Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-07-16 / 29. szám

Fehér galambok Prága fölött (Képek az Első Keresztyén Béke-Világgyűlésről) ■ * * in. A nagy nemzetközi forga­tagban egy magyar hazánk­fiára is reáakadtunk. F. J. LOSKOT bátyánk, aki fittyet hányva 85 esztendejének, az Egyesült Államokból jőve utazgat már hónapok óta Eu­rópában, valósággal tűzbe jön, amikor meghallja, hogy ma­gyarok vagyunk ... Milyen most Budapest? Megvan-e még a Hatvani utca? Hogy néz most ki a Stefánia — kor­zó? Jó időbe telik, még ked­ves hazánkfiának megmagya­rázzuk, hogy Budapest most igazán csodaszép, csak éppen gyökeres változások történ­tek. Már nemcsak azoknak szép az élet, akik a Stefá­nián korzóztak. Már egészen másképpen hívják a Hatva­ni utcát... Nem is csoda, hiszen HATVAN ÉVVEL ez­előtt vándorolt ki Budapest­ről Floridába, ahol fia neves orvos és most készül annyi sok esztendő után Budapestre. Könnyek égnek a szemében, amikor az egykori budapesti nyomdászsegéd beírja a nap­lómba a következő sorokat: „Egy helyet kívánok, hogy meglássam: Magyarország! Több mint egy félszázad el­múlt, mint a felhők elmen­tek az évek, hogy soha visz- sza ne jöjjenek... Már csak ez az egy álmom: látni Pes­tet... Hatvan év!!! Talán nem is igaz, hogy valamikor ott éltem”. ... L Baj van a hagyományos an­gol hidegvérrel... VJeitler Rezső barátom társaságában egy alkalommal VJ. SIMP­SON londoni tiszteletes úrral ebédeltünk, aki módfelett há­borgott, hogy igen lassan szolgálták fel az ebédjét. .. Egyébként igen zavaros is­meretei voltak rólunk angol barátunknak, aki — amint tört franciasággal elmondta — az első világháború végén át­utazott egyszer Budapesten.. Kitűnő alkalom volt tehát ez az együtt elfogyasztott ebéd arra, hogy nyugati ba­rátunknak megmagyarázzam, milyen óriási változások tör­téntek az elmúlt tizenöt év alatt hazánkban. Rendkívüli érdeklődéssel hallgatta, hogy mennyit fejlődött nálunk az ipar, a mezőgazdaság, az or­szág népének kultúrális mű­veltsége és életszínvonala. Még nagyobbat csodálkozott, amikor elmondtam, hogy gyü­lekezeteinkben szabadon hangzik Isten Igéje, minden korlátozás nélkül végezhetjük lelkipásztori munkánkat és államunk jelentős anyagi ál­dozatokkal segíti egyházun­kat, a többi egyházat is. A rendkívüli érdeklődésből, amellyel Simpson barátunk tájékoztatásomat hallgatta, megértettem, hogy milyen téves elképzelései és hamis értesülései lehetnek rólunk, a mi új életünkről. Bizonyos, hogy az Első Keresztyén Béke-Világgyűlés ezen a té­ren is áldott szolgálatokat végzett. Kötetlen, nyílt, test­véri beszélgetésben igen sok, hazánkról és népünkről ter­jesztett, hamis tájékoztatást sikerült helyreigazítani. A román delegáció vezető­je Dr. JUSTIN Moisescu moldvai metropolita volt. Im­ponálóan szép férfiassága megnyerő modorral párosul és nagy népszerűségnek ör­vendett a delegátusok között. Egyébként Strasbourgban vé­gezte tanulmányait. Amikor a közös magyar—román ebéden a metropolita felszólalt, rend­kívüli figyelemmel hallgattuk szavait: „A népek nem élhet­nek egymás nélkül, éppen ezért különféle utakon kere­sik a közeledést. Mi is hoz­zájárulhatunk ehhez. Sokáig nem törődtünk ezzel és en­nek a konferenciának kellett eljönnie, hogy elkezdődjék az. aminek már régen el kellett volna kezdődnie.,. Népeink között mindig jó kapcsolatok voltak. Az ellenségeskedést nem népeink csinálták, ha­nem az uralkodó körök tá­masztottak a két nép között visszavonást. Most itt a le­hetőség a jobb kapcsolatokra. Ezen a konferencián meglát­tuk: egyetlen út van minden nép számára. Mi románok és magyarok egyféleképpen ■ gon­dolkodunk és ugyanazon az úton járunk: a népek előre­haladása és a békességszere­tet útján. Ismernünk kell jobban egymást, mert ha megismerjük, szeretni is fog­juk egymást és ezzel a közös célt, a népek barátságát szol­gáljuk”. Lelkes tapsvihar köszöntöt­te ezeket a valóban történel­mi szavakat, hiszen évszáza­dos közömbösséget és tájéko­zatlanságot akarnak ezek a kijelentések a magyar pro­testantizmus és a román ort­hodox egyház között felszá­molni. 3: Befelé indulunk a városba, a kényelmes járású 18-as vil­lamoson ... Itt találkozunk össze rendkívül rokonszenves belga barátunkkal André van der MENSBRUGGHEL, aki sehogysem boldogul francia beszédével a különben nagyon szolgálatkész kalauznővel... Hamar közbelépünk és meg­magyarázzuk, hogy belga ba­rátunk a JUNGMANOVÁRA akar menni, ahol munkacso­portja tartja összejövetelét így aztán mindjárt közelebbi kapcsolatba lépünk brüsszeli barátunkkal, aki kedves kész­séggel írja neve és címe mel­lé a naplómba: „Krisztusban igaz testvére”... Igen, az egész héten át éreztük, hogy itt — a Krisztusban igaz test­vérek gyülekeztek össze ... A Mi Urunk cselekedte ve­lünk azt a csodát, hogy meg­értettük, hogy ha a nyelvek és a határok el is választa­nak bennünket egymástól, mi mégis egy nyelvet beszélünk, a HITNEK a nyelvét... Ez a hit nemcsak összeköt bennün­ket, de lelkesít arra is, — hogy szolgálni tudjunk egy­másnak és szolgálni tudjunk az egész világnak... Minden kapcsolat, kedves testvéri összeköttetés, amely a prágai világgyűlés napjaiban alakult ki a delegátusok kö­zött, egy-egy láncszem lesz szerte a világban, abban a nagy és nemes törekvésben, hogy a világ minden népét a szeretet és a békesség drága láncával fonjuk össze ... Halász Béla MERT SZERETEM A FAT A földnek tavasz szaga ■san. Méhecskék röpködnek virágról virágra, hogy legyen mit pörgetnie a méhésznek és mit szednie a fáról a gazdá­nak. A tavaszi nap melegen süt le az alföldi szőlőskertre. Permeteshordó mellett ta­láltuk meg K. Bélát, egyik alföldi gyülekezet ezermester­kántorát. Nadrágja sárga a permetlétől s kalapja szélé­ről arcába is hull egy-egy csepp a sárga léből. Két forduló közt, míg tele­tölti gépét, állítottuk meg. Egy pillanatra leteszi válláról a gépet, kihúzza magát és rá­gyújt. — Az almafákat permete­zem. Muszáj, mert ha csak kicsit is elkések vele, oda lesz a termés — mondja kö­szönés helyett. — Tudja-e, Béla bácsi, hogy miért jöttünk? — tesszük fel a kérdést. — Majd megmondják. De sok időm nincs a beszélge­tésre, mert délig végezni aka­rok a permetezéssel. Délután már a gazosát kell kapálni. — Láttuk a gyülekezeti te­remben a szép új szószéket. Azt mondták, maga csinálta. Igaz ez? — Igaz. De ezért kár volt idefáradniok. Megvan és kész. Már látjuk, hogy így nem fog menni a beszélgetés. Más­felől kell az öreggel szót ér­teni. — Láttuk a faluban a kis- unokája szekerét. Azt is ma­ga csinálta? — Én — mondja s ráncos arcán megjelenik az első mo­soly. — Tudják, a gyerek Pesten él s valahányszor csak hazajött, mindig sírt nekem, hogy vegyek neki egy kis ko­csit. A bolti kocsiért sajnál­tam a pénzt, meg aztán ta­valy télen volt is egy kis időm. Sikerült, örül is a gye­rek. Ha itthon van, ki se akar jönni a szekérből, mert ő csak így hívja. — Nagyon ügyes munka. Aztán hol tanulta a mester­séget? — Sehol- Nőm vagyok én asztalos. Csak szeretem a fát. Az első munkám egy kis szék volt, amit az asszonynak csi­náltam. A farigcsálás kicsit játék is nekem — teszi hozzá mosolyogva. Béla bácsi különben a gyü­lekezet kántora is. Nem mű­vésze az orgonának, de vala­hányszor ujjai nyomán fel­búgni hallja a hangokat, mindig azt érzi, hogy Isten is hallja ezt a muzsikát. Az elmúlt télen történt — amint azt a faluban a fele­ségétől megtudtuk, mert ő dehogyis beszélt volna erről! —, hogy észrevette, a gyüle­kezeti teremben nincs szó­szék. Tudta eddig is, hogy nincs, csak nem vette észre. Gondolt egy nagyot. — Mi lenne, ha csinálnék egyet? Olyan egyszerűt, dísz és sok lépcső nélkül. Aztán elkezdett számolni. Újságpapírt, füzetlapot, ami csak eléje került, telerajzolt terveivel. Méricskélt és fűré­szelt. Egyik januári reggel aztán készen volt minden. A terv, az elhatározás, az anyag. És Béla bácsi nekikezdett egy olyan munkának, amilyet még soha nem csinált. Gya- luja alól fürgén szaladtak le a forgácsok, fűrésze fogai kö­zül halkan hullt alá a fű­részpor, kalapácsa hangja be­töltötte a helyiséget. Mért, gyalult, fűrészelt, szöget vert és örült. — Úgy néz ki, hogy sike­rülni fog — mondogatta es­ténként otthon. Az egész csa­lád feszült figyelemmel leste: vajon tényleg sikerülni fog-e? Közel háromheti munka után készen állt a szószék. Nyers színével kedves szín­foltja a gyülekezeti terem ko­molyságának. Késő este lát­tuk, de amikor felmentünk rá, éreztük, hogy egy ember szívét-lelkét dolgozta ebbe a szószékbe. Hitről és hűségről prédikál Béla bácsi munká­* * * ja. Igaz, nincs rajta faragás és cirádé, de a templomot nem a dísz és a szószéket nem a cifraság teszi azzá ami, hanem Isten igéje és az igé­ből születő hit, mely termi a gyümölcsöket. A Szentlé­lek így tette Béla bácsit is templomépítővé'. — Aztán megfizették-e munkáját? — kérdezzük. — Nem. De nem is pén­zért csináltam. A lelkész úr mondta, hogy adnak 250 fo­rintot a munkámért, de ne­kem nem kell. Tudják, né­melyik öregnek már a nya­kát kellett nyújtogatnia, ha látni akarta a papot, amikor prédikált. Most már legalább mindenki látja. — De ünnepség csak volt? Köszönet érte, meg egyéb? — próbáljuk büszkeségét szólás­ra bírni. A permetezőgépet fiatalos lendülettel vállára emeli. Ar­cáról eltűnik a mosoly. — Nem volt semmi. Igaz, jól esett volna, ha megköszö­nik, de nem is emberek kö­szöneté a fontos. Isten látta, hogy mit csináltam. Ö majd megfizet érte. Na Isten ve­lük, mennem kell — köszön el s alakja belevész a gyü­mölcsfák dús lombjaiba. Most nem a szószékre gon­dol, nem is az orgonára, ha­nem összehúzott szemöldökkel a zöld lombok között keresi az apró gyümölcsöket, hogy megvédje őket a férgek tá­madásaitól. Mert ez az ő hi­vatása! A parányi gyümölcsnek permetlé, a kisunokának sze­kér, az Ige hajlékának szó­szék. És pünkösdkor, amikor a permetlétől megsárgult uj­jaival lenyomta a billentyű­ket s rekedtes hangján elkezd­te az ismert éneket, vele együtt énekelt az oltáron a pünkösdirózsa, a templomba tévedt méhecske, a kisunoka kacagása és a szószék fába- dolgozott prédikációja: Jövel Szentlélek Űristen! Karner Ágoston Rákosszentmihály— Sashalom Meleg nyári vasárnap kö­szöntött fővárosunkra. Puha az aszfalt a lábunk alatt, ar­cunkon kiüt a verejték. Már a kora reggeli órákban el­indult a főváros népe — aki csak tehette — a strandok, hegyek felé. A Keleti-pálya­udvar mellett a HÉV-meg- állónál is nagy a forgalom. A „zöld-vonatok” egymásután robognak ki Gödöllő irányá­ba, hogy utasaikat Mátyásföld villái, Cinkota strandja, Szi- lasliget dombjai és Gödöllő parkjai egy napra magukba fogadják. Mi nem ezt a vonalat vá­lasztjuk. A Keleti érkezési csarnokával szemben indul a rákosszentmihályi szerelvény. Bár még alig múlt nyolc óra, mégis ez a kocsisor is tele van, hiszen aki a vasárnapot e vonat útvonala melletti ker­tes peremkerületben akarja eltölteni, az sem csalódik. Mi nem pihenni indulunk el Bu­dapest XVI. kerületének e ré­sze felé (ez egyike a legna­gyobb fővárosi kerületeknek), hanem gyülekezetlátogatásra megyünk. A kántoráról „híres” Nagy­icce állomásnál elkanyarodik vonatunk kelet felé. Itt bú­csút veszünk a Gödöllő felé futó sínpártól. Alig hagyjuk el az állomás épületét, máris Sashalom házai között robo­gunk. A kertes családi házak, mintha a meséskönyvekből lépnének ki, olyan pompásan és virágosán tekintenek fe­lénk. Nem tudjuk miről ne­vezték ezt a kerületrészt Sas­halomnak, de inkább a Virág­halom név illik jobban rá, mert nincs kert, nincs ablak, ahonnét ne mosolyogna ránk rózsa vagy muskátli. MELEG, FÜLLEDT NYÁ­RI REGGEL VAN és a hívek most gyülekeznek. Bár a köz­lekedés nagyon jó, és a tá­volság sem nagy Sashalom és a rákosszentmihályi templom között, mégis az itt élő 'evan­gélikusok inkább ide járnak a „saját” templomukba — ahogyan ők nevezik ezt a he­lyiséget. Amikor belépünk, meglepő­dünk. Gyönyörű oltár, frissen aranyozott oltárkép, szőnyeg és mindenütt virág. Egy esz­tendeje még egészen más kép fogadott bennünket. Akkor az oltár még vörös bársonnyal letakart asztal volt és a lel­kész az asztalnál végezte szol­gálatát. (Valahogy az egész hasonlított inkább egy közép­kori inkvizíciós bírói emel­vényhez, mint evangélikus ol­tárhoz.) Lassan megtelt a kis helyi­ség és amikor elkezdenek énekelni, úgy érezzük, hogy még a falak is mozognak, mert itt mindenki szívvel- lélekkel dicséri az Urat. A prédikáció egyelőre még az oltár mellől hangzik, de úgy hírlik, hogy hamarosan szó­szék is lesz a sashalmi „templomban”. Istentisztelet után hamar elfogy a lelkész által hozott Evangélikus Élet néhány pél­dánya. Nem is kell különö­sebben hirdetni, hiszen ezek a testvéreink benne élnek az egyház vérkeringésében és szívük, életük együtt dobog azokkal, akik a békében való szolgálatot vették magukra Isten igéjéből. Az egyházközség gondnoka itt lakik Sashalmon. Isten- tisztelet végén őt kérdeztük meg, hogy miből és miért tudtak egy esztendő alatt ilyen nagy belső „csinosítást” végezni imatermükben. — Hogy miből? „Emberi beruházásból” — válaszolja mosolyogva. — Amikor új lelkészt kaptunk, elkezdtünk mi hívek magunk között be­szélgetni arról, hogy hogyan is kéne még szebbé és barát­ságosabbá tenni az Istennek szentelt hajlékot. Egy asszony oltárképet ajándékozott, egyik presbiterünk felesége az oltárt nagyobbíttatta meg, egy csa­lád új oltárterítővei lepett meg bennünket. Aztán valaki meglátta az új térítőt és né­hány hét múlva itt volt a frissen horgolt csipke a terí­tő fölé. És végül itt van köz­tünk Czirják néni. — Czirják néni? — kérdez­zük. — Nézzék azt a kis öreg nénit. Egyedül él, a háború még a házát is elvitte feje fölül. Lábai fájnak, alig bír menni, de áldozatos szíve ara­nyat ér. Ö ajándékozott meg bennünket szőnyegekkel, vi­rágvázákkal és még ki tudná megmondani, mi mindennel. Szeretjük mi kérem ezt a helyiséget nagyon. .. Czirják néni kezében csi- kordulva fordul a kulcs — mert fájós lába ellenére ő vállalta még az egyházfi szol­gálatát is — és mi gazdag élménnyel búcsúzunk sashal­mi testvéreinktől. Istent szerető gyülekezet, aki lelkészével együtt imád­kozik és fáradozik azon, hogy a gyülekezet igazán az le­gyen, amire elhívta őt Ura: szolgáló és békességet hirde­tő, embertársait és hazáját szerető gyülekezet. SASHALOM DOMBON ÉPÜLT, és onnét megyünk le az alacsonyabban fekvő Rá­kosszentmihály felé. Csak így papíron lehet e két kerület­rész között különbséget tenni, mert még az őslakók sem na­gyon tudják, hogy hol kezdő­dik az egyik és hol végződik a másik. Alig, hogy elindultunk Sas­halomról, nem messze tőlünk, lenn a mélyben, vártorony­szerű templomtornyon akad meg tekintetünk. Ez a rákos­szentmihályi evangélikus templomnak a tornya. A templom mindössze 30 eszten­dős. Hamar leérünk a dombtető­ről, és ott állunk Isten háza előtt. A harang már elhall­gatott, amikor átlépjük a templom küszöbét. Azt hit­tük, hogy ilyen meleg nyári vasárnapon üres templomot találunk, de kellemesen csa­lódtunk. A kis templomban alig volt üres hely. És az ének itt is hangosan szállt az élet Istenéhez. Felszabadult szívű hívek énekelték tele to­rokkal és belső vággyal: Béke legyen a nap alatt... Ä fehérre meszelt falakat kellemesen töri meg a falon elhelyezett sok zöld virág. Ahogyan nézzük, úgy érezzük, hogy egy nagyon kellemes családi otthonban vagyunk, ahol a család tagjai szeretik otthonukat. Az oltáron sok­sok virág (egy családnak hét­ről hétre vállalt kedves szol­gálata), a szószéken mai éle­tünk kérdései, a padokban dolgozó emberek és mindeze­ket megszenteli a Lélek me­Istentisztelet után meg akartuk nézni a lelkész la­kását is. De ez a tervünk nem sikerült. A lelkész nem lakik itt, mert a nyugdíjas lelkész lakik a lelkészi lakás­ban, a gyülekezeti lelkész ezért kénytelen Budapest más kerületéből kijárni; A TEMPLOM ELŐTT egy őszülő hajú, erős kezű férfi fogad bennünket, ö a gyüle­kezet felügyelője. „Civilben” az Ikarusz gyár lakatosa. — Sok minden előzte meg azt, hogy ma teli templomot lát­hattak — kezdi a beszélge­tést. — Alig egy éve heves harcok dúltak a gyülekezeten belül. Még maguk a harcosok sem tudták, hogy miért és ki ellen kell harcolniok. A lelkészválasztásra gondolok. Olyan lelkészünk volt az el­múlt 40 esztendő^ alatt, aki nem nagyon törődött azzal# hogy a híveket és presbitere­ket ■ tájékoztassa egyházunk életéről és szolgálatáról. így aztán nem a földön, hanem levegőben járva kerültünk szembe azzal a ténnyel, hogy új lelkész kerül gyülekeze­tünkbe. De Istennek legyen hála, a harcok elcsitultak, és azóta majdnem minden vasár­nap teli templommal szolgál­hatunk az Urnák. — Ügy tudjuk, hogy egy esztendeje van új lelkészük# Most már meg van oldva minden probléma? — kérdez­zük. — Istennek 'adunk hálát# hogy új lelkész került közénk# Nagyon rövid idő ez az egy esztendő, hogy valamiről is beszélhetnénk, mégis azt kell mondanunk, hogy lelkészünk valóban jó pásztora lesz en­nek a gyülekezetnek, amely­nek tagjai itt élnek a főváros­ban, szeretik hazájukat és szeretik a békét. Én úgy lá­tom, hogy ma a keresztyén embernek és a keresztyén gyülekezetnek arra van a leg­nagyobb szüksége, hogy a szószékről Istennek a ma em­beréhez szóló akarata, a szol­gálat lehetősége hangozzék Reméljük, a mi szószékünkön ez fog felénk hangzani# — De ha már a mi gyüle­kezetünkről akarnak írni, ak­kor írják meg azt is, ami a legnagyobb gondunk. És ez a lelkészlakás kérdése. A nyug­díjas lelkész nemhogy elő­segítené, hanem még akadá­lyozza