Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-01-31 / 5. szám
Srjáh Január 27-i számunkban dr. Nagy Gyula teológiai akadémiai tanár cikkét közöltük: „Közös gazdálkodás és keresztyén erkölcs” címen. A cikk visszhangjaként levelet kaptunk egyik olvasónktól. Néhány megjegyzését közöljük a kővetkezőkben; „Tsz-községben lakom, a fezben brigádvezető, a gyülekezetben pedig presbiter vagyok. Hétről hétre várom az Evangélikus £let”-et és örülök neki, hogy mindenféle kérdéssel bátran foglalkozik. Hiba volt, hogy a mi nagy kérdésünkkel a falun eddig nem nagyon törődtek, amikor írtak, örülök neki, hogy már többször írnak a közös gazdálkodásról is, bár csinálták volna régebben, mikor én se tudtam, mit csináljak. Jaj, de sokat kínlódtam akkor! És kutyául kínlódtak a többiek is. Ha így gondoltam, sopánkodott a feleség, ha meg amúgy, akkor a többiek. Mondhatom, egymást bolondí- tottuk meg. Őszintén megmondom, sértés ne essék, a tisztelendő úr se mondott se ár-t, se b-t, nem volt ő se meleg, se hideg. Aztán mégiscsak beléptem, és beléptek a többiek is. Mia brigádvezető vagyok. Ha akkor mellém állt volna valaki, talán megspórolhattam volna a sok kínlódást. Máma is kínlódnak sokan, mint akkor mink, de ez azért van, mert sok a bagoly, aki hamisan kuvikol. Kell most a világos beszéd. „.Ne haragudjanak meg az őszinteségemért. Sok igazság van abban, amit az újságunkban dr. Nagy Gyula írt, de a falusi népnek úgy kell megmondani az igazat, hogy megértse. Tudom, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy okoskodjak, de már az úgy van mégis, hogy hiába mondták volna nekem is akkor, hogy lépjek be a tsz-be azért, mert szeretni kell a másik embert. Bizony, akkor én nem a bibliát, hanem a földemet néztem. Ez biztosan bűn, mert szeretni kell a másik embert. De most is hiába vinném oda az újságunkat annak, aki húzódzkodik a belépéstől: nézd, ezt írják: »én is odaáldozom testemet-lelkemet, munkámat, földi életemet másokért, mert a keresztyén ember Isten szeretettében él.« Bizony én se mondtam volna és ma sem mondja erre senki: no, Isten neki, akkor hát ide azt a belépési nyilatkozatot! Hiszen éppen ezt nem akarja az ember. Mindent, amiért már a nagyapja, meg az apja és maga is gürcölt egy életen át, feláldozni másokért. No, meg nem is így állunk. Én beléptem, brigádvezető lettem, megtettem tehát amit a cikk mond, feláldoztam magam másokért De hogy feláldoztam! Van motorbiciklim, fürdőszobás házam, televíziós készülékem. A legkisebbnek i karácsonyra vettem kettőezer- ötszázért egy f ényképezömasinát (ne nyávogjon mindig érte), de a többiek sem maradtak ajándék nélkül. Kaptak azok is, nem is akármit. Aha, mondja erre valaki, hát akkor feláldozták magukat a többiek ezért Csakhogy ám nekik is megvan ugyanígy mindenük. Hát ki áldozta itt fel magát? No jó-jó, lehet, hogy ez olyan mutogatni való tsz. de nézzék meg a többit, ahol baj van! Én elismerem, akadhat ilyen is. De megmondom, nem a közös gazdálkodásban, hanem a tagságban, vagy a tagság egy részénél van ott hiba. És erről írjanak! írják meg, hogy a közös gazdálkodás a közös munkát jelenti és nem a közös lazsálást. Az ilyen tsz-ekbe hozassanak órást, hogy javítsa meg a vekkereket, mert biztosan azok romlottak el. Mert hogy lehetne különben, hogy azok, akik a családi, egyéni gazdálkodás idején hajnali pirkadatkor már nemcsak hogy rég megetettek, früstököltek, hanem rég kint motoztak a határban, most tíz óra felé kerülnek csak elő. Akkor sem azért, hogy szorgosan kézbekapják a munkát, hanem azért, hogy grófosan körbesétálják a falut, összegyűjtögetni egymást. Vagy írják meg, hogy a közös gazdálkodás nem azt jelenti, hogy állattal pedig többet nem dolgozunk. Ha nincs elég gép, hát nincs! Pedig lesz elég biztosan, addig pedig dolgozni kell úgy, ahogy lehet. Hiszen a határ nem lett nagyobb, hogy azokkal a fogatokkal es állatokkal, amikkel eddig dolgoztak, a munkát ne lehetne ellátni. A tervszerű gazdálkodás még így is többet hoz, mint a kapkodó egyéni. Ha meg megjönnek a gépek — és elóbb- utóbb biztosan megjönnek —, akkor a termelékenység hatalmasan megnő. Persze, csakis akkor, ha az a munkáskéz, amit szabaddá tesz a gép, nem fonódik akkor sem karba, hanem megragad más munkát. Vagy írják meg azt, hogy ahol a háztáji ápolt, gondozott, a közös meg gazos, satnya, elhanyagolt, ott van igazán hiba a keresztyén erkölcs körül. Mi itt a közösben nem azt várjuk, hogy egy is feláldozza magát a másikért, hanem azt, hogy mindenki megtegye a magáét. Nem áldozatból, hanem munkaegységért, mert azt mondja a biblia, hogy méltó a munkás a maga jutalmára. De azt is mondja, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Aki tehát dolgozik, annak nem kell félni semmitől. Megtalálja a számítását a közösben. A mi tagságunk nem panaszkodhat, de nem panaszkodhatnak máshol sem. Ahol mégis panaszkodnak, ott bizony nem a közös gazdálkodásban van a baj, hanem abban, hogy némelyik azt hiszi, hogy a szocializmus azt jelenti, hogy más dolgozik helyette. Hálisten, az ilyenek csak kevesen vannak. Írjanak ezekről a dolgokról lapunkban. Írják meg, hogy nem ilyen a keresztyén erkölcs, ezt nem szabad. Fogjunk össze, hogy egy se akadjon. (Levele befejező részében a levélíró elnézést kér soraiért és meghívja a szerkesztőséget, látogassa meg őt és a tagságot, s győződjék meg róla, hogy náluk virágzik az élet.) Aláírás: Kotkás Péter.1 A Kalevala filmen A magyar ortodox egyház tíz éve Az „Egyházi Krónika“; a magyarországi ortodox egyház lapja, cikket közöl dr: Berki Feriz, protoierej, adminisztrátor tollából abból az alkalomból, hogy 10 évvel ezelőtt fogadta joghatósága alá ezt az egyházat Alexij moszkvai pátriárka. A cikk rámutat arra, hogy ezzel a lépéssel vált tulajdonképpen elismert egyházi szervezetté a Magyar Ortodox Egyház s kapcsolódott bele az ökumenikus mozgalomba is. Az elmúlt tíz év munkája gyümölcseképpen új magyar nyelvű liturgikus könyvek jelentek meg s immár az ösz- szes szertartások magyar nyelven történnek. A Magyar Ortodox Egyház tagja a Magyar Ökumenikus Tanácsnak s annak munkájában, egyházunkkal együtt, részt vesz. Megemlékező ünneplése alkalmából testvéri szívvel kívánjuk reá Isten áldását AZ ÖKUMENÉ A HELYI GYÜLEKEZETBEN KEZDŐDIK A hollandiai ökumenikus tanács felhívást intézett tagegyházainak összes gyülekezetéhez, melyben a keresz- tyénség egységének a gyülekezeti életben való megvalósítását sürgeti. Felhívja a presbitériumokat, hogy üléseiken foglalkozzanak az egyházakat elválasztó kérdésekkel s keressék a másfelekezetű keresztyénekkel való kapcsolat lehetőségeit. Tartsanak néha más egyházbeli presbiterekkel közös összejöveteleket, továbbá közös bibliaórákat, imaórákat és gyülekezeti esteket s igy erősítsék az egyes hívekben is az ökumenikus felelősséget AZOKON a hosszú estéken, amelyek ráterpeszkedtek • az egész napra s amelyeknek hajnala csak fél esztendő múltán virradt, azokon a végtelen estéken született Karjala finn népének ajkán a Kalevala temérdek, szebbnél-szebb népmeséje. Amikor a csikorgó hidegben nem csillant meg a Nap s a Hold visszfénye a végtelen, érintetlen havon, vagy az ezernyi tó tiszta kék tükrén, a nép lelkében csillant meg a mese biztató fénye. Csendesen pergő rímes soraiban szikrát vetett képzeletük s formát öltött álmaik világa. A mese a jövőt hozta közéjük, a hónapok vagy hetek múlva megpirkadó hajnalt, a szegény megélhetést csak törődés árán adó nehéz munkára egyszer biztosan bekövetkező szebb és boldogabb életet. Évszázadokon át éltek és éltettek ezek a dalok Kalev honában, szították a reményt s biztattak azzal, hogy a minden rosz- szat, gonoszt és sötétet jelképező Észak hatalma bizton megtörik. Évszázadok múltán pedig a nép lelkében szerteszórt daldarabkákat összeszedte Lönnrot Elias, kétévti- zedes fáradhatatlan munkával s az első, részleges kiadást tizennégy évre követően, most száztizenegy esztendeje. 1849- ben. megjelentette a teljes Kalevalát. A SOK bájosan csillogó, kedves dalocska úgy épült eggyé, mint az ezernyi csillogó cserépre tört csodálatos malom, a Szampo, a Kalevala Lönnrot kezében formált fonalának egyilj legvastagabb ága. Nehéz feladatra vállalkozott Alekszander Ptusko, a film történetében régóta neves szovjet filmrendező, amikor a Suomi finn filmgyárral közös produkcióban a Kalevala filmváltozatának elkészítéséhez látott. A bőven áradó, lassan hömpölygő tengernyi meséből ki kellett válogatnia egyetlen, fordulatos történetet. A hangsúlyt természetesen a látványos epizódokra helyezte, annál inkább, mert mestere a népmese világát, csodálatos varázslatait megelevenítő trükkös filmeknek. A filmművészetben elsőnek ő készített olyan mozgóképet, amelyben élő szereplők és bábok együtt játszanak, az Üj Gulliver-t, legemlékezetesebb alkotása pedig a felejthetetlenül szép színes mese, a Kővirág. Kalevala-filmjé- ben, A csodálatos malom-ban is megszokott művészetével kelti életre a mese lelkét: kiemelkedően szépek az ezer tó országának végtelen fenyveseit, rohanó folyóit, sokszínű tengereit mutató tájképei és a mese hiteles hangulatát keltik kombinált trükkös képei. A FILM meséje három ágból fonódik. Az első: a szép szőke Anni és a bátor Lem- minkejnen szerelme. A második: Ilmarinen, a csodakovács Pohjola boszorkányának csodamalmot, szampot készít, váltságdíjul húgáért, Anniért — majd Lemminkejnennel együtt megkísérli visszaszerezni, hogy a nép javára szolgáljon. A harmadik: Pohjola banyája bosszúból elrabolja a Napot, de a Kalev-honiak a komoly öreg Vejnemöjnen, a szépszavú nótafa vezetésével — hárfa és ének erejével — visszahódítják. Természetesen a film reálisabb lett, mint a sok évszázados népmesék, mert ez a műfajnak szükség- szerű tulajdonsága. Így hangsúlyosabb a Kalevala optimizmusa: a küzdés megtenni gyümölcsét, s ha nem is a magától őrlő csodamalom segítségével, de a remény és áz odaadó, egymásért végzett munka segítségével eljön a jobb és boldogabb élet. S ennek egyik eszköze a dal, az ének. Nemcsak a film végső epizódjában, ahol a nagyhatalmú boszorkánnyal; zimaokós széllel, faggyal dacol s haramiákat szelídít a hárfa s az énekszó. Maga a nép lelkében fogant tiszta, naiv mese a boldogság eszköze, mert igaz eszményeket tart elénk, helytállásra, becsületre, jó erkölcsre serkent. A szónak szívbe hullott magja gyümölcsöt terem. Z. L. Ilyen is van... Mi lelkészek, hálásak vagyunk a Fővárosi Közlekedési Vállalatnak, mert autóbuszjáratot indított a Keleti pályaudvartól a rákoskeresztúri temetőig. Ezzel a járattal fele időre szállította le az utazás idejét. De nemcsak mi, hanem az autóbuszjárat vonalán lakók is hálásak, mint arról beszélgetés közben többször is meggyőződhettünk. Természetes dolog azonban, hogy csúcs- forgalom idején ezen a járaton is előfordulnak tolongások és tülekedések. Aki figyelmesen olvassa a napilapoknak azokat a rovatait, amelyekben az olvasók szólalnak meg, sokszor talál olyan panaszos levelet, amelyben arról ír az olvasó: a kalauz előbb indította el a kocsit, a kalauz goromba volt stb. Persze nem mindig az utasnak van igaza. Legutóbbi temetésem alkalmával nagyon bájos, egyben megható jelenetnek voltam tanúja. Egyidőben öt temetés volt. Mindegyik temetésen elég sok gyászoló jelent meg s mind az öt halottat egy parcellába temették. Körülbelül egyszerre indult hazafelé a gyászolók serege. Az autóbusz már eléggé zsúfoltan jött a végállomásról, úgyhogy a temetői megállónál tülekdíés támadt. Fiatal édesanya, karján egy év körüli kisgyermekével akart felszállni, ami nagy nehezen sikerült is. Ä kocsiban féltő szeretettel ölelte magához gyermekét, hogy a zsúfoltságban megóvja a szorítástól. Fiatal kalauznő ült az ülőMásodik kiadásban megjelent az EVANGÉLIKUS GYERMEKEK KÖNYVE Ára kötve 18,— Ft. Kapható a Sajtóosztály iratterjesztésében kalauznak fenntartott helyen. Amikor észrevette a kisgyermeket szorongatott helyzetében, addig nem indította el az autóbuszt, míg a gyermeket magához nem vette. Ölébe ültette, megsimogatta és a Keleti pályaudvarig magánál tartotta. Így kezelte és adta a jegyeket. Közben szóval tartotta a csöppséget. Felfigyelt erre a cselekedetre az autóbusz közönsége is. Megszólalt egy öreg néni: Istenem, hát ilyen kalauz is van? Kedvesem, áldja meg magát ezért az Isten! Elcsendesedett mindenki. Halkan, suttogva beszéltek az emberek. Akik tolongtak, s talán a kisgyermeket is megszorították egy kiasit, lehajtották fejüket, magukba néztek, talán bűntudatot is éreztek. Később, amikor egy-egy megállónál újabb felszállók jöttek, ezek az emberek szólaltak meg: Ne tolakodjunk.! Megszégyenítette őket a fiatal kalauznö. önkéntelenül is az a bibliai jelenet jutott eszembe: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket — mondotta Jézus, aki nagyon szerette őket. Nekünk is legdrágább kincsünk a gyermek. Féltsük és óvjuk minden veszedelemtől. Dicséret illeti a derék kalauznőt: valóban emberhez méltóan viselkedett. Mennyire más volna a mt^ életűn Íz. ha soha nem. feledkeznénk meg arról: emberek vagyunk, akiknek kötelességük emberségüket tettekben is megmutatni! —s. —k. 1 Megjelent új hittankönyv! BIBLIAI TÖRTÉNETEK címen megjelent Molnár Gyula III. o. hittankönyve Ára: 8 Ft. Kapható a Sajtóosztály irattér j esztésében ■nuaaiHaa»anmaiiaaaaasiaaaaaaaaBan»MUBaBaaaaiaHaH«aa»BiaiaaaauraaasaaiiiiaaiBma»aaHB(aa*a«aaaiaai«aaaiaaaaaaaiaaaBi 31 fjalfiatatlan csók Az időpontot is jől tudom. Fel van írva a történet könyvébe. Onnan böngésztem ki. 2877. január 24. Jeles nap. Emlékezetes. Halhatatlan csók indul hódító útjára. A természetben a tél jégbilincse. Egy bús emberhez tavasz oson be. Beoson az édes napsugár egy tűnő pillanatra. Hogy is történt? A nagy száműzött fárad- hatatlanul dolgozik. Munkába öli minden percét, hogy ne érezze a kínt, mely minduntalan gyötri, pillanatig se hagyja nyugodni. És most munkáját meg kell szakítania, mert otthonába ismerősök érkeznek. Messze földről jöttek. Szép Magyarországról Olaszhonba. Ceglédről, Nagykőrösről Turin- ba. Százan jöttek. Nagy dologban járnak. Nem csupán az ország száműzött kormányzója előtt tisztelegnek. Cegléd egyhangúlag megválasztott követének is hódolnak. Hozzák a mandátumot. Jöttek, hogy hazahívják, hazavigyék a honvágy gyötörte szám- üzöttet, mert „a haza veszélyben” és nagy szükség van a kormányzó kézre, a megértő észre, a szerető szívre. Szívet rázó találkozás ez! Száz igaz magyar a legigazabb magyar előtt! Szemben egymással az ország szolgája és Isten szolgája: Kossuth Lajos és a ceglédiek papja: Dobos János. Szói Isten szolgája ország szolgájához: „Kossuth előtt semmi sem lehetetlen Isten után. Veled szemben felemelkedik a lélek és legyőzi a test gyengeségeit. Nagyon messze hagytuk el hazánkat, népek, országok, hegyek, völgyek választanak el tőle, mégis úgy érezzük magunkat Nálad, Hozzád közel, mintha mindnyájan otthon volnánk, mert mi ott sz vetnénk látni hazánkat, ahol Te vagy és Tégedet ott, ahol hazánk van. Eljöttünk Hozzád, körülfogva téged, mi mondjuk szorongó kebellel, hogy hazánk veszélyben forog, mi kérünk: ne hagyd, jer, jer segíts megmenteni. És a haza szent földje megrendül, mikor rálépsz, delejvillanyos erő rázza meg Kárpáttól Adriáig és Thermopilákká, vaskapukká válnak Erdély hegyszorosai!* Úrnak szolgája: Dobos János egy reménykedő nemzet szíve dobogását szólaltatta meg: A haza veszélyben! Jer, jer segíts megmenteni! És akkor Kossuth elé perdül egy fürge leányka. Kék a szeme, mint a magyar ég. Barna a haja, mint a honi rög. Ölében virágok színes bokrétája. Nefelejtsek száza, piros rózsák, fehér rózsák, zölddel díszített nemzeti színű csokra. A leányka virágok között bimbó. Mint friss hajtás a százados tölgy lábánál, áll a megindulástól reszketve zokogó Kossuth előtt. Ajka millió magyar szív vágyó óhaját, a haza hívó szavát zengi: Gyere haza Kossuth Lajos. Nincsen drágább, nincs édesebb, mint a szülő haza földje. A magyar nép csak Terád vár. Ha te jönnél a mi szívünk nem lenne oly búbánatos ... Felvirradna szabadságunk. Gyere haza Kossuth Lajos! Mint napsugár a havas hegytetőt, úgy sugározza körül fényével száz vágyó tekintet szépséges homlokát annak, kinek szemei a megindulástól forró könnyeket hullatnak. Remeg áldott keze, amint átveszi a beszédes virágcsokrot, a színes bokrétát és boldogan öleli kebelére. Keblére öleli vele az egész nép vágyódó, szerető, érte égő szívét. A küldöttség egy csodálatos szertartás élő tanúja. Egy ősz pap áll előttük. Az ősz pap meghajlik és szemének könnyei ráhullanak, ráharmatoznak az áldott kis leány-fejre. Hullanak, hullanak a szent könnycseppek, mint a keresztség szentséges vize és mintha szózat is csendülne: Leányom én téged könnyel jegyezlek el a szent szabadságnak. Eljegyezlek téged örökre. Bizony hittel jegyezlek el az általam képviselt szent ügynek. Ügy legyen. Kossuth Lajos, mint a szent szertartás papja a leánykához hajol, homlokon csókolja. E csókkal, e halhatatlan csókkal pecsételi meg a magyar leányszívek szent szabadságra szóló örök eljegyzését. Faragó Irma az a boldog halandó, akinek tiszta homlokán ott él a csók, a halhatatlan csók. Ez a csók köti össze a szenvedő múltat, a biztató jelent és a diadalmas jövőt. Dobos tiszteletes se látott még ilyet. Ilyen szent szertartást, mely keresztelő is, meg eljegyzés is. És akkor fojtott, a megindulástól majdnem zokogó hangon kezd beszélni az, aki egy ország terhét viseli vállán, egy ország gondját hordozza szívében, aki első mindig a szolgálatban: „önök Barátaim, elhagyták oly számosán tűzhelyeiket, hogy télnek idején messze, idegen földön, egy több száz mértföldnyi, költséges, fáradtságos utat tegyenek, csak azért, hogy nekem, az önöktől oly rég elszakított- nak, meghozzák a kegyeletes megemJ.ékezés üdvözletét és engem hontalan magányomból szülőföldemre visszahívjanak. Ha megfontolom: ki és mi vagyok én, kit Önök ily rendkívüli megtisztelésre méltatnak, ha számba veszem a körülményeket, én nem gondolom, hogy egy ilyen jelenet egy másik példájáról tudjon a történelem. Tudják Önök: mi az. amit honvágy-nak hívnak? Mi az a rettenetes állapot, melyet az, aki benne szenved, csak az által fejezhet ki, hogy fáj szi- vem-lelkem, fáj, fáj minden tagom. Óh én >smerem. Velem jár magányos bolyongásaim- ban, melyeknek fáradalmában az érzékek eltompulását keresem, velem virraszt az éjnek csöndjében, az éjjeli mécsem mellett, velem fekszik le, hogy szaggatott kábulást, de üdítő álmot alig hagyjon szállni fáradt tagjaimra, velem kél fel, hogy mellettem, üljön a napnak foglalatosságai közben és megkeserítse életem szűk falatját, ürmöt vegyítsen italomba és elhomályosítsa még azt a gyönge örömsugárt is, az egyedülit, mely bús magányomat kissé felderíthetné; azt, melyet a nyugodt elmének a tudomány és természetteli társalgás adhat! Igen, én tudom: mi a honvágy; kifejezhetetlen hálával áldanám a percet, mely felhagyna lélegze- nem anélkül, hogy lélegzetembe a honvágytól elszorult kebel tompa sóhaja vegyüljön. Mivé lennének a nagy elvek, ha mártírjai nem lennének? Én kérem az Istent, tartsa meg, mÁként eddig tévé, lelkemben az erőt, hogy a búbánatnak semmi terhe miatt ne vágjak elébe a halandóság törvényének, de bármit hozzon is a jövendő, azt tudom, hogy a honvágy kínjaitól lelkiismeretem tisztaságának árán nem fogok szabadulni soha. Jézusunk egykoron ekként szólott Keresztelő Jánosnak: „Hagyjatok békét most nekem, mert így illik nekünk a mi tisztünknek minden igazságát betöltenünk. Én is azt mondom önöknek:' hagyjatok most enge'm békével atyámfiai, mert illik nekem az én tisztemnek minden igazságát betöltenemF’ Hősies lemondás. E mélabús gyújtó, mégis leverő beszéd fájdalommal tölté el a százak szívét. Hogy nem jön haza. Nem jöhet haza. Pedig veszélyben a hon. És bár nem jöhetett haza az ősz hontalan, mégsem volt hiábavaló a ceglédi százak hozzá zarándoklása. Nem, mert megszületett a halhatatlan csók. Benne él és munkálkodik Kossuth lelke, halhatatlan lelke. Kié ma ez a csók? Faragó Irma, akinek tiszta homlokán fényleit és világított ez a csók, 1948. április 2-án örök álomra hunyta le szemét. Homloka megdicsőült. De a szent örökség: a mienk! Mindnyájunké, az egész magyar népé! A szabadságnak hittel és munkával eljegyezetteké! A szabadság dolgos, jobb jövőt építő mül lióié! Pinkóczy Gusztáv
