Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-09-17 / 38. szám

Börtön Babilóniában MESSZE ÉSZAKON, a birodalom határán, ott, ahol a megművelt földek találkoznak a sivataggal, állt Babilónia leghírhedtebb bör­töne. Valamikor az asszírok őrtornya volt. Seregek menedékhelye, határállomás, ahon­nan védelmet lehetett biztosítani a termé­keny folyóköznek, hogy az északi barbár né­pekei ne özönöljék a Tigrisz és Eufrátesz sík­ságát. Hatalmas kő- és téglarengeteg volt az épület. Alakján őrizte az asszír építőkultúrát; égbeszökö torony és körülötte széles bástya­fal. A torony magassága 100 láb volt, alapja négyzetes alakú és egyik éle mintegy 50 lábnyi lehetett. A tornyot huszonöt lábnyi széles udvar vette körül, azután kezdődött a bástyasor, amelynek szélessége mindenütt megtartotta a 40 lábnyit, magassága pedig a torony egyharmadáig ért. A TORONY. KOMOR TÖMBJE félelmet és tiszteletet parancsolt. Hatalmas felkiáltójele volt a sík földnek és megálljt parancsolt minden barbár seregnek vagy rablóbandá­nak, amelyek fosztogatása nyugtalanította ré­gen a földművelő lakosságot. Tiglat-Pilézer, az asszír király igen gyakran jött ide, hogy a torony tetejéről kémleljen a távoli jöven­dőbe és birodalma végtelenségében gyönyör­ködjék. Büszke volt a toronyra é$ a bástyára, elképzelése szerint építették fel. Persze, nem­csak ezt az egyetlenegyet építették az ő ide­jében. Sokkal többet, mintsem arra gondolt volna a birodalom népe. A BÁSTYA TETEJE országút szélességű volt. A nyilasok, dárdavetők, hajítógépesek­nek megfelelően kiképezve az oromzat. A tar­talékosok, a szolgák, könnyedén és biztonsá­gosan hajtották végre a védelem feladatát. Bent az udvarban kőciszternákban állt a víz. A torony belsejében halmozták fel a fegy­verkészletet és a muníciót. Külön fegyver- kovács-mühely is volt, ahol valamikor szor­gos kezek gondoskodtak az utánpótlásról, nyíl- és dárdahegyeket kovácsoltak, törött íjakat javítottak, kőhajító gépeket szerkesz­tettek a szükségletnek megfelelően. Az udva­ron túl széles bástyafal alatt volt a legény­ség szállása. Egy ilyen őrtorony legénysége meghaladta a kétezret is. Mélyen a vár alatt, hűvös, nyirkos pincékben sínylődtek a foglyok, akiket rabul ejtettek egy-egy össze­csapás alkalmából. NEBUKADRÉCÁR ideje óta azonban erre nem. volt szükség. Asszíriát legyőzte Babiló­nia, a két birodalom eggyé olvadt, sőt mesz- sze mérföldekre eltolódtak a határok. Díszül álltak a régi, harcos idők őrtornyai, ha nem kellett volna egyéb célra felhasználni őket. És mivel a jelenlegi babilóniai birodalom a kis népek felfalása során hízott kövérre, a kis népeket meg kellett emésztenie. Az őr­tornyok, ennek szolgálatában álltak. KTőhónak is nevezhetnénk őket, a beolvasztás kegyetlen műveletét végezték itt eh Szürke tömegük, « babilóniai hatalom, az imperializmus szim­bólumaiként emelkedtek a sivatag szélén ma­gasba, hirdetve a zsarnokság és a kegyet­lenség erejét. Huszonhét éve alakították ezt a tornyot is át börtönné. A többi mellett erre azért volt szükség, mert ebben az esztendőben esett el Jeruzsálem és ebben az évben hurcolták Babilóniába megszámlálhatatlan zsidó fog­lyot. A jeruzsálemi király, Sedekiás, sere­gének vezérei, a nép elöljárói, a nép nagy részével ide kerültek. A börtönben majd tíz­ezer embert zsúfoltak össze. Sedekiás már vakon érkezett. Szerencséjére nem láthatta, hogy jeruzsálemi palotáját mivel kellett fel­felváltania. Nebukadrécár maga vakíltatta meg árulása miatt. A rabok egy részét gyorsan elvitték innen. Sok közülük családjához kerülhetett, legtöbb­jüket azonban oda hurcolták, ahol éppen a rabszolgák munkájára volt szükség. Így o foglyok zöme a csatornaépítéshez került. SEDEKIÁS KIRÁLY azonban itt öregedett meg, mint Nebukadrécár személyes foglya. Két évtized szállt el feje felett. Haja, szakálla kihullt, sápadt, beteges-szürke apró kis em­berré töpörödött, amikor Nübukadrécár meg­halt és Evil-Merodák kegyelme megérkezett a börtönbe. A királyon kívül alig volt már zsidó fogoly itt. Amikor a kegyelem megérke­zett, a vak király jobbnak látta bevonulni az égi regimentbe. Sedekiáson kívül csak egy rabra kellett különösen vigyázni, Ben- hanánra. Benhanán most sem kapott ke­gyelmet. Benhanán is Jeruzsálemből került ide. Ha most Neriglissar idelovagolna, nem ismerne régi ellenfelére. De ezt az embert mégsem tudta megviselni úgy a fogság, mint ural­kodóját. Szikár, csont és bőr, de mégis ma­gas, megjelenésében is tekintélyt parancsoló jelenség. Haja ezüstszürke, arca fakó, sza­kálla selymes. Szeme helyén két gödör, így Világtalanul is az az érzése a vele szemközt állónak, hogy lát, sőt belelát az ismeretlen jövőbe. Hoze-nak, látnoknak nevezte min­denki a börtönben emiatt. Benhanán háta hajlott volt, mintha hazájának és népének gondját hordozná. Kezei hosszúak, valami­kor úgy forgatták a kardot, hogy ellenség nem állt meg előtte. Lábai már remegtek, a sok kínzás, de az öregség is, meg azután a Világtalanság bizonytalanná tették a járását. Benhanán volt Jeruzsálem védője huszonkét éve és Neriglissar legnagyobb ellensége. * AZ ÖSSZEESKÜVÉS ÁLDOZATA, Evil- Merodák holtteste még ki sem hűlt, amikor Babylonba megérkezett az Uruk-i felkelés híre. Neriglissar alig tudott gyönyörködni a Véres trón szépségében, amikor a birodalom egysége és biztonsága veszélybe került. Még ezen az éjjelen vette hírét annak, hogy Larsza városában az építő foglyok is agyon­verték a munkafelügyelőket, Nippurban tűz ütött ki, Szipparban pedig egyenesen ellen­ségei vették kezükbe a hatalmat. Recsegett, ropogott minden eresztékében a birodalom. De Neriglissart nem abból a fából faragták, áld megijed a saját árnyékától. Neriglissar katona volt. Az új uralkodó az uruki felkelést látta leg­veszedelmesebbnek. Az összeesküvésben részt vett megbízható tisztek és csapataik szinte órák alatt Urukban teremtek. A lovak pihen­tek voltak, a vitézek vért szomjaztak. Mint a sasok röpültek az uruki országúton a halál és végzet pallósát lengetve a lihegő csapatok. Reggel volt. A keleti reggel szikrázó ragyo­gása ömlött végig a síkságon. Rózsaszínűén, nevetve lopózott be Uruk sikátoraiba és döb­benten torpant meg a házak között. Ron­gyokba burkolt, fekélyes és sebes, ínségtől lesoványodott, nyomorult sereg fosztogatott és öldökölt Uruk külvárosában, amikor az első kard vészeset suhant és az első fej jaj- szó nélkül gurult el a szürke porban. A többi már a sivatag oroszlánja és a védtelen nyáj borzalmas jelenetére emlékeztetett. Nerig­lissar megtorlása véres és kegyetlen volt. MIRE SAMAS, a nap teljes pompájában az ég tengerében fürdött, ismét rabszolgák voltak a zsidók. Hosszú sorokban álltak, le- csüggesztett fejekkel és szemeikben kimond­hatatlan volt a riadalom. A babilóni thartá- nok, a századosok várták a rabszáris, a pa­rancsnok utasítását. Idegesen remegtek a paripák orrcimpái és olykor egy-egy elkésett babilón vitéz vágtatott Uruk felől, hogy fel­csatlakozzék a sereghez. A város alatt pedig néhány elrejtőzött és később megtalált fog­lyot hajtott nagy szitkozódás közepette két lovas. A rabszáris most tolmácsért kiáltott. A vi­tézek hangosan kiáltoztak: rabsáké, rabsáké! Rabsaké, a tolmács együtt rugtatott ki a sor­ból a parancsnokkal. A két sereg egymással szemközt állt. Az egyik félelemtől halálra váltan, remegő inakkal, sebesen, véresen és porosán, a másik állig felfegyverkezve, ló­háton és érzéketlenül, szívtelenül nézett farkasszemet a foglyokkal. — Nyomorult lázadók! — hangzott a rab­száris hangja. káld nyelven, amit azután a rabsaké azonnal tolmácsolt: — Nyomorult lázadók! Felkeltetek a világ ura, az élet fejedelme, bölcs királyunk, Neriglissar ellen. Halk moraj, majd néma megadás volt a foglyok válasza. A parancsnok folytatta: „Hozzátok hozzám azt az istent aki hírnököm előtt föl nem állott hadd ölöm el puszta kezemmel!” (Szöveg a Gilgámes-eposzból) — Öh, Adonáj, mennyire megaláznak — volt ,tízezer ember gondolata, de egy sem mert megszólalni. A tolmács hangja visító volt, sértette a fület: „Ki székel örökkévalóként föiséges Samas trónja mellett? Megszámlálva az ember napjai: víz futása, szél fű vasa amit tesz! Féled a halált, remegsz falevélként te gyáva, erőd is elhagy? .. (Szöveg a Gilgámes-eposzból) ÉS MIUTÁN ÍGY MEGCSÜFOLTA a zsidók Istenét, Adonájt és dicsőséget zengett Samas istennek, kihirdette az ítéletet: — Halljátok szómat, nyomorult férgek! Ki bíztatott lázadásra Márduk népe és felkent uralkodója ellen? Néma csend volt a válasz. Csak a sebesül­tek kínos, elfojtott nyögése zavarta időnként a szótlanságot. ■ — Akkor hát egysorba veletek! Minden hetedik ember előre lépi A hetedikek száma mintegy ezerötszáz volt. A babilóniaiak sem voltak ennél többen. Nem messze innen húzódott egy friss töl­tés. Ide kellett felmenniök a kiszemeltek­nek. Szorosan álltak egymás mellett. $s noha szinte összeért a válluk, mégis elég hosszú szakaszt foglaltak el a töltésből. Lenn, a síkon állt a lázadók serege, előttük a babiló­niai zsoldosok íjászai, akik már parancsszó nélkül is levették vállukról az íjakat és teg­zeikből a húrra illesztették az éles hegyűre kovácsolt nyílvesszőket. MINDEGYIK ÁLDOZATRA jutott egy vitéz. A fölösleg és a tisztek oldalt álltak, félszemük a foglyokat kémlelte. Parancsszó hangzott és mintegy ezerötszáz íj csattant és ugyanannyi vessző suhant halálos gyorsa­sággal a nyomorultak bordái közé. Egetverő jajj-kiáltás, nyögés és hörgés volt a válasz. A foglyoknak mindezt nézni kellett volna. De ki bírja nézni a testvére, az apja, a fia mé­szárlását? Az elgyötörtek kezüket szemük elé, majd fülükre tartották és együtt jajgattak övéikkel. Az igazi mészárlás ezután kezdődött. Ismét rövid parancsszavak hangzottak. Karddal és dárdával közeledtek a hóhérok az áldoza­taikhoz, hogy a kegyelemdöfést megadják. Ezek már ott fetrengtek a töltésen és annak oldalán. Némelyikből magasra csapott a ki­sugárzó vér, némelyik a hasát fogta, amely­ből konok egykedvűséggel állt ki a vas­vessző és a szenvedő úgy tekintett rá, mintha belenőtt volna. Soknak a combjában, mellé­ben, nyakában éktelenkedett a halálos tű. Az volt igazán szerencsés, akinek a szívét verte keresztül. Az nem szenvedett sokat. A foglyoknak azután a töltés innenső ol­dalán, ahonnan már különben is sok föld hiányzott, hatalmas gödröt kellett ásniok. Akkorát, melybe elfér ezerötszáz ember teteme. A temetés után a foglyok olyanok voltak, mint a mészárosok. Délutánra ismét együtt állt a csoport. A rabszáris megelégedetten törölte le verej­tékét homlokáról. A rabsáké, aki írnok is volt egyszemélyben, agyagtáblára írta az eredményt. A legények tömlőkből langyos sört hörpöltek, aztán ismét vezényszavak hangzottak és elindították a menetet észak­nak, a legkegyetlenebb börtön fete. r Eédey Pál A „vegyesházasságok“ kérdése Nyugat-Rémetországbao Nyugat-Németország élete több olyan jelenséget mutat, amely erősen emlékeztet a két világháború közötti „keresz­tyén Magyarország”, a Horthy- korszak „keresztyén kurzusá­nak” jelenségeire. Ilyen ni. a keresztyén egység és a ke­resztyén összefogás állandó hangoztatása a kommunizmus­sal szemben. A kommunista- ellenes front szervezésében élen járt a politikai katoliciz­mus. A tájékozódási képessé­güket elvesztő protestáns ve­zetők pedig örültek, ha a ke­resztyén egység politikai vo- natján helyhez juthattak a „harmadik osztályon”. Az egység és az összefogás szük­ségének nagyhangú ismételge­tése közben pedig folyt az ádáz reverzális harc, a csa­ládi békesség felbolygatása. Ez ellen elhangzott olykor egy-egy protestáns kiroha­nás, de azért mindent ment tovább. Ez a helyzet ma az Adenauer kormányzata alatt élő Nyugat-Németországban. A Lutheránus Világszövet­ség sajtószolgálata detmoldi jelentése szerint Erwin Wil- kens egyházi főtanácsos, akit különben erősen áthat a „ke­resztyén egységfront” politi­kai gondolata, egy Detmold mellett tartott lelkészgyűlésen előadást tartott a vegyeshá­zasságok kérdéséről. „A római katolikus egorház vegyeshá­zassági jogának és gyakorla- táhak a módosítása elkerül­hetetlen — mondotta. — Nem lehet elképzelnünk, hogy pro­testánsok és római katolikus sok viszonya elviselhetővé válnék, amíg szinte minden gyülekezetben kisebbfajta há­borúk dúlnak a vegyesházas-! ságok miatt.” Lehetetlennek tartotta, hogy „idejétmúlt egy» házjogi elképzelések” követ­keztében a római katolikus egyház házasságok millióit mi­nősíti érvénytelennek a Szö­vetségi Köztársaságban, holott ezeket a házasságokat az ál­lam érvényesnek tartja és jog­védelemben részesíti. Az egyházi főtanácsos és a nyugat-németországi protes­tantizmus is látni fogja, amit eddig is láthatott, hogy a ró­mai katolikus egyház tovább­ra is „zavartalanul zavarja” a vegyesházasságok békéjét. MEG NE ÜTÁLD Délelőtt 9 óra tájt lehetett az idő, amikor a Bojtár utca felöl jövet vártam a buszra. A 18-asra. A Bojtár utca kör­nyéke érdekes település. Vil­laszerű házakat látni itt, nem­csak az utcában, de az egész környéken. Balról a téglagyá­rak kéményei pipálnak lom­hán. Mögöttem a főváros mo­rajlása, zaja hallatszik. Itt egy kicsit már vége van a vá­rosnak, tőlem nem messzire kukorica földek is látszanak. Az óbudai temető felől met­sző, éles szél kavarodik, mi­kor a megállóhoz idősebb, fej­kendős asszony érkezik. Háti­zsákot cipel, kezében kosár, a kosárban szilva kéklik. Pár perc múlva beszélgetni kez­dünk. Szeretem a fejkendős asszonyokat, anyám is fejken­dőt hordott. Az öregmama ke­resztnevét is megtudom, Erzsi néninek hívják. — És honnan jött Erzsi néni? — Innen a jablonkai útról, a hegyről! — A szilvát hova viszi? — A kórházutcai piacra, ta­lán megveszik! — Gyermekei vannak? — Hogyne, ketten, az egyik 45 éves, a másik 42. — Mikor látta őket? ■— Talán három éve! — Hogyan három éve, vi­déken laknak? — Nem, itt Pesten! — Miért nem látogatják meg az édesanyjukat? — Még a férjem is él, ker­tész, mi még megkeressük a kenyerünket, disznókat is ne­velünk, tavaly is kettőt öl­tünk. — Hát akkor miért nem mennek a szülőkhöz? — Meg van azoknak min­denük, az egyiknek két háza van, a másiknak egy! — Maguk sem mennek el hozzájuk? — Talán egy éve a férjem volt a nagyabbiknál, de fél óránál több időt nem töltött ott! Miért? — Meg van azoknak minde­nük! Jött a kék bussz, felsegítet­tem Erzsi nénit, magam is felültem. Ahogy mentünk, repültünk a Bécsi úton és a Vörösvári úton a város felé, két gondo­lat foglalkoztatott. Az egyik, hogy Erzsi néni egyetlen rossz szót nem szólt a gyermekeire, pedig már há­rom éve nem látogatták meg sem a gyermekei, sem az uno­kái. Többször ismételgette, hogy „meg van azoknak min­denük". Ebbe rejtette fél örö­mét és egész bánatát! Tehát jómódú gyermekek, nem szo­rulnak a szülőkre, de nem is törődnek velük. Fáj a szive, de nagyon szereti a gyerme­keit! A másik: egy ige: „Meg ne útáld a te anyádat!" Az ma­ga is különös, hogy a bibliá­ban van ilyen ige. És még fájdalmasabb, hogy annak el­lenére, hogy ez az ige a bib­liában benne van, vannak jó­módú gyermekek, akik talán nem utálják az öreg szülei­ket, de nem is törődnek ve­lük! Hálásak lehetünk a modern orvostudománynak, hogy egy­re jobban kitolja az életkor határát, de ugyanakkor egy­re *több öreg mondja el: Bár­csak meghaltam volna már! Valaki azt mondta, hogy a gyermekeinknél sokkal jobb nyugdíjintézet az SZTK. A kórház utcai piacnál le­segítettem Erzsi nénit, akit károm éve nem láttak a gyer­mekei és nem is kíváncsiak rá. D. Scharf zsinati elnök és a berlini polgármester Kelet-Berlin főpolgármeste­re, Fr. Ebert, beszélgetésre hívta meg magához az össz- német Evangélikus Egyház zsi­nati elnökét, D. Scharfot. A megbeszélésre az adott okot, hogy az evangélikus egyház néhány vezető embere távira­tot küldött a főpolgármester­hez a «Német Demokratikus Köztársaság berlini védelmi rendszabályaival kapcsolat­ban. A megbeszélés éles fényt vetett a nyugat-berlini egy­házi körök helytelen maga­tartására, Berlin kérdésében. Utalt a főpolgármester elő­ször is arra, hogy a távirat­nak a politikai szándékát vi­lágosan mutatja az körül­mény, hogy azt az amerikai szektor rádiójában hozták nyilvánosságra. A főpolgármester kifejtette, hogy miért kellett a kormány­nak intézkedéseket tennie a béke biztosítására és a Német Demokratikus Köztársaság vé­delmére. Hangsúlyozta, hogy minden ember számára az első parancsolat, hogy harcoljon a békéért s akkor sok minden kérdés magától megoldódik. Csak sajnálkozni lehet azon, hogy az egyházi vezetőség egyetlen esetben sem tiltako­zott az ellen, hogy a két né­met állam polgárainak az em­beri kapcsolatait a nyugati hatóságok tönkre teszik azzal, hogy a német militaristák atomfegyvereket követelnek, hogy a revánsszellem és a hi­degháború indulatai irányítják a Szövetségi Köztársaság kor­mányának a politikáját. Rámutatott a főpolgármes­ter arra, hogy a Német De­mokratikus Köztársaság mind­addig nem változtat a rend­szabályokon, amíg meg nem kötik a békeszerződést, amíg a Szövetségi Köztársaság ha­tóságai és Nyugat-Berlin sze­nátusa világosain ki nem je­lentik, hogy felhagynak az emberkereskedéssel. Ajánlotta a főpolgármester Scharf zsinati elnöknek és az evangélikus egyháznak, hogy hívja fel a nyugatnémet és nyugat-berlini lelkészeket: tá­mogassák a béke és megegye­zés politikáját. Ez méltóbb lenne az evangélikus egyház lelkészeihez, mint provokációs táviratok küldözgetése a Né­met Demokratikus Köztársa­ság hatóságaihoz és hatásosab­ban elősegítené a két német állam polgárainak az emberi kapcsolatait is. Viszont távira­tok küldözgetése és azok fel­olvasása az amerikai szektor rádiójában ■ nem tesz jó szol­gálatéit a békének sem, de az egyháznak sem. ftothenagoras patriarcha köszüntése a német gytilekezelekhez Athenagoras konstantinápo­lyi ökumenikus patriarcha ar­ról biztosította egy fogadás alkalmával a nála megjelent német egyházi látogatókat, hogy imádkozik a békéért, csakúgy mint az egységért és a németországi belső meg­békélés elnyeréséért, „miáltal a németországi evangéliumi keresztyénség az egész öku­menikus keresztyénség javára élhetne és tevékenykedhetne”. A patriarcha üdvözletét küldte a németországi evangé­likus gyülekezeteknek. Hang­súlyozta, hogy az ökumenikus munka jelenlegi stádiumában az egyházközi kapcsolatok ép­pen gyülekezeti síkon fontosak. Alkoholizmus az Egyesült Államokban A közelmúltban az USA-ban megjelenő „Time Magazine” hetilap foglalkozott az Ameri­kában elterjedt alkoholizmus­sal. A. Ivy, az illionisi egye­tem docense, az alkoholizmus elleni intézmény előj árója sze­rint a 180 millió lakosú USA- ban évente alkoholos italokért 11 milliárd dollárt adnak ki. Ivy szerint „nem jelent prob­lémát” az a 45 millió ameri­kai, aki havonta fél liternél kevesebb whiskyt iszik; a „mérsékelt ivók” (ezek száma 6 millió) három és fél deci whiskyt isznak hetenként; a 7 millió „egyesületi ivó” va­lamivel többet iszik hetente egy liternél; a 4,1 millió „prob­lematikus ivó” kb. fél liter whiskyt iszik naponta; az 5,4' millió „alkoholista” még töb­bet. Ivy professzor megálla­pítja, hogy az USA-ban min­den 12 emberből, aki alkoholt kezd fogyasztani, egy alko­holistává válik. összehasonlításul közli, hogy Svájcban ez idő szerint évente 1 milliárd (Amerikában 44 milliárd) svájci frankot költe­nek alkoholos italokra, ami azt jelenti, hogy a 19 éven felüli minden lakosra ebbői 280 frank jut. A sajtóban megjelent leg­újabb adatok szerint a whisky- fogyasztás Svájcban egy év alatt 150 százalékra növeke­dett. Nagy-Britanniában 86 ezer krónikus alkoholista és 344 ezer olyan személy van, aki eljutott az alkoholizmus egy bizonyos stádiumába. Ezek a számok minden évben növe­kednek. Nyugat-Németországban az 1959—60-as gazdasági évben 12 milliárd márkát költöttek alkoholfogyasztásra, vagyis minden lakosra 220 márka jut. KERESZTYÉN ÉNEKESKÖNYV Egész vászonban 40,— Ft Műbőrben 50,— Ft Kapható a Sajtóosztályon, Budapest, VIII. Puskin u 12.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom