Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-03-12 / 11. szám

AZ ARANYBORJÜ-LUTHER NYOMÁNLUTHER MÁRTON SZERINT az ótestamentum isteni kinyilatkoztatás volt a választott nép, vagyis Izrael népe számára. Van benne evangélium is, amennyiben Krisztusra mutat. Nagyrészt azonban törvényt tartalmaz. Az ótesta- mentomi törvényben vannak természetes erkölcsi parancsok is, amilyenek a tízparancsolatban foglalt törvények: Ne lopj, Ne ölj stb. Ezek minden embernek szólnak. A tíz- parancsolatból Luthert legfőképpen az első parancsolat foglalkoztatta: „Ne legyen más Istened.”

1529-ben Mózes ötödik könyvéről prédikáció-sorozatot tartott. Ezekben a prédikációkban hangsúlyozta, hogy

az első parancsolattal állandóan foglalkozni kell.

Ez óvja meg az embert ugyanis attól, hogy bálványimádó legyen. Izrael példáján szemlélteti, hogy az első parancsolattól való legkisebb eltérés is bálványimádásra vezet.

Az aranyborjú története ezért tanulságos.

AMÍG MÖZES A SINAI HEGVEN tartózkodott, s Isten két kőtáblára írta akaratát, Izrael népe Áron főpapot bálvány-isten készítésére bírta rá. Áron összeszedette az asszonyok, fiúk és leányok arany fülbevalóit („fülönfüggőit”), egybeolvasztotta, majd véső segítségével borjú alakúra formálta. Az aranyborjú előtt azután oltárt épített. Másnap „az Ürnak napja” volt. Ezen az ünnepen Áron és a nép ál dozatot mutatott be a szokásos módon. Ettek, ittak, énekeltek, és még táncoltak is.

A hegyről lefelé jövet, Mó- aes mór messziről hallotta az éneklést, majd meglátta az aranyborjút és a táncolva ünneplő népet. Nagy haragra gerjedt. A táblákat, melyek „Isten kezének csinálmányái valónak, az írás is Isten írása vala”, összetörte. „Azután fogá a borjút, amelyet csináltak vala, tűzben megégető és apróra tőré, mígnem porrá lett, és a vízbe hintvén, itatá azt az Izrael fiaival.” Áron főpapot pedig felelősségre vonta, amiért ilyen nagy bűnbe keverte népét.

MINDEZ MÖZES MÁSODIK KÖNYVÉNEK 32. fejezetében olvasható részletesen. Már maga Mózes is, de még az újtestamentom is sokszor felhányforgatja az aranyborjú esetét. Luther szerint ez azért szükségei, hogy őrizkedjünk mindenfajta bálványozástól, tehát attól, hogy magunk csinálta istentiszteletek segítségével próbáljunk vallásosak lenni. Luther említett prédikációiban rámutatott, hogy

amikor Áron főpap a nép kívánságára aranyborjút öntött, s az előtt istentiszteletet mutatott be, nem gondolta, hogy ez bálványimádás.

Ha az első parancsolatot nem értjük és nem tartjuk állandóan szem előtt, akkor könnyen bálványimádásba esünk mi is Luther tanítása szerint.

Amikor Áron főpap összeszedette a nép arany ékszereit s abból aranyborjút öntött, akkor nem arról volt szó, hogy valamiféle új istennek akart volna szolgálni, vagy más népeknek az isteneihez fordult volna. Hiszen Istent már az ősatyák állatáldozatokkal, borjúk áldozásával is tisztelték. A régi szokás alapján mégis valami egészen nagyszerű vallási dolgot akart Izrael népié Áron főpappal az élén cselekedni: színaranyból való áldozatot akart bemutatni az Urnák

LUTHER MÁRTON, MÖZES ÖTÖDIK KÖNYVE 9. fejezetének 8—11. versei alapján mutat rá éles szavakkal, hogy milyen

könnyen szembekerül Isten első parancsolatával az, aki a saját elgondolása szerint valami kimagasló vallási cselekedetet akar végrehajtani.

„A pápaság alatt mi is elég gonoszul bálványoztunk. Bálványborjúkat is csináltunk. Többet, mint Izrael népe. Az öntött borjút különben Izrael népe nem imádta. Istent akarta imádni, de ennél a borjúnál. Az aranyborjút Isten di esőségére állította fel. Tudta jól, hogy az ótestamentumban az ősatyák, mint Ábrahám, Izsák és Jákob a mi Űr istenünknek borjúkat áldoztak. Ezért fogtak neki s ezért akartak még különbet cselekedni. Azért állítottak fel az élő Istennek aranyból való borjút, hogy azzal szolgáljanak neki, aki őket Egyiptomból kivezette. Az ördögnek bizonyára nem akartak szolgálni. Éppen úgy, mint ahogy

mi is manapság ragyogó és tetszetős vallási cselekedeteinkkel Istent akarjuk dicsőíteni, neki akarunk szolgálni és őt akarjuk magunk iránt engedékennyé tenni.

A magam személyét illetően én se azért szaladtam kolos torba, mintha az ördögnek akartam volna szolgálni, hanem hogy engedelmességemmel, szüzességemmel és szegénységemmel kiérdemeljem a mennyországot. És éppen ez jelenti a borjú felállítását és a borjú imádását. A zsidóknak ez a bűne a borjúval aranyos

LUKÁCS EVANGÉLIUMA

és pompás bűn volt a mi bálványunkhoz és bűneinkhez képest. Ha mi akkor ott lettünk volna, a nagy és szent ájiatos- ságtól a bálványt talán fel is faltuk volna. Bizonyára kegyelettel gondoltak őseik dicső I példájára, hogy azok borjakat' áldoztak. Az ősatyákat akarták tehát követni, s a borjúszoborral az Üristent akarták tisztelni. Aki őket erről lebeszélni akarta volna,, nagyon bátornak kellett volna lennie.”

„MINDNYÁJAN OLYAN TERMÉSZETŰEK VAGYUNK,

hogy bűneinket hamar elfeledjük. Mózes azért mondja a népnek: gondolj arra. hogyan viselkedtél és micsoda gondot okoztál nekem, hogy a bűntől eltérítselek, Istennel kiengeszteljelek s Isten lángoló dühét és haragját rólad elfordítsam. Bűneiket azért emlegeti, hogy ezután a bálványimádástól őrizkedjenek. Nekünk is ezért kell gondolnunk elkövetett bűneinkre. Rájuk kell gondolnunk, hogy azok emléke alázatban tartson bennünket. így szoktam én is eljárni. Mert én, Luther Márton, sokáig szintén gazember voltam. Kolostorba bújtam. Félrevezettem az embereket. Jóvátehetetlenül megtévesztettem sok-sok lelket. Ezt a bűnömet mindig szem- előtt kell tartanom, hogy az prédikáljon nekem az én „jócselekedeteimről” és saját igazságosságomról, amelyekre a pápa egyházában hagyatkoztam s így most mindig arra gondolhassak. hogy Istent többé ne káromoljam és ne gyaláz- zam. És én most már többé nem is vezetem félre prédikációmmal a népet. Krisztust sem áldozom fel és feszítem keresztre többé misemondással. Hanem dicsérem és magasztalom Isten irgalmasságát. Mégis szükségem van Isten kegyelmére és irgalmasságára. Életem tökéletlen és a munkám se olyan, hogy Istennel szemben rájuk tudnám magamat bízni s értük kérhetném és követelhetném magamnak a mennyországot. Dáviddal kell mondanom: „Uram, ne szállj perbe a Té szolgáddal”. Életem gyatra és fogyatékos. A hitem kicsiny. A szeretet is hideg bennem. Szükségem van tehát az Űr Jézus Krisztusra, mint közbenjáróra. Szükségem van az Ö kegyelmének trónusára. Csak ennek leple alatt kérhetem bűneim bocsánatát. Hogyha az öreg gonosztevőt nem zabolázzuk meg magunkban, akkor elfeledkezünk Isten kegyelméről. Ezért tartja Mózes Izrael gyermekeinek mindig az orra alá, hogy a kőtáblákat haragjában ketté törte.

HALLOTTÁTOK, HOGYAN ÉGETTE EL Mózes az arany(Folytatás a 3. oldalon)

Túl vallási és faji előítéleteken...

Az a tény, hogy Jézus két ízben is (Luk. 10, 25—37: az irgalmas, 17. 11—19:a hálás samaritánus) világító példaként állítja a zsidó ember elé a lenézett samaritánust. egy nagy célt szolgál: arra akar rávezetni, hogy hogyan kell jól érteni Isten törvényét és helyesen gyakorolni a kegyességet. Miközben ennek bizonyítását adja (példázatban és történetben), — sajátosan domborodik ki Jézus magatartásában. miképpen emelkedik túl a faji és vallási kereteknek oly szűkreszabott határain.

NINCS JOGOSULTSÁGA A VALLÁSI ÉS FAJI

FÖLÉNYNEK

Ennek Lukács evangéliuma samaritánus-oldalról való megvilágítását adja.

Jézus nem egyszer tapasztalja azt a szomorúan sajátos kettősséget, ami a tan ismerése és a gyakorlati következtetések levonásának hiánya között van — s mindig is lehetséges. Akár az irgalmas samaritánus példázatát, vagy akár a hálás samaritánus esetét vetíti elénk, szembeötlő tény az, hogy mindkét esetben olyan főszereplőként lép elő egy-egy samaritánus, aki megtalálja az Isten szerint való utat olyan kérdésekben, melyekben úgy a pap és lévita. mint a tíz bélpoíklos hiányzó „kilenee” súlyosan el- marasztaltatott. Ez pedig már önmagában véve is igen bátor cselekedet Jézus részéről, különösen is akkor, ha figyelembe vesszük azt. a vallási és faji gyűlölséget. mellyel mindkét nép századokon át egymással szemben viseltetett.

De figyelemre méltó Jézus magatartása azért is, mert a samaritánusokról sem akarja azt mondani, hogy jó a teológiájuk. Sőt, mindkét esetben olyan emberről van szó, öleinek Jézus mércéjén mérve roSsz a teológiája, — vagy talán nincs is teológiája!

Áz irgalmas és a hálás samaritánus mégis minden teológiai alap nélkül találja meg a helyes utat az Isten törvényéhez, ennek a törvénynek a tartalmához való viszonyában.

Persze akkor, mikor Jézus átlépve vallási és faji keretet s importál idegenből figyelmeztető, megszégyenítő tényeket, akkor ezt szeretettől áthatott ítélettel teszi. Nem úgy példák ezek az esetek, hogy most már a samaritánusoknak nincs szükségük a kijelentéshez való viszonyuk tisztázására, hanem úgy, hogy abban a jó reménységben kell lenniök: akiben Isten szeretekének lelke él, az a teológiában megtalálja a helyes utat. Izraelnek sem azt kell követnie, hogy moet már egyszerűen leszállhat a törvény ismeretének talajáról.

Azt kell megtanulnia, hogy a kitűnő elméleti teológiai tájékozottságot Isten nem tekinti többnek annál, mint a spontán, engedelmes, a maga idejében megnyilvánuló cselekvést.

— Jézus tehát nem a saját személye számára emelkedik felül hagyományos vallási és faji különbségeken, hanem Izrael, de nem különben Sa- mária „hasznára”.

VAN TANULNIVALÖ

Izrael számára, de nyilvánvaló (Luk. 9, 51—56), hogy azért Samária sem tetszeleghet a tanítómester szerepében. Mindkét népnek van oka az egymáshoz való közeledésre. Ezt pedig nem csak bizonyítja Jézus, hanem feladatát is teszi úgy, hogy Ö maga elöljár benne. Elég itt rámutatni Lukács evangéliumának azon közléseire, midőn Jézus egyazon indulattól vezérelve fogadja el a farizeusok házába és asztalához való meghívást (7, 36 v., 11, 37 v„ 14, 1 v.), de járja ugyanakkor Samária útjait (9, 51—56 v., 17, 11—19 v.).

Minden esetre

elmarasztalóbb Jézus véleménye a saját népe: Izrael felé, nyilvánvalóan, hiszen Izraelnek — éppen teológiai ismerete alapján

— semmi oka és joga sincsen a fölényeskedésre Sa- máriával szemben. Sőt: ez az ismeret csak akkor válik isten előtt kedvessé, midőn, a helyes cselekvés alapjává, az engedelmesség gyümölcseinek termő

talajává lesz.

— Hiszen Izrael „kiváltsága” éppen az lehetne, hogy a törvény ismerete alapján állandóan biztosan találja meg azt a helyes utat a magatartásában, amit ákár az irgalmas, akár a hálás samaritánus vitathatatlanul e nélkül talált meg.

Van tanulnivaló Izrael számára abban is, hogy a sama- ritánusok úgy teszik azt, amit tesznek, hogy közben semmi hangsúly sem esik személyükre, magatartásuk mentes minden számítástól, de még csak az sem jut eszükbe, hogy mindezért Istennél eldicseked- ;!enek (Luk. 18,11 egy farizeus dicsekvő imádságot mond a templomban).

Isten mindig (azóta is) akkor állít elénk ilyen megszégyenítő példákat a történelemben, amikor az ö népének kegyessége és teológiája már csak arra jó, hogy vallási és faji kiváltságai igazolását keresse vele.

Az ilyen fajta teológiának mindig abban van az ítélete, hogy elhalad mellette az élet. Közben az idegen, a más faj, a más vallás — esetleg minden teológiai alap nélkül, puszta általános emfoerszeretettől vezérelve — megvalósít olyan dolgokat, produkál még olyan dolgokban is eredményeket, melyek elébb csak azért nem valósultak meg, mert

Isten népe elkésett levonni a tan ismeretéből a gyakorlati következtetéseket.

MENNYIRE MÁSKENT

alakulhattak volna emberi sorsok, ha pl. az emberszeretet, a megbocsátás, az egymás terhét hordozásnak tana az adandó pillanatra lett, volna időzítve.

Vitathatatlan az is, hogy Isten példaként is, meg szégyenükre is, mégis csak elvégeztetett, vagy megoldásba lendített olyan problémákat, melyeknek tanát épp oly jói ismertük, mint a pap és a lévita a maga kötelességét.

Amikor Isten népe tűi jut a

faji és vallási előítéletekére mert túl kell jutnia, hiszen feladata ez, — akkor azt is tudnia kell, hogy

ide nem az az út vezet, miszerint lelép az ige, az evangélium talajáról, hanem az: megtanulja jól érteni Isten törvényét a gyakorlati következtetések levonásával együtt. Ekkor és ezért érti meg, és értékeli a másikat annak emberi és erkölcsi értékeivel együtt.

Egyúttal azonban az is világos előtte, hogy Isten nem fogja bemutatni a példákat az élet minden egyes adandó esetére, hanem az ige és a kinyilatkoztatás a lapján a megbocsátó, segítő, gyűlölség nélkül való békés életre mindig ítésznek kell lennie — magától is!

Fodor Ottmár

Az „Egyházi napok” segítsék a békét!

ii.

Bárhol is tartják, vagy nem tartják meg az idei német „egyházi napokat”, ez nem érinti a vita eddigi tanulságait, amelyeket érdemes és szükséges levonnunk nekünk, magyar evangélikusoknak is, akik hitben testvérei vagyunk a németországi protestánsoknak, felelősök vagyunk a világ békéjéért, és a magunk területén is járnunk kell a nem uralkodó, hanem szolgáló egyház útját.

Az „egyházi napoknak” nyugatnémet, sőt NATO politikai célokkal történő elegyítése s ennek kapcsán a berlini „egyházi napok” erőltetése árt a világbékének, árt a németországi evangéliumi egyház egységének, árt az egyház sajátos szolgálatának, és árt a szocializmus viszonyai között útját járó egyháznak.

1. Berlin egyike a világ háborús gyújtózsinórainak — ..frontváros”. A Szovjetunió türelmének és mérsékletének köszönhető, hogy ez a zsinór még eddig nem gyulladt meg és nem borította lángba a világot. De lőporos hordó körül nem jó gyufával játszani.

Olyan provokációs megnyilatkozások, mint ame- "ek a müncheni „egyházi napokon” történtek, százszoros súllyal jelentenék

a béke fenyegetését a kettéosztott Berlinben, amely egyúttal a Német Demokratikus Köztársaság fővárosa. Az „egyházi napok” tömegmegmozdulásai beláthatatlan következményekkel járhatnának. Alkalom lenne a háttérben dolgozó uszítóknak, s ha több nem is sikerülhetne nekik, a feszültségeket növelhetnék, az ellentéteket fokozhatnák a két német állam között. Márpedig a világ békéje csak úgy tartható fenn, ha minden kis parazsat eltipornak mindenütt a földön, nemhogy inkább gyú- anyagot dobnak az ellentétek tüzére.

Nincs az a józan gondol- kozású keresztyén ember — bárhol él is a földön —, aki ne látná be, a mai körülmények között a berlini „egyházi napok” alkalmat nyújtanak a hidegháború fokozására. Az egyház pedig nem válhat a hidegháború eszközévé, amikor Istentől rendelt hivatásához tartozik, hogy a békét szolgálja!

2. A Németországi Evangéliumi Egyház (Evangelische Kirche in Deutschland, rövidítve: EKD) a második világháború után történt megalakulása óta összefogja egy egyházi szervezetbe a két Németország protestánsait. A ketté osztott Németországban az egységes protestáns egyház megléte kezdetben jelképe volt

annak, hogy a keresztyénség- nek a megosztott világban a közeledést kell munkálnia. Pár évvel ezelőtt azonban az EKD a bonni állammal ojyam szerződést kötött, amellyel a magáénak vállalta a nyugatnémet hadseregben folytatandó ka- tonalelkészi szolgálatot, s ezzel egyre jobban éleződő feszültséget teremtett a Német Demokratikus Köztársaság irányában.

A keletnémet kormány ugyanis joggal ítéli meg úgy a helyzetet, hogy az ellene is fegyverkező, NATO kötelékébe tartozó nyugatnémet hadsereg lelkészt szolgálata összeegyeztethetetlen az össz- német evangéliumi egyház létével és igazi hivatásával.

Ezt a feszültséget most tovább fokozza az „egyházi napoknak” Berlinben tervezett megtartása, amely — a nyugatnémet állammal a katonalelkészi szolgálat ügyében kötött szerződéshez hasonlóan — ugyancsak provokatív megítélési nyer az adott helyzetben. Máris

hallatszanak olyan hangok, amelyek arra mutatnak, hogy könnyen törésre kerülhet sor az össz- német evangéliumi egyházban, annak a Német Demokratikus Köztársaságban és a Német Szövetségi Köztársaságban élő két része között.

Ha ugyanis a Németországi Evangéliumi Egyház nem hajlandó tiszteletben tartani a Német Demokratikus Köztársaság szuverénitását, tekintélyét és megbecsülését, ez óhatatlanul szakadáshoz vezet az EKD-ben.

Lehetetlenség ugyanis, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban élő protestáns keresztyének olyan egyházi szervezetnek tagjai maradjanak, amely egyházi szervezet az államuk ellen, annak rendje és békéje ellen lép fel. A történelem és az egyház Ura előtt nagy felelősséget vesznek magukra azok a nyugati egyházi vezetők, püspökök, akik magatartásukkal a Németországi Evangéliumi Egyház megoszlását segítik elő.

Az „egyházi napoknak” Berlinbe helyezése így egészen közvetlenül érinti a kelet- és nyugatnémet keresztyéneket összefűző testvéri kötelékeket, mert azok felbomlásával fenyeget.

3. Nálunk az elmúlt években hallhatók voltak olyan hamis egyházi hangok, hogy az egyház nem politizálhat. Ismételten megtörtént ennek a felfogásnak leleplezése, mert

nyilvánvaló lett, hogy egy bizonyos fajta politikát, közelebbről a ml mai rendszerünket támogató politikát helytelenítették egyes egyházi emberek, ugyanakkor azonban nem emeltek kifogást, ha az egyház bárhol a világon

a nyugati politika előmozdítójaként jelentkezett!

Mindaz, amit az „egyházi napok” berlini kérdésének háttereként előzőleg ismertettünk, világosan mutatja, hogy egyes nyugatnémet egyházi vezetők nagyonis politizálnak, éspedig céltudatosan, néha leplezetlenül állítanak egyházi rendezéseket, megnyilatkozásokat a szocialista tábor elleni politikai és katonai célok szolgálatába.

Ezt azért kell ilyen nyíltan feltárni, mert talán végre rájönnek az „elefántcsonttorony- ba zárkózást” valló teológusok, hogy

nincs politikamentes egyház! Az egyháznak csak az a válaszút marad, hogy döntsön: milyen politika lebeg szeme előtt, amikor munkáját végzi. S hogy nyugaton is létezik az egyház számára becsületesebb politika, mint a német revansizmus és az elvakult kommunistaellc- nesség, azt Niemöller, Barth Károly, Gollwitzer és még néhány kiemelkedő egyházi név jelzi, akik következetesen harcolnak azért, hogy az egyház

Krisztus egyházához méltóan töltse be küldetését ma, a szocializmus és a béke erői világméretű növekedésének, a színes bőrű népek növekvő függetlenségi törekvéseinek és a fenyegető atomháború iszonyatos lehetőségének napjaiban. Az „egyházi napok” berlini ügyével kapcsolatosan

döntő módon arról van szó: tud-e az egyház sajátos hivatásának megfelelő politikát folytatni — jelen esetben Nyugat-Német- országban —, vagy pedig egyszerűen a nyugati politika járszalagjára kerül?

4. Mi magyar evangélikusok, jószívvel szocializmusban élő egyház vagyunk, és ezt a helyzetünket, ebből következő feladatainkat örömmel, Isten iránt való engedelmességgel vállaljuk.

Nem mindegy számunkra, hogy a keresztyénség megbecsülését mennyire szolgálja vagy rontja egy-egy egyházi megnyilatkozás. Nem kétséges, hogy egyás nyugatnémet egyházi vezetők magatartása árt a keresztyénség hitelének és helyzetének.

Ha már a politikai megfontoltságuk és egyházi látásuk nem akadályozza meg, legalább a testvéri szolidaritásnak meg kellene gátolnia azt az ellenséges hangot, amelyet néhány nyugatnémet egyházi vezetőember állandóan használ a szocialista államrendszerekkel szemben. A keresztyén emberek lépéseinél sohasem hiányozhat az egész keresztyén- ségre és az emberiségre való tekintet. Nekünk, keresztyén embereknek úgy kell az igét hirdetnünk, és úgy kell politikai kérdésekben is döntenünk, hogy azzal Jézus Krisztus előtt, keresztyén testvéreink előtt, népünk előtt és az egész emberiség előtt megállhassunk.

Veöreös Imre