Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-02-28 / 9. szám
ARCKÉPEK ALVINCZI PÉTER A magyar protestáns egység munkálója (1570—1634) A 16. és dűlőn talán a 17. századi or- a törökkel és a némettel folytatott küzdelem sem mondható nagyobbnak, mint az a harc, amelyet a protestáns prédikátorok és az újra megerősödő katolikus egyház képviselői vívtak egymással. Ekhós szekéren vándorló, primitív „nyomdák” és tollforgató őseink adtak hangot népünk érzéseinek és vették fel a küzdelmet az ún. ellenreformációs törekvésekkel, melyeknek célja: meggátolni a protestánsok további terjeszkedését és elnyomni a népet, még jobban, mint eddig. Ez a törekvés az irodalomban is kifejeződött. Ennek a kornak kiemelkedő egyénisége volt Alvinczi Péter, a „kassai magyar pap”. Életéről csak nagyon keveset tudunk. Nagyváradon, Wit- tembergben és Heidelbergben tanult. Megismerte a reformáció lutheri és kálvini formáját. Életcéljának tartotta, hogy a közös sorsú evangélikus és református egyházat minél közelebb hozza egymáshoz. Az Alföldön, később a Felvidéken szolgált. Nagy toliharcot vívott tanulótársával és ellenfelével, Pázmány Péterrel. Látta, hogy a magyarság török és német uralom alatt, földesúri elnyomásban szenved. Bocskay István, Rákóczi Zsigmond és Bethlen Gábor bizalmas embere volt. Politikai és diplomáciai tárgyalásoknál, kiáltványok megszerkesztésében, végrendeletek megfogalmazásánál bizonyára gyakran vették igénybe Alvinczi Pétert, mint udvari prédikátort. Bocskay István végrendeletét is ő írta. Magyarul és latinul adta ki a „Magyarország panasza” című könyvét, amelyben a hazai állapotokért a „pilises pa- pok”-at (a szerzeteseket, katolikus papokat) teszi felelőssé. Alvinczi nem támad, hanem épít, tanít, védekezik. Nem harcos, hanem lelkipásztor, aki észreveszi a társadalom hibáit is. Olyan, mint korának legtöbb protestáns papja. Egyik külföldi professzorának, Pareusnak hatására, és felismerve a magyarországi viszonyokat, munkálja a magyarországi protestánsok ösz- szefogását. Kassán a német evangélikusok, Dunántúlon pedig a magyar reformátusok gátolják terveit. „Ostyás pap”- nak,nevezték, gúnyolták, mert az úrvacsorái jegyekben Kassán kenyér helyett ostyát használt. Fontosnak tartotta, hogy a két történelmi protestáns egyház között az úrvacsorái közösség létrejöjjön. Meglátja, hogy ez lehetséges a dogmatikai különbség feladása nélkül is. „Másrendbeli ceremóniák olyak vannak, melyek noha külön-külön helyben levő megrögzött szokások szerint külömböznek, mindazonáltal akár egyik tartassák meg, s akár a másik, nem kárhozatos.” Ezeket „Az Úrnak szent vacsorájáról” című könyvében írja, amelyet fegyverzajban ajánlott Bethlen Gábornak. Az úrvacsoratant tartotta az egységkeresés kiindulópontjának. Itt az ún. „közvetítő” álláspontot képviselte. Lényeges szerinte is, hogy az üldözések és az elnyomás hatását egyformán érző evangélikus és reformátfus egyházak közeledjenek egymáshoz. Alvinczi nem híve a gyors egyesülésnek, mert világosan meglátja a két egyház tanításában az alapvető különbségeket is, de a megértést, az együttműködést kívánja. Ez természetesen a magyarság életére is hatással lenne. Ellenfelét, Pázmányt, a bécsi udvar megjutalmazta, Al- vinczinak patrónusok, mecénások után kellett járnia, hogy műveit kiadhassa, és így a protestantizmus és a nemzet hasznára legyen. Már elmúlt hatvan éves, amikor még mindig hosszú utak megtételére vállalkozott, hogy betegen is buzdítsa a nemzet főnemeseit is, akik közül ekkor már nagyon sokat elhódított a protestantizmustól Pázmány és Becs. Élete végén jelent meg pré- iikációs gyűjteményének első része. Második részét halála után adták ki. Zamatos magyar nyelve, közérhető kifejezései mellett kortörténeti és néprajzi adatokkal, a keresztnevek magyarázatával is találkozunk itt. Gondoljunk hálásan Alvinczi Péterre, akinek nemcsak a protestáns ökumenikus mozgalom, az irodalom, hanem szeretett magyar népe is sokat köszönhet! (Barcza Béla) Hadiakadémia helyett békeegyetem Lapunk más helyén hírt adunk arról, hogy Moszkvában a széleskörű nyilvánosság részvételével és bevonásával leszerelési konferenciát tartottak. Ezen a konferencián Popowa asszony, aki a más országokkal a barátság és a kulturális kapcsolatok ápolására alakult szovjet társaságok szövetségének elnöke, figyelemre — vagy inkább Nyugaton is követésre — méltó bejelentést tett. Bejelentette, hogy még ebben az évben felszerelnek egy egyetemet, mely a népek közötti barátság szolgálatára lesz hivatott. Ezen az egyetemen mérnököket, orvosokat közgazdasági tudósokat mezőgazdasági szakembereket és a gazdaság- tudományok széles területén más specialistákat fognak kiképzeni. A külföldi egyetemi hallgatók minden anyagi szükségletéről a Szovjetunió megfelelő szervezetei fognak gondoskodni. Szerény kis hírnek tűnhet ez a bejelentés, ha azokhoz a szenzációkhoz mérjük, melyekkel szinte naponként találkozunk a lapok hasábjain, rádióban és televízióban. Mégis nagyon elgondolkoztató az, ami mögötte van. Mert mögötte egy nagyon az ereje és igazsága tudatában levő népnek kiolthatatlan békevágya van. Ez a *, békeegyetem” ANGLIA Vissza a Bibliához! Ezzel a jelszóval intézett mintegy 800 anglikán lelkész — akik az anglikán egyház ún. evangéliumi irányzatához tartoznak — a canterburyi és yorki érsekhez felhívást. Ebben a reformáció felismeréseihez való visszatérést követelik. Kívánják az egyház jogi rendszerének a reformáció szellemében való megújítását, az istentisztelet és a tanítás megváltoztatását. Elvetik a liturgikus köntösöket és más római jellegű külsőségeket. egyik szeme annak a láncnak, melyet oly sok éve már csüggedés és megtorpanás nélkül egy nép nem békeszólamokból, hanem tényekből kovácsol. Nehéz lenne valamennyit felsorolni, de csak ha néhányat említünk is meg, nem maradhatnak a láncból ezek a láncszemek: 1955. nyarán a genfi tárgyalások; Genfi szellem; 1959. Mikojan látogatása az Egyesült Államokba; 1959. május 11. a genfi külügyminiszteri értekezlet kezdete; ugyanebben az évben Hruscsov miniszterelnök az Egyesült Államokban; Camp David szelleme; napjainkban Hruscsov miniszterelnök látogató körútja egy sor országban; 1960. májusában a csúcstalálkozó. De a nagy világtörténelmű jelentőségű eseményeken kívül akkor is szerénynek tűnik ez a bejelentés, ha például a Szovjetuniónak ahhoz a „szokásához” mérjük, hogy egyoldalúan csökkenti (legutóbb is 1 200 000-el) fegyveres erőinek létszámát. És a „békeegyetem” mégis beletartozik a békéért megvalósult vagy megvalósuló tények láncolatába! És nem is a leggyengébb láncszemként, hanem az egyik legerősebb láncszemként. Mert az erő, amiről a _ „békeegyetem” tesz bizonyságot erősebb a hadi- akadémiák relatív erejénél Ez a léleknek, a szellemnek az ereje. Az emberiség jövőjébe vetett bizalom ereje és az őszinteség ereje. „Békeegyetemet” csak az tud, hadiakadémia helyett csak az mer létrehozni, aki bízik a béke győzelmében, aki készül a békére, aki békében és a népek közötti barátságban akar élni. Akinek az emberiség holnapjába vetett hite olyan erős, hogy szaharai atomrobbantásra (franciák), atomvillám- háborúval fenyegetésre (nyugatnémetek) bejelenti: én pedig felszerelek népem verejtékének áldozatából egy egyete- temet, hogy más országok gyermekei megtanulják benne a maguk népe szolgálatára mindazt a tudományt, ami népüket egészségesebbé, műveltebbé, gazdagabbá teheti, megismerjék benne a békére készülés örömét, mert a holnap a békéé és a békében élő, alkotó népek barátságáé. Vajon az a keresztyén ember, aki hisz Abban, Aki a Hegyi Beszédben azt mondta tanít-, ványainak: boldogok a békességszerzők, melyik főiskolára Íratná be szívesebben a fiát: a hadiakadémiára, vagy a békeegyetemre? G. A. KÉT ELGONDOLKOZTATÓ HÍR Minden héten számtalan egyházi hírt olvasunk. Külföldi egyházi szervek is elküldik hozzánk sajtótájékoztatóikat. Az ökumenischer Pressedienst február 5-i száma is gazdag híranyaggal érkezett. Két tudósítása különösképpen is elgondolkoztató. Az egyik tudósítás arról számol be, hogy egy 37 éves kubai evangelizátor, Cecilio Arrastia, közép-amerikai és a szomszédos országból való ifjúsági csoport számára január 25-től február 5-ig evan- gelizációt tartott. Többek között ezeket mondta: „Az egyház nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egyszerűen tétlenül vesztegeljen. A keresztyéneknek a társadalomban bőséges gyakorlati feladataik vannak... A latin-amerikai protestáns egyházakból hiányzik a „szociális lelkiismeret”: Igehirdetéseikben még mindig csak olyan feladatot látnak, amely az őket körülvevő társadalommal nincs semmi kapcsolatban.” . A másik híradásból megtudjuk, hogy az amerikai evangelista-sztár, Billy Graham, Ghánában evangelizációs kampányt tartott. Az első evangelizációs esten Accrában 14 ezren vettek részt. A második estén már csak 5 ezren jelentek meg az összejövetelen. Mi volt ennek az oka? Az evangelizátort felkérték, hogy az akkor még csak küszöbön álló — azóta már végrehajtott — szaharai francia atombomba-kísérlettel szemben foglaljon állást. Ö ezt azzal hárította el magától, hogy ez „politikai jellegű” kérdés. A „Ghana Times” újság megjegyezte, hogy ez a magatartás sokakat kiábrándított és megdöbbentett. Az „Evening News”, Nkruma miniszterelnök lapja, szeméret veti a keresztyén civilizációnak a jogtalanság és az elnyomás bűnét, amelyet Afrikában elkövetett. Nagyon elgondolkoztató ez a két hír egymás mellé téve. Súlyos vád hangzik belőle a keresztyénség magatartása ellen. