Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-10 / 2. szám

AZ ÉKES KAPU TANÍTÁSA Gondolafok Gyógyuló életek nyomóban A káprázatos gazdagságú templom minden dísze között leghíresebb volt egyik bejá­rata, amit Ekés kapunak ne­veztek. Valóban szépnek kel­lett lennie, hogy a köznyelv így kiemelte a templom többi szépségei közül. Képzeljük magunk elé: széles lépcsözet, karcsú márványoszlopsor, lombdíszes oszlopjökkel, ma­gas ívelésű bolthajtás, arany cirádákkal és domborművű megoldásokkal. Aztán képzel­jük el, hogy keresztül süt raj­ta az alkonyati nap és meg­dicsőíti az emberi kezek al­kotását. A kapun előkelők és gazda­gok közlekedtek. Vezető pa­pok, pénzarisztokraták, nagy- kereskedők, királyi család tag­jai meg az Ázsia mélyéből előkerülő prozeliták. Gőgösen, rangosán s pénzt szórva jöttek- mentek. Aranyuk volt, de szí­vük nem. A káprázatos kapu boltíve alá Isten kontrasztként oda­helyezett egy emberroncsot. Teste satnya, lábai zsugoro- dottak, születése pillanatától kezdve. Szegény volt. Sikong- va, borongva könyörgöít né­hány rézfillérért. Eres, inas, reszkető, ráncos kezét tolakod­va nyújtotta az érkező előke­lők felé, de sokszor hiába. Micsoda lenyűgöző ellentét. Koldusrongyok arannyal kere­tezett márványkapu alatt. Ja- jongó szegény, a megelégedett előkelők között. Torz, formát­lan emberi test a művészi for­mák között. S nem hiszem, hogy Isten célzatosság nélkül lökte ezt a szánalmas koldust az Ékes kapu oszlopai közé. A kirívó kontraszttal az Isten időtlen igazságára akar reá­döbbenteni. Ketten érkeztek a boltíves kapu alá. A kőpadimentumon kongtak erős lépteik. Gállilei halászok voltak. öltözetük szegényes. Csak tisztaság dol­gában különbözött a koldusé­tól, szegények voltak. Ara­nyuk, ezüstjük nem volt. Alig volt másuk, mint két karjuk ereje. De volt valamilyük, amivel az Ékes kapu egyetlen látogatója sem dicsekedhetett. Egy név, egy lélek, egy erő. A názáreti Jézus ereje és lel­ke. Ez késztette őket, hogy az ember és az emberi nyomo­rúság felé forduljanak. Mert könnyén elintézhették volna a dolgot egy-két rézfilléressel. Hiszen annyi még lapult zse­bükben. Hogy lelkiismeretük ne nyugtalankodjék, hogy rossz hírük ne támadjon, hogy a koldus ne átkozódjon, elég lett volna az odadobott réz­filléres. A koldus nem is kért többet. De ők az alaposabb és nehezebb megoldást válasz­tották. Krisztus lelke megvi­lágosította előttük, nem réz- filléresek kellenek ide, ha­nem szeretet, segítés és kö- nyörület, mert csak az segít. Talán ez sem lesz elég. Meg­világosodott előttük: itt nem alamizsnát kell adniok, ha­nem új életet, erőt, öntudatot, emberi méltóságot. Egyszóval engedjék, hogy rajtuk keresz­tül újjáteremtse a koldust a kegyelem. A koldus fölé oda­hajolt a kegyelem és a sze­retet boltíve. Milyen kár, hogy sok mai keresztyén befelé, csak önma­ga felé fordul, s ha meg ép­penséggel az emberek felé, akkor meg a könnyebb meg­oldást választják. Nemsokára hangos, új és nagyszerű parancsokat vissz­hangzott a koldus fülébe az Ekés kapu arannyal díszített márványa: Kelj fel és járj! A koldus nem kelt fel és nem járt. Ülve maradt. Annyira hozzászokott, régi helyzetéhez, annyira beleidegződött a múlt, annyi szállal volt odakötve életének régi sínpárjához, hogy nem hitt az új helyzet lehetőségében és sorsának jobbrafordulásában. így hát ülve maradt. Pedig érzett va­lamit. Talán érezte, hogy lá­baiban lüktet valami és az el­halt erekben megindult az új élet árama, kering a vér, az élet. Érzett valami zsongást tagjaiban, mégis bénán ült, mintha mi sem történt volna. Pedig már a csoda megtör­tént. Aztán két erős halászkéz ölelését érzi, mintha vasab­roncs szorítaná. Péter elkapja és mint gyermek a labdát emeli a levegőbe. Majd talp­raállítja. S az addig ingatag földet kezdi szilárdnak érezni. Mozdul, lendül a lába. Járni tud. Már nem kétkedik. Hisz. Sok mai keresztyén is be­idegezte a régi életformát. Ezer szállal van a múlt sín­párjához kötve, a megszokott­hoz. Kétkedik az újban. S hogy az új helyzetben is szól — és csak most tisztán és iga­zán — a szabadító evangé­lium. Sok mai keresztyén is úgy jár, mint az Ékes kapu koldusa nem figyel az új helyzetben is szabadító evan­géliumra. Közben megmarad a bűnben, megmarad a hitet­lenségben, megmarad a sötét­ségben, a régi életben. Pedig Isten ma is hozza a nyomorú­ságos régi megkötözöttségből és bűneinkből való szabadu­lást az Ékes kapu mai koldu­sainak. Sok mai keresztyén­nek is arra van szüksége, hogy kiemeljük erős kézzel a múlt­ból. S ma én szeretném meg­fogni a kezedet, hogy talpra- állhass, hogy kialakulhasson benned az új élet táncoló és szökdelő ritmusa, hogy hol­nap mást cselekedj hasonlóan. Lenyugodott a nap és üre­sen állott az Ékes kapu. Va­laki megtapasztalta Isten sza­badító hatalmát. Matuz László ✓ NYITOTT TEMPLOM New York egyik temploma 30 év óta éjjel napal meg­szakítás nélkül nyitva áll. 1929-ben a templom papja a Hudson folyóba dobta a templom kulcsait. Az eltelt évek során a templomból semmi sem tűnt el, sem kárt nem okoztak berendezésében. Mindenesetre az aranyozott gyertyatartókat fából valókra cserélték ki. A bizalom mel­lett — úgy látszik — nem árt az óvatosság sem. NÉMET EGYHÁZI KÜLDÖTTSÉG CSEHSZLOVÁKIÁBAN A csehszlovákiai egyházak Ökumenikus Tanácsának meghívására német egyházi küldöttség tett látogatást Csehszlovákiában, október hó második felében. Több gyüle­kezetei felkerestek, s megbe­szélést folytattak az egyházi vezetőkkel és a prágai Come- nius-fakultás professzoraival. A templomban sohase ke­resd önmagadat, hanem az Istent. Önmagunkat keressük a templomban akkor, amikor Istennel üzletet szeretnénk kötni, de akkor is, amikor valami finom lelki élvezetet szeretnénk ott kapni. A templom nem lelki cukrász­da és nem lelki eszpresszó! A növény pontosabban jelzi az időszakot, mint a hőmérő. A hőmérő csak egy egészen rövid időköz hőmér­sékletét mutatja, a növény viszont az egész hőmeny- nyiséget jelzi, amit kiviru- lásához felhasznált. Csak az emberek szíve mozdulatlan ahhoz, hogy Isten szereteté- nek rendkívüli nagyságát je­lezze! */ A keresztyén embert min­dig fenyegeti az a veszély, hogy Isten parancsolatait nem éli, hanem arról tano­kat alkot. Az emberi türelmetlensé­get legjobban az jellemzi, hogy nem bírja ki Isten hosszútűrését és másokat szeretne büntettetni Istennel! Egyetemes imahét 1960 A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa a következő felhívást intézte a tag­egyházak gyülekezeteihez: „Szeretettel hívjuk a tagegyházak minden gyülekezetét az egyetemes imahét megtartá­sára. Kívánatos, hogy ahol ez lehetséges, a református, evangélikus, baptista és metho- dista gyülekezetek — mint az előző években is — 1960. január 17-tői, vasárnaptól, január 24-ig, vasárnapig, testvéri közösségben tartsák az imaheti összejöveteleket, együtt könyö­rögve Krisztus egyháza egységéért, „mert hi­szen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg ...és mindnyájan egy lélekkel itattattunk meg.” „A Szentiéleknek közössége mindnyájatok­kal.” A felhívást dr. Esze Tamás főgondnok, Győry Elemér püspök, D. dr. Vető Lajos püspök, Káldy Zoltán püspök, Szabó László, a Baptista Egyház országos elnöke és Hecker Ádám methodista szuperintendens írták alá. Az 1960. évi Egyetemes Imahét főtémája: A helyi gyülekezet egysége az egyetemes egy­ház egységében. Alapigéje Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írott első levele 12. feje­zete. „Helyi gyülekezetünkben Jézus Krisztus egyetemes egyháza válik láthatóvá. Helyi gyülekezetünk sokféle különböző tagból áll, akiknek különböző lelki ajándékai vannak. Helyi gyülekezetünk olyan egység, amelyben a sok tag együtt munkálkodik az összesség üdvéért és javáért. Helyi gyülekezetünk sok­rétűségében Krisztus egyházának egységét tükrözi. Mindazokkal egynek tudja magát, akik Krisztus Urunk nevét segítségül hívják akár a szomszéd gyülekezetben, akár a föld végső határán. Az egyház egysége ugyanis nem csupán a legmagasabb szinten való kap­csolatok ügye, hanem sokkal inkább az egy helyen élő különféle lelki ajándékokkal meg­áldott keresztyének egysége. Az a meggyőződésünk, hogy Isten akarja az egyház egységét és napjainkban is munkál­kodik annak létrejöttén. Hisszük, hogy Isten meghallgatja együttes könyörgésünket az Ö akarata és terve szerint. Segítse ez az imahét is a gyülekezeteket élő egységüknek és a vi­lág felé irányuló küldetésüknek jobb meg­értésére” — mondja többek között az Egy­házak Világtanácsának az Egyetemes Imahét­tel kapcsolatban kiadott felhívása. Az Egyetemes Imahét részlettémái: Első nap: „Isten gyülekezete, mely Korin- thusban van”. „<I. Kor. 1, 1-3; I. Kor 12, 12-27; És. 63, 17-64, 8.) Minden gyülekezet — bármikor és bárhol éljen is — Krisztustól van. Őbenne egyek a világ egyházai, a kü­lönböző felekezetek. Különbözőségeink­ben Isten terve szerint az Ö bölcses­ségének sokféle gazdagsága nyilvánul meg. Sok száj sokféleképpen az egy Urat magasztalja. Ö a fő, mi mind­nyájan az Ö testének tagjai vagyunk, ö parancsolta, hogy egymást szeres­sük. Második nap: „És némelyeket rendelt az anyaszentegyházban ... apostolokul”. (Ef. 2, 19-22, I. Kor 12, 28, I. Sám. 3.) Az apostol: Krisztus életének, halá­lának és feltámadásának tanúja. Bi­zonyságtétele a hiteles emberi szó Is­ten szeretetének nagy voltáról. Jó hír arról, hogy Krisztus él és uralkodik. Részes-e ma az egyház, részesek va­gyunk-e mi magunk az apostolok hi­tében? Az egyházban csak akkor van részünk, ha ebben a hitben élünk. Nem mint jövevények és zsellérek, hanem mint polgártársak és Isten munkatársai. Így leszünk magunk is az Ür követei. Harmadik nap: „Némelyeket rendelt prófé­tákul, némelyeket evangélistákul”. (I. Pt. 2, 9-10, II. Pt. 1, 19-21, Mt. 9, 35—38, Jer. 20, 7-11.) Krisztus tanúja nem a maga tet­szése szerint beszél és cselekszik. Is­ten megbízásából szól s az ő akaratát példázza életével. Emberektől függet­len, Isten iránt engedelmes. Az Űr ma az egész keresztyénséget hívja bi­zonyságtételre az emberiség ügyében: a béke és haladás ügyében. Ha meg nem látjuk az emberiség életkérdéseit, hitelét veszti minden, az örökéletről mondott szavunk is. A misszió alap- magatartása az emberszeretet. Bizony­ságtételünk sommája: válaszd az éle­tet! Negyedik nap: „Némelyeket rendelt pászto­rokul és tanítókul”. (II. Tim. 3, 14-17, Zsid. 13, 7-17, 5. Móz. 6, 4-9.) A gyülekezet tanítója mindenek­előtt Jézus Krisztus az Ö Szentlelke által. Végső érvényességgel Ö jelenti ki, hogyan kell érteni Isten akaratát az írásban. A pásztorok és tanítók Isten elhívott tanítói, akik az egyszer s mindenkorra adott igét alkalmazzák az egyes hívők, egyes gyülekezet, az egyház és az egyházak helyzetére. Krisztus követése az engedelmesség­ben lesz nyilvánvaló. Ötödik nap: „Rendelt... csodatevő erőket, gyógyításnak ajándékait, gyámotokat“, (Jak. 5, 13-16, Csel. 6, 2-6, És. 61, 1-3.) A gyülekezet minden egyes tagja Isten előtt felelős valamennyi többi atyafi testi-lelki egészségéért. A gyü­lekezetek is felelősek egymásért, ugyanígy az egyes egyházak is az egyetemes keresztyén közösségért. Ha szenved egy tag, vele együtt szenved­nek a tagok mind __ Ha nem hoz­na k áldozatot egymásért, ige- és ima­közösségük sem őszinte. Az Ür min­denfajta erőtlenség áldott orvosa. Hatodik nap: „És némelyeket rendelt az anyaszentegyházban kormányokul”. (Csel. 20, 17-32, I. Kor. 4, 1-12, Jós. 1, 1-9.) Isten az Ő egyházát ember.ek által kormányozza. Lelkipásztorok, vének, felelősek a rájukbízottakért. Tisztük nem uralkodó, hanem szolgáló hiva­tal, de megkülönböztetett tisztelet il­leti őket. Felelőségük fokozott, pél­dányképei ők a nyájnak. Fegyelmező szolgálatuk is szeretetben történik, s ezért lényege szerint diakóniai szol­gálat. Hetedik nap: „És némelyeket rendelt az anyaszentegyházban ... nyelvek nemeit”. (Csel! 10, 44-48; 2, 4-11, Zsolt. 134.) A nyelveken szólás, a bizonyságtétel rendkívüli módja volt az apostoli kor­nak. Inkább az imádság, a magaszta­lás körébe tartozik. A túláradó öröm szava. Ha nincs, aki megmagyarázza, nem épül belőle a gyülekezet. Ha módfelett elharapódzik, a rajongás jele. Viszont sok keresztyén hivő hű­vös zárkózottsága túl van a józanság megengedett és kötelező mértékén. Is­ten dicsőítése nem csupán a gyüle­kezet belügye. Nyolcadik nao: „ezek között pedig legna­gyobb a szcreet”. I. Kor. 13, 1, Jn. 4, 7-11, És. 58, 9-10.) A gyülekezet s az egyház nem ér semmit szeretet nélkül. A különféle kegyelmi ajándékok is semmitérők szeretet nélkül. Isten iránti szerete­tünk bizonysága: emberszeretetünk. Ez az egyház bizonyságtételének, a hit hitelre-méltóságának a vizsga kér­dése is. „Arról ismerik meg az em­berek, hogy az én tanítványaim vagy­tok, ha egymást szeretitek.” Amikor ezeket a sorokat írom, eszembe jut az én ked­ves falumnak egyik idős, öreg, bölcs embere, aki egyszer pi­paszó mellett mondta el ne­kem, hogy két nagy dolog van a világon: a szeretet és a gyó­gyulás! A kettő tulajdonkép­pen összetartozik, mert a sze­rétéiből sokszor gyógyulás is fakad! A szeretetből igen sok­szor gyógyító erők sugároznak! A szeretet és gyógyulás erői hatnak kézzelfoghatóan abban a nagy budapesti kórházban is, amelynek nehéz tölgyfakapu­ját mostanában többször kinyi­tottam és amikor a küszöbét átléptem, valami olyan érzé­sem volt, mintha templomban járnék. Fehércsempés, fehérre meszelt templomban, ahol minden fehér. Fehérek a fa­lak, a nővérek és orvosok ru­hái, a szekrények, a padok a fogasok! Magamban el is ne­veztem ezt a kórházat fehér- templomnak! Az előcsarnokban, ahogy az első emeletre jutottam, titok­ban megemeltem kalapomat a mellszobrok előtt. Ezek a szob­rok olyan tudósokat ábrázol- | nak, mint Hőgyes Endre, Sem­melweis, Fodor József, Vere- bély Tibor, Dollinger Gyula, Heim Pál, Bókay János, Jedlik Ányos. A szeretetnek, a gyó­gyításnak, a tudományoknak, a jobbító tetteknek európahí- rű, vagy éppen világhírű pap­ja mindegyik! Annyit tudok róluk, hogy az egész életüket, a nappalaikat, éppenúgy, mint az éjszakáikat egyetlen nagy cél szolgálatában égették el: segíteni az embereken, gyógyí­tani az embereket! Ügy égett el az életük, mint az oltárra tett gyertya! És ebben a nagy kórházban most is ez a kettős cél hevíti a szolgálatban állók életét: szeretni és gyógyítani, vagy szeretve gyógyítani, persze na­gyon alapos tudással és a mű­szerek százaival! A portástól elkezdve, a nővéreken és az adjunktusokon át egészen a I vezető főorvosokig a segftS készség ragyog át mindenkit. Nincs itt különbségtevés a betegek között, akiknek magas százaléka SZTK beteg. Milyen felmérhetetlen nagy dolog, hogy államunk lassanként mindenkire gondot visel be­tegségében és nyomorúságá­ban! Nyugati országokból hoz­zánk jött papok csodálkoznak ezen a legjobban. Beteg testtel, törött tagok­kal, kelevényekkel, gennyes sebekkel, sápadtan kerülnek be a betegek ebbe a nagy „fe­hér-templomba” és a felelős­ségteljes gyógyító szolgálat után visszamennek az életbe egészségesen és boldog öröm­mel! Visszamennek a családba, a gyermekeik közé újra ép testtel és a gyógyulás feletti öröm jó közérzetével! Jó volt ezt karácsony táján átérezni! Miért? Mert napokon át csodálatos szavakat hal­lottunk a szeretetről és arról, hogy Isten mennyire szerette az embereket, hiszen Jézus Krisztust adta az egész koz- mosért, a mi földünkért és a rajta élőkért! Szép prédikáció- j kát hallottunk Jézusról, aki szintén szeretett, segített, gyó­gyított és megváltott! A szeretetről szóló sok szép bizonyságtevés után az volna az igazi karácsony, a nagy ka­rácsony, ha elsősorban a mi életünk példájából, de minden keresztyén ember életének a példájából valami olyan csodá­latos gyümölcs érlelődne, hogy a szeretetünk nyomán gyó­gyulni kezdenének az emberi életek az egész föld kereksé­gén! Valóságosan és kézzelfog­hatóan. A „fehér-templomok” és a tornyos templomok valamikép­pen testvérek. És ahogyan gyógyult emberek jönnek ki a „fehér-templomokból”, úgy jöjjenek ki a tornyos templo­mokból is a szeretet készségé­re és gyakorlására felbuzdult gyógyultlelkű emberek! Fiilöp Dezső Wilhelm. Busch: Ki tisztítja a jó Isten cipőjét? Egyik kedves barátom mondta el az alábbi történe­tet. Érdemes tovább adni. „Kicsiny lányom van” — mesélte... A kicsi abban a korban van, amelyben a gye­rekek kérdéseikkel agyongyöt- rik szüleiket. Az ember néha szinte kétségbeesik, amikor olykor-olykor csodálatos kér­dések merülnek fel. Nemrégiben a kicsi lány édesanyjának segített a ház­tartásban. Amikor elkészült, az anya még megkérdezte: „Nos, kitisztítanád-e még apu­kád cipőjét?” Ez a gyermek­nek már nem nagyon tetszett, de engedelmesen magára vál­lalta. Egy ideig csöndben dol­gozgatott. De már szinte lát­nivaló volt, hogy fejecskéjé­ben komoly gondolatok go­molyogtak. Így is volt. A szobába belépett az apa. Mielőtt azonban szorgalmas leánykáját megdicsérhette volna, csodálkozással hallhat­ta a nini) kérdést: „Papa, tu- lajdonképven ki tisztogatja a jó Isten cipőjét?” Az apa mé­lyen hallgatott. Nem emléke­zet* arra, hogy bármilyen teológus nyilatkozott volna addig ebben a fontos kérdés­ben. Sőt neki sem jutott eszé­be egyetlen bibliai idézet, amely erről felvilág -sí:ást adott volna. Így hát csak any- nyit mondott: „Hát, bizonyo­san valamelyik angyalt bíz­ták meg ezzel, akinek ez di- csőságére szolnál.” Végtelen boldog volt az apa., mert a k’sl-nrn megelé­gedett ezzel a felelettel. * Néhány nappal később az apa csendesen olvasgatott az Üjtestamentumból. Egyszer- csak felugrott, kirohant a szo­bából és izgatottan kiáltott gyermeke után. A gyerek is, az édesanya is ijedten elösiet- tek: „Mi történt?” Az apa a kislányhoz for­dult „Nemrégen kérdezted tő­lem, hogy ki tisztitgatja a jó Isten cipőjét. Gondold csak meg, éppen most olvasom a Bibliában, hogy erről szó sin­csen. Ott tudniillik arról van szó, hogy a jó Isten tisztítja ki a mi cipőnket,” Fejcsóválva szólalt meg a felesége: „Ugyan miféle értel­metlenséget beszélsz össze­vissza! A jó Isten tisztitgatja a mi cipőnket?” „De mennyire — mondta a férje — figyeljetek csak ide! Az áll itt a Bibliában, hogy ... felkelt a vacsorától, levetette a felső ruháját és kendövei körülkötötte magá*. Azután vizet töltött a mosdó­tálba és elkezdte mosni a ta­nítványok lábát és megtöröl­ni a kendővel...” Nem olva­sott tovább, hanem így szólt: „Azt csak belátjátok, hogy keleten a lábmosás annyi volt, mint nálunk a cipőtisztítás. De hallgassátok csak tovább!" Felolvasta a teljes történetet, ahogyan azt János evangélista könyvében a 13. fejezetben le­írta. Anya és leánya csodálkoz­va hallgatták. Megvilágoso­dott előttük, hogyan szállott alá az élő Isten Jézus alakjá­ban. „M egűre sítette magát és szolgai formát vett föl.. így szól a Biblia egy másik helyen. Ez pedig imádásra- méltó! Ford. Várady Lajos Háború és keresztyénség D. H. Gollwitzer berlini teológiai professzor a rostocki egyetem teológiai fakultásá­nak meghívására előadásokat tartott. Egyik előadásának címe: „Háború és keresztyén­ség”. Az egyház története fo­lyamán voltak, akik úgy vél­ték, az ún. „igazságos hábo­rúban” részt vehetnek a ke­resztyének. Ma azonban a helyzet teljesen megváltozott. Az atomkorszakban a háború a megsemmisüléssel egyenlő. A keresztyéneknek tisztában kell ezzel lenniök s el kell oszlatniok azt a tévhitet, mintha bármiféle kérdést is meg lehetne oldani háború­val. Abban van a nagy fele­lősségünk, hogy segítünk _a feszültségek enyhítésében és a kölcsönös megértés előse­gítésében.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom