Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-05-29 / 22. szám

Reménységünk nem szégyenül meg Csak a kisgyerek tudja úgy számlálgatni a megajándé­kozás reménységével a karácsony előtti napokat és órákat, ahogyan az egész emberiség várta azt a pillanatot, amikor a nagyhatalmak vezetői leülnek Párizsban a tárgyaló asz­talhoz és megajándékozzák a világot a fölfegyverkezést és háborút nem ismerő élettel, boldog jelennel és jövővel. Ügy gondoltuk és hittük, hogy az elmúlt 15 esztendő a hideg­háború legádázabb harcosait is megtanította már arra, hogy bűn az emberiség történetét beszennyezni a hidegháború lélekgyilkos eszközeivel. Azt reméltük, hogy a józan ész dia­dalmaskodni fog az indulatokon és a népek békevágya dön­tőbb tényező lesz a felelős államférfiak diplomáciájában, mint bizonyos emberek háborús profitéhsége vagy kommu­nistaellenes világnézete és dogmája. Ebben a reménységünkben azonban csalódnunk kellett! A Nyugaton jól kiépített hidegháborús gépezetnek sikerült az utolsó pillanatban meghiúsítania a csúcstalálkozót. Jól tud­juk, hogy e mögött az akció mögött elsősorban azok az amerikai és nyugatnémet nagytőkések húzódnak meg ‘név­telenül, akiknek nem érdekük a leszerelés, az atomkísérle­tek beszüntetése, a hadigépezet felszámolása, egy szóval a béke. Két dolog nagyon világosan kirajzolódott az elmúlt he­tekben a világ közvéleménye előtt. Az egyik, hogy bár ez­úttal sikerült még a hidegháború és fölfegyverkezés hívei­nek olyan légkört teremtenie, amelyben lehetetlen volt, őszinte és eredményes tárgyalásokat folytatni. Viszont az is megmu­tatkozik, hogy Nyugaton sem ez a front az egyetlen törté­nelemformáló erő és nincs messze az az idő, amikor vég­leg bealkonyul a megegyezés ellenségeinek. A párizsi és ber­lini események pedig azt mutatták meg napnál világosab­ban, hogy a szocialista tábor békeakarata őszinte és törhe­tetlen. Mi ezt eddig is jól tudtuk és egész magatartásunkat ez határozta meg. Most azonban Nyugaton is megnyílik sok embernek a szeme a hisztériás propaganda mögött a való­ságos helyzet meglátására és ez igazolni fogja azoknak a barátainknak az igazát, akik velünk együtt esztendők óta riogatják a tömegek és a politikusok lelkiismeretét. Még a hamburgi Sonntagsblatt is arra a megállapításra kénysze­rül a megváltozott nemzetközi helyzetben, hogy a Szovjet­unió nem akar háborút. Már most sok jelét látjuk annak, hogy az elkövetkező hónapok megérlelik egy igazi csúcsér­tekezlet gyümölcseit. Ebben a reménységünkben nem szé­gyenülünk meg! Bennünket evangélikus keresztyéneket azonban arra in­dítanak az elmúlt napok eseményei, hogy bátran rámutassunk arra a tényre, hogy az emberiség megbékélésének a poli­tikai ellenfelei igen sok esetben éppen az egyházak kereteit és nemzetközi gyűléseit' használják fel arra, hogy teológiailag és hitelvileg is igazolják a politikai hidegháború szándé­kait és célkitűzéseit. Az tesz ma a legtöbbet a keresztyén- ség „érdekében” is, aki nem nézi tétlenül, hogyan vívód­nak az emberek kínzó problémáikkal, hanem segítségükre siet. Jézus Krisztus egyházainak nem szabad megbotránkoz- tatniok híveiket, akik hisznek és reménykednek, erősebben mint valaha, az emberiség megbékélésében. S akkor nekünk a Jézus Krisztusban megtörtént megbékélést nemcsak hir­detnünk kell az embereknek, hanem a magunk életével kell először megpéldáznunk azt a krisztusi indulatot, amely szét­feszíti a hidegháború korlátáit. Nekünk az evangélium meg­hajlására kell megnyitnunk a füleket, amelyek nem akarnak hallgatni a „kiáltó szóra”. Nekünk magunknak kell először is meghallanunk a Jézus Krisztusról szóló örömüzenetet és neki engedelmeskednünk, hogy ennek alapján engedelmes­ségre szólíthassunk fel minden embert. Ezért tartozik ma a mi prófétai szolgálatunkhoz, hogy igent mondjunk Isten szán­dékaira és gondolataira, amelyeket táplál felőlünk. És Is­tennek ezekben a szándékaiban és gondolataiban hitünk és látásunk szerint nem a hidegháború szítása és az emberi­ség atomhalála szerepel, hanem a Jézus Krisztusban kapott megbékélés alapján „dicséret, tisztesség és békesség minden jót cselekvőnek” (Rám. 2, 10). dr. Pálfy Miklós ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1960. május 29-én Deák tér de. 9. (urv) Trajtler Gábor de. 11. (urv) dr. Pálfy Mik­lós du. 6. Hafenscher Károly. Fa­sor de. fél 10. Ifj. Blázy Lajos de. 11. Koren Emil du. 6. ifj. Blázy Lajos. Dózsa Gy. út de. fél 10. Korén Emil. Üllői út 24. de. fél 10. Grünvalszky Károly de. 11. Grünvalszky Károly. Karácsony S. ii. de. 10. Kardos József du. 5. vallásos délután: Grünvalszky Ká­roly. Rákóczi út 57/b. de: 10. (szlo­vák) dr. Szilády Jenő de. hne- gyed 12. Kardos József. Thaly K. út de. 11. Rédey Pál du. 6. Sze- retetvendégség. Kőbánya de. 10. Takács József. Utász u. de. 9. Veöreös Imre. Vajda Péter u. de. fél 12. Veöreös Imre. Zugló de. 11. (urv) Gyarmat u. de. fél 10. Boros Károly. Rákosfalva de. fél 12. Boros Károly. Fóti út 22. de. 11. Nagy István. Váci út 129. de. 8. Nagy István. Újpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. 5oroksár-Üjtelep de. fél 9. Rákos­palota MAV-telep de. fél 9.. Rákos­palota nagytemplom de: 10. Rá­kospalota kistemplom du. 3. Pest­újhely de. 10. Kürtösy Kálmán. Sashalom de. 9. Karner Ágoston Rákosszentmihály de. fél 11. Kar­ner Ágoston. Bécsikapu tér de. 9. Schreiner ’Vilmos de. H. Várady Lajos este 7. Zenés áhitat: Szabó László baptista elnök. Torockó tér de. fél 9. Várady Lajos. Óbuda de. 9. Fülöp Dezső de. 19. (urv) Vámos József du. 5. Fülöp Dezső Tarcsay V. u. de. 9. Ruttkay Ele­mér de. 11. Ruttkay Elemér este fél 7. Zoltal Gyula Pesthidegkút de. fél 11. Zoltal Gyula Kelenföld de. 8. dr. Rezessy Zoltán de. 11. dr. Rezessy Zoltán du. 6. (urv) Kendeh György Németvölgyi út 138. de. 9. (urv) Kendeh György. Albertfalva de. 7. Vlsontai Ró­bert. Kelenvólgy de. 9. Visontal Róbert Budafok de. 11. dr. Benes Miklós Nagytétény du. 3 dr. Be­nes Miklós. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 11. Schreiner Vilmos du. 5. Szeretetvendégség: Várady Lajos. Sárika — aki az egyik ál­lami nevelőotthon fiatal óvó­nője — legutóbbi szabadnap­ján egy öt éves körüli kis­fiúval érkezett haza. Hát ezt a kisfiút hol vet­ted — kérdeztük tőle szinte egyszerre mindannyian. Ez az én fogadott fiam — mondta mosolyogva Sárika — és máris magához ölelte a kisfiút. Ugye, te az én kis­fiam vagy — kérdezte tőle — és anyáskodva megcsókolta öt. Igen, én a Sárika néni kis­fia vagyok — mondta a kis­fiú — és átkarolta a fiatal óvónő nyakát. — Palkó — így hívják a kis emberkét — szőke, gön­dör hajú, kedves kis gyer­mek. Csupa értelem! Valóban csak szeretni lehet őt. Egy­kettőre összebarátkozott . ve­lünk. Amikor Palkó az udvaron rátalált a kis cicákra és ba­rátságos játékba kezdtek egy­mással — Sárika kérdezőskö- désünkre elbeszélte a kisfiú történetét. Palkó édesanyja és édes­apja ezerkilencszázötvenhat- ban disszidáltak. Palkót ott hagyták a lakásban. ■ Egyedül! Igaz, a rokonságot értesítet­ték az elmenetelükről és a lakásban hagyott kisfiúról. A rokonok el is jöttek. — Bár jól a délelőttben járt már az idő, a fiúcska még mindig mélyen aludt az ö ágyacská- jában. Bizonyosan altatót ad­tak be neki az elmenő szü­lők, hogy a kívánt időnél előbb fel ne ébredjen. A rokonok az elhagyott la­kásban talált értékeket ha­marosan összecsomagolták és csomagjaikkal sietve eltávoz­tak. Palkót ők is ott hagy­ták. Palkó tovább aludt. Vég­re az éhség felébresztette. Sírni kezdett. Édesanyját hív­ta. Anyuka! Anyuka! Ennél az egyetlen szónál többet ta­lán nem is tudott mondani, hiszen alig volt még másfél esztendős. Senki nem felelt neki. Odakünn a mélyenjáró fel­legekből vigasztalanul hullt az őszi eső. Felvétel a Teológiai Akadémiára Evangélikus Egyházunk le­endő lelkészeinek kiképzése a budapesti Teológiai Akadé­mián történik. Akik a Teológiai Akadémiá­ra felvételüket óhajtják, fel­vételi kérvényüket — az Aka­démia Felvételi Bizottságához címezve — legkésőbb július 15-ig küldjék be a dékáni hi­vatalhoz (Budapest, VI., Lend- vay u. 28.). A felvételi kérvényhez a következő okmányokat kell mellékelni: a) születési bizo­nyítvány, b) a legmagasabb iskolai végzettség bizonyítvá­nya, c) helyhatósági vagy más olyan bizonyítvány, mely a kérvényező lakását, szociális helyzetét, szüleinek foglalko­zását és kereseti, illetve szo­ciális viszonyait feltünteti, d) orvosi bizonyítvány (részle­tes), e) keresztelési bizonyít­vány, f) konfirmációi bizo­nyítvány, g) részletes önélet­rajz, mely feltárja a kérvé­nyező családi és társadalmi körülményeit, valamint a lel­készt szolgálatra indulás oka­it, h) esetleges egyházi műkö­déséről szóló bizonyítvány. A felvételhez szükséges továbbá az illetékes lelkésznek és eset­leg még a vallástanitó lelkész­nek részletes bizonyítványa, mindenesetre annak a lelkész­nek a jelentkezőt részletesen jellemző bizonyítványa a lel­kész! pályára alkalmasságá­ról, aki, a folyamodónak a leg­utóbbi ’ években lelkipásztora volt. Ezt a lelkészi bizonyít­ványt a lelkészi hivatal a kér­vénnyel egyidejűleg levélben közvetlenül az Akadémia dé­kánja címére küldje meg. — Az okmányokat eredetiben kell beküldeni, de indokolt esetben hiteles másolatban is lehet mellékelni. A másolato­kat „egyházi használatra” megjelöléssel egyházközségi lelkész is hitelesítheti. Az aka­démiai tanulmányi idő öt esz­tendő. A felvételi kérvénnyel egy- időben a jelentkezők kérjék felvételüket az Evangélikus Lelkésznevelő Intézetbe is, ahol az Akadémia hallgatói lakást és ellátást kapnak. Ez a kérvény is a dékáni hiva­talba küldendő, részletes ön­életrajz kíséretében. A férfi hallgatók elhelyezéséről, a tartásdíjról stb. az Intézet igazgatója, dr. Pálfy Miklós (Budapest, VIII., Puskin u. 12.) ad felvilágosítást levél­ben! megkeresésre. Kérjük a lelkészeket, szí­veskedjenek az érdeklődők fi­gyelmét erre a hirdetményre felhívni. A Sajtóosztályon kapható Biblia Imakönyv (Raffay) Imakönyv (Jávor) Káldy: Bev. az Új­szövetségbe Karner: A testté lett Ige Ferenczy: Új szív OTT ÜL ISTEN JOBBJÁN” Jézus Urunk mennybemene­telének ünnepén az Apostoli Hitvallásnak e mondatáról szeretnénk néhány gondolatot elmondani. Az első: az ünnep neve. Szokjuk meg azt kis­sé hosszabb, de az ünnep je­lentőségét híven kifejező ne­vet: Mennybemenetel ünnepe, az általánosan használt „áldó1 zócsütörtök" helyett. Ez utób­bi egyrészt utal arra, hogy ez az ünnep — a Húsvét utáni 40. nap — mindig csütörtökre esik. Másrészt e név talán on­nan eredt, hogy e napon járt le a római katolikus egyház hívei húsvéti áldozási kötele­zettségének időszaka s ezért e napon sokan járultak az ol­tárhoz áldozni. Mindenképpen helyesebb azonban, ha azt a nevet használjuk, amely mind­járt meg is mondja, hogy mit ünnepelünk: Mennybemenetel ünnepe. Jézus mennybemenetelének eseményéről az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv (1, 1—14) tudósít bennünket. Lukács evangéliuma csak egé­szen röviden említi magát a .tényt (Lk 24, 50—52). Ezt a lényt: hogy Jézus feltámadá­sa után nemsokkal elhagyta tanítványait, sőt ezt a földi életet is és azóta „mennyben van”, „Isten jobbján ül” az egész Üjtestamehtom egyértel­műen vallja (Csel., 2, 33-*—36; 5, 31; 10. 42; I. Kor. 15, 25; Kol. 3, 1—4; Fii. 2, 9—11; I. Thess. 4, 16; II. Thess. 1, 7—10; I. Tim. 3, 16; Zsid. 1, 3; 8, 1; 9, 24—28; 12, 2; I. Pt. 3, 22). S az egyház legré­gibb hitvallása így foglalja a tanítványok hitét Jézus mennybemeneteléről egy rövid mondatba: „felment a menny­be, ott ül Istennek a minden­ható Atyának jobbján”. HOL VAN MOST JÉZUS? A mennyben. E kérdésnek S reá ennek a feleletnek nincs értelme. Mert a feltámadott Ür felől nem lehet így kér­dezni: hol van? — és így sem: mikor? /), tér és az idő kalit­kája, melyben mi mindannyian, emberek s tpbbi teremtmé­nyek, öreg Földünk s hűséges társa a Hold, s a milliárdnyi égitest, élünk és mozgunk, öt, a megdicsőültet magába nem zárhatja. Azt kell monda­nunk: Jézus „mennybemene­tele” azt jelenti, hogy a fel­támadott Ür nincsen többé testi valóságában közöttünk, úgy, ahogyan földi életének idejében Heródes és Pilátus esztendeiben Názáretben és Kapernaumban, Jeruzsálem­ben és Bethániában járt-kelt. Eltávozott és Isten jobbján ÜL S éppen így, ezáltal ma­radt igazán velünk, töltötte be ígéretét: Veletek vagyok minden napon a világ végeze­téig (Mt. 28, 20). 60,- Ft JÉZUS ISTEN JOBBJÁN 20,- „ ÜL: ez egy kép. Ki akar fe­12,- „ jezni valamit, valami megfog­40,- » hatatlant, amit másként mint 50,- „ képekben nem is lehetne ki­13,- ■ fejezni. A kép azt mondja: 25,- „ Isten olyan, mint egy király, 20,- „ aki trónusán ül, kezében a 45,-- „ kormánypálca, a hatalom jel­45,- „ vénye, s uralkodik népe fe­lett. Isten jobb keze azt je­30,- * lenti a Biblia képes beszé­dében: Isten uralkodása, kor­45,- „ mányzása. E képpel akarja ki­5,- ” fejezni a Szentírás azt, hogy 5,- „ Isten nem hagyta magára a 10,- „ megteremtett világot, hanem vele van. Vele van a szíve és a hatalma. Gondot visel az emberről, oltalmazza, segíti. Bölcs világkormányzásában örök tervei teljesednek be. „Az én Atyám szüntelen munkálkodik” — mondja Jé­zus (Ján. 5, 17). „AZ Űr csodásán működik, de útja rejtve van, tenger ta­karja lábnyomát, szelek szár­nyán suhan, mint titkos bá­nya rdélyiben formálja ter­veit, de biztos kézzel hozza föl, mi most még rejtve itt" — mondja egyik kedvelt éne­künk. JÉZUS ÜL ISTEN JOBB­JÁN, ez azt jelenti: Isten vi­lágfenntartó és kormányzó, gondviselő és oltalmazó mun­káját Jézus Krisztussal végez­teti. Pontosabban: minderről Jézus Krisztusban szerzünk ismeretet, számunkra mindez Jézus Urunkban igaz és való­ság. Jézus Krisztus Isten ha­talmas és irgalmas karja, mellyel a világot magához öleli, és átölelve tartja „min­den napon a világ végeze­téig”. Isten teljes hatalma, egész jósága, fénylő bölcses­sége Jézus Krisztusban van jelen számunkra. Jelen, vagyis a miénk, készen segítségünk­re, kinyújtva felénk, hogy be- lefogózzunk. Istennek a világ felé kinyújtott keze; Jézus Krisztus. Nem az „ismeretlen Isten” (Csel. 17, 23) tehát az, akivel életünk dolgaiban találko­zunk, még kevésbé valamely titokzatos végzet sötét hatal­ma, kérlelhetetlen sors, vélet­len szeszély, hanem egy jólis­mert — az evangéliumból jól­ismert — arc tekint reánk: Jézus Krisztus arca. A mi hi­bánk, vakságunk, süketsé­günk, értetlenségünk, ha nem ismerünk reá Arra, Aki felénk közelget. „Sorsod sötétlő árnya közt szent arca rejtezik” — mond­ja a fent idézett ének másik verse. EZÉRT KÖNYÖRGÜNK az Atyához az Ö nevében. Ezért kiálthatunk Őhozzá, Jézushoz, a szükség idején s ezért di­csérjük örvendezve, hálaadás­sal ismét az ö nevét. „Min­dent neki adott át az Atya" (Mt. 11, 27), ezért általa ké­rünk mindent az Atyától. Az Atya nevében uralkodik, neki adott át minden hatalmat az Atya a látható és a látha­tatlan világban, „mennyen és földön” (Mt. 28, 18). Nincsen más út. amin az Atya jönne hozzánk és amin mi az Atya elé járulhatnánk, csak Jézus; ö az út és az ajtó (Ján. 14á 6; 10, 9). Ennek a korszaknak, amely­ben Isten Jézus Krisztus ál­tal kormányoz és uralkodik, van egy kezdete: éppen a Jé­zus mennybemenetele. Ezért Jézus trónra lépésének ünne­pe ez. És van egy vége; az Ö vissza jövetele, amikor majd visszaadja az Atyának a reá­bízott uralmat (I. Kor. 10, 24— 28). E két időpont, a kezdet és a vég között van velünk Jézus, amint megígérte, végzi világkormányzó művét. E mű azonban el van rejtve előlünk. Az, hogy Jézus a „mennyben” van, azt is jelenti: uralkodá­sát számunkra hozzáférhetet­len, láthatatlan módon végzi. Életünk eseményeiben, sor­sunk változásaiban, a világ fo­lyásában nem ismerhetjük fel közvetlenül Jézus Krisztus ke- zemunkáját. Csak hitünkkel ragadhatjuk meg mindezt; ak­kor, ha igéjére hallgatunk, szentségeivel élünk. Ezeknek világosságában ragyog fel előttünk azután az Ö arca. Hitünkben tudjuk Öt egészen közel hozzánk, olyan közel, amint volt a bethániai Máriá­hoz gyászában Lázár sírja mellett, a kánai násznéphez örömük asztalánál, a Genezá- ret-tó halászaihoz mindenna­pi munkájuk csónakén. Mert az, hogy Jézus a „mennybenn van, éppen nem azt jelenti —* mint néha vélik —, hogy az „égben”, talán valahol a fel­hők felett, vagy éppen a vi­lágűrben. Hiszen mindezek: a levegőég s a világűr s akáu a legtávolibb csillag is még csaik „föld", az a része a te­remtett világnak, amit a Bib­lia „föld”-nek nevez, Hogy Jé­zus a mennyben van, az ép­pen azt jelenti, hogy olyan közel van hozzánk — mind­annyiunkhoz, akik csak vala­ha élünk, éltünk és élni fo­gunk —, amilyen közelségről földi életének tanúi nem is álmodhattak. „Él bennem a Krisztus” — „Krisztus lako­zik hit által szívetekben” (Gál. 2, 20; Ef. 3, 17). Ezt Jézus földi élete napjaiban senki sem mondhatta. Mi boldogan vallhatjuk. Hogy Jézus — £ nem vala­mely ismeretlen hatalmasság — ül Isten jobbján, az azt is jelenti: uralkodásának, velünk való szándékának iránya, jel­lege egy percig nem kétséges előttünk. Ö a béke fejedelme„ Az ő szívében végtelen szere­tet, szándéka élet, akarata üd­vösség. i £—--— *\ Groó Gyula Jó akart lenni egy asszony^ ezért felkeresett egy' remetét és elpanaszolta neki, hogy minden erőfeszí­tése ellenére se tud jobbá lenni, mert mindig új bűnö­ket fedez fel magában s attól fél, hogy semmit sem cselek­szik tiszta szándékkal. Talán nem imádkozott és nem tusa- kodott eleget? „De igen — válaszolta a remete — talán túl sokat is gyötörted és kínoztad magadat. A mi Urunk nem akarja, hogy ilyen legyen az életünk. Nézd csak körü­lötted a természetet! Erejét a virág a főidből szívja, fényt és harmatot iszik — neked is úgy keli élned, ahogy a virá­gok élnek!” Az asszony el­keseredve jnondta: „Az em­ber mégis csak más, mint a Virág!” és csalódottan távo­zott. De később visszajött, s azt mondta: „Megpróbáltam úgy élni, ahogyan tanácsoltad! csöndben lenni, és mintegy mélyen lélegzeni. És most minden egészen másként vans mint korábban volt! Honnan van ez?” A remete csendesen válaszolta: Istentől!” (Pauli Ei A remete c. művéből.) ■BaaaaBaaBBBBaBBaBBBaaaiiaiaBaaaatMaaaaaaBaeaaaBBaaaeBaBaeBBaBBaaBaaaaaBBBBBaaaBBaeaaaaaaaaiaaaBiBaaaaaaBaaae Palkó Hosszú órák múltán a szomszédok figyeltek fel az édesanyját kétségbeesetten hívó, szüntelen síró, másfél éves kis gyermekre. így ke­rült aztán Palkó az állami nevelőotthonba — fejezte be Sárika a gyermek történetét. Annyit tett még hozzá a tör­ténethez, hogy amióta az ott­honban van ez a kis gyer­mek — pedig már több, mint három esztendeje van ott — még nem látogatta meg őt soha senki. — Palkó elfáradt a játék­ban. Vacsora után hamarosan az ágyba kívánkozott. A sár­ga új cipőt, az élesre vasalt szürke hosszúnadrágot, a fi­nom anyagú pulóvert és in- gecskét ő maga vetette le és tette szép rendben az ágya mellé készített székre. A fe­hér ágyban fekvő csíkos pi­zsamás kisfiút öröm Volt néz­ni. Feleségem odaült mellé, — és úgy, amint esténként az anyák teszik — mesélni kezdett a kisifúnak. Nem tudom miről szólt a mese. Lehet, hogy arról a kisfiúról, aki elment szeren­csét próbálni és amint ment- mendegélt, jó emberek közé került, akik nagyon megsze­rették őt és fiúknak fogad­ták. Palkó figyelmesen hallgatta a mesét. Igaz ugyan, hogy néha-néha beleszólt a mesébe és kérdezősködött is. De ezt a mesét hallgató kicsinyek mindig így csinálják. Egyszer arra lettem figyel­mes, hogy hirtelen csend tá­madt a szobában. Elakadt a mesemondás. Benyitottam. Láttam, hogy a feleségem könnyes szemmel simogatja a kisfiút. Az történt, hogy a kisfiú, — mintha az életének a leg­nagyobb titkát akarná fel- lebbenteni — odahajolt a feleségem füléhez és súgva ezt mondta neki: „Nemcsak Pistinek — nekem is van ám igazi anyukám. Csak az én igazi anyukám nem tud el­jönni hozzám. De én, — ha nagy leszek — elmegyek hoz­zá. Viszek neki majd sok mindent.” Csak belső megindultsággal lehetett hallgatni ezt az édes­anyjáról ébren is álmodó és róla képeket szövögető kicsi gyermeket. Bizonnyal, ami­kor oda, a gyermekotthonba az ö kis barátainak a hozzá­tartozói látogatóba jöttek és minden pajtásának jutott egy-egy ölelő kar — csak neki nem — kicsi szíve ak­kor szőtte az édesanyjáról való álmot és képet, aki nem jöhet hozzá, de 6 majd el­megy és vissz is neki sok­sok ajándékot Elgondolkoztam azon is, hogy milyen jó és milyen szép, hogy az óvónők nem gyűlöletre tanítják ezt a kis­fiút az őt hűtlenül és szív­telenül elhagyó édesanyja iránt, hanem segítik az édes­anyát vágyó gyermek álmait megszépíteni. — És most summáznom kellene ennek az egész tör­ténetnek a tanúságait. Sum- mázás helyett azonban in­kább ezt az egész történetet elküldöm annak a fiatal há­zaspárnak, akik vállni ké­szülnek egymástól. — Nekik is van egy kisfiúk. Az ő kis­fiúk is az ötödik esztendő­ben jár. Mi lesz ezzel a kis­fiúval!? Ez a kisfiú egyfor­mán szereti az édesanyját és az édesapját. Mindegy, hogy kinek ítéli őt a törvény. Va­lakit elveszít ez a gyermek. És ez a veszteség ezeknek a kicsinyeknek az életében ki- beszélhetetlenül keserves do­log. Annyi, mintha a szívü­ket halálosan sebeznénk meg, Amíg kicsinyek — megsebe- zetten is álmodnak az édes­anyjukról, meg az édesapjuk­ról. Aztán megnőnek és szer­tefoszlik bennük az álom. És vád lesz belőle. A legsúlyo­sabb vád! A vád alól pedig nincsen felmentés. Németh Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom