Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-06-12 / 24. szám

Qiilitútt szemmel - nyitott szűrnél Nógrádi séfa Mikszáth nyomában ITT SZÜLETETT Nógrád- ban, az erdős-dombos palóc­földön. Innen indult el min­den idők egyik legnagyobb magyar írója, hogy hegyes tol­lával jóízű derűre biztasson s a korabeli magyar élet hibáin mosolyósan is megkeseregtes­sen. A múlt század hetvenes éveiben itt kezdi keresni ne­héz kenyerét is: ügyvédbojtár- kodik és újságot ír Balassa­gyarmaton. Nógrádban talál élettársat is, — kétszer is ugyanazt. Aztán megfáradva, írói di­csőségének tetején, ide kanya­rodik vissza végül is. Húzta a Szomolya pusztai erdő, a „jó palócok, tót atyafiak“ kedves világa... * A BALASSAGYARMATI Pa­lóc-múzeum nagy Mikszáth- szobájába lépünk. Csak meg­rendült áhítattal lehet itt megállni. Körös-körül legked­vesebb bútorai, írószerszámai, kéziratai, utolsó féligszítt szi­varja. S a falról ismerősen hunyorog ránk zömök alakja. Szemem hosszasan elidőzik egy üveg alatt őrzött anya­könyvi kivonaton, a budapesti evangélikus egyház esketési anyakönyvének III. kötetéből. Mikszáth Kálmán evangélikus vőlegény és Mauks Ilon Éva evangélikus menyasszony es­küvőjét tanúsítja 1873. július I3-áról. Szép nagybetűs alá­írás: Bachát Dániel főesperes. — Szegény fiatalok Pestre mentek esküdni. A büszke fő­szolgabíró-apósnak csak a rosszalló haragja kísérte el őket. Külön üvegszekrényből néz ránk „a ló, a bárány és a nyúl“, korán elhunyt Jánoska fiának ez a három kedves já­téka. Ezekről írta Mikszáth hasonló címen ■ könnyeztető gyönyörű novelláját. Itt van a rézkrajcár is. Az orvostól kapta Jánoska, mert szépen bevette az orvosságot, mikor a difteritisz már halálosan fojtogatta, s ezt nyújtotta át apjának a drága gyermek, haldokló suttogással: „az álla­tok kosztjára“s Akinek módja lesz megnéz­ni a balassagyarmati múzeum­ban felvett Mikszáth-doku- mentumfilmet, az láthatja majd ezt a három állatjáté­kot s határozzuk el, hogy el­olvassuk, vagy újra elolvas­suk a magyar irodalom egyik leggyönyörűbb gyöngyszemét: j,A ló, a bárányka és a nyúl.“ * KEDVES, kicsi nógrádi falu Mohora. Ennek miniatűr evan­gélikus templomában esküdött Mikszáth Kálmán 1883. január 1-én — másodszor — ugyanaz­zal a Mauks Ilonával, akit tíz éve elvett, de hat éve elvált tőle. Szétkergette őket az apai ékverés és a szegénység. Az esketést Wladár Viktor vé­gezte. Beszélik a mohorai öre­gek, hogy e második házas­ságkötéskor a násznép a szom­szédos családi házból nem egyenesen ment a templomba, hanem „a faluban nagyobb kört tettek meg hintókon“. Ügy látszik, hogy a második házasságon már „az egész csa­lád ámenje megpihent.“ Igaz, hogy Mauks Mátyás, az após, akkor már nem élt. * „... S HOGY FELJŐVE MARTON, AZ OROSZI PAP...', tette irodalmi nevezetességűvé Nagyoroszit Arany János a „Szondi két apródjá“-ban. Nos, Nagyoroszi mellett van Horpács, amolyan csendes, nógrádi kis falu. Ügy hallani, hogy mostantól Mikszáthfalva lesz a neve. Itt lakott aggle- gényi magányában és európai műveltséggel Szontágh Pál egyházkerületi felügyelő, a Pá­tens elleni küzdelem evangé­likus vezérharcosa, Madách „Űr Jézus Jézus idejében az „Űr" meg­jelölés a római császárokat illette. Ez a szó kifejezte, hogy a császárok isteni mél­tóság és teljes hatalom bir­tokosának vallják magukat. Az Ószövetség világában pe­dig az „Űr” egyedül Istenre vonatkozottj s Isten titokza­tos szent nevének kimondása helyett használták. Amikor az első keresztyénség Jézus Krisztust Űrnak nevezte, eb­be belefutott mindkét jelen­tésben háttér. Az egyház így vallotta meg hitét: Jézus Krisztus Isten és övé min­den hatalom. Ezzel a mély jelentés-tar­talommal ejti ki ma is a ke­resztyénség imádságaiban a megszólítást: Űr Jézus Krisz­tus! Jó erre . figyelni, amikor szóvá teszünk egy, az utóbbi években bizonyos egyházi kö­rökben elterjedt kifejezést: „Krisztus Urunk”. Az az ér­zésünk,, hogy Krisztus „Űr” nevének ez a fajta használata megerőtleníti és hibás irány­ba viszi e hatalmas megszólí­tás tartalmi jelentését. Egyrészt erőltetett népies­kedésnek véljük, olyan ma­gyarkodásnak, amelyre nincs szükség. Tudjuk mi is, hogy a magyar nyelvben az „úr" kifejezés a név után követke­zett, amikor ez df megszólítás még általános volt. De Jézus Krisztus „Űr"-megjelölése va­Imre legjobb barátja. A sztre- govai szomorú költő sokszor járt itt s híres művét, Az em­ber tragédiáját is Szontághnak olvasta fel először. Az elárvult Szontágh-birto- kot vette meg aztán Horpá- cson Mikszáth Kálmán, a szá­zad elején. Igen megszerethet­te ezt a vidéket, mert jó nagy kúriát építtetett a birtokra. Most ez is Mikszáth-múzeum Nagy előcsarnokába szószéket állíttatott — ma is megvan —, hogy a környék szétszórt evangélikus lakossága időn­ként istentisztelethez juthas­son. Ebben a kúriában írta Mik- száthné, Mauks Ilona, neveze­tes visszaemlékezéseit. S a falu kicsi evangélikus temetőjében nyugszik a nagy író felesége, gyermekével. * MIKSZÁTH KÄLMÄN az egész országé. Sőt a nagyvilá­gé. De Nógrád népe, a Lapaj Istókok és Bede Annák utó­dai külön jogon is a maguké­nak érzik! Szabó József Krisztus!" lami egészen más — előbb már néhány szóval kifejtet­tük —, mint, amikor valakit pl. Nagy úrnak szólítottak. Ezt a „valami egészen mást” érezteti a magyar nyelvben szokatlan sorrend: Űr Jézus Krisztus. Ezen túlmenőleg népies le­gendákban szerepel Jézus megnevezése így: „Krisztus urunk”. Már pedig mindig is, ma különösen külön kell vá­lasztanunk azt, ami legendás hagyomány Jézusról a népélet körében, attól, ami bibliai ta- nuságtétel öróla. Nem sza­bad, hogy a legendás-ízű meg­szólítás elmossa ezt a határt. Másrészt azért sem szeret­nénk, ha a „Krisztus Urunk”- szóhasználat tovább terjedne kegyességi gyakorlatunkban és sajtónkban, mert olyan szubjektív mellékzöngéje van, amely eltünteti Jézus Krisz­tus „Űr" voltának a személyes keresztyén életen messze túl­menő jelentőségét. Helye van a keresztyén hitéletben, ha valaki Jézus Krisztust „Uram”-nak szólítja, mert ö valóban mindegyikünknek személyes Ura akar lenni. De az „Uram” vagy „Urunk” megjelölés nem lehet túlhang- súlyozottá, mert Jézus Krisz­tus isteni fenségének és ha­talmának általános érvényes­ségét jobban kidomborítja a bibliai ' kifejezés: „Űr Jézus Krisztus!” Az elmúlt vasárnap érde­kes módon egybeesett az „Épí­tők napja” a „Nevelők nap- já”-val. Együtt is ünnepeltek Budapesten az építők és a ne­velők. Valóban van egy pont, ahol mindketten minden nap találkoznak és ez: — az épí­tés. Valóban a nevelő is épít: embert, társadalmat, a ma és holnap népét. Fontos, hogy szépek és jók legyenek az ott­honok, a műhelyek és a gyá­rak, de éppen ilyen fontos, hogy bölcsek, biztoslépésüek, munkában hűségesek és a kö­zösségben kedvesek legyenek hz emberek. Boldogok, akiket a békés kenyér és a vidám alkotás, a jólét és az öröm tesz boldoggá. Ezt az utóbbit a nevelők építik fel bennünk. Építők és nevelők közösen tartott vidám napján meg­kérdeztem egy nevelőt a mód­szere felől. Ügy hallottam, hogy jó tanítónak ismerik. Tudni szerettem volna, mi a tanításának a titka? A fele­let, amit kaptam ez a mondat volt: — Azt akarom és erre nevelem a gyermekeimet, hogy nyitott szemmel járjanak és nyitott szívvel éljenek! Lás­sanak tiszta szemmel és él­jenek tiszta szívvel a világ­bán. A keresztyének számára nyitott szemmel járni először is annyit jelent, mint kifelé nézni. Egyszerűen így is mondhatnám., mint tovább látni az otthonunk, a mun­kánk és a templomunk kü­szöbénél. Meglátni azt, hogy egyek vagyunk a világgal és saját sorsunk kérdései az egész emberiség nagy és közös sorskérdéseitől függenek. Nagy emberi kérdések megoldásától, vagy válságától függ a böl­csődal, a munka ritmusa és az imádság templomi csöndje. Be­hunytszemű bölcsek nincsenek és régi remeték önző pusztai kolostorait rég elfújta az idő. Az emberiség egy család lett, közös sorssal, közös munkával, közös erőfeszítéssel és közös holnappal. Mai életünk hő­sies korszakára ez a szó van felírva: Együtt! Együtt kell hinni, dolgozni, örülni és imádkozni. Együtt kell élni és törődni a „világ bajával”! Nyitott szemmel járni az­után annyit jelent, mint meg­látni, hogy ma a béke ügye a legnagyobb kérdésünk. Nem egyesek kérdése, hanem az egész emberiség legnagyobb és legdöntőbb kérdése. Nem az élet egy részének a kérdése, hanem élet és halál kérdése. Aki szereti az otthonát, a templomát, a munkája helyét, éppen olyan fontos számára ez a kérdés, mint annak, aki a gyermekét simogatja meg, a hitvese szemébe néz, vagy éppen ifjú létére a jövője ab­lakán kinéz. Egyszer végig­hallgattam egy beszélgetést. Egy lelkésznek mondta új­ságíró barátja, hogy az embe­riség nagy ügyét, a békét kell mindig és mindenütt szolgál­ni: „Tulajdonképpen nektek, papoknak, keresztyéneknek, hívőknek és imádkozóknak kellett volna elkezdeni és az első szót kimondani a béke ügyében, hiszen a béke a hí­vők, az imádkozok, a keresz­tyének, a templomok békéje is. Hiszen a békére maga Jé­zus Krisztus tanította a tanít­ványokat a Hegyen, és min­denütt, amerre járt." Az új­ságírónak igaza volt. Jézus földi életében háromszor sirt — az Űjszövetség tanúsága szerint — és ebből egyszer Jeruzsálem pusztulása — mi­att. Az újságírónak igaza volt. Aznap este az irgalmas Sa­maritanus történetét olvastam és eszembe jutott, nincs bor­zalmasabb dolog, mint be­hunyt szemmel járni az úton. A hívő ember nyitott szem­mel jár. De a hívő ember, az igazi keresztyén ember nemcsak nyitott szemmel, de nyitott szívvel is jár a világban. Nyitott szívvel járni elő­ször is annyit jelent, mint testvérnek lenni. Vállalni a másik sorsát, kenyerét és éle­tét. Vállalni a másik boldo­gabb és békésebb útját és holnapját. Vállalni vele a kö­zös utat és a közös sors szebb holnapját. Megkeresni a má­sik életében azt a pontot, Még egyszer a Május 29-i számunkban Németh Géza lelkésztestvé­rünk kis írását közöltük „Pal­kóról”. Az írással kapcsolato­san Masika Györgyné dögéi olvasónk kérdést intézett hoz­zánk: „... Valóság-e a kis Palkó, jó lenne neki valami­képpen örömet szerezni, vagy elhozni magunkhoz valameny- nyi időre a nyáron... Ha nem lenne nehéz a fentiekre vála­szolni, úgy kérem Önöket, ír­janak- Ha nem válaszolnak, — arra fogok gondolni, még sem lehet olyan anya, aki ártat­lan csöpségét úgy ott tudja hagyni ■— akkor is megnyug­szom”. Masika Györgyné kérésére válaszolunk. Sajnos nem köl­tött, hanem valóságos törté­net. Ezek szerint sajnos igaz, hogy van ilyen anya, „aki ár­tatlan csöpségét úgy ott tudja hagyni”. Hála Istennek, hogy igen-igen kevés van ilyen: A történet íróját, Németh Gé­zát, közvetlenül is többen ke­resték fel levelükkel. Olyan levelek is érkeztek, melyben arról írnak, hogy szeretnék „Palkót" örökbefogadni. Saj­ahol vele beszélni és találkozz ni lehet. Testvéri, tiszta szív­vel. Nem lemondani, legyint- teni, tovább menni. Nem bi- zálmatlankodni, gyanúsítani és rágalmazni. Kenyerére, örömére, vagy életére tömi. Hanem segíteni, meggyógyíta­ni és előrevinni. Ügy látszik mégis keveset hallottuk az irgalmas samaritánus történe­tét és úgy látszik elfelejtet­tük a nyolcadik parancsolat tot. Nem kétséges, hogy Isten nyitott szívet kíván azoktól, akik nyitott Biblia mellől ér­keznek meg az emberek kö­zé és az emberiség nagy kér­dései elé. Nem kétséges, hogy Isten nyitott szívet vár azok­tól, kik nyitott templomokban az Istennel és a felebaráttal való békesség evangéliumát hallották, és tanulták. Nyitott szívvel járni a vi­lágban annyit jelent, mint tö­rődni, tenni valamit az embe­rért, a másikért, mindenkiért a mindnyájunk legnagyobb ügyéért. Hadd építsen és hadd neveljen minket erre minden­nap a hitünk. Hiszen dolgozni, imádkozni az emberiség szebb holnap­jáért, együtt építeni és együtt vigyázni a békéért, bölcsöda- lért, otthonunk kenyeréért) gyülekezetünkért — ez a leg­nagyobb dolog a világon! Hiszem, hogy ez a mai em­ber igazi és szép szolgálata: hogy Isten őreá bízta a nyi­tott szív boldog útját a világ­ban. Friedrich Lajos kis „Palkódról nos pillanatnyilag nem tu­dunk ehhez érdemben hozzá­szólni, mert a kisfiú állami nevelő otthonban van és sor­sáról az illetékes hatóságok döntenek. Tehát azt sem tud­juk, hogy a nyár folyamán el- mehet-e „Palkó” Masika Györgynéékhez, akik valami­képpen örömet szeretnének ne­ki szerezni. De köszönjük Ma­sika Györgyné édesanyai szí­vének melegét. Mi magunk is megrendültünk a kis „Palkóé' történetén. És éppen ez a meg­rendülés erősíti bennünk a hitet, hogy felelősek vagyunk egymásért és szeretettel tar­tozunk egymásnak. Szerk. — HELYREIGAZÍTÁS. Az Evangélikus Él&t 22. számá­ban a Családi hírek között szereplő helyes név: Szlabey Rezső. — VECSÉS. Május 29-én a gyülekezeti szeretetvendégsé- gen Trajtler Gábor igehirde­téssel és harmóniumjátékkal szolgált, a Lutheránis kis ve­gyeskara pedig énekkari szá­mokat adott elő. A ló, a bárányka és a nyúl Két nagyon szomorú időszakom van, ami­kor nem tudok mosolyogni; ha ilyenkor írok, ne vegyétek kezetekbe a dolgaimat, — ha nem szeretitek■ a keserűt. Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek, a csalá­dommal együtt, — de „valakit" itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé. Egy fa az erdőkből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott „valakit“. Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani. A kis testvérkéi is így szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy os­tornyél, egy pityke a veres mellénykéröl, vagy egy kis kalapács. „Melyiteké ez, gye­rekek?“ Félve mondják, halkan mondják: ■„Azé a valakié volt!“ Igazi nevétől malom­kő a szívem, két kút a kéz száraz szemem. Egyetlen egy csésze van a háznál, ame­lyen ott áll a neve felírva: „Jánoska". Eb­ből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig od’adta a macskának. Most én reggelizek abból a csészéből. Szo­morúan nézi messziről a macska, mintha kérdezgetné: „Hol az én kis gazdám?“ Még az a kő is megfordulhat, amit a vízbe, dobnak, hullám fölemeli, más oldal­ra fordítja, de az én bánatom, az meg nem fordulhat. Menekszem az emlékektől s rajként tó­dulnak elém.' Futok tőlük és hívogatom őket magamhoz. Ott állnak íróasztalomon az ő kedves állatai, amikkel utoljára játszott; nem sza­bad elmozdítani. A ló a nyereggel, arany­sárga sörényével, a nyúl a piros pántliká­val, a bárányka a csengettyűvel nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok, s egyszer csak valamely sornál, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bá­rány nyakán a csöngettyű: Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk! Hol a mi kis gazdánk, aki megitatott, aki megetetett, pici kezeivel aki simogatott, ki a zöld / pokrócra legelni lerakott. Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelni valót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jókedvem virágzott... Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjá­val benneteket szólított: lovacskám! bárány- kám! Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták: „Húsra kell fogni a János­kát, hogy izmosodjék, erős legyen." Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert ép­pen a húst szerette legkevésbé. ígértem neki képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a könyvet átlapozta, más­nap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg, hanem a játékokból ki­szeretett. Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta a szép szöszke fejecskéjét: — Nem eszem, nem eszem. — Igazi lovat veszek esztendőre. — Nem eszem húst mégsem. — Sarkantyút veretek kicsi csizmáidra. — Jaj, nem eszem én húst! Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát és elkezdtem neki okosan megmagyarázni a dolgot. / — Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel. t Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit, rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból. — Mert amikor te húsz esztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe. — Ahol a király lakik? — Ahol a király lakik, szivecském, éppen ő hozzája. — Mama is velünk jön? — Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell vereked­ned a király fiával. Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült egy öreges ránc, s a szí- vecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is. — Igaz lesz -az, apa? — Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel a bir­kózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erő­sebb, akkor övé marad az ország — téged pedig becsuknak egy börtönbe. Szeme megvillant, s hogy megvigasztal­jon, puha kezeivel megsimogatta arcomat. — Nekem úgy látszik, hogy én leszek az erősebb. — De nekem nem úgy látszik — mondám szemrehányóan —, mert a király fia min­dennap egy font húst eszik meg, hogy nö­vekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak. Jánoska meg volt győzve. — Nekem két font húst süssenek! — sely- píté parancsolóan. S attól a naptól kezdve, rendes húsevő lett, s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápiritani az asztalnál: — János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod! Ennek az ideának élt, , amíg élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélni esténként. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot a testvérei .közt: Laci megkapta az összes ök­röket, amik az országban vannak. Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta^ belőle az embereket (kivéve a házmestert és Zsó­fit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta ma­gának.) Égyszer azután meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a ki­rály fia meghalt. Szegény kis cselédkém, egészen beleszo­morodott. — Hát, most már én kivel verekszem? Pedig nem messze volt már ákkkor az á rém, akivel meg kellett verekednie. A dif­teritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difte- ritiszt. Öh, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szívem leírni. — Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Al- bertnek, mert azok összetörnék. Még egyszer látni akarta. Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, á báránykát és a nyúlat. Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja. Azután még egyszer odaintett s nagy titok­zatosan egy fényes krajcárkát nyomott a mar­komba. (Az orvostól kapta, amiért az orvos­ságot bevette.) — Nekem adod, Jánoskám? — Az állatok kosztjára — felelte elhaló hangon. Itt van a szobában újra a karácsonyfa. Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat — tud­nak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjje­nek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termet­tek a diófák még diókat az idén is? Nem. Nem. Lökjétek félre ez összevásárolt új holmit. Ide kell állítani a fa alá a lovacs­kát, az aranysárga sörényűt, a nyúlat és bá­ránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból. Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szívettépő hangját: Kling, klang! Kling, klang! Hol a mi kis gazdánk? Mikszáth Kálmán t L

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom