Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-05-22 / 21. szám

KP. BERM. BP. 72. 0 R S 1 AG OS [VANGf L I KUS ARA: 1,40 FORINT TE ! Ez a legszemélyesebb megszólítás. Nálunk ugyan sokkal általánosabb, mint néhány más népnél, mégis a tegező vi­szony a mi szokásaink között is közelebbi-baráti, jóisme­rősi, rokoni-kapcsolatot jelent. Érdemes elgondolkozni azon, hogy igy szólíthatjuk meg az Istent is! Azt, aki a minden- ség Ura, ítélő Bíránk — tegezzük az imádságban. Nem magá­tól értetődő dolog ez, Jézus Krisztus által lett Atyánk ö. És pedig nem olyan apa, aki gyermekeitől a „tessék nézni” tá­volságában él, hanem mint akivel a tegezés sokkal közvet­lenebb, meghittebb viszonyában lehetnek gyermekei. Csak az a kérdés, élünk-e ezzel a felséges lehetőséggel?! Az imádság vasárnapján néhány nem sablonos szót szeretnék mondani a legbizalmasabb beszélgetésről — az imádkozás­ról. A mi korunkban sokféle technikai megoldásban szerepel a kapcsolótábla. Az a szerepe, hogy lehetőleg egyetlen áttekinthető felületre hozza össze mindazt, a szükséges irá­nyító eszközt, amellyel gépeket, sőt egész erőműveket lehet vezérelni. A kapcsolótábla segítségével, egyetlen kémozdu- lattal működésbe lehet hozni óriási energiákat és mozgatni lehet hatalmas gépsorokat. Ezt a modern képet alkalmazzuk most az imádságra. Amikor valaki imádkozik, ez a vonal a világkormányzó Isten „kapcsolótáblájához” vezet. Nem mint­ha Istent dróton lehetne rángatni! De az az Isten, akinek akaratában fut össze a történelem és az egyes emberi éle­tek minden mozzanata, miközben az egész mindenség mér­hetetlen „kapcsolótábláján” tartja kezét, „fülével” figyel az imádságokra. Csak a mi emberi logikánk számára össze­egyeztethetetlen Isten akaratának kizárólagossága és az em­beri kérések meghallgatása. Nála ez a kettő harmóniába ol­vad, úgy, hogy az ö akarata megy egyedül teljesedésbe és mégis befolyással van akaratára az imádság. Lehet, hogy ezt igy nem szokták végiggondolni az imádkozó emberek; pedig amikor imádkoznak, öntudatlanul is ezt vallják, máskülön­ben nem lenne értelme, hogy összekulcsolják kezüket. Az imádkozás nem lehet önző dolog. Nagyon maga felé fordult ember az, akinek imádságaiban mindig csak saját gondjai, vágyai kerülnek elő. Akit szeretek, érte imádkozom is. Ha nem is tud róla az illető, de szeretetem újra meg újra oda viszi őt Isten atyai kezébe. Tőle kérek számára oltalmat, áldást. Ugyanez érvényes nagy ügyekre is, amelyek mozgat­nak bennünket. Ha szívén viseli egy-egy keresztyén ember hazájának, egyházának ügyét, lehetetlen, hogy bele ne kúsz- szanak imádságaiba olyan gondolatok, amelyek túl vannak saját kicsi életének keretein, és olyan feladatokat támogat­nak, amelyek sokak boldogságát mozdítják elő. Atinden frázis nélkül most a legidőszerűbb „közügy” az 1 egész világon a béke. Aki nyitott szemmel olvasta az utóbbi napokban az újságok híradásait és figyelte azokat a megnyilatkozásokat, amelyeket a lelőtt kémrepülögép esete váltott ki, annak meg kell éreznie a béke biztosításának sür­gős aktualitását, amelyért olyan sokan fáradoznak a jóaka­rata emberek és a becsületes államférfiak részéről. Tfözben persze sohase feledkezzünk meg arról, hogy az imádság,, magánügy". Olyasmi, amiben lelkünk legben­sőbb, legszemélyesebb, legegyénibb hangjai csendülnek meg. Nincs is talán szebb bibliai meghatározása az imádságnak, mint az a szerény mondat, amelyet egy asszony a sokak kö­zül mondott vallomásként saját imádságáról az Ószövetség korában: „Csak szívemet öntöttem ki az Ür előtt” (1 Sám VSh A főváros legnagyobb forgalmú utcáin és morajló pá- tyaudvarokon is ott vannak a telefonfülkék. Aki bent tele­fonál az üvegfalú fülkében, a lárma közepette is egy távoli hangyal beszélget. Az imádság az élet zajló lüktetése közben esendes beszélgetés — néha talán csak egy sóhaj formájá­ban — Azzal, aki az imádságon keresztül olyan közelivé vá­lik. Ez a „fülke” mindig rendelkezésünkre áll. Mindennap­jaink forgatagában is lehet kapcsolatot találni az élő Isten­nel. Az imádság különben sokak életében az az egyetlen, utolsó szál, amely még összeköti őket az Istennel. Lehet, hogy csak gyermekkori megszokásból imádkozik, vagy néhány pillanatra beugrik alkalmilag egy nyitott templomba, de ameddig akármilyen ritkán is, gépiesen vagy álmosan, mégis szól az Istenhez, ez olyan csatorna, amelyen át a mennyei világ éltető levegője áradhat hozzá adott pillanat­ban és megindíthatja újra a már-már elfogyó hit lélegzését. Az imádság sokhúrú hangszer. Megszegényíti az imádsá- ^ got, aki csak egyetlen húron játszik: csak kér és kér. Az igazi imádságban olyan sokféle hang szólal meg, mint egy orgonában. Lágy fuvolaszó, harsogó trombita, égzengés és madárdal. Fordítsam át ezeket az imádság nyelvére? A legtitkosabb vétkeim megváltása, százféle hálám megszólal­tatása, a Teremtő és Megváltó Isten magasztalása — mind­mind felbúg a keresztyén imádságból. A szeretetnek sokféle hangsúlyával és különböző belső tartalmával lehet kimon­dani ezt a szót: Te! Te! A kegyelmes Isten gondviselő és üd­vözítő cselekedetei mind színezik és mélyítik, fényesítik és melegítik imádságainkban, imádkozó szívünkben és ajkun­kon a drága megszólítást: TE! Így derül ki, hogy az imád­ság tulajdonképpen csak visszhang. Az Isten felénk áradó szeretetének búrja zeng benne tovább. Komolyan vesz bennünket az Isten (Amos 3,3—8., 12.) Megrázó esemény volt Ámos próféta életében, amikor út­jába állt az Isten, elhívta és a maga szolgálatába állította. Annyira megrázó, hogy közért­hető és összefüggő szavakkal nem is tudja elmondani, mi történt vele. Csak érzékel­tetni tudja valamennyire a ragadozó oroszlánról, a tőrbe esett, madárról és a városban váratlanul felhangzó kürtszó­ról mondott hasonlataival. Ügy történt, ahogyan a riadót jelző kürtszó megharsan a városban és mindenki készen­létbe áll, — ahogyan a vihart jelző harang belekondul az alvó emberek álmába és fel­riadnak a vészjelre —, aho­gyan a zsákmányt kereső oroszlán ordítása megremeg­teti a levegőt és messze tá­volban is összerezzennek hangjától az élőlények, — úgy történt, hogy Isten csap­dát állított a tékoai pásztor­ember útjába és ő csak akkor vette észre, hogy nincs me­nekvés előle, amikor a csap­da a húsába vágott. Az első pillanatban „bajnak’’ látta Ámos magára nézve, hogy prófétának hívta el az Isten! „Rettenes dolog az élő Is­ten kezébe esni!” Mindig megrázó a keresztyén ember életében is az a pillanat, ami­kor komolyan vesz bennün­ket az Isten. Megrendítő, mert ha egyszer Isten belenyúl az életünkbe, akkor nem annyi­ba és nem úgy nyúl bele, amennyire nekünk kellemes és ahogyan nekünk tetszik, hanem ahogyan és amennyire Neki tetszik! Persze úgy van, hogy egy kicsit mindig sze­retnénk Isten kezében meg­bújni. Egy kicsit talán mind­nyájan kívánjuk, hogy Isten hatalmas akarata irányítsa az életünket. De — csak egy ki­csit! Az életén a legtöbb em­ber akar valamit változtatni. Már csak a változatosság ked­véért is! De csak úgy, aho­gyan a szobája bútorait át­rendezi időnként. És rögtön visszahúzódunk csigaházunk­ba, ha az Isten nemcsak át­rendezni, hanem alaposan ki­takarítani is akarja az életün­ket! Isten alapossága nincs ínyünkre, mert nem szeret­jük a teljes és végleges dön­tést. Lényegében félünk az új­tól és az új élet minden ko­moly feladatától. Szeretnénk Istennek szolgálni, de egy ki­csit magunknak is. Szeret­nénk Istenben hinni, de egy kicsit a magunk erejében is. Szeretnénk Istenben bizakod­ni, de azért ne legyen az köz­vetlen híd Isten és közöttünk! Azt is elismerjük elvileg, hogy bűnösök vagyunk. De azért ne lépjük át az elvi be­ismerés határait és annyira azért ne vegyük komolyan, hogy a tényleges, a konkrét bűneinkről is beszéljünk és beszélgessünk, amelyeket em­bertársainkkal és a közösség­gel szemben elkövettünk! És jaj annak a papnak, aki meg meri mondani, hogy a temp­lom első padsorában esetleg öntelten ülő emberek közül sokan milyen valóságos min­dennapi bűnökben és mulasz­tásokban leledzenek! Arról is tudunk elvi síkon szép mon­datokban beszélni, hogy egy­házunknak is mennvi bűnös mulasztása volt a múltban és akad a jelenben is. De azon­nal nagy a felszisszenés kö­zöttünk, ha részleteiben, sze­müvegben és tényekben kezd­jük elsorolni a mulasztáso­kat. Beszélünk arról, hogy Isten (kegyelme nélkül elveszettek és elkárhozottak vagyunk. De ez a beszéd nem a tékozló fiú fölfedezése és beismerése, aki megrettent és visszatért mennyei Atyjához, amikor már semmije sem volt. Mi nem félünk sem attól, hogy csak egy kicsit vagyunk Is­tené, sem attól, hogy nagyon is biztonságban érezzük ma­gunkat, mert bennünk lap­pang az a hátsó gondolat, hogy még van néhány garas a zsebünkben, amire támasz­kodhatunk. Itt tűnik ki, hogy ez a mi kegyes, keresztyéni és egyházi bűnbánatunk meny­nyire nem őszinte. A gyüle­kezet tagjai vagyunk egy éle­ten át, az egyház munkaterü­letein dolgozunk évtizedekig — és még talán sohasem ta­pasztaltuk meg a magunk bő­rén, mit jelent: Istentől fél­ni, az elhívatást reánk rakott tehernek tartani! Vegyük most komolyan Ámos próféta szavait, akin keresztül Isten szól hozzánk igéjében és meg akar ragad­ni bennünket! Számomra min­dig felszabadító érzés, hogy van egy Isten, aki nem enged ki a csapdájából, aki megmar­kol és magához ragad zsák­mányként. Aki igéjével égeti és marja a szívemet, hogy tiszta legyen. Aki nyeseget s ha kell vág. Megrendít engem és egyházamat, mert le akar­ja leplezni az egyház és ben­ne a mi kegyes elveszettsé- günket. Ő dönt, ha mi határozatla­nok vagyunk is. Isten nem riad vissza a kemény cseleke­detektől, az ítélettől sem, ha az üdvösségünkről van szó. És ebben nincs különbség Jé­zus Krisztus Atyja és Amos Istene között. A „kényszerít- sétek őket bejönni”: Jézus pa­rancsa. Isten meglátogat ben­nünket, ahogyan a Szentírás­nak ez a kettős értelmű és irányú igéje rendkívül ta­lálóan jellemzi Isten rajtunk végzett munkáját. A Biblia bizonysága szerint Istennek van meglátogató, az ellensze­gülőt erőszakkal is üdvözíteni akaró szeretete, amellyel meg­fedd, megdorgál és megkísért bennünket. Mert — szeret, mert a fiaivá fogadott ben­nünket a Jézus Krisztusban. Nincs nagyobb szeretet, mint Istennek ez a bűnösöket elítélő, a bűnösöket megítélő, de az ítélettel is szolgálatba állító meglátogatása. Ez az a nagy titok, amelyet megjelen­tett a prófétáknak és az apos­toloknak. „Ha bűneitek skar­látpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a kar­mazsin, olyanok lesznek mint 3 gyapjú” (Ézs. 1,18). A Szent­írásban ez az a nagy titok, amely életkedvet, munkaked­vet, bátorságot és lankadat­lan hűséget kölcsönöz az egy­háznak és a keresztyén embe­reknek. Ez lelkesíti a keresz­tyén embert a munkában, a szolgálatban, a helytállásban népünk és hazánk boldoggá tevésében. De akit az Isten szolgálatra kényszerítő szeretete meglá­togatott, az azt is világosan látja, hogy Krisztus vállalta a keresztet, hogy bennünket kegyelemmel látogasson meg az Isten. Ö az az igazi és bá­tor pásztor, aki nem menekül el a nyáj mellől, ha a zsák­mányát kereső oroszlán fel­ordít, hanem az életét is oda­adja a juhokért, — érettünk. És kiragad bennünket az oroszlán szájából, még ha csak két lábszár és egy fülhégy marad is a kezében belőlünk! Krisztus kiragadottjai szá­mára megszűnt az Isten szol­gálatában is a kényelem, a tétlenség, a pamlagon heverés és a selyem nyugágyon ejtő­zés. Nekik meg kell látniok és meg kell tapasztalniok, hogy a térdek a letérdelésre: az imádkozásra, a fülek pe­dig a hegyezésre: a hallásra, Isten akaratának a meghall­gatására valók. Mert: „Az én Uram, az Ür szólt: ki ne pró­fetalna?!” . Dr, Pálfy Miklós KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK „MÉLYSÉGES FELHÁBORODÁSSAL értesült a Svájci Béketanács a dél-afrikai kormányzat faji politikájáról és ennek követ­kezményeiről, fegyvertelen em­berek lemészárlásáról, akik elemi emberi jogaikért száll­tak síkra. A rendőrkormány erőszakos cselekményei fel­szítják a nacionalizmus láng­ját, veszélyeztetik a békét és lehetetlenné teszik, hogy kü­lönböző fajú emberek békésen együttéljenek az afrikai kon­tinensen. A Svájci Béketanács örömmel értesült arról, hogy a fehér lakosság egy része elíté­li a faji politikát és testvéri együttműködésre törekszik a színesekkel. Üdvözli a szak­Apróság Így nevezzük azokat a ki­csiny cikkeket, amelyek rövid­ségüknél fogva ügyes helytöl­tők a lap tördelésekor. A mondanivalót jó ízűvé fűsze­rezik ezek. Ez a pár sor az eseményé­ben is ilyen apróság s életünk jó ízét mutatja. A budavári orgonaavatáskor történt, hogy az új orgona ifjú orgonaművésze, Peskó György sietve ugrott ki a taxiból, s nem vette észre, bogy egyik, szervezetek által szervezett bojkottot a dél-afrikai áruk ellen és felszólítja a fogyasz­tókat, hogy vegyenek ebben részt és ne vásároljanak dél­afrikai eredetű termékeket. Reméli, hogy a rakodó- és szállítómunkások is csatlakoz­nak a mozgalomhoz és nem vállalják ilyen áruk kirakását és szállítását“ — hangzik a Svájci Béketanács felhívása. * Örömmel olvastuk ezt a fel­hívást. Bárcsak minél több ilyen hangot hallhatnánk a nyugati országokból és egyhá­zaktól. Jele ez annak az éb­redező lelkismeretnek, amely végre kezd megmozdulni sokfelé. kottáját az ülésen felejtette. Már kezdődött volna a szol­gálat, amikor hiába kereste a kottát. Még rá sem gondolha­tott, vajon hol is hagyta, ami­kor csengett a lelkészt hiva­tal telefonja. A taxiközpont közölte, hogy a kottát megta­lálták a kocsi ülésén s egy alkalmilag épp arra járó taxi perceken belül beadja a templomba. Köszönjük1 ilb, '-"•«ti Kérjetek ! ECIMOTREQS2AI Azt mondja az Ige: Jobb adni, mint venni. Ajándékot adni, segítséget, támogatást nyújtani valakinek sokkal könnyebb, mint azt elfogadni. Kérni meg egyenesen kelle­metlen, különösen, ha a ma­gunk számára kell kérni va­lamit. Most ezen a mai va­sárnapon mégis arra bíztat bennünket Isten igéje, de már a vasárnap neve is: Rogate — kérjetek! Mit kérjünk Istentől? Igen könnyű erre a kérdésre egy szóval feleni: mindent. Bármit kérhetünk Istentől ami a test és élet fenntartására és táp­lálására szükséges. Mindezt kérhetjük Istentől, sőt nem­csak kérhetjük, hanem kér­nünk is kell. A mindennapi kenyértől a lélek mindennapi táplálékáig, az igéig és a vi­lág békéjétől a lélek békessé­géig s üdvösségéig mindent Istentől kérhet és kér a ke­resztyén ember. Hogyan kérjünk Istentől? Az Istentől kérés formája az imádság. Meg kell hát tanul­nunk imádkozni. Az imádság a keresztyén ember lélegzet­vétele — szoktuk mondánk Nem lehet elképzeni a keresz­tyén embert imádság nélküL Jézus is azért tanította tanít­ványait imádkozni, hogy tud­ják megszólítani az Atyát és merjék elmondani kéréseiket. Minket is tanít a Biblia, imádságos könyvünk és éne- keskönyvünk az imádkozásra és saját szavainkkal is imád­kozhatunk. Miért imádkozunk minden­ért Istenhez? Hiszen ha üd­vösségét nem is, de minden­napi kenyerét az ember saját fáradságos munkájával keresi meg. Igen, emberé a munka, de Istené az áldás. Istentől várjuk az áldást munkánkra. Nem a tétlen sültgalamb-vá- rásra, hanem az Isten áldását váró keresztyén reménységre tanít meg az imádkozás. Ezért imádkozzunk! Sokszor talákozunk türel­metlen, ideges emberrel. Vall­juk meg azt is, hogy magunk is, sokszor türelmetlenek, ide­gesek vagyunk. Az ilyen em­ber békétlen, indulatos, hara­gos szívével a közösség meg- rontója, a háborúság szerző­je. Ezeknek mondja a mai va­sárnap igéje: „Ne sóhajtozza­tok egymás ellen”. Ne egymás ellen, hanem egymásért száll­jon Isten elé imádságos só­hajunk s akkor Isten Szent­lelke megtanít türelemre s el­vezet békességre. Azért hát: „Jer kérjük Isten áldott Szendéikét!” . V • Bél* : 7 _ n 7 v

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom