenkét szempár bizakodó csillogása várja a választ. — Helyesen mondtad, bár nem magadtól szóltál. Ezek a szavak az én Atyám szavai. De ha hittel mondod ezt a vallomást rólam, akkor erre a hitre építeni tudtok. És mondom néked, hogy ez a hit mint a kőszikla, olyan erős és biztos. Mondom néked, hogy te Péter vagy és ezen a. kősziklán építem fel az anya- szentegyházamat... A GONDOLATOK VERSENYÉ AR1P ARA KAPNAK száguldanak a tizenkét egyszerű ember lelkivilágával. Micsoda lehetőségek kapuit nyitja meg előttük a Rabbi! Sejtet olyan dolgokat, amelyek legvakmerőbb ál­mukban sem öltöttek soha formát. A jövőt fürkésző szemek előtt a város fe- 'ől madarak röppennek el. Halk suhanásuk messzire viszi az érzéseket és gondolatokat. A Hermon sötét erdeje mindenestül elnyeli őket. Egy pillanat alatt kijózanodott mindegyik. János a köntösét igazgatta, Nátánáel kenyerei keresett a tarisznyájában, Judás a pénzt szá­molta, vajon elég lesz-e mostanra és a közelgő ünnepekre. Jézus újra szólni kezdett. Szeme végigkí­sérte a tanítványok mozdulatait, amely min­den kis részletében az élet szükségességét hirdette. Arról beszélt, hogy neki Jeruzsá­lembe kell menni és sokat szenvedni a vének­től és a főpapoktól és az írástudóktól és meg­öletni és harmadnapon feltámadni. Mindezt úgy mondta, mint aki biztos a dol­gában és megmásíthatatlan tervvel néz a hol­napba és mint aki maga irányítja majd az eseményeket. Ügy is értették, mint amikor azt mondta: „elmegyek és meggyógyítom őt”. Csak egy, egyetlen egy dolog nem fért a ta­nítványok fejébe, az, hogy meg fogják öt ölni. Egy világ omlik mindegyikben össze, amikor ezt hallják. Furcsa, hogy a legszebb remény­ségből Jézus maga ábrándítja ki őket. Mi lesz az ígéretekkel, mi lesz ővelük, akik olyan so­kat tettek fel erre a kockára? A KÖZÖS TILTAKOZÁSNAK ISMÉT PÉ­TER ad hangot. De úgy látszik, erről az útról, ettől az elhatározástól nehéz lesz eltéríteni a Mestert. A tizenkét ember minden lehetőséget megmozgat lelkében. Az egyik a menekülés­ben látja a sors veszélyének elkerülését, a másik a jó barátok segítségében, mert vannak ilyenek, a harmadik az igazságban, amely nem hagyja az ártatlant, a negyedik az em­beri hálában és így tovább. És a szívek rezo­nanciája Péter ajkán mondattá szövődik: — Ments meg Isten, Uram. nem eshetik ez meg teveled! Alkonyra fordul. Elül a város zaja is. Fész­kükre szállnak a madarak. A bogarak is siet­nek éjjeli menedékhelyükre. A csapat feláll. Szállás után kell nézni. A természet hívoga- tóan kínálja párnáit nyugalomra. Néhány nap múlva már útban vannak Je­ruzsálem felé. A falvak, városok népe újra találkozhat a Mesterrel és nem fog egyetlen egy ember mellett sem elmenni úgy, hogy ne segítene rajta. És ha nem mondaná ismételten azt, hogy miért kell Jeruzsálembe mennie, úgy elszállt volna ez a sötét gondolat a tanít­ványok leikéből, mint azok a madarak, ame­lyek Cezárea Filippi felől szálltak a Hermon erdei felé. Rédey Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom