Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-03-05 / 10. szám
LUKÁCS EVANGÉLIUMA lelkész-beiktatás a Békéscsaba-Erzsébethelyi gyülekezetben Vasárnap, február 26-án du. 6 órakor istentisztelet keretében iktatta be Benkö István gyulai lelkész, aki Mekis Ádám esperest betegsége idején helyettesíti, a békéscsa- ba—erzsébethelyi gyülekezet ú;j lelkészét, Deme Károlyt, akit Mezőberényből egyhangúan hívtak meg az állás betöltésére. Az espereshelyettes Zsid. 13:8 alapján tartotta beiktató beszédét. Egy változó világban, mikor a városban, a megyében és az egész országban megváltozott, gazdagodott, fejlődésnek indult az élet. erőteljesen kell hirdetni gyülekezeteinkben a reménység evangéliumát — mondotta. Reménységgel kell odaállnunk minden olyan fáradozás és erőfeszítés mellé, amely a mi egész változó korunkban, a sokat emlegetett atomkorszakban, az emberi reménység megőrzését és megerősítését akarja szolgálni. Deme Károly szlovák nyelvű igehirdetésében Mt. 20:28 alapján, magyar nyelvű igehirdetésében Fii 2. alapján Jézus az emberhez odahajló szolgáló szeretetéről, egyszerűségéről és alázatáról beszélt. Szerényen, a segítő szeretet készségével szeretne szolgálni. Az istentisztelet után tartott közgyűlésen a Kelet Békési Egyházmegye nevében dr. Péterffy Gábor felügyelő, a békéscsabai gyülekezet nevében Bankó András felügyelő, a lelkészi munkaközösség nevében Benkö István espereshelyettes, a mezőberényi gyülekezet részéről Fabólc Ferenc lelkész mondott üdvözlő szavakat. Táviratilag-”köszöntötte az új erzsébethelyi lelkészt dr. Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő, D. Dr. Vető Lajos püspök. Linder László, a gyülekezet köztiszteletben álló volt lelkésze. Káldy Zoltán püspök többek között ezt írta köszöntő táviratában: Békéscsabán csak olyan lelkészi szolgálat lehet gyümölcsöző, amely mindig szem előtt tartja egyházunk közös döntéseit és hozzájárul a konkrét nemzeti feladatok megoldásához. Ehhez kért Istentől bölcsességet és sok erőt. A békéscsabai gyülekezet vacsorán látta vendégül a vendégeket. Itt köszöntötte Deme Károlyt a helyi református gyülekezet és a megye részéről Gregor György főelőadó. Mekis Ádám esperes is megjelent ez alkalommal. Köszöntésében arról szólt, hogy a lelkésznek a gyülekezetén kívül is úgy kell forgolódnia az emberek között, hogy jó bizonyságot szerezzen mindenfelől. Az együttlét kedves mozzanata volt, mikor De- dinszky Gyula igazgató-lelkész a megjelenteket üdvözölve külön köszöntötte Deme Károfy lelkész édesanyját is, aki erre az alkalomra érkezett meg Szlovákiából. A köszöntésekre válaszolva Deme Károly lelkész elmondotta, hogy nagyon egyszerű körülmények közül, egy ideig munkásként is dolgozva, jött a lelkészi pályára. Ügy tapasztalta eddig, hogy a megértést minden emberrel meg lehet találni, ha a szeretet közös alaphangján szólalunk meg. B. L. Varsóban ülésezik az idén a Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottsága (Genf) A Lutheránus Világ- szövetség Végrehajtó Bizottsága Varsóban tartja június 27—július 1-ig ez idei ülését. A Lutheránus Világszövetség legközelebbi közgyűlése 1963- ban lesz Helsinkiben. Ennek a közgyűlésnek témája és szervezeti előkészítése áll majd a varsói végrehajtó bizottsági tárgyalások középpontjában. A Végrehajtó Bizottság nevezi ki majd az új főtitkárt is. Dr. Carl E. Lund-Quist kiválása óta ezt a tisztséget ügyvezetőként az eddigi helyettes főtitkár: Kurt Schmidt- Clausen lelkész látja el. A Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottsága intézi az ügyeket a Világszövetség két közgyűlése közötti időszakban. A Világszövetség alkotmányában a Végrehajtó Bizottságról és a főtitkári tisztségről többek között ez áll: A Végrehajtó Bizottságról. 1. Minden közgyűlés 19 személyt választ, akik az elnökséggel együtt képezik a Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottságát. A Végrehajtó Bizottság legalább négy tagjának nem-teológusnak kell lennie. A végrehajtó bizottsági tagság elosztásánál megfelelő módon tekintetbe kell venni az ilyen tényezőiket: az egyházak számbeli nagysága, kontinensek és országok szerinti földrajzi megoszlás, valamint az ifjú- és kisebbségi- egyházak megfelelő képviselete. Az ifjú-egyházak és a kisebbségi-egyházak tagjainak kiválasztásánál arra kell törekedni, hogy minden közgyűlésen más országból való tagot válasszanak. 2. A Végrehajtó Bizottság evente legalább egyszer ülésezik. Tagjai sorából megválasztja a Világszövetség három alelnökét. Megválasztja ezenkívül a Világszövetség anyagi ügyeinek vezetőjét. E tisztség- viselők feladatai sorába tartozik mindaz, mely általában ezekkel a tisztségekkel együtt jár. 3. A Végrehajtó Bizottság viszi a Lutheránus Világszövetség ügyeit két közgyűlés közbeeső időszakában. Felügyel az egyes nemzetekben létrejött nemzeti bizottságok felett, évenként átveszi ezek jelentéseit; egy végrehajtó titkárt választ, kijelöli ennek feladatait; minden tagegyházának átfogó évi jelentést juttat el (beleértve a minél részletesebb pénzügyi beszámolót). kinevezi valamennyi bizottságot és külön bizottságot és minden tekintetben képviseli a Világszövetséget kifelé. 4. A Végrehajtó Bizottságban megürült helyeket a Végrehajtó Bizottság időtartamára maga betölti. 5. A költségeket, melyük a végrehajtó bizottsági tagnak a Végrehajtó Bizottság ülésein való részvételéből keletkeznek, az az egyház viseli, melyhez az illető tag tartozik. vagy pedig annak a nemzeti bizottságnak részéről nyer rendezést, melybe az illető végrehajtó bizottsági tag egyháza képviselve van. A végrehajtó-titkárról. Minden közgyűlésnek közvetlenül a bezárása után a Végrehajtó Bizottság egy végrehajtó titkárt választ, aki ezt a tisztséget főhivatalként tölti be és a legközelebbi közgyűlés végéig marad hivatálában. Minden emberért A harmadik evangélium közvetlen hangú írója rendkívül pedáns ember. Bár az ún. „második nemzedékhez” tartozik — tehát ahhoz a nemzedékhez, amely már nem a „kortárs” szemszögéből nézi az eseményeket —, kutató szeme nyomonkísér minden fellelhető adatot, ami valamilyen formában Jézussal kapcsolatos. Ám ő határozott írói célt követ. Tolla nem rögzít mindent. amit vizsgálódó szeme észrevesz, vagy éber füle meghall. Ö maga pogány származású. Az egyetlen nem-zsidó írója az újszövetségi könyveknek. Érthető, ha mindenek- feletti írói célja, hogy kimutathassa: hozott-e az evangélium valami egyetemes emberit, üzenete szól-e’ minden idők minden emberéhez, vagy csupán leszűkített földrajzi határok között egyetlen nép mondhatja a magáénak? Az önként maga elé tűzött feladat izgalmas, megoldása nem könnyű, mert sok fáradsággal jár, de megéri, mert nyomában színes és eleven távlatok bontakoznak ki. Már a források tanulmányozása, a szemtanúk meghallgatása arról győzi meg, hogy az Evangélium minden emberé, hiszen a formába öntött mű igen határozott vonásokban tükrözi ezt a látást. Lukács evangéliumát méltán nevezik a — „pogányok evangéliumának”. Mik ezek a vonások? 1. A csillagok járását páni félelemmel követő ókori ember valami újról hall, valami új fényt lát. Ám, ez az új fény nem távoli csillagok révedező sugára, hanem egy gyermek arcán ragyog fel. Hódolói nem szertartásos udvaroncok, hanem — pásztorok, akik a szívüket hozzák és akikben van megértés a szegénységben született Megváltó elhagyatottsága iránt. Ők kapják az első üzenetet, „minden népnek örömét” e gyermek születésén... 2. A templom hívatásos szónokai nem veszik észre; nem róla szól a prédikáció, nem őérte ülnek ünnepet, tiszteletére nem folyik semmiféle szertartás. Pedig Ő ott van a templomban. Szülei odaviszik, mivel a mózesi törvény szerint minden elsőszülött az Űré (II. Móz. 13:12). Aki észreveszi — egy Simeon nevű ember — szinte eszelős boldogsággal veszi karjaiba és szívéből feltör a hála a felett, hogy „láthatta Izrael vigasztalását”, akit „Isten minden nép szemeláttára készített, világosságul a pogány oknak. 3. Valóságos ember volta nemcsak abban realizálódik, hogy úgy születik a világra, mint minden más ember, hanem abban is, hogy származása — Lukács szerint — az első emberpárig nyúlik vissza. Máté csak Ábrahámig viszi vissza Jézus nemzetségtáblázatát. Lukács ezzel nem elégszik meg. Ö Istennek az egész világra szóló iidvtervét látja maga előtt, ezért megy vissza az „első evangé- lium"-ig, tehát addig az Ígéretig, hogy a bűnbe- esett „első Ádám” utódai közül jön majd valaki, — Pál apostol szavai szerint — a „második Adám”, aki a kígyónak, azaz a bűnnek fejére tapos. Éppen ezért a Lukács-féle nemzetségtáblázat 77 nevet mutat fel, és mint ilyen kétségtelenül teljesebb és alaposabb a Máténál található katalógusnál. 4. Hetven, név szerint nem ismert, tanítványt is kiküld Jézus „minden városba és helyre, ahová menni szándékozott”. F.zekről az „előhímö- kök”-ről is csak Lukács tesz említést egyedülálló módon. Oda küldte őket, „ahová menni szándékozott”. Ám Jézus nemcsak Izrael határait járta. Ott találjuk Öt saját hazája határain túl is, Tirus és Sidon vidékén. Talán nem tévedünk, ha a 70 tanítványban a világot átfogó igehirdetés első képviselőit látjuk. 5. A kegyelem tehát nem egy néphez kötött, hanem független és szabad minden népi vagy földrajzi leszűkítéstől. Isten másnak is ajándékozhatja, nemcsak a kiválasztottaknak. A názáreti zsinagóga hallgatósága ugyancsak megdöbbenve hallgatta a különös prédikációt: „Illés idejében sok özvegyasszony volt Izraelben, mikor az egész tartományban I nagy éhínség támadt, ám azok közül senkihez sem küldetett Illés, csak Szidon vidékén Sa- reptába egy özvegyasszonyhoz. És Elizeus idejében sok bél- poklos volt Izraelben, de azok közül egy sem tisztult meg, csak a szír Naámán ..Lukács tudatosan rögzíti ezt a prédikációt, hiszen Sarepta is Izraelen kívül eső terület és a szír Naámán is pogány!! És vajon a nagy vacsoráról szóló példázat nem arról szól-e, hogy az Isten hívását elhárító „kiválasztottak” és „meghívottak” mintegy kényszerítik Istent arra, hogy másokat hívjon? Pogányokat, „az utak és sövények’ kallódó embereit, akik nem kényes- kednek, nem szabnak feltételeket, hanem az első szóra örömmel gyűlnek össze annak hajlékában, aki személyválogatás nélkül szeret, és egyképpen hajol le minden bűnbocsánatért vágyakozó, megváltást kereső bűnös emberhez... 6. A világtávlatú igehirdetés parancsát — Lukács szerint is — a feltámadott Jézus búcsúszavai tartamazzák. Bár a kereszt lezárta Jézus földi szolgálatát, húsvét felől új fény támadt. A feltámadott és élő Jézusban új élete lehet minden embernek. Lukács hangsúlyozza, hogy a Feltámadottról szóló igehirdetés nyomán már nem „látni” kell, hanem „hallani” és hitben járni. Az emmausi tanítványok is a Bibliából értik meg, hogy mindennek így „kellett” történnie. A tanítványokhoz intézett búcsúparancs is így hangzik: „ ... hirdet tetnie kell a megtérésnek és a bűnök bocsánatának az Ö nevében minden nép között...” Összegezve: Lukács evangéliumából félreérthetetlenül kicsendül a boldog híradás, az evangéliumot nem sajátíthatja ki magának egyetlen nép, egyetlen gyülekezeti közösség sem. A vallási szűkkeblűség gondolatát Jézus határozottan elutasította. A kegyelem ma is hívja, gyűjti az egész világon mindazokat, akik hittel / fogadják a hirdetett Igét. Zoltai Gyula Az „Egyházi napok” segítsék a békét! A kettéosztott Németország protestáns egyházi köreiben az utolsó hetekben, első látszatra külsőleges, valójában azonban mély ellentéteket feltáró kérdés körül izzik a vita: hol tartsák 1961-ben a Kirchentag-ot, az „egyházi napokat”? Mivel a kérdés mögött nem egyszerűen németországi egyházi belflgy húzódik meg, hanem a vita szoros kapcsolatban van az egyháznak a béke érdekében kifejtendő szolgálatával, indokolt, hogy mi is foglalkozzunk a történtekkel és levonjuk belőle a tanulságokat. 1951-ben minden évben megrendezik a németországi Kirchentag-ot. Ezeken az „egyházi napokon” előadássorozatok, eszmecserék, bibliatanulmányok, ünnepélyek és más rendezvények vannak. A különböző városokban megtartott Kirchentag-okon részt vettek nagy számban Kelet- és Nyugat-Németországból protestáns keresztyének, sőt sok külföldi vendég is, köztük neves egyházi személyiségek. Sajnos, ismételten adódott az „egyházi napokon” olyan jelenség, amely elhomályosította az eredeti célt, azt ugyanis, hogy a Kirchentag a német evangéliumi egyház együvé- tartozásának és a korszerű egyházi mondanivalónak kifejezésére szolgáljon. Többször fordult elő zavaró körülmény, amely elárulta, hogy bizonyos erők az „egyházi napokat” nyugati politikai érdekek céljaira akarják felhasználni. Már az első berlini Kirchentag-on, 1951-ben, sokaknak feltűnt egy jellemző esemény. Kelet-Berlinben, a Mária- templomban tartott ünnepségen részt vett az azóta már elhunyt Wilhelm Pieck, keletnémet vezető államférfi, de a német protestáns keresztyén- ség legbefolyásosabb embereinek sem sikerült elérniük, hogy a nyugatnémet állam kancellárja hajlandó legyen ugyanakkor beülni a temp- lompadba. Ez a kis jelenet figyelmet keltőén jelezte, hogy a kettészakadt Németországban melyik állam tartja tiszteletben az egyházi egységet, amelyet az össznémet protestáns egyház és a közösen tartott Kirchentag képviselt. 1956-ban, a Majna melletti Frankfurtban tartott „egyházi napokon” megjelent meghívottként Otto Nuschke miniszterelnökhelyettes a Német Demokratikus Köztársaság képviseletében. Ott az egyik munkacsoport eszmecseréjén felszólalt. A kiszabott felszólalási időt túlhaladta 3 perccel, s ezért mondat közepén félbeszakították. Ez a másik jellemző eset is utal már arra, ami a későbbi években még inkább megmutatkozott. Nem tűrnek csak „nyugati” politikai hangot. Ismételten kitűnt, hogy az „egyházi napok” rendezvényeibe az a nyugati politikai szempont beleelegyedett, amely nemcsak nem ismeri el a Német Demokratikus Köztársaságot, hanem fenyegetően is lép fel vele szemben. 1959-ben a müncheni „egyházi napokon” az egyoldalú nyugati politikai szemlelet megnyilatkozott — amint annak idején lapunk is feltárta, vagy pl. a Stimme der Gemeinde című nyugatnémet egyházi lap is hrbáztatólag megállapítja egyik legutóbbi számában — a témák megválasztásában, a majdnem kizárólag nyugatnémet neveket tartalmazó előadói névsorban, főképpen pedig az egyházi feladattól teljesen elütő rendezvényekben, a nyugatnémet militarista szellemet és revans- vágyat leplezetlenül kifejező katonai és bajtársi találkozókban. Ezen a Kir- chentag-on, de már a meg- előzőeken is sajnálatosan káros szerepet vitt Gersten- mayer, a nyugatnémet parlament elnöke, aki számos megnyilatkozásával a bonni agresszív politika irányában befolyásolta az egyházat és az „egyházi napokat”, amit mint annak egyik világi vezetőembere. közvetlenül megtehetett. Ezek után nem lehet csodálni, sőt természetesnek kell tartanunk a Német Demokratikus Köztársaság kormányának ez év elején közzétett elhatározását, hogy az 1961. évi „egyházi napoknak” Berlinben való megtartásához nem járul hozzá. A keletnémet állam képviselője 1959. december 30-án közölte a keletnémet püspökökkel — a kölcsönös bizalom légkörében lefolytatott beszélgetés keretében —, hogy Berlin kijelölése az „egyházi napok” székhelyéül egyes nyugatnémet egyházi vezetők provokatív szándékát árulja el. Utalt arra, hogy a Német Demokratikus Köztársaság mindent meg kíván tenni a béke megőrzése és megerősítése, s a feszültségek csökkentése érdekében. Viszont — folytatta — az eddigi „egyházi napoknak”, különösen az utolsónak, a müncheninek tapasztalatai alapján, az „egyházi napok” Berlinben való megtartása éppen ellenkező célokat szolgálna. Ezt mutatja például — említette —, hogy Lilje püspök lapjának újévi számában többek között ilyen mondat olvasható: „Ha elesik Berlin, az emberek Lengyelországban és más közép-európai országokban sorsuk meg- pecsételésének fogják felfogni.” Lilje püspök tehát — folytatja a nyilatkozat — Nyugat-Berlint úgy tekinti, mint a nyugatnémet militaristák támaszpontját reakciós és agresszív terveik számára, és az egyház feladatát látja abban, hogy ezeket a veszélyes terveket támogassa. Ezért a Német Demokratikus Köztársaság kormánya a fővárosának belső rendjéért érzett felelősség alapján, továbbá attól a feladattól vezéreltetve, hogy a béke fenntartas- sék és a hidegháború megszüntessék, nem járulhat hozzá a berlini egyházi napokhoz. Amikor ezt kimondja a nyilatkozat, ugyanakkor hangsúlyozza, nincs akadálya annak, hogy az „egyházi napokat” a Német Demokratikus Köztársaság más megfelelő városában megtartsák, amennyiben erre vonatkozó kívánság az egyház részéről felmerülne. A nyilatkozatból nyilvánvaló, hogy a keletnémet kormány lépését a békéért és az ország rendjéért érzett felelősség vezeti, az „egyházi napok” megtartása elé azonban nem gördít semmi akadályt, ha azt egyházi célnak megfelelő keretek között rendezik meg. Annál különösebb, hogy minden józan egyházi és politikai megfontolást megtagadva, még a fenti nyilatkozat kiadásának napján a Berlin- Brandenburg-i egyházi vezetőség (Nyugat-Németarszág) — Dibélius püspök elnöklete alatt — határozatot fogadott el, amelyben szűkszavúan, de éles visszavágásként kimondja: „Nem lát egyházi okot arra, hogy a 10. német evangéliumi egyházi napokra szóló meghívását visszavonja. Ezért fenntartja meghívását Berlinbe.” . Ez a bántó, mint látni fogjuk, az igazi egyházi és emberi érdeket mélyen sértő hang — sajnos — hasonló hangokat hívott elő bizonyos nyugatnémet keresztyén körökből is. Csak azért is Berlinben — tehát ezekután csak Nyugat-Berlinben — legyenek az idei egyházi napok! — kiáltottak többen szenvedélyesen. Ezzel szemben persze széles körben hangot kapott a megfontolt keresztyén gondolkozás is. Számos olyan megnvi- latkozást olvashattunk, amely hangsúlyozza: el kell fogadni a Német Demokratikus. Köztársa- ' ság kormányának megokolt, a béke érdekeire hivatkozó szempontjait, s azt az alkalmat, amelyet az „egyházi napoknak” más keletnémet városban megtartása lehetőségével nyújt. Nem szabad engedni — hangoztatják ezek a nyilatkozatok — hogy az egyház a hidegháború eszköze legyen. Találóan foglalja össze ezt a 1 helyes álláspontot az a, több hozzászólásban is megtalálható, kifejezés; A béke „egyházi napjait” tartsuk az idén! A hivatalos döntés még nem történt meg az „egyházi napok” vezetősége részéről; Fennáll a veszély, hogy Dibélius püspöknek akarata érvényesül, akinek mostani magatartása is beleillik abba a vonalba, amelyet a felsöbbség kérdéséről kiadott, teológiai és emberi szempontból egyaránt tarthatatlan irata mutatott. Ebben szembe akarta fordítani a keletnémet keresztyéneket állami felsőbbségükkel. Bárcsak inkább az a jóra- törekvő keresztyén álláspont győzne a Kirchentag kérdésében, amely mindent megtesz a belső és külső békéért, s nem engedi, hogy az egyház igazi hivatását nyugati hatalmi szempontok, nacionalista és militarista érdekek elhomályosítsák. Érdekes, és nekünk evangélikusoknak örömünkre szolgál az a hírlapi jelentés, amely szerint az „egyházi napok” vezetőségében megoszlanak ugvan a vélemények, és többen Berlin mellett kardoskodnak, de a vezetőség lutheránus tagjai el akarják fogadtatni a Német Demokratikus Köztársaság kormányának ajánlatát, külön is hivatkozva Luther Mártonnak a két birodalomról szóló tanítására, amely világosan szétválasztja a lelki és világi hatalom területét. Veöreös Imre (Folytatjuk)
