Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-09-24 / 39. szám

Különös püspöki nyilatkozatok

n.

LILJE ES AZ ELLENÁLLÁS

A második kérdés — az elsővel összefüggésben — ez volt Lilje püspökhöz:

„Az a véleménye Püspök Úrnak, hogy már ma abban a helyzetben van a keresztyén ember a Szovjet-Szektorban, hogy teológiai megítélés szerint nemcsak ahhoz van joga, hogy passzívan, hanem aktívan is ellent álljon?"

Lilje püspök erre a kérdésre így válaszolt:

„Nem szeretném veszélyes helyzetbe sodorni az ott élő testvéreket és egyszerűen ezt mondani: Igen. De gondolni, titokban ezt gondolom ... Egyébként ebben a pillanatban senkinek sem adnám azt a gyakorlati tanácsot, hogy elhamarkodottan fogjon puskát a kezébe. Reálpolitikailag nézve ez nem volna bölcs döntés.” Szinte azt gondolhatná az ember, hogy a nemzetközi kérdésekben és teológiailag iskolázott Lilje püspök nem szólhatja el magát ennyire. De elszólta. Ez a nyilatkozat ez a válasz nem a Szentíráson tájékozódó „teológus’ megnyilatkozása, hanem a népi demokráciát nem szerető, a szocializmust „gyűlölő” ember szava. Tehát olyan gyűlöletből fakad, amely „reális politikai hatalom” ennek a vezető egyházi embernek az ideológiájában. Tehát keresztyénietlen, testvé- rietlen, sőt németellenes!

Előzőleg arról beszélt, hogy a gyűlöletet ki kell iktatni a nemzetközi politikából. S most ő azt is megmondja német keresztyén testvéreinek, hogy ez a gyűlölet mire képes, hogy ez a győlölet meddig képes elmenni: „Puskát fogok a kezembe”. Eddig még Dibelius püspök, a Német Demokratikus Köztársaság és minden népi államrend esküdt ellensége sem ment el! Lilje „aktív ellenállásra” szít a népi demokratikus rendszer ellen, amely békét akar, — a kapitalizmus mellett, amely háborút akar.

Hogy ebben mennyi a szeretet és mennyi a gyűlölködés, mennyi a teológia, és mennyi a politika, mennyi az egyház küldetése a világban és menynyi egy nyugatnémet püspök politikai felelőssége, azt döntse el lilje püspök csendes óráiban! Mi azonban jól értjük ezt az időzített „püspöki” nyilatkozatot: A Német Demokratikus Köztársaság békejavaslatai visszhangra találtak Nyugat-Németország keresztyén köreiben is. Választások lesznek Liljééknél. Ebben a helyzetben szüksége van Adenauernek, Straussnak és Gerstenmaiernek egy olyan püspökre, aki egyrészt „Isten büntető vesszejének” „igazolja” az atomfegyvereket, másrészt ugyanolyan „teológiából” megindokolja, hogy miért kell a keresztyén embernek aktív ellenállást tanúsítania és alkalmas pillanatban „fegyvert fognia” a Német Demokratikus Köztársaságban — és mindenütt, ahol ilyen népi hatalom van!

Lilje püspök megkapta az őt megillető választ egy, órával a fenti televíziós beszélgetés után a Német Demokratikus Köztársaság televíziójában, ahol G. Wirth többek között ezt mondta: „A Német Demokratikus Köztársaság keresztyén polgárai szilárdan ragaszkodnak államukhoz. Azzal is bizonyságát adták ennek, hogy nem vesznek részt a nyugat-berlini (provokációs!) Egyházi Napokon.”

De kipellengérezték Lilje püspököt nyilatkozatai miatt maguk a nyugatnémetek is. A „Braunschweiger Zeitung” nyugatnémet polgári lap ezt írta Lilje televíziós nyilatkozatairól: „A hannoveri tartományi egyház püspöke D. Dr. Hanns Lilje arról beszélt egy televíziós beszélgetés keretében, hogy a keresztyéneknek joguk van az aktív ellenállásra a Szovjet-Zónában. Ebben a pillanatban azonban még nem akarja sekinek sem azt a tanácsot adni, hogy meggondolatlanul fegyvert fogjanak. Egy egyházi vezető ember szájából elhangzó ilyen szavak gondolkodóba ejtenek bennünket. Szeretnénk föltenni a kérdést, hogy nem meggondolatlanul, hanem egyáltalában valamikor is fegyvert fogjanak-e az emberek és feladata-e egy egyházi embernek,

hogy ilyen kérdésekre válaszoljon. De egyáltalában csak gondolatban is eljuthat-e egy keresztyén püspök odáig, hogy erőszakra sarkallja az embereket?"

De — ahogyan a bevezetőben megmondtuk — mi jól tudjuk, hogy amit hónapokkal és évekkel ezelőtt Dibelius, most pedig Lilje püspök a keletnémet evangélikusok számára mond, az nekünk is szól. Ezért foglalkozunk ezzel a nyilatkozattal is. Ellene mondunk és bizonyságot teszünk:

Nekünk nem kell az 1945 előtti Magyarország. Nekünk nem kell az akkori társadalmi rendszer. Mi nem akarjuk, hogy szüléink és testvéreink az Eszterházy hercegek és Ciráky grófok cselédei vagy zsellérei legyenek. Nekünk magunknak is visszeres a karunk és a lábunk attól az aratástól, kaszálástól és csép- léstől, amit a visszasegíteni óhajtott, „uraknak” a szolgálatában végeztünk. A mi népünk jól érzi magát és egyre jobban fogja érezni magát az új szocialista társadalomban. Jártunk falun ezen a nyáron is. Láttuk és beszélgettünk azokkal a parasztokkal, akikre ilyenkor nyáron rászáradt a bőr, akik azelőtt földes szobában szívták magukba a tüdőbaj kórokozóit. Es most egészségesek, jól tápláltak, a szobájuk padlós és szőnyeg borítja, a leányuk elegáns, jól öltözött és nem kell ezért a kasznár vagy ispán szeretőjévé lennie, a gyerekeik gimnáziumba és egyetemre járnak, orvosok, mérnökök és tanítók lesznek, meg egyetemi tanárok. Ezek az emberek szeretik egyházukat, de szeretik a hazájukat is.

Ezek az emberek D. Mitzen- heim thüringiai evangélikus püspök szavait fogadják el hitelesnek és helyesnek, aki ezt mondotta többek között, amikor 70. születésnapján a Munkaérdemrend aranyfokozatával tüntették ki: „Úgy adódott, hogy ezt a kitüntetést nagy világpolitikai feszültség órájában veszem át, adja Istén, aki az írás szerint az emberi szíveket irányítja, mint a vízpatakokat, hogy győzzön a megértő készség és jöjjön végre létre mindkét német állammal a békekötés, hogy népünket ne válasszák el többé egymástól árkok és határok... -s a mi német népünk is együtt munkálkodjék az igazságos és békés világrend megteremtésén. Irányítsa Isten úgy az államférfiak és politikusok szívét az egész világon, hogy saját népük békéjét és a népek kölcsönös megértését szolgálják. Az egyház pedig küldetésének megfelelően és a neki adott eszközökkel mindig ezért az emberi célért fog dolgozni."

ÖNÁLLÓ lutheránus

EGYHÁZ FOKFÖLDÖN

Paarl (Dél-Afrika). Az eddig a Hannoveri Tartományi Egyházhoz tartozó fokföldi német lutheránus gyülekezetek zsinata önálló egyházzá lett „Délafrikai Evangélikus- Lutheránus Egyház” néven. Az új egyház prasesévé az eddigi zsinati elnököt H. Von Delf lelkészt választották. Ez alkalommal kifejezésre juttatták azt a reménységet, hogy a most alakult új lutheránus „Fok-egyház” sarkköve lesz az „Egyesült Evangélikus- Lutheránus Egyház” felépítésének.

„ROCK ’N ROLL” változat az anglikán

LITURGIÁBAN

A londoni Camberwell-i Szent György egyházban „Rock ’n Roll”-változatot állítottak be a liturgiába. Célja az, hogy a húsz éven aluli ifjúságot az egyházhoz közelebb hozza és hogy az ifjúság „jó érzéssel” vegyen részt az úrvacsorái istentiszteleten — írja a „National Christian News”. A mise zenéjét pater Patrick Appleford komponálta.

Ehhez a „szellemes” megoldáshoz nem fűzünk véleményt.

— HALÁLOZÁS, id. Simkó József lapunk hűséges olvasója szeptember 9-én 68 éves korában elhunyt. Szeptember 11-én nagy részvét mellett temették el a Borsodnádasd-lemezgyári temetőbe. Boldogok akik az Urban halnak meg.

Az almáról és fájáról

A közmondás szerint „nem esik messze az alma a fájától". Most mégis olyan almával foglalkozunk majd, amelyik elég messzire került termőfájától. A két német állam protestánsait közös szervezetbe foglaló Német Evangéliumi Egyház (Evangelische Kirche in Deutschland, röviden: EKD) ilyen fájától messzire gurult alma. Hogyan jött létre a 20 millió evangélikust, 21 millió uniáltat (közös gyülekezetben élő evangélikusokat és reformátusokat) és 400 ezer reformátust egyesítő EKD szervezete?

1934-ben a nemzetiszocialista szellemmel folytatott küzdelem során szövetséget létesítettek egymással a barmeni zsinaton összegyűlt hitvalló tartományi egyházak. Egyetértésüket a „Barmeni teológiai nyilatkozat" néven ismert közös hitvallásban fejezték ki. Ennek a küzdelmek közt megtalált és megvallott egységnek gyümölcseképpen jött létre 1945-ben Treysaban az EKD. Ideiglenes 12 tagból álló tanácsának elnökévé az idős Würtemberg-i Wurm püspököt, alelnökévé „Hitler személyes foglyát", a hét évig koncentrációs táborban tartott Niemöller Mártont választották. A tanács tagjai még 1945. novemberében találkoztak Stuttgartban az ökumené képviselőivel. Itt hangzott el a híres „stuttgarti bűnvalló nyilatkozat”. Benne az egyház a maga mulasztásait és vétkeit vallotta meg a német nép bekövetkezett katasztrófája után.

Suttgartban a reménység hangja is megszólalt. Jó ma visz- szaemlékezni arra, hopv 16 évvel ezelőtt miben reménykedett az EDK. „Abban reménykedünk — mondja a nyilatkozat —, hogy Isten az egyházak közös szolgálata által az egész világon visszaszorítja az erőszak és a megtorlás ma újra eluralkodó szellemét és a béke és a szeretet lelkét juttatja uralomra, mert a meggyötört emberiség csak így gyógyulhat meg.”

A kezdet szép és reményteljes volt. A jó hangvétel mély benyomást keltett világszerte az egyházakban. Bizonyos belső feszültségek azonban hamarosan észrevehetőkké váltak. Attól tartottak sokan, hogy a külön szervezetet létesítő evangélikusok (Vereinigte Evangelisch—Lutherische Kirche Deutschlands, röviden: VELKD) megbontja az egységet. A VELKD azonban mindmáig az EDK-n belül maradt.

Az alma közben messze gurult fájától. Ha az EDK utóbbi zsinatainak fejleményét nézzük, ha mai vezetőinek megnyitó1 kozásait figyeljük, szinte nem tudjuk elképzelni, hogy ez az alma a régi Hitvalló Egyház fáján termett. Bizony messzire gurult és barna foltok váltották fel egykorú üde színét. Az utóbbi zsinatokon keresztülhajtott nyugatnémet tábori-lelkészség felállításáról szóló egyezmény jóváhagyásából, s ezzel a nyugatnémet felfegyverkezés egyházi szentesítéséből sem Barmen, se Stuttgart hangját nem lehet kihallani. Ezek a zsinatok nem tudták a „béke és szeretet lelkét” uralomra segíteni. A kezdetben szép reményű és jelentős „egyházi napok” egyre kevésbé szorították vissza „az erőszak és megtorlás újra eluralkodó szellemét”, sőt az NDK képviselőivel szemben tanúsított minősíthetetlen magatartással (Dr. Nuschkeval szemben 1956- ban Frankfurtban), a nyugatnémet hadsereg tagjai számára Dibelius és Lilje püspökök részvételével tartott zártkörű rendezvénnyel, a volt német területek kitelepültjei számára egybehívott revansista összejövetelekkel (München, 1959.), s végül legutóbb a kihívó módon, csak azért is Nyugat-Berlinben megrendezett Kirchentaggal a „Stuttgarti nyilatkozat”-hoz egyáltalán nem illő hidegháborús szellemet segítették érvényesülni. Ugyanezt lehet elmondani —, hogy csak a legismertebbeket említsük — Dibelius püspöknek az EKD távozó elnökének rossz emlékű „Obrichkeit” iratáról, Lilje püspöknek, az EKD alelnökének szándékoltan homályos mondatokkal az NDK-ban élő egyháztagokat nyílt ellenszegülésre bújtogató júliusi televíziós interjújáról, legújabb Dr. Scharfnak az EKD új elnökének a Berlinben foganatosított intézkedésekkel kapcsolatban kiadott körleveléről, melyet a nyugat-berlini amerikai adó útján hozott nyilvánosságra.

Közben nem szabad elfelejtenünk, hogy Barmennak és Stuttgartnak volt jó és következetes folytatása is. Ilyen volt 1947-ben az EKD testvér tanácsának a német nép politikai út- jával kapcsolatos darmstadti nyilatkozata. A „Darmstadti nyilatkozat’ segítséget kívánt nyújtani a németországi keresztyének eligazodásához, a legkirívóbb közösségi vétkek felszámolásához. Néhány megállapítást érdemes ismertetni.

A „Darmstadti nyilatkozat” szerint az egyház nagyot vétett, mikor a régi, hagyományos konzervatív erők szövetségese lett. Vakká vált a társadalom elkerülhetetlen újjárendezésének meglátására. Belekeveredett egy „keresztyén frontba”, ahelyett, hogy áttörte volna a munkásságot az egyháztól elválasztó több mint 100 éves falat. Ilyen feladatokra mutatott rá többek között a nyilatkozat: A keresztyén Nyugat védelmének jelszava helyett Istenhez és a felebaráthoz kell fordulni. Nem szabad belemerülni a múlton való merengésbe, vagy egy eljövendő háborútól való félelembe; ehelyett vállalni kell teljes józansággal és felelősségtudattal olyan jobb állami rend kialakítását, amely a népek megbékülését is szolgálja. — Az ilyen tételeket megszívlelve ma is valami újat tudna kezdeni az EKD.

Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy vannak a barmeni és stuttgarti szellemnek ma is hűséges és következetes képviselői. A legismertebbet, Niemöller Márton nevét említjük. Aihíg hozzá hasonló emberek tevékenykednek az EKD-ben, nem lehet reménytelenül tekinteni rá. Ez a sokat próbált, jövő évben 70. életévét betöltő ember szinte jelképe ma a keresztyén szabadságnak. Beutazza a világot Washingtontól Moszkváig. Előadó körutakat tart keleti és nyugati országokban. Szívesen hallgatják, mert mindenütt el tudja mondani azt, ami szükséges és segít. A béke követe mindenütt. Évek óta hangoztatja: nincs Isten áldása az eröpolitikán. A bonni erőpolitika csak szélesíti a szakadékot a két német állam között. Késlelteti az egyesülést. Fokozza a háborús veszélyt. Számolja fel ezért a nyugatnémet állam (Niemöller egyházkerülete is ennek a területére esik) a militarizmust! El az atomfegyverekkel! Kezdjen tárgyalást egymással a két német állam!

Az EKD, ez a fájától messzegurult alma azonban nem hallgat Niemöller prófétai szavára. 1949-ben tulajdonképpen kibuktatták az EKD tanácsának alelnöki tisztéből. Lilje püspököt választották meg helyette. Ma is ő tölti be ezt a tisztet. 1956-ban az egyházi külügyi hivatal vezetéséből is kiszorították s ezért lemondott az EKD tanácsában viselt tanácstagi tisztéről is. Rajongónak mondják. „Neopacifistának” nevezik. Pedig gyakorlati „pacifista” ő, aki munkálja is a békét. Az ilyen emberek több becsületet szereznek a német népnek, jobb szolgálatot tesznek az egész emberiségnek, mint Lilje püspök nagy példány számban megjelenő hetilapja, a Sonntagsblatt, eddigi összes évfolyamával együtt.

Ahol ilyen határozott és erőteljes prófétai szóval ajándékozott meg Isten egy egyáhzat, jól tnenék, ha figyelnének is rá, „mint sötét helyen világító szövetnekre”, hogy hajnalcsillag keljen fel a szívekben (2. Pt. 1,19).

Az események mindinkább azokat igazolják, akik hűségesek maradtak a barmeni és stuttgarti kiinduláshoz. A bonni erőpolitika valóban nem segítette elő, hanem mérhetetlenül megnehezítette egy semleges, katonai tömbökhöz nem tartozó egységes német állam létrehozását. Az EKD vezetőségének egyre erőteljesebben egyoldalú nyugatnémet orientációja hovatovább kérdésessé teszi, hogy ez az egyetlen, mindkét német államra kiterjedő szervezet, elvileg és gyakorlatilag képviselni tudja-e a német protestantiznius egységét.

A Németországi Evangéliumi Egyház kérdése alapján véve nagyon egyszerű emberi és evangéliumi kérdés: olyan kérdés, amelyre van felelet: hogyan kerülhet vissza helyére, ha valaki nagyon messzire, a tönk szélére jutott? A Berlinben foganato sított intézkedések azért is jelentősek, mert ezt a kérdést rz EKD-ben kikerülhetetlenné teszik. Benczúr László

Az egyháztörténetből:

Magyar! István

A 17. század elején a Habsburgok magyarországi hatalmuk megszilárdítása érdekében erősítették a katolikus egyházzal fennálló kapcsolataikat. Ezért minden eszközzel elősegítették az ellenreformáció terjedését. A bécsi udvar kitüntetésekkel, birtokadományokkal jutalmazta a katolikus egyházba visszatérő főurakat. A katolikus egyház pedig a földesúri kegyúri jog nyújtotta lehetőségeket használta fel a jobbágyoknak a katolikus egyházba való visz- szakényszerítésére. A katalizált földesúr elvette protestáns jobbágyaitól a templomot, és elűzte a protestáns prédikátort, jobbágyait a katolikus egyházba kényszerítel- te.

Ebben a helyzetben Magya- ri István, sárvári evangélikus esperes kiemelkedő értékű szellemi küzdelmet vívott az el] enreformációval.

KI VOLT

MAGYARI ISTVÁN?

Magyari Nádasdy Ferenc birtokán, Sárvárt volt evangélikus lelkész. Részt vett urának seregével a törökkel vívott tizenöt éves háborúban is. Mint tábori pap, jelen volt Esztergom 1594-es ostrománál, ahol Balassi Bálint, a híres költő is életét vesztette. Sárvárra visszatérve Magyarít főesperesnek (senior supremus) választották meg. Mivel a 17. század elején betöltetlen volt a dunántúli egyházkerület püspöki széke, Magyari végezte a lelkészavatásokat is és az egyházi gyűléseken is ő elnökölt, tehát ma azt mondanánk, hogy püspökhelyettesi funkcióban szolgált.

Egyháztörténelmi jelentőségűvé akkor vált a neve, amikor „Az országokban való sok romlásoknak okairól” c. nevezetes könyvét jelentette meg (1602).

A Habsburgok nem tudták Magyarországról a törököt kiűzni, sőt hadjáratok örve alatt pusztították az országot és fokozták az elnyomást, az ország belső erőit viszont az ellenreformáció fokozott jelentkezése gyöngítette. Ebben a helyzetben

Magyari István próbálta először a hanyatlás okait felmérni és a bajokból kivezető utat megmutatni.

Művében visszautasította azt a vádat, hogy a protestánsokat terheli a felelősség az ország romlásáért és

kimutatta, hogy a katolikus egyház erőszakos térítései, a feudális anarchia, valamint a Habsburgok zsoldos seregei okozták az ország erejének hanyatlását.

Megállapításaiban a korábbi magyar reformátor-írók munkáira támaszkodott elsősorban, de külföldi forrásokat is használt.

ÉLETMŰVE

Magyari életének főműve „Az országokban való sok romlásoknak okairól” című könyve. Amit ez előtt és ez után írt, csaknem jelentéktelen. Ez a könyve azonban kiemelkedő alkotás, mert az or- szág és az egyház helyzetének kitűnő elemzését adja. Műve nemcsupán teológiai vitairat, hanem hozzászól kora társadalmi kérdéseihez is.

Társadalomkritikájában a keresztyén lelkiismeret szava szólal meg. Támadja a fejedelmeket és urakat, de nem kíméli a hivatásukkal visszaélő papokat sem :

„Az lelkipásztorok restek az tanításban, keveset építnek jó példájokkal, az pap urak és szerzetesek gyengeségnek, pompaság- nak, bujaságnak és gazdagságnak keresésének szolgálnak. Az fejedelmek és urak gondviseletlenek. Az magisztrátusoknak kell gsak az jóllakás, henyélés, perpatvar, kevélység, irigység és sok gonoszság.”

Magyari az elnyomott nép szószólója, amikor támadja a királyok és fejedelmek fosztogató és kizsákmányoló magatartását: „az — mint a példabeszéd tartja, sokkal nagyobb orvosok és tolvajok legyenek

azok között, leik aranyláncot viselnek, hogysem mint azok között, kik vasbékókban fogva tartatnak. Ide való egy Diomedes nevű tolvajnak históriája, ki midőn fogva vitet- tetvén Alexandertől kérdettet- nék, hogy merné az másét tol- vajlásával ragadozni, Sándornak így felele: Egy hajócskám vagyon, ó király, s tehozzád úgy, mint tengeri tolvaj, úgy hozattatom, holott te mind földön, vízen sokkal több tol- vajságot cselekedjél énnálam- nál és egész országokat is hatalommal magadnak foglalj. Az mi az dolgot illeti, te igaz olyan tolvaj vagy, mint én, csakhogy te énnálamnál hatul- masb vagy és semmi szükséged nem lévén, telhetetlensé- gedböl kóborlasz, én pedig szegénységemből.”

Kigúnyolja a katolikus főpapok hibáit. Kapzsiakna k, pénzt hajhászóknak nevezi őket, „mézzel kened szájokat, ha nagyságosoknak nevezed őket, úgy kedvelik ezt a nevet.” Az elvilágiasodásban élen jár a pápa: „Az ki az szolgáknak szolgája volna, az uraknak ura akar lenni, úgy szól, mintha Isten volna.” A pápa a hazai jezsuiták segítségével háborgatja a protestánsokat, a Habsburgok erőszakos hatalmával terjesztik a katolicizmust: „Bírság alatt hajtják az embereket a misére, noha annyit ért az község hozzá, mint az tyik az regéhez.”

Ezekben a visszaélésekben látja Magyari az országokban való romlásoknak okait.

Müvének alapgondolata, hogy Isten ezek miatt a bűnök miatt bünteti az országot és nincs a szabadulásnak más útja, mint a megtérés ezekből a bűnökből.

ELLENFELE

Magyari István könyvére Pázmány Péter jezsuita, a későbbi esztergomi érsek írt feleletet 1603-ban. Magyarin-uc 1602-ben megjelent könyvére a válasz megírásával őt bízták meg feljebbvalói. Amíg Magyari a tizenöt éves háború viszontagságai között, részben táborélet alatt kezdte meg művének írását, addig Pázmány számára külön kastélyt biztosítottak, hogy zavartalanul írhasson. Műve Nagyszombatban, a jezsuiták fellegvárában jelent meg. A jezsuita Pázmány egész működése a Habsburg-katolikus elnyomás érdekeit szolgálta. Legfőbb feladatának a katolikus egyház vagyonának megalapozását tekintette. Minden figyelmét a főurak megnyerésére fordította. Működése kezdetén még majdnem valamennyi magyar nagybirtokos protestáns volt, halála évében már alig lehetett protestáns föurat találni Habsburg-Magyaror- szágon.

Működésére jellemző, hogy amíg Magyari az urak bűnében látja az ország romlásának okait, addig Pázmány - urak oldaláról nézi a helyzetet. Egyik művében pl. ezt írta: „Ne zúgolódjék azért a szolga, vagy jobbágy és műves-ember, hogy isten ötét nagyobb állapotra nem emelt*, hanem azzal elégedjék, amiben vagyon. Eszébe jusson, hogy okosság és jóság, ha, amit kételen és akaratja ellen viselni kell, azt jó szüvel és isten előtt érdemmel viseli. Az is előtte forogjon, hogy a vi- lági szegénységben, lelki jókkal bévclkedőbb lehet ő az uránál; nagyobb dücsősségic is juthat mennyországban.” Amíg tehát Magyari bátra szernb. fordult a főidé..: jobbágynyúzó tevékenységé. addig

Pázmány tehetségét arra használta, hogy a parasz tokát uraik iránti feltétlen engeilelme-ségre nevelj::. Erre azért voit különösen szüksége, mert a katalizál földesurat enjed inies a kellett követnie a jobbágynak a katolikus egy- há~ba.

Magyari István alakja tehát úgy áll előttünk, mint a néppel együttérző evangélikus lelkész, aki bátran szembefordul mind a feudális főurak, mind a katolikus egyház elnyomásával.

Dr. Ottlyk Ernő