is ennek megoldását. Ezért lelkészünk kénytelen már több mint egy esztendeje bentről kijárni; Ez pedig nemcsak anyagi megterhelést jelent egyházközségünknek# hanem nehézséget is okoz a lelkigondozásban és pásztoro­lásban. Erre kérünk mielőbbi segítséget egyházunk vezetői­től; MAR RÉGEN ELHARAN­GOZTAK a delet és mi még itt állunk a templom előtt — lelkészlakás híján egy gyülekezet öröméről és gond­járól beszélgetve. Amikor el­köszönünk a rákosszent­mihályi gyülekezettől, annak felügyelőjétől, úgy érezzük# hogy egy nagy-budapesti gyülekezet magáraeszmélésé- nek lehettünk tanúi. De ugyanakkor arra is figyelmez­tetett bennünket ez a látoga­tás, hogy egyházunknak reví­zió aló kellene vennie az egy­házfegyelmezés kérdését is# hogy néhány ember „csak- azértis” álláspontja miatt, ne az Isten igéjéből élni akaró gyülekezetek szenvedjenek kárt# A rákosszentmihályi „zöld­vonat” mintha sebesebben rohanna velünk hazafelé. Ke­zünkben az oltárról kapott virágcsokorral, úgy érezzük# hogy nem volt hiábavaló ezen a meleg, nyári vasárnapon Rákosszentmihályon tett ki­rándulásunk# — r — r — NAPRÓL-NAPRA VASÁRNAP: DÁN. 4, 34; JAK. 1, 9. — Istennek minden cselekedete igazságban történik. Kegyelme éppúgy, mint íté­lete. Mert ö ítél és kegyelmez. ítél törvényével és kegyelmez evangéliumával. I. Móz. 3, 1—19; Ap. Csel. 16, 26—40. HÉTFŐ: ÉZS. 45, 4; EF. 1, 11—12. — Személy szerint Isten elhívottai közé tartozunk. Nem általánosságban szólítja meg igéjével a gyülekezetei, hanem mindig a gyülekezetben élő egyes ember felé irányítja hívó szavát. Mk. 8, 13—21; Fii, 1, 1-6. (3-6.). KEDD: II. MÖZ. 4, 31; GÁL. 5, 13. — Szabadságra hívat- tattunk el. De ez az elhívás nem azt jelenti, hogy a Jézus Krisztusban bűnei büntetésétől megváltott keresztyén ember nyugodtan vétkezhet Isten és embertársai ellen. Sőt! Határo­zottan hangzik felénk a felszólítás: Szeretettel szolgáljatok egymásnak! Jak. 3, 1—10; Fii. 1, 7—11. (10.) SZERDA: EZS. 66, 2; I. KOR. 1, 28—29. — A büszke, döly- fös keresztyén emberre nem tekint az Ür. Ö csak az alázatos és engedelmes szívűeket keresi meg szeretetével. Isten előtt nem dicsekedhet senki. Haszontalan szolgák vagyunk! I. Kor. 6, 19-20; Fii. 1, 12-26. (12-14.). CSÜTÖRTÖK: ÉZS. 65, 2; II. JÁN. 9. — A Szentírás leg­rövidebb leveléből — János II. levele — azt olvashatjuk, hogy csak az marad meg az Atya szeretetében és a Fiú közelségé­ben, aki Krisztus tanítása szerint él. Jó lenne nekünk ezt na­gyon komolyan vennünk, mert sokszor azt gondoljuk, hogy üres vallásosságunkért máris a miénk a legdrágább ajándék­maga az élő Ür! Mk. 9, 43—50; Fii. l, 27—2, 4. PÉNTEK: I. MÓZ. 18, 30; I. TESS. 5, 17. — Isten várja a könyörgő alázatos imáját. Nem zárja be fülét könyörgéseink előtt. Nem a szépen kidolgozott ima talál meghallgatásra, ha­nem az, amelyet őszintén és tiszta szívből mondunk. A keresz­tyén ember egész életével, hétköznapi munkájával épp úgy, mint vasárnapi igehallgatásával imádkozik, hiszen szavaival és cselekedeteivel dicséri az Urat. Mt. 10, 26—33; Fii 2 5—11 SZOMBAT: JER. SIR. 3, 19-20; I. PÉT. 4, 1. - Még a testi szenvedést is úgy kell_ fogadnunk, mint ami „tisztogatja” bűnös életünket. De azt is látnunk kell, hogy testi szenvedéssel nem lehet „kierőszakolni” Krisztus kegyelmét. Mert Krisztus szen­vedéséért és haláláért nyerhetünk örökéletet és nem a mi szenvedésünkért. I. Kor. 9, 24-27; Fii. 2, 12-18 (12-13.); Mt. % l5—23- k. á.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom