Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-02-19 / 8. szám

Műveltség és művészet a dolgozó népért rLUKÄCS EVANGÉLIUMA Február 7-én újból papok népes gyülekezete töltötte meg az Űj Városháza tanácstermét. A budapesti evan­gélikus, református, ortodox, izraelita és unitárius egy­házak lelkészei gyülekezetek, hogy meghallgassák dr. Gyalmos János, a Fővárosi Tanács VB elnökhelyettesé­nek a Szocialista államunk kultúrpolitikája c. előadását. Megszoktuk már, hogy a Hazafias Népfront budapesti bizottságának a rendezésében tartott papi békegyűlések előadásai figyelemre méltó eligazításokat adnak éle­tünk különböző területén. Ez az előadás a jelenlevőket nemcsak mint lelkészeket érdekelte, akik híveikkel való érintkezésben az előadás révén sok hasznos felvilágo­sítást adhatnak a hozzájuk intézett kérdésekre, de ér­dekelte őket — legalábbis nagy számban — mint szülé­ket is, akik ugyancsak ott állnak a „beiskolázás” kér­dése előtt. A széleskörű téma két pillérre épült az elő­adásban: a közoktatás és a népművelés pillérére. Az előadás néhány közérdekű mondanivalóját az aláb­biakban ismertetjük: I. Közoktatás Hazánk felszabadulása ma­gával hozta egész művelődés- ügyünk felülvizsgálásának szükségességét. Nyolc évfolyamú lett az álta­lános iskola. Ennek jelentősége: a tankö­telezettség kiterjedt a 14. élet­évig. Mindenki számára hozzá­férhetővé és elsajátí (hatóvá lett az alapvető általános mű­veltség. Megszűnt tehát az ed­digi művelődési kiváltság. Megvalósult az, ami már az 1919-es Tanácsköztársaság ide­jén is célkitűzés volt. 1949-ben az egységes négy évfolyamú középfokú oktatás, amely két irányú: 1. gimná­zium, 2. középfokú szakokta­tás, lehetővé tette, hogy egysé­ges tantervet, egységes tan­anyagot állapítsanak meg. És lehetségessé vált az állami tan­könyvkiadás. Újabb lépések történtek a mű­velődési kiváltságok további megszüntetésére. A felsőfokú oktatás átalakítása is erre az időszakra esik, ez azonban hosszú folyamat és még ma is tart. Nagy jelentőségű, hogy erős hangsúlyt kapott a mű­szaki felsőfokú oktatás, ami­nek magyarázata az ipari és mezőgazdasági fejlődés igé­nyedhez való alkalmazkodás szükségessége. 1945-ben általánossá vált a felnőtt-oktatás. Hazánk tanuló ország. 1952-ben külön intéz­kedés biztosította a munkában kiváló dolgozók levelező-okta­tását 1959-ben felsőfokúvá vált a aevelőképzés. A fent vázolt iskolarendszer a félszabadulás óta betöltötte hivatását. Az új ötéves tervben erőtel­jesebbé lett a szocializmus alapjainak lerakása s ez a gyorsuló folyamat új követel­ményeket állít oktatásügyünk elé: az oktatásügy továbbfej­lesztésének követelményét. . Két szempontot kell követ­kezetesen szem előtt tartani (e két szempont nemcsak a szocialista, de a kapitalista területnek is problémája): 1. Az élethez való közelítés. 2. A gyakorlatiasság. AZ ÉLETHEZ VALÓ KÖZELÍTÉS , Ezt a kérdést az élettől való elszakadás miatt kell felvetni. Tény ugyanis, hogy az élet túllépett az eddigi műveltségi anyagon. Föl kell tenni itt az alapvető kérdést: mi a mű­veltség? Az új idők új mű­veltségi elemeket hoztak ma­gukkal. Ki a művelt ember? A műveltség folyamat kérdé­se. A XIX. század derekán Európában a műveltség a klasszikus műveltséget jelen­tette. A XIX. század második felében a természettudomá­nyok feszítik a klasszikus mű­veltség falát. A XX. század­ban már az irodalmi és termé­szettudományos műveltség egyensúlyára kellett törekedni. Ma a korszerű műveltséghez hozzátartozik a tájékozottság nyelvi, irodalmi, történelmi te­rületen; a természettudomá­nyokban és ezekhez kapcsoló­dik a gyakorlati elem: manuá­lis és elméleti kérdéseivel. Ezt a műveltséget akarja adni az iskola, mert az iskolának az életre kell nevelnie. Nevelnie kell a társadalomban végzendő munkára, helytállásra. Közép-Európában hagyomá­nyos iskolatípus a gimnázium. Ez a Horthy-rendszerben min­denre képesített. 1949 óta a középiskolák fele részben gim­náziumok, fele részben szak­irányú középiskolák. Komoly erőfeszítések történtek, hogy a munkások és parasztok beke­rüljenek a közép- és felsőfokú iskolákba. Ma az általános iskolát vég­zettek közül városban három­negyed részben, vidéken 50%- ban mennek középiskolába. Űj elemek jelentkeztek a művelődés kérdésében. Az alapfokú műveltséget minden­kinek el kell sajátítania, cél­kitűzés azonban, hogy lehető­leg a középfokút is. Ez utób­binak egyelőre még megoldan­dó anyagi és személyi feltéte­lei vannak. Ezért ez hosszú­távú feladat. A 6—14 éves korig terjedő tanulási kötele­zettségen Budapesten máris túlléptünk legalább 2 évvel, mert 6—16 éves korig minden­kinek el kell az általános isko­lát végeznie. Ez tehát a 10 éves általános tankötelezettséget je lenti. Alapelv, hogy olyan iskola típus, mely az életre nem ké­szít elő, el nem fogadható! Ezért az általános iskolákban bevezetik,, vagy már be is ve­zették a heti 2 órai politech­nikai oktatást, a gimnáziumok­ban a heti 1 nap termelési gya­korlati oktatást. Most szerve­zik a szakközépiskolákat, me­lyek érettségit adnak és ugyan­akkor szakmai képesítést is. És lehetővé teszik a felsőfokú iskolákban való továbbtanu­lást^ GYAKORLATIASSÁG Szem előtt kell tartani a szellemi és fizikai munka kap­csolatát. Ezért vezetik be az iskolai oktatásba a fizikai munkát. Nem szabad, hogy a szellemi munkás elkülönüljön a fizikai munkástól, hiszen fi­zikai munka nélkül társadal­mat építeni nem lehet! Az el­mondottakból nyilvánvaló, hogy szocialista államunk a maga iskolapolitikájában épít az eddigi alapokra, de azokat tovább fejleszti. Mindezt meg­követeli az ipari és mezőgaz­dasági fejlődés hazánkban, Napjainkban a második ipari forradalom idejét éljük, s et tői a ténytől és annak követel­ményeitől a ma iskolája nem zárkózhat el. A régi művelt­ség revíziójára van szükség- Meg kell teremteni az élettel való kapcsolatot, a gyakorlat­tal való kapcsolatot és mun­kálni kell a szocialista tudat kialakítását. II. Népművelés Népművelés és közoktatás élesen nem választható el. He­lyes megállapítás-e, hogy a népművelés csupán a felnőtt lakosság felé irányul? Nem. A népművelés az egész népre ki­terjedő. (Óvodások bábszín­házba járnak, gyermekeink 6 éves kortól olvasnak, színház, film mint ismeretterjesztő esz­köz fiatalságunkat is eléri). Az elválasztásról inkább az eszközök miatt beszélhetünk, a gyakorlatban azonban a köz­oktatás és népművelés egysé­géről kell szólná. Mindkettőnek feladata azonos. Ez a feladat pedig: J. Világnézet alakítása, 2. Műveltségi kérdések: hangsúly a szakmai műveltsé­gen, 3. A szocialista erkölcsi tu­dat kialakitása. Továbbiakban az előadó el­vezette hallgatóit a népműve­lés legkülönbözőbb területeire. Az ismeretterjesztés terüle­tén megmutatta annak külön­böző formáit Ezek közül leg­általánosabb az előadás. Még­pedig 1. társadalomtudomá­nyos, 2. természettudományos és 3. műszaki vonatkozásaiban. Külön terület o kirándulások, múzeumok, tárlatlátogatások és nyelvoktatás. A múzeumok ma már nem­csak tudományos intézetek. Kiállításokat rendeznek, meg­szervezik különösen az idősza­ki kiállítások tömeges látoga­tását, melyek elsősorban já­rulhatnak hozzá a társadalom neveléséhez. A színházak és film terüle­tén kiemelte az előadó azt a követelményt, hogy a bemuta­tott daraboknak legyen eszmei mondanivalója. Nem mutatjuk be azokat a nyugati darabokat, amelyek patologikus irányba való eltolódást mutatnak. A művelődés területén említette a kisfilmeket, ismeretterjesztő filmeket és az öntevékeny mű­velődés eszközét: a műkedve­lést. Magyarországon ma minden beruházás két ezreléke művé­szeti célokat szolgál: ez a kép­zőművészeti alap. A művészetet a tömegék közé kell vinni, ami nem je­lenti azt, hogy a művészetet el kell tömegesíteni. A művész fejezze ki a dol­gozó nép vágyát és törekvéseit! Ezen a kereten belül érvénye­sülhet a művészet szabadsága. Nincs szó egy-típusosságról. A dolgozó nép vágyainak és tö­rekvéseinek kifejezésében a legkülönfélébb irányok és for­mák érvényesülhetnek. Az előadást számos hozzá­szólás és eleven eszmecsere követte. A szeretet evangéliuma Lapunk , Lukács előző számában a Krisztus-képe” c. cikkben szó volt már arról, hogy „Jézus Megtartó a sze­retet útján is”. Most erről a megállapításról olyan értelem­ben beszélgetünk, hogy keres­sük: miként lett Jézus szere- tete által Megtartó? Lukács leírása szerint Jézus szeretete nem valamilyen általános em­beri érzés, amely természet­szerűen megtalálható minden emberben, hanem sajátos vo­násai vannak. Amikor Lukács evangéliumát olvassuk, arról olvasunk: hogyan dicsőíti az evangélista azt a Jézust, aki ezt a szeretetet magával hozta és az emberek között gyako­rolta. JÉZUS BOTRÁNYT OKOZOTT szerete tével két alkalommal is. Egyszer valamelyik város­ka zsinagógájában tanított (13, 10—17), miközben meglátott egy asszonyt, aki meggömyed- ve járt már tizennyolc éve. Jézus rátette kezét és meggyó­gyította, mire az asszony uj­jongó örömmel dicsőítette Is­tent. De a zsinagóga elöljáró­ja bosszankodott, mert ez a csoda szombaton történt. Máskor meg Jézus ebédre volt hivatalos egyik főfarizeus házához (14, 1—6). Útközben találkozott egy vízkóros em­berrel, akit szintén meggyó­gyított. A Jézus környezeté­ben levőkről csak annyit ol­vasunk, hogy leselkedtek reá, nyilván ártó szándékkal, okot kerestek ellene, és némák ma­radtak, amikor Jézus kérdez­gette őket: szabad-e szombat­napon gyógyítani? A Megtartó mit sem törő­dött a Mózes törvényeit félre­értő és hamisan magyarázó vallásossággal, a betű szerint való értelmezéssel, amely vé­gül is szívtelenséghez vezetett, és azt az Ótestarpentum igéi­vel még igazolni is szerette volna. Jézus szeretete min­denek felett való irgalom volt, amely sohasem hagyta elveszni a gyötrödőt, az elha­gyott beteget, a reménytelen­ségben szenvedőt. De a máso­Levél az úrvacsora előtti böjtölésről Régi szokás egyházunkban, hogy az úrvacsoravétel előtt nem szoktunk enni. Azt akar­juk ezzel kifejezni: azon a na­pon, amikor Jézus testét és vérét vesszük kegyelemből, legyen ö az első, akit ma­gunkban fogadunk. Másrészt ezzel a lemondással, önmeg­tartóztatással készítjük fel magunkat lelkileg is, testileg is a szent közösségre. Ha ez a szokás nemcsak küisőséges, minden lelki tartalom nélkül való, ha az együtt jár a mély bűnbánattal, az új életre való vágyakozással, akkor jó szo­kás. Helyeselhetjük, ajánlhat­juk is. Legyen rajta áldás! Életünk rendje azonban na­gyot változott. Egyes egyházi ünnepeink munkanapra es­nek. Vái'osi gyülekezetekben néha de. 11 vagy 12 órakor kezdődik az úrvacsorái isten- tisztelet. Sokszor előfordul, hogy vasárnap este van úr­vacsoraosztás s ezzel alkal­mazkodunk híveink élet-, munka- és időbeosztáshoz, így vetődik fel a kérdés: ho­gyan tartsunk akkor úrvacso­ravétel előtt böjtöt? A felelethez tudnunk kell: nem ez az evéstől való tar­tózkodás teszi az úrvacsora szentségét azzá. amivé Jézus nekünk szerezte, a bűnbocsá­nat szentségévé. Az utolsó vacsorán Jézus és tanítványai előbb elfogyasztották a páska- vacsorát és azután mondta az Úr „Vegyétek és egyétek...” Az úrvacsora lényege egyfelől Jézus áldozata a keresztfa ol­tárán, másfelől a mi bűnbá­natunk és hitünk. A böjt vagy a böjt-elmaradás csak kísérő jelenség, mellékes körülmény, Emlékeztessük magunkat Jé­zus szavaira Máté 15, 11 ver­sében: „Nem az teszi tisz­tátalanná az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami a szájból kijön...” Ezt kiegé­szíthetjük: nem az teszi tisz­tává a szívet, ami a szájon nem megy be úrvacsoravétel előtt, hanem maga az úrva­csora. Pál apostol pedig így tanított — 1. Kor. 10,31 sze­rint — „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesz- tek, mindent Isten dicsőségé­re cselekedjetek.” Lehetne több igét is idéz­ni. De foglaljuk össze rövi­den így a feleletet: ha böj­tölünk úrvacsoravétel előtt, az senkinek sem érdem. Ha nem böjtölünk, az senkire nézve sem kárhoztató. A dön­tő sokkal inkább az, hogy minél gyakrabban járuljunk bűnbocsánat szentségéhez, mindig a Dávid szívbéli kö­nyörgésével : „Teremts bennem tiszta szí vet, óh Isten ...” Lelkipásztor dik gyógyítás után megszólalt a tanítás is: ha szabad, sőt elkerülhetetlenül szükséges a kút vizébe esett fiút és ökröt szombaton megmenteni, tehát, ha mindenki a sajátját, ami­hez szíve húzza, megmentheti, akkor ez a „szabad” és „kell” a mások életére, egészségére, áldására is vonatkozik. „Legyetek irgalmasok” — mondatta — „mint a ti Atyá­tok is irgalmas”. (6, 36) Más alkalommal pedig mindent el­mondott, összefoglalt az ir­galmas samaritánusról szóló példázatban. (10, 30—37) Jézus szeretete ezért egészen más, mint általában az embe­ri szeretet, hiszen Ö maga lett az irgalmas samaritánus a ke­reszten, s ezért a szeretete: életet megmentő, önfeláldozó, erőt nem sajnáló;, személyben, időben, alkalomban nem vá­logató irgalom volt. Így írta le Lukács evangé­lista. MIT VÁRT ÉRTE? Talán a gyógyító orvosnak járó honoráriumot? Vagy leg­alább hálálkodó és magaszta­ló szavakat, emberi dicséretet és rajongást? Nem, Ö fölötte állt emberi dolgoknak, gondo­latoknak, dicsőítésnek. De azt várta, hogy akik látták és hal­lották, azok kövessék őt eb­ben. Ezért mondotta el az irgal­mas szeretet alaptételeit is, Ezekre épül fel minden cse­lekvő irgalmasság. Az első: i,Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedje­nek, ti is úgy cselekedjetek azokkal.” (6, 31) Ez a tanítás a nagy paran­csolat második felének más szavakban való változata. A szent kiegyenlítődés, az egyen­lő érték, a valóságos testvéri­ség megtestesülésének egyetlen lehetősége. A második: „Tegyetek jót... semmit sem válva érte.” (6, 35) Minden jócselekedetnek ez a jézusi különlegessége. Nem egyszerűen adni, akár áldozat árán is, hanem úgy adni, hogy azt esetleg meg sem köszönik; A valamiért — semmi. Ez a számítás, a jóságba öltöztetett önzés, a csúf mosoly — ha­lála. De a tanításhoz még illuszt­rációt is kapunk, amikor Jé­zus különösen a figyelmünkbe ajánlja a szegényeket és bo­torkáló társainkat (14, 13-7-14), akik nem tudják a jót jóval viszonozni. Akkor sem, ha sze­retnék és akarnák. Ebben pe­dig a mindig és soha áldott ellentétére ismerünk: nekik mindig jót kell adnunk és so­ha sem kapunk érte semmit. Ez az esztelenség, ez a tékoz­lás, ez a személyt kikapcsoló személytelen és névtelen ada­kozás és jótett, ez az — irgal­mas, könyörülő szeretet A harmadik: „Nem szolgálhattok Isten­nek és a mamonnak” (16, 13) Megint egy vagy-vagy elé kerülünk. Itt a legnagyobb kí­sértés leleplezéséről van szó* Az ember szeretne jót tennij adakozni, felruházni, de a mammon, a „disznófejű Nagy­úr”, vissza-vissza húzza ezzel a suttogó vallomással: „tarts meg engem magadnak” — „úgy sem tudod egymagad megoldani ezeket a nagyon nagy kérdéseket” — „tulajdon­képpen mi közöd hozzá?” és így tovább. Jézus a mammon szívtelen­ségében, irgalma ti anságában látja a szeretet egyik nagy el­lenségét A bolond gazda pél­dázata is erre mutat (12, 13— 21). A gazda is tudott szeret­ni, de — csak saját magát IDÉZHETÜNK MÉG az evangéliumból példázatot* tanítást, is, mind egyet mutari ilyen volt Jézus könyörülő szeretete. Amikor olvassuk az evangéliumot (már pedig, akik az Útmutató szerint la­pozzák fel bibliájukat, azok minden este találkoznak vele), tárjuk ki szívünket Jézus sza­vainak és csodáinak nagy lel­ki csattanója előtt: „Eredj el, és te is akképpen cselekedjél!” Várady Lajos Pályázat kórusmíívekre A Budai Evangélikus Egy­házmegye Tanácsa pályázatot hirdet 3 vagy 4 szólamú, kí­séret nélküli (a capella), ve­gyeskari műre. A mű közepes nehézségűnél ne legyen nehe­zebb, hogy kisebb énekkarok is előadhassák, időtartama ne haladja meg az 5 percet. Szö­vege feleljen meg az evangé­likus liturgia követelményei­nek, istentiszteleten előadható legyen. Ha gyülekezeti ének- dallamot dolgoz fel, legyen tekintettel a Keresztyén (Du­nántúli) Énekeskönyv Üj Ré­szének dallamaira és mint művészi munka, emelkedjél» felül az egyszerű összhango- sítás (harmonizálás) mértékén. Pályadíjak: I. díj: 500,— II. díj 300,-, III. díj 200,- Ft. A jeligés pályamüveket 1961. április 15-ig kell a Bu­dai Evangélikus Egyházmegye esperest hivatalához (Buda­pest, I. Táncsics Mihály u. 28.) elküldeni. A pályázat eredményét folyó óv Cantate vasárnapján, április 30-án, délután a kelen­földi evangélikus templomban teszik közzé. cUtatbU Ne higgyük, hogy amit mi csinálunk, az a minősített, pe­csétes jó és amit mások mü­veinek, az rossz. Ez a gondol­kozás szűkkeblűsége. Ne higgyük, hogy amit mi gondolunk és állítunk, az a semmivel nem pótolható igaz­ság. Az egyház sokszor azt kép­zeli, hogy Krisztus győzelme azt jelenti,, hogy a végén mindenki meghajol az egyház és a papok előtt. Nem tudjuk körülállni sír­ját, nem tudunk magyar vi­rágokból koszorút helyezni rá. Sok száz kilométer távo­lából azonban ott vagyunk lélekben Köthenben, ahol sze­retett barátunk örökre lehuny­ta szemét. Keveset tudunk ró­la, csak éppen annyit, ameny- nyit szerénysége megengedett közölni magáról. De az a ke­vés is sok a mi számunkra, mert igazi barát, lelkész, író, sorsunk közös viselője és ér­zője volt. Itt ismertük meg Magyar- országon. Már az első találko­záskor megrabolta szívünk szeretetét. Amit itt látott, azért velünk együtt tudott lelkesedni. Az elragadó ma­gyar táj, a Balaton és környé­ke, szeretett fővárosunk min­den zuga az övé lett. Itt szer­zett élményeit úgy vitte ma­gával, mint költöző madár az otthon emlékét. Ügy szeretett bennünket, mint saját honfi­társait, úgy szerette hazánkat, mintha itt született volna. Mélységes szégyenkezés vett rajta erőt a német fasiszták rombolása láttán, de ragyo­gott a szeme az örömtől és a lelkesedéstől, amikor látta újjászületni a romokból or­szágunkat. Sachse igazi bará­tunk volt. Tudtuk róla, hogy egy nagy németországi gyülekezet lelki- pásztora. Rajongásig szerette híveit. A háborúból rokkantán érkezve, hűségei és odaadás­sal gyógyította a lelkeken ütött sebeket. Sachse híveivel együtt, tudta, mi a háború, hiszen az ő életéből is, a hívei életéből is sók évet és ezen kívül sok mindent rabolt el. Amikor együtt voltunk és em­lékeztünk a borzalmak éveiről, refrén-szerűen ismételgette: „Nie wieder Krieg!” Sachse igazi lelkész volt. A halál kifeszítette ujjai közül a tollat. Sok-sok drága vers, novella, kisregény ke­rült az asztalunkra tőle. Mély­séges hit, humánum, ember- szerete.t, törhetetlen bizalom sütött át minden során. A Glaube und Gewisse című egyházi folyóirat munkatársát vesztette benne. Mi azt, aki gazdagon megajándékozott vallásos lírájával, Bach-novel- láival, és szeretettől átfűtött soraival. Sachse költő és író volt. Tudtuk róla, hogy gyilkos kórt hordoz testében. Aggód­va lestük róla a híreket és újra meg újra reményked­tünk abban, hogy Isten az or­vostudomány segítségével élet­ben hagyja még. Súlyos cu­korbaja volt. Lábát többször amputálták. Először háborús sérülés miatt. Alig ötven esz­tendős volt és be kellett vo­nulnia a nagy regimentbe. Pe­dig annyira szeretett volna halála előtt még egyszer hoz­zánk jönni. És mi annyira vártuk őt. Helyette a posta halálhírét hozta. Wolfgang Sachse lelkésszel mi is sokat veszítettünk. El­vesztettünk egy hűséges bará­tot, aki könnyezve ment el Magyarországról, mint aki sej­tette, hogy soha többé nem fogja látni az esti fényben csillogó Dunánkat, napsütötte búzamezőinket, fehéren tara- iozó Balatonunkat. Elvesztet­tünk egy mélységesen hivő lel­kipásztort, aki törhetetlen bi­zalommal küzdött az emberek jobb, becsületesebb, tisztessé­gesebb életéért, elvesztettünk egy melegszívű költőt, írót, akinek a sorai annyi buzdí­tást adtak. Sírjánál halkan megállunk. Meghatotta« búcsúzunk tőle. „Szerszámait”, a Bibliát, a bi­zakodó mosolyt, a tollat, ame­lyeket le kellett tennie, át­vesszük örökségül, hogy azok­kal mi dolgozzunk tovább; Rédey Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom