Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-07-30 / 31. szám

Az istentisztelet és a zsoltárok

Az elmúlt napokban vidéken jártam. A melegen sütő nap elől a házigazda a kerti asztalhoz vezetett, amely egy dúslombú diófa alatt állt. Kissé megpihenve, dicsérni kezdtem az árnyékot adó fa minden jótulajdonságát. Legnagyobb meglepetésemre a házigazda félbeszakította szavaimat és így szólt: „Mindezek ellenére úgy döntöttem, hogy ősszel kivágom.”

Kérdésemre aztán elmondta, hogy a fa nem terem gyümölcsöt, ezért nem tűri tovább a kertben, bármennyire is jó megpihenni dús koronája alatt.

Sokáig foglalkoztatott ennek a fának a sorsa. És mélyen elgondolkoztam. Hiszen amit a gazdától hallottam, az úgy összecseng Keresztelő János megtérést hirdető prédikációjának egyik mondatával: „Azért minden fa, amely jó gyümölcsöt nem terem, ki- végattatik” (Mt. 3,10.).

GYÜMÖLCSSZliDÉS IDEJE VAN. A hozzáértő szem most dönti el, melyik fa érdemes arra, hogy továbbra is gondozzák s melyik érdemesült arra, hogy hitványsága, terméketlensége miatt a kivágás, kipusztítás sorsára jusson.

Mivel Isten szüntelen végzi „kertjében” ezt a tisztogató munkát, nem árt, ha ismételten — hiszen már annyit írtunk s oly sokat beszéltünk róla! — néhány gondolatot felvetünk a keresztyén ember »jó gyümölcseiről”.

Keresztelő Jánost már idéztük. ö Jézus Krisztust hirdette azzal a küldetéssel, amellyel az Eljövendőben az ítélő Bírót is felismerte. A megtérés evangéliomát hirdette. Az Istennel való új kapcsolat felvételét. Pontosabban és helyesebben, a régi szeretetnek, annak az „első szeretetnek” az ajándékát. A megtérés: új megismerése annak az Istennek, Aki szere- tetével és irgalmasságával lehajol a bűnös emberhez és ezt a bűnös embert szeretetébe vonja. Ennek a megtérésnek, az Istennel való „újratalál- kozásnak” külső jelei is vannak. Ezért mondja Keresztelő János: „Teremjetek a megtéréshez illő gyümölcsöket (Mt. 3,8.).

A megtérés nem hangulat és nem valami belső

megvilágosodás kérdése, amely távol van az ember mindennapi életétől. A megtérés szorosan bele van ágyazva az ember hétköznapjaiba. Nyilvánvaló már Keresztelő János prédikációjában is az a tény, hogy a megtérést, mondjuk

így: a hitet, mindig cselekedetek kísérik. És amikor arról beszél, hogy a jó gyümölcsöket nem termő fát kivágják, akkor arra figyelmeztet bennünket, hogy hitünk terméketlenségéért — hitetlenségünkért — ítél meg minket Isten.

Jézus Krisztus is többször beszélt a tanítványok „gyümölcsterméséről”. Már ebből is láthatjuk, hogy Jézus Krisztus is milyen fontosnak tartotta azt, hogy tanítványainak élete jó gyömölcsöket teremjen.

A Hegyi Beszédben azt olvashatjuk, hogy a jó fa csak jó gyümölcsöket teremhet (Mt. 7,16. kk). A cselekedetek mindig külső ismertetőjelei a belső tartalomnak. Máté ev. 12. fejezetében már a farizeusok felé intézi szavait és felszólítja őket: „Vagy legyetek jó fák és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák és teremjetek romlott gyümölcsöt, mert gyümölcseiről ismerik meg a fát” (Mt. 12,33.).

Sok igét lehetne itt egymásmellé helyezni, amelyek azt bizonyítják, hogy Jézus Krisztus mennyire komolyan gondolta tanítványai életében a gyümölcstermést. Most csak két igét vegyünk elő.

Az egyik a terméketlen fügefáról szóló példázat. Nyilvánvaló, hogy ez a példázat az ítélet felé mutat. A „gazda” haragra gerjed, mert a fügefa nem hoz termést. A „vincellér” haladékot kér. O műveli, gondozza a fát és a földet. „Hátha” gondoskodó szeretete termővé fordítja a fát. (Lk. 13,6. kk).

A másik ismert igeszakasz János evangéliumából való. A szőlőtőről szóló jézusi példázat, amelyet Jézus azonnal meg is magyaráz. (Különben ez az igeszakasz a mai vasárnap igehirdetési textusa!) Jézus a szőlőtő és mi — emberek — vagyunk a szőlővesszők. És a régi gyakorlat szerint csak a gyümölcsöt termő vessző maradhat meg a tőkén, a haszontalanokat levágják, elégetik (Ján. 15,1. kk).

Már ezekből a vázlatosan ismertetett szentírási idézetekből is megérthetjük: a keresztyén hitnek mindig gyümölcsöt kell teremnie!

Nemcsak az világos a számunkra, hogy mi Jézusnak a tanítványok felé való követelése, hanem az is, hogy hogyan tudjuk azt betölteni.

MI A SZENTIRAS TANÍTÁSA ALAPJAN VALLJUK, hogy Isten minket nem a jócselekedeteinkért ajándékoz

meg az örök élettel, üdvösséggel. Általában a jócselekedetek lehetnek szép emberi tulajdonságok, mert mindez a legelemibb feladatunk, de ezekkel üdvösséget — hitünk szerint — „kierőszakolni” nem lehet. És ezt a Szentírásból tudjuk! Mi nem azért figyelünk Krisztus parancsolataira, hogy azoknak betöltésével megnyerjük magunk számára Isten szeretetét, hanem azért, mert hiszünk! És ahol hit van, ott jelen van a másik emberért fáradozó és szolgáló szeretet.

Tehát lényeges a hit! Hittel a Szentlélek Isten ajándékoz meg minket, aki Krisztusért lehajol a bűnös emberhez és véghezviszi a megtérést. Nem mi „térünk meg”, hanem a Szentlélek ajándékoz meg bennünket Isten szeretetének bizonyosságával. A hit viszont, ahogyan Jakab apostol mondja, nem tud meglenni cselekedetek nélkül. Más megfogalmazásban: a hit halott önmagában. (Jakab 2,14. kk).

Tehát amikor a keresztyén életünket vizsgálat alá vesz- szük, akkor mindig a cselekedetek azok, amelyek külső jelként, gyümölcsként bizonyítják a bennünk élő és tevékenykedő hitet.

A hit hajtja, ösztönzi a keresztyén embert a jobb, becsületesebb és eredményesebb munka elvégzésére. Mert a jó fa hétköznap is termi a jó gyümölcsöket! A Szőlő tőből élő „vessző” munkaruhában is abból az erőből táplálkozik, Aki életével szolgált a bűnös embernek.

Az Élet minden területéről lehetne példát hozni, ahol a keresztyén ember ma is „jó” szolgálatával gyümölcsöt teremhet. (Olvassuk csak el a mai igéről szóló magyarázatot lapunk 3. oldalán!) Jó lenne Jézus Krisztusnak a gyümölcstermésről szóló — talán nagyonis ismert igéit átnézni, fényében haszontalan- ságunkat felismerni és a Szentlélek Istentől hitet kérni!

—r—r—

JAPAN EVANGÉLIKUS EGYHAZCSOPORTOK EGYESÜLÉSE

Ez év november 23-án tartanak előkészítő ülést Japánban az evangélikus egyházcsoportok, amelyeknek száma mintegy 14. Az előkészítő ülés célja, hogy ezeket az egyházcsoportokat közös evangélikus egyházba szervezzék. Az új egyházunió így hozzávetőlegesen 13 000 japán evangélikust számlálna.

SOK HELYT VÁLTAKOZVA olvassák, vagy éneklik a zsoltárokat vasárnaponként, sőt napról napra is. Ezek a gyülekezetek mérhetetlen gazdagságot őriztek meg, meri csak a napi használat útján növünk bele ennek a csodás imakönyvnek a tartalmába. Ha csak alkalomszerűen olvassuk, olyan lenyűgöző erejűnek találjuk gondolatait, hogy utá na ismét a könnyebb eledelhez kívánkozunk vissza. Ha azonban valaki a zsoltárokat komolyan és rendszeresen kezdi imádkozni, az a többi, köny- nyebb, egyéni áhítatban fogant imácskákat hamarosan szabadságra küldi és azt mondja: nem érzem bennük azt a tartalmat, erőt és tüzet, amely a zsoltárokban található. hidegek és kemények számomra (Luther.)

Ha ovülekezeteinkbon nem imádkozzék már a zsoltárokat, akkor naponként reggeli és esti áhítatunkban kell felkarolnunk őket és arra kell törekednünk, hogy naponta mi nél több zsoltárt olvassunk el és imádkozzunk el lehetőleg közösen, hogy ezt a könyvet évente többször is átveevük és így mind mélyebbre hatoljunk tartalmába. Nem szabad saját kényünk-kedve szerint válogatnunk. mert ezzel nem tiszteljük elépeé a Biblia imád- ségos könvvét és azt képzel jük, hogy mi jobban tudjuk mit kell imádkoznunk, mint Isten maga. A régi eevházban nem tartották rendkívülinek, ha valaki „az egész Dávidot” könvv nélkül tudta. Az eevik keleti egyházban ez volt a feltétele a lelkészi szolgálatnak. Hieronymus ázatva beszéli el. hop- azokban az időkben, kinn a földeken és a kertekben Is hallani lehetett a zsoltáréneklést. A fiatal keresztvénség életét betol tötték a zsoltárok. Ennél azonban fontosabb az, hogy Jézus Krisztus is a zsoltár szavait vette ajkára, mikor megha t a kereszten.

Ha a keresztyén gvülekeze' felhagy a zsoltárokkal, páratlan kincset veszít el. Ha ismét használja őket. nem sejtett erők törnek fel belőle.

CÍMEK, DALLAMOK ÉS A VERSELÉS. A Zsoltárok könyve héber nyelvű feliratát így lehetne visszaadni: himnuszok. A 72. zsoltár 20. verse valamennyi megelőző zsoltárt „Dávid könyörgésének” nevezi. Ez kissé meglepő, de érthető. A Zsoltárok könyvében ui. nem találunk himnuszokat és könyörgéseket kizárólagosan. De a tanító jellegű költemények és a siralmak is alapjában véve himnuszok, mert Isten dicsőségét magasztalják, sőt még azoka i a zsoltárokat is imádságoknak nevezhetjük, amelyek még sem szólítják Istent, mert ezek is Isten gondolataiba és akaratába segítenek bennünket elmélyedni. A „zsoltár” eredetileg valami muzsikaszerszám volt és csak átvitt értelemben nevezték így az imádságoknak azt a gyűjteményét, melyet énekelve vittek Isten színe elé.

A zsoltárok legnagyobb részét ma már megzenésítették istentiszteleti használat céljára. Énekhangra és a legkülönfélébb hangszerekre dolgozták fel őket. Ezt az alapjába véve istentiszteleti muzsikát azonban ismét Dávidig kell visszavezetni. Hárfa-játékával egyszer elűzte a gonosz szellemet. Az istentiszteleti szent muzsika pedig hatékony erő, úgy, hogy a Biblia némelykor ugyanazzal a szóval jelöli meg, mint o prófétai igehirdetést. (I. Krón. 25:2.) Több, ma nehezen érthető zsoltár-felirat tulajdonképpen a karvezető számára szolgáló útmutatás. Feltehető, hogy a zsoltárszövegekben gyakran előforduló „sze- la” kifejezés egy ezen a pon(Elgin, Illinois) Az ÖPD jelenti, hogy az Amerikai Testvéregyház moderátora, dr. Carles E. Zunkel megtagadta, hogy a befolyt egyházi adó meghatározott köteles részét katonai célra befizesse. Elhatározását azzal indokolta, hogy egyháza bűnnek ítél minden háborút.

E. Zunkel nyílt levelet intézett Kennedy elnökhöz, abban kijelenti, hogy hite nem engedi, hogy fegyveres konfliktust támogasson, egy ilyen konfliktusban ő maga részt vegyen, vagy belőle hasznot húzzon.

Nem hajlandó arra sem, hogy a befolyt egyházi adó 75 százalékát katonai célra befizesse, sem arra, hogy háború esetén katonai szolgálatot teljesítsen, vagy a katonai hatalmat bármi módon támogassa. (Olvasóink elgondol kodhatnak azon, hogy mi a különbség államunk és az USA magatartása között az

ton beiktatandó közjátékra vonatkozik. „A szela arra fi* gyelmeztett, hogy el kell csendesedni és a zsoltár szavain odaadóan kell elmélkedni; mert nyugodt és csendes lélek kell ahhoz, hogy felfogjuk és megértsük mit állít a Szentlélek szemünk elé és mit vés szívünkbe.” (Luther) A zsoltárokat többnyire váltakozva énekelték az énekkarok. A versforma is jól elősegítette ezt Ugyanis két olyan verssort köt össze* amely — ha más szavakkal is, — de lényegében ugyanazt a gondolatot fejezi ki. Ezt a verssorok párhuzamossásának szokták nevezni, (paralle- lismus membrorum). Ne tarosuk véletlennek ezt a formát. Bennünket is arra késztet, hogy ne törjük me« az imádságot és egymással közösen imádkozzunk. Mi, akik egy kissé kapkodva szoktunk imádkozni, szükségtelen ismétlésnek találjuk azt, ami valójában elmélyedésünket és összpontosításunkat szolgálja imádság közben és egyben jelképesen azt is kifejezésre juttatja, hogy a hívők nagy serege különböző szavakkal, de ugyanazt imádkozza. Ez a versforma tehát nyomatekkad hív bennünket a zsoltárok közös imádkozására.

egyház anyagi helyzetét üIín tőén. Nálunk az egyház jelentős államsegélyben részesül, az egyházi önkéntes hozzájárulás teljes egészében aa egyházé, utána semmi célra adót fizetnünk az államnak nem kell; az USA 75 százalékot igényel katonai célra a befolyt egyházi adóból. Szerk.)

A Testvéregyház hetilapjában, a „Gospel Messenger”- ben kinyomtatott levelében dr. Zunkel kifejezi azt a reményét, hogy azoknak, akik lelkiismereti okokból megtagadják a katonai szolgálatot* lehetőséget nyújtanak arra« hogy adóösszegüket békés célokra fizessék be.

Bár dr, Zunkel levele az amerikai elnökhöz egyéni kezdeményezéséből született* azzal számolnak, hogy legközelebb, évi konferenciáján* mely Long Beachben lesz, a Testvéregyház hasonló álláspontot fog elfoglalni:

Nyílt levél Kennedyhez:

nem adózunk katonai célra!

A KINCS

11.

— Megjöttél? — De ebben a kérdésben olyan súlyos felelősségrevonás volt, hogy Kovács érezte, minden pillanatban kitörhet az égiháború. Lelkiismeretfurdalást is érzett, de talán még minden jóra fordulhat.

— Meg, meg, anyukám! Csak nem vagy ébren?

— Dehogynem! Ittál megint!

— Csak ittam.

— Csak ittál, csak ittál! Mit gondolsz, meddig fog ez így menni?

— Pistával voltam, fizetnem kellett neki, hogy hallgasson.

— Amire kapunk érte valamit, addig minden pénz a kocsmába vándorol.

— Pistának kell fizetnem, ővele meg kell osztoznom.

— De nem a kocsmában.

Az asszony őszhajú volt, most kócosán lógott rendetlen haja az arcába, ezen az arcon a törődés és sok-sok nélkülözés hagyott nyomokat. Egy életen át jóban-rosszban ott állt Kovács mellett, no meg a gyerekek mellett, akiknek akkor is kellett kenyeret adni, ha Kovács munka nélkül lófrált a városban. Ügyes volt, mindig el tudott dugni néhány fillért, hogy a szűkebb napokon is előteremtse belőle a legszükségesebbet.,Néha megértéssel vette tudomásul, hogy férje megissza a két decit, mert úgy tudta, hogy a szegénységgel ez együtt jár. De most semmi magyarázatot és megértést nem tudott találni az ivásra. Ha már ilyen hirtelen gazdagok lettek, mi értelme azt előre elkölteni? Emiatt pörlekedett így:

— Mit gondolsz, nem volt elég egy életen át? A Dunát is kiittad már! A Dáriusz kincsét is otthagytad a kocsmákban! — ö is tudta, hogy most túloz, de Kovácsra csak így lehetett hatni.

Ezek a régi hangok — gondolta Kovács —, ilyenkor hallgatni kell és akkor majd az asz- szony is elhallgat. De ma mintha a pokol kapui szakadtak volna fel, az asszony úgy zúdította rá a sok fertelmet.

— Te, te tudod milyen vagy? — lihegte és a földre mutatott. — Kocsmatöltelék, mihaszna, az emberek úgy mutatnak rád, jön a részeges Kovács! Nekem ebből elég! A kardból pedig egy fillért sem látsz!

Kovácsné előtt a legszűkebb esztendők, a legnyomorúságosabb idők képe rajzolódott ki. Ki tudja, nem tér-e vissza újra ez az idő? Nem kell-e újra könyörögni a fűszeresnél egy kiló lisztet hitelbe, hogy a gyerekeknek ebédet tudjon adni? Mert hát az ő életük ilyen. Az ura pedig egyszer hopp, máskor kopp. Ilyen volt mindig és alig tudja őt kordába szorítani. De most az egyszer sarkára áll!

Kovács is kijózanodott teljesen. A kard, mint varázsszó úszott a levegőben néhány másodpercig a villany gyenge fényében. A kisebbik gyerek is megmozdult, de nem ébredt fel.

— Azt már nem asszony! A kardot azt én találtam!

— Te már elittad az árát életedben!

— Most eladjuk s egy s mást veszünk belőle és pénzünk is marad.

— Nálad még soha nem maradt pénz. örültem, ha a fizetésedet ideadtad.

— Ez pedig így lesz! — próbált Kovács a sarkára állni.

— Az úgy lesz, hogy a kard ára mindenestül az enyém, meg a gyerekeké.

Kovács a tekintélyét akarta az asszony előtt visszaszerezni. Tulajdonképpen igaza van az asszonynak, dehát ki hordja a kalapot a családban?

— Abból nem eszel!

— A kard itt van az ágyamban, ha el akarod vinni, nem állok jót magamért.

— Légy észnél! Hallgass meg!

Az asszony most már nem bírt magával. Fáradt is és elkeseredett is volt, hogy ilyen vitába keveredjék és újabban egyre gyakrabban fakadt sírva. Az utóbbi napok izgalmai is gyöngítették idegeit. Most is hisztérikus sírásra fakadt, már nem volt ura sem gondolatainak, sem idegeinek és amit egy életen át nem mondott ki — mert munkásasszony sorsa a hűség és kitartás jóban és rosszban —, most fuldokolva ezt hajtogatta:

— Elválok tőled, veled tovább nem élek!

A gyerekek is felébredtek, mindkettő az anyjuk pártjára szegődött és Kovács, mint megvert hadsereg, távozott a csatamezőről. De nem meszire, mert csendesen bévackolódott az ágyába.

2.

A villa komoran állt a hegy oldalán. Sok szobájában a különböző iparosok szorgoskodtak. Asztalosok igazgatták az ajtókat helyükre. Kőművesek mesterkedtek a lépcsőknél, villanyszerelők helyezték máshová a kapcsolókat. Festők és mázolok falakat és ablakkereteket mázoltak. Az épület régi volt, valamikor egy család lakhatta, most középületté alakították át. Hideg szél járt át a nyitott ablakokon, de ez mit sem zavarta a munkásokat. Hozzászoktak: nyáron meleg, télen hideg. Most meg csak ősz van. Az egyik helyiségben kiáltozás, a másikban, főként ott, ahol a festők dolgoztak, éneklés. Minden festő Ca- rusónak érzi kissé magát.

A piktorruha ezerszínű. Minden szoba, minden színárnyalata ott díszlik a nadrágon. Tóth Pista, a fiatal legény létrán áll. A létra kétágú, meghosszabbítja a széttartott lábakat. Azzal jár körbe a szobában, épp a menyeze- tet festi. A szoba magas, a ház régimódi. Kovács Ferenc, az öreg szaki, az ablakoknál matat, ö már inkább irányit, minthogy a magasban dolgozzék. Egyik tenyerében gitt, a másikban vas simító. Egyengeti vele a repedéseket, hogy előkészítse a deszkát a mázoláshoz.

— Csak ügyesen, Pista fiam — biztatja a létrán állót —, ha szédülsz, jól markold meg a kefét! A festő mindig a kefébe kapaszkodik!

Pista ügyes fiú, de nem rég dolgozik a szakmában. Ketten egymást jól kiegészítik. Már- togatja festékvödrébe a kefét és vígan csapkodja a menyezetre az anyagot. Most épp egy Trubadur-árián kísérletezik. Ha jó festő akar lenni, akkor jól kell tudni énekelni is. Ez alapszabály a szakmában.

Kovács egy hibás ablakfélfát fedez fel. Jó, hogy itt vannak még az asztalosok — gondolja magában —, ezt a laza borítást majd megrögzítteti. Addig, amíg az asztalosoknak szól, kiemeli és a gittelést elvégzi a bakom A borítás megmozdul, hajlik le a kezében. Pista megáll a létrával, szemével kíséri a történteket. Az ablakmélyedésben, a borítás mögött valami megcsillan. Egy csodálatosan szép kard lapul meg a résben. Kovács lélegzete is eláll. Első pillanatban körülnéz, Pistán kívül senki nem látja és hirtelen visszateszi a helyére a borítást. Pistának fel int a létrára, hogy hallgasson.

A négy óra alig akart elérkezni. Kovácsnak már semmi dolga nem volt ebben a szobában, de úgy tett. mintha az egész épületből csak itt lenne munkája. Pistát biztatja, hogy ő menjen más helyiségekbe, ő most a kincsőrzö oroszlán szerepét tölti be. Nem is mozdul, míg társai haza nem indulnak. Ö mosdik utoljára. Hosszan, kényelmesen rakja el munkaruháját, aztán amikor egyedül maradnak, Pistának int, hogy figyeljen és hosszú léptekkel indul a „kincseskamra” felé. A tokot kiemeli és áhítattal veszi ki a kardot.

A kard hüvelyben volt. Bőrtokban. Három helyen is hatalmas rubinttal kirakva. A derékszíj is több színű drágakővel díszítve és a markolata... ilyen markolatot Kovács még nem látott. Színarany. Itt-ott az aranyban egy- egy színes kő, maga az aranymarkolat pedig ezer mintában díszeleg. Kovács szédült. Eszébejutott az a gróf, akinél egyszer dolgozott és aki bevitte őt felesége szobájába. Annak lehetett ilyenből zsákszámra. Eszébe jutott az is* amikor hosszú időn keresztül nem volt munkája és a gyerekeknek nem tudott enni adni. Hogy hogyan tudták átvészelni a nehéz időket, ma is érthetetlen előtte. Mit érhet ez a kard? Micsoda kincs birtokába jutott?!

— No, Kovács — biztatta magát —, az Isten szerencséssé tett téged. Többet nem fogsz nyomorogni. Igaz — fűzte tovább gondolatait —■, most igazán nem panaszkodhat, mert háború óta az ő szakmájában egy pillanatig sem volt megállás és úgy látszik, nem is lesz. A helyzet egyáltalán nem az, mint régen volt, bogy félni kelljen, lesz-e holnap munka — de ekkora kincs! Ezzel egycsapásra a leggazdagabb ember leszek! Márton Péter

(Folytatjuk)