Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-09-24 / 39. szám

BÉKÉRE D. Martin NiemöUer a Stimme der Gemein­deben megjelent igehirdetése, Mt 5, 21—26. alap­ján. Évről évre várjuk a döntést népünk jöven­dő útjáról, a döntést, mely egyúttal minden egyest érint közöttünk: háború lesz-e vagy béke? Mert ez idő szerint mindkettő van, vagy egyik sincs, hanem csupán az a kínzó és nyugtalanító érzés, hogy sorsunk, csakúgy mint az egyetemes emberiség sorsa, borotva­élre került. A börtön útján van — hogy igénkből vett hasonlattal szóljunk — mely­ből többé nincs menekvés, mert a tartozás soha meg nem fizethető? Vagy Isten oltárá­hoz vezető úton van, Istenén, aki a mi örö­münk és gyönyörűségünk? Kép nélkül szól­va: tovább is a hidegháború utján járunk, melynek végül is pusztulásba kell torkollnia, vagy szabad végre újra reménykedni kez­denünk, mert látjuk, mint történik az első lépés a másik irányba: a béke és ezzel az élet felé? És itt mindennek oly tisztának és magától- értetődőnek kellene lennie. Mert hát tulaj­donképpen ki akarja a háborút és a pusz­tulást? Senki, az egész széles világon; mert aki ezt akarná, nem őrült-e és az ilyen nem való-e általános felügyelet alatt az őrültek házába? És éppígy bizonyos és meggyőző, hogy aki csak vágyik a békére és az életre és arra szíve szerint kész, az közre is mű­ködik azért. Miért félünk hát, hogy végül is az őrültség kerekedik felül? Hogy nem ke­rül-e csakugyan sor rá csak azért, mert nem szabad, hogy sor kerüljön arra? i,Hallottátok, hogy megmondatott a régiek­nek: ne ölj. Aki pedig öl, méltó az Ítéletre.’' Szükséges-e tulajdonképpen ez az emlSkez- tetés a mi napjainkban, amikor a mi nemze­dékünk a szervezett tömeggyilkosságot élte át és tudja, hogy semmi, de igazán semmi sem lett jobbá általa, de mégcsak mássá sem? Ellenben kézenfekvő, és nem kell ezt Isten tekintélyéig visszanyúlva külön alá­húzni, hogy aki embervért ont, annak vérét ugyancsak ember ontja ki. Hogy ezt meg­értsük, arra való egyenesen a természeti tör­vény: ölni — ez az ok. Megöletni — ez az okozat, az elmaradhatatlan, a biztosan be­következő okozat.” A gonoszság tehát nem tehet mást: gonoszságot kell termelnie! Es ezért parancsolja nekünk a józan értelmünk, hogy itt akkor cselekszünk helyesen, ha nem szabadítjuk el ezt a láncreakciót és a vég­zetnek ezt a kerekét nem indítjuk el. Ennek elelnére újra és újra mégis ez történik; de hiszen emberek vagyunk, és mi, emberen most az egyszer nem hódolunk meg egysze­rűen a természeti törvények előtt, hanem olthatatlan vágyat érzünk, hogy azokat meg­szelídítsük és a magunk szolgálatába kénv- szerltsük. Az ölés is, a hadviselés is égé szén a szervezett tömeggyilkosságig, mint esetleges lehetséges eszköz kínálkozik szá­munkra más célok eléréséhez. Évszázadok hittek ebben az eszközben és számtalan nemzedék élt is vele. Bizonyosak vagyunk abban, hogy még egyszer — és ekkor talán legeslegutoljára — ez nem történhet meg? Azonban mi nem fogjuk a szolgálatunkba kényszeríteni és nem fogjuk soha odáig jut­tatni ezt a törvényt, hogy ölés által teremt­sünk eletet; az ölés vetéséből mindig csak halált aratunk! — Miért van ez igy, miért, kell így lennie és kell feltétlenül így ma­radnia? — Mert Isten az élet ura és mert az élet feletti uraságát nem adta át nekünk. Ahol ölünk, belenyúlunk az Ö uraságának területébe, s ott maga Isten ellen hadako­zunk. Ott magunk mondjuk ki önmagunk felett a halálos ítéletet. Ezért bélyegezte meg Isten még a testvérgyilkos Káint is: „Hogy senki meg ne ölje, aki rátalál.” Ezért őriz minket, embereket kegyelmes parancsa ál­tal: „Ne ölj!” Ezért figyelmeztet az ő szi­gorú és kitörölhetetlen ítéletére: „Aki pedig öl, méltó az ítéletre!” Az ölés az Ö átka alatt áll és „az erőszakon nem nyugszik áldás!”­Mi azt, ami „megmondatott a régieknek”, ugyancsak nem tudjuk elég komolyan hall­gatni, és ugyancsak nem tudjuk hangosan és nyomatékosan továbbmondani és meghir­detni. Az még éppenséggel nem elég, hogy m i nem akarunk semmiféle háborút és ölest. Isten nem akarja azt! Valóban és igazán nem akarja, semmiféle állítólagosán jó célok kedvéért sem; mert ember-gyermekei élete feletti rendelkezést a maga és kizárólag a maga előjogának tartotta fenn. Még nem halt ki az a rettenetes tévedés, mintha Isten megtiltotta volna az egyes embernek, hogy a másik ember életét elvegye, az államnak azonban meg lenne engedve, hogy valamely jónak tartott cél érdekében az ember még tömeggyilkosságokat is szervezhet. Ez azon­ban nemcsak az emberiesség és az emberség elleni gonosztett, ez gonosztett isten felsége ellen, ez lázadás, ez — bűn! Azt mondhat­nánk, ez minket nem érint, mert mi éppen­séggel nem vagyunk azok — mi kisemberek — akik háborút akarnak és háborút csinál­nak, mi nem törtünk rá senki más életére, a mi lelkiismeretünket nem terheli semmi­féle ölés, vagy agyonverés. Ilyen olcsón azonban nem szabadulunk, mert ismerjük azt, aki így szól: „En viszont azt mondom nektek!” és tudjuk, hogy Ö itt ránk gondol, rád és rám. Az Ö szava súlyosan nehezedik ránk és az O szava talál, mert ö — Jézus — maga az, aki minket öléssel vádol és ítélőszéke elé idéz. A vád: ölés! Testvér­gyilkosság! Ö tett ugyanis minket testvé­rekké, amikor ö értünk meghalt és most senki sincs ebből a testvériségből kirekesztve és nekünk nem szabad az ö testvériségéből senkit kizárnunk, anélkül, hogy önmagun­kat ki ne zárnánk és ezzel ítélet ne lenne az osztályrészünk. Ez pedig szerfelett ko­moly helyzet; mert mi nagyon is különbséget KÉSZEN teszünk állandó barát és ellenség között és nem vállalunk felelősséghordozást azokért, akik nem barátaink, anélkül, hogy ebből különösebb gondot csinálnánk magunknak. Ehelyett jogosultnak érezzük magunkat, hogy ellenségeinktől legalábbis — mint mon­dani szoktuk — elkülönítsük magunkat. Rólunk van hát szó, rólunk — akiknek Ö *— Jézus — testvérévé lett; rólunk van szó, amikor azt mondja: „aki haragszik az ö atyjafiára, méltó az ítéletre!” Arról a gonosz érzésről van itt szó, mely a másiktól irigyli a napos helyet, a haragról, mely a másikat félretolja s mely semmiféle testvéri felelős­séget nem érez iránta; mely tagadja a vele — és érte — élet lehetőségét és kötelezettségét. Ahol ezt tesszük, ott már gyilkosokká lettünk, ott bűnözünk az élettel szemben, mely egyedül Istenre tartozik, és ott ítéletet vonunk magunkra, mely elől meg nem menekülhetünk: „amit megcsele­kedtetek eggyel a legkisebbek közül, azt velem cselekedtétekr Ez az a kérdés, Bará­taim, amit nem lehet és nem szabad ki­kerülnünk: vajon mi — mi, akiket Jézus nem szégyell, az ő testvéreinek nevezni, hordozói és követői vagyunk-e az Ö béké­jének és az Ö életének, vagy haraggal és gyűlölettel a bűntény számára készítünk-e utat? ■ Még a haragnál és gyűlölködésnél is go­noszabb és veszedelmesebb az a maavetés amellyel a másikat magunkról lerázzuk: ,Jíki pedig azt mondja az atyjafiának: Réka (ostoba), megérdemli, hogy a nagytanács elé kerüljön.” Ez az, amikor a másikat nem te­kintjük teljesértékű embernek, valahogyan távolinak látjuk magunktól és méltóságun­kon alulinak tartjuk, hogy magunkat „össze­adjuk” vele. Ne csodálkozzunk: Jézus ilyen esetben őmellé áll és nem mellénk, és Isten annak pártját fogja velünk szemben, akik ily módon a testvér emberi értékét megtagad­juk és őt emberi méltóságától megfosztjuk. Valójában azonban saját emberi méltósá­gunk árulói vagyunk; igazában önmagunkat és a magunk emberi értékét dobjuk el, mi­kor a testvért áruljuk el, akiért Jézus épp­úgy meghalt, mint érettünk, amikor őt ne­vezzük halottnak és őt temetnénk el magunk helyett. Ö azonban nem halott, mert Jézus mellé áll és magunk vagyunk aklxir halot­tak, mert Krisztus nem mellénk és nem a mi oldalunkra áll. Gonosz dolog a harag és a. gyűlölet, „mert aki gyűlöli a maga atyjafiát, gyilkos az”. A megvetés még gonoszabb... Jézus meg egy gonoszabb ölesről is tud: ^Aki pedig azt mondja: bolond!, méltó a gyehenna tüzéré.” Te bolond! — ez azt jelenti: te istentelen! Ha mi magunktól ellökünk va­lakit, mint olyant, akin már maga az Isten sem tud, vagy akar segíteni, mint aki már Isten számára is reménytelién eset, mint aki megítélésünk szerint visszavonhatatlanul az ördöghöz tartozik, akkor rajtunk magunr kon nem lehet többé segíteni, akkor szá­munkra nincs többé remény, akkor mi ma­gunk vagyunk a pokol hatalmában; és ez gyilkosság és öngyilkosság egyben! Mert ho­gyan lehet még rajtunk segíteni, hogyan le­het számunkra még remény, hogyan mene­külhetünk meg a kárhozattól, ha többé nem hiszünk Isten kegyelmének mindenhatóságá­ban, ha többé nem tartjuk valóságnak, hogy Krisztus értünk, istentelenekért halt meg, hogy ezáltal élhet az istentelen?! Ez nem­csak azt jelenti, testvért ölni... ez azt je­lenti, magát az Urat, Krisztust megölni és magát Istent eltemetni. Es ami aztán még hátra van, az a pokol, az a halál, amely­ből nincs többé feltámadás! Itt kellene számunkra világossá lenni, mi­lyen kevés várható el a mi lelkiismeretünk­től: nem gyötör bennünket, hogy egy embert istentelennek mondunk, és beképzeljük, hogy ehhez teljes jogunk van. És a lelkiismere­tünk csak alig mozdul meg, ha egy ostobát megvetünk; erre végül még büszkék is va­gyunk. Csak ha haragosak és gyűlölködők vagyunk, akkor szólal meg jelentősebben lelkiismeretűnk, úgy, hogy legalább szégyel­leni kezdjük magunkat. A leggonoszabb ve­szélyt azonban alig jelzi a lelkiismeretűnk. Ezért van szükségünk az igére, mellyel Isten szól hozzánk; ezért van szükségünk rá, aki felhív: „En azonban azt mondom nektek!” Es ha most az Ö igéjét halljuk, halljuk most és itt úgy, hogy az minket vesz célba. Jézus nagyon általánosan mondta el sza­vait, mindenkire érvéúyesek, akik őt hall­gatják. De Ö itt nemcsak mindenkire, ho nem hallgatói között minden egyesre gon­dolt; rád és rám. Békét kell csinálnunk, ha örvendezőn az Ö békéjében akarunk lenni, ki kell békülnünk a velünk ellenséges test­véreinkkel, ha Isten megbékélésén valóban vigasztalódni akarunk. Különben istentiszte­letünk hiú és üres marad. „Hagyd ott a? oltár előtt az ajándékodat, menj el, békiilj meg előbb az atyádfiával..Az „ellenfél’ akivel — még — az úton vagyunk, az éppen az a testvér, akinek mi megbocsátás­sal tartozunk, akinek pedig ezzel adós ma­radnunk éppen nem szabad. A béke, amelyre vágyódunk, és amelyben reménykedünk, megmarad Isten ajándékának, amelyért imádkozunk és imádkozunk azokért, akiknek kezében a nagy döntések nyugszanak. Re­mélhetőleg tesszük ezt! Azonban bizakodás­sal és örvendezéssel imádkozni csak akkor tudunk, ha mi magunk a békére és a ki- engesztelődésre készek vagyunk és készsége­sek vagyunk rá éber tudattal azért, hogy Isten Jézus Krisztusban az ő engesztelésit és békéjét ajándékozza nekünk. Így segíthetünk a magunk részéről ahhoz, hegy béke legyen. Ámen. Ixífapasztorí Eeszeígeteá a beteg úrvacsorázásáról Egy nőtestvérünk, aki sú­lyos betegen feküdt, kérte lel­készét, hogy szolgáltassa ki számára az úrvacsorát Mi­közben a szertartás folyt, be­lépett a beteg két nőrokona. Megálltak az ajtó mellett sá­padtan és sírva. Amikor a lelkész már távozóban volt, kikísérték és az egyik rokon­ból kifakadt a kérdés: — Ta­lán már halálán van? A lelkész meghívta a rokont a lelkészi hivatalba és ott folyt le az alábbi beszélgetés. A LELKÉSZ: Miért volt annyira kétségbeesve és miért kérdezte, hogy talán halálán van-e a Rokona? Hiszen he­tenként többször is láthatták őt, beszélgettek az orvossal és ismerték az állapotát? Ml adott okot a nagy ijedtségre? A ROKON: (szinte megbot- ránkozva) Nem értem ezt a kérdést! Hiszen tudja, hogy szivem teljes szereteíével sze­retem őt, kívánom mielőbbi gyógyulását, nem is gondolok arra, hogy itt hagyjon már bennünket. Arra meg éppen­séggel nem számítottam, hogy ennek ellenére úrvacsorát vesz a betegágyon. Gondolhatja mit éreztem, amikor megláttam az ágy mellett Luther-kabátban. A LELKÉSZ: Ezt viszont én nem értem. Mi van ebben olyan félelmetes? Rokona kí­vánta a bűnbocsánat szentsé­gét, úgy érezte, hogy ezzel is erősödik az életért való küz­delmében. Hitt abban, hogy Istennel való közössége életkö­zösséget is jelent akár így, akár úgy. Akkor miért kell ezen kétségbeesni? A ROKON: Hát azért, mert aki betegágyon úrvacsorát vesz, annak már meg vannak számlálva a napjai, vagy az órái! A LELKÉSZ: Most már ér­tem! Ügy gondolja, hogy ha egy evangélikus ember úrva­csorát vesz betegágyon, akkoi ez ugyanaz, mint a római ka­Az asszony, meg a gyere­kek húzták az ekét A család­fő fogta az ekeszarvát. Mások — akiknek ekéjük se maradt — kapával indultak a mező­re. A vetőmagot a romok kö­zül kaparásztuk össze. Ebédes tarisznyánkba két sültkrump­linál nem jutott egyéb. Aztán virágba borultak a fák. Zöld lett a határ. Ke­nyeret ígért a nyár. Ügy jártunk-keltünk a Ívkor a mezőben, mintha szent he­lyen jártunk volna. Az Istent ott éreztük a közelünkben. Az első kenyerünket az ol­tárra tettük. Hálából! Hála­adással. Boldogan, ujjongva tettük oda, hiszen az élethez való jogot kaptuk vissza benne. A gyermekeink mosolyát! Ottho­nunk csendjét A jövőt. A békét! Tizenhat esztendő múlott el azóta. Mielőtt ebben az esztendő­ben aratási hálaadó istentisz­teletünkön oltárunkra helyez­nénk az új kenyeret — kisé­tálok a határba, végigmegyek falunk utcáin, hogy közelről láthassam; van-e hálát adni valója az én népemnek. A dombtetőn birkanyáj le­gelészik. Amott traktorok szántanak. A domb tövében új tanyára lelek. Magtárában asszonyok serénykednek. Ve­tőmaggal megrakott szekerek éppen indulóban vannak. A tehénistállónál takarmányt kevernek. A sertésólakat el­kerülöm, mert lakói, még jól- lakottan is, ennivaló után si- valkodnak. A falu felé veszem az uta­mat. Lépten-nyomon épülő házakra találok. Az üzlet tele van vásárlókkal. Az iskola udvarán jól öltözött, vidám gyerekek fogócskáznak. A kö­zösen beszerzett téli tüzelővel vontatók érkeznek. Az egyik udvaron babot csépelnek az asszonyok. A tsz-irodában a vetési tervet tanulmányozzák. A tanácsház hirdetőtábláján a járási kultúrcsoport színmű­előadására hívogat egy pla­kát. A televízió is jó lesz — jegyzi meg valaki. A templom­ban takarítanak. Egy leány hófehér őszirózsacsokorral tolikus egyházban az utolsó kenet? A betegágyon való úr­vacsora tehát a beteg számá­ra szinte az utolsó vacsora? A ROKON: De hát nem az? Én mindig így tudtam! A LELKÉSZ: Azt nem tu­dom, hogy honnan tudta ezt, de nem jól tudta. Az evangé­likus egyházban nincsen utol­só kenet. Az utolsó kenetet a római katolikus egyház, mint szentséget akkor is adja, ami­kor a beteg már elvesztette az eszméletét is. Az evangé­likus egyiház azonban csak akkor szolgáltatja ki az úr­vacsorát, ha a beteg érti a gyónó kérdéseket és tud azok­ra válaszolni. Ha másképp nem, legalább feje intésével. Számtalan betegnek osztottam már úrvacsorát, aki azóta is boldogan él. Ha valaki úrva­csorát vesz betegágyon, ez nem jelenti még azt, hogy annak most már meg kell halnia. De — hogy másról is beszél­jek — emlékszik még Faragó Antalnéra? Ügy tudom, roko­nok voltak, nem? A ROKON: Igen, a nagy- néném volt. A LELKÉSZ: Évekkel ez­előtt, amikor a nagynénje ott­hon feküdt betegen, eljött hozzám a férje. Mondta, hogy jó lenne, ha meglátogatnám őket és vigasztalnám a felesé­gét Megbeszéltük az időpon­tot. Akkor azt mondja a férj: A feleségem már régen nem vett úrvacsorát, de nem mé­rem erre figyelmeztetni, ne­hogy érzékenyen érintsük. Nem hozhatná lelkész úr ma­gával az úrvacsorát, háthogy- ha fel lehetne vetni a kérdést előtte? Mondom erre: — Szó­val csak úgy véletlenül legyen nálam Luther-kabát, bor és ostya? Erre ő: — Igen, így gondoltam! Persze, erre a ke­gyes csalásra nem vállalkoz­tam. A látogatáskor kiderült, hogy a maga nagynénje való­ban már régen vágyódott az igyekszik a templom felé. A postás kezembe nyomja az újságot. Olvasom. 3:l-re győz­tünk Strasbourgban. Vállala­tok szakmunkásokat keresnek. Építésztechnikusokat és szo­bafestőket. Mérnök is kellene Lehetőleg azonnal. A tisza- roffi földművesszövetkezet boltvezetőt venne fel. Lakást is ad. Házaspárt előnyben ré­szesítene Valaki most rám köszön. Mellém szegődik. Abbaha­gyom az újságolvasást. Be­szélgetünk. ő csak a hibákat látja. Emlékezetébe idézem a háború utáni esztendőt Azt, amikor tarisznyánkból csak két sültkrumpli volt Kissé elgondolkodik. Aztán elmon­dom, hogy mit láttam a falu­ban, meg a határban. Leányá­ról beszélgetünk, aki egyetem­re megy. Orvos lesz. Hazaérünk. Leülünk a ház előtti kis padra. Újra előkerül az újság. Együtt olvassuk. Szörnyűk ezek a háborús hírek — mondom. — Bizony azok — válaszol­ja. Most kerül a fiam a ka­tonasorba. Nem tudnám túl­élni, ha ott veszne valahol ez a jó gyerek. Mi is oda vesznénk — jegy­zem meg komoran. úrvacsora szentsége utált dB nem merte kérni, mert nem akarta ezzel megijeszteni a családját. Hát ez mi? A ROKON (kissé elgondol kozva): Azt hiszem, ez két­oldalú kegyes csalás... A LELKÉSZ: Aminek per­sze semmi értelme nincsen. A ROKON: Azt hiszem* ilyen téves felfogásnak más következményei is lehetnék... A LELKÉSZ: Bizony van­nak ... Szinte azt lehetne mondani, hogy tíz halálesetből kilenc alkalommal azért nem vett a beteg úrvacsorát, mert a hozzátartozók finomak akar­tak vele szemben lenni. Ho­lott a felelősséget kellett vol­na komolyan venni. De fő­képpen, jó lenne, ha gyüleke­zeteink tagjai tudnák, mire szolgál az úrvacsora, mint szentség. Először is nem a ha­lált jelző szentség, másodszor pedig — ti. erre is kell figyel­nünk —, nem orvosság a be­tegség ellen, mint ahogyan' biztathatják gyakran a bete­geinket: vegyék már úrvacso­rát, segít meggyógyulni! Az úrvacsora mind az egészséges* mind a beteg számára egy es ugyanaz: Isten bűnbocsátó ke­gyelmének szentsége egybeköt­ve azzal az igével, amely hir­deti a törvényt a bűneink fe­lett és az evangéliumot Jézus érdeméért A ROKON: Ügy emlékszem* hogy az én rokonom, akinél találkoztunk, rendszeresen szo­kott úrvacsorához járulni. A LELKÉSZ: Valóban így van. Lelki törvényszerűségről is beszélhetünk és azt is mondhatjuk, hogy akik rend­szeresen élnek az úrvacsoráé val, azok ugyanezt természe­tesnek tartják a betegségben is és nem tekintik utolsó ke­netnek. Ez a helyes keresztyéni és evangéliumi magatartás. Feljegyezte: Horváth András Ürnak __ Ne is beszéljünk rőlst Ne m jó az ördögöt a falra festeni. Tessék eltenni azt az újságot Azzal, hogy élteszem — nincs elintézve a fiunk sorsa* még a magunké sem — ve­tem oda szándékosan a szót Szeretni kell ezt a hazát Mindnyájunknak! Még akkor is, ha áldozatot kell hoznunk érte. Nem ellenkezik. Igazat adS ...Elered a várva-várt, ál­dott őszi eső. Elköszönünk egymástól. — Az aratási háláadó is­tentisztelet oltárára hadd hoz­hassam én az új kenyeret — kéri elmenőben. Majd együtt helyezzük az oltárra — szorítom meg még- egyszer a kezét Sietve elindul. De vissza­szól még. — Aztán azt az éneket éne­keljük, amely így kezdődilcs „Adjunk hálát az Ürnak! Ke­gyelmes megtartónknak. Az elvett ajándékért A sok jóté­teményért!” Szobámba érve, elővettem az énekeskönyvet és elolvas­tam végig ezt a szép, meleg szívből, Isten iránti hálából született éneket. Németh Géza Heinrich Waltenberg a Tanganylka-Usambara-Oigoi Lutheránus Egyház elsí piispöke Dr. Beugt Sunklert beiktatták püspöki tisztségébe Mlalo-Búkoba (Tanganyika) Tanganyikában az Usambra- digoi Lutheránus Egyház a harmadik olyan lutheránus egyház, melynek legfőbb egy­házvezetői hivatalát püspök tölti be. Az Usambra-dígoi egyház augusztus közepén tar­tott zsinatán választotta meg első püspökét: Heinrich Wal­tenberg lelkészt, aki már 1957 óta állt ennek az egyháznak az élén, de nem püspöki, ha­nem prásesi (elnök) minőség­ben. Heinrich Waltenberg 31 év óta szolgál mint lelkész Kelet-Afrikában. Az Usambra- digoi Lutheránus Egyház mintegy 30 ezer lelket szám­láb Nem sokkal az Usambra­digo zsinatának döntése előtt iktatta be Bo Giertz svéd evangélikus püspök Bukobá- ban az Északnyugat-Tanga- nyikai Evangélikus Egyház el­ső püspökét: dr. BrengtSundk- ler svéd teológiai professzort A beiktatásnál közreműköd­tek: Bann, dán püspök. Mani- kam (India) és Friedrich von Bodelschwingh lelkész. Az Északnyugat-Tanganyi- kai Evangélikus Egyháznak 160 gyülekezete van. Mintegy 50 ezer lélek tartozik hozzá. A tanganyikai lutheránus egyházak közül csupán egynek van afrikai püspöke, az Észak- tanganyikai Lutheránus Egy­háznak: Stefano R. Mosta. Adjunk hálát az

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom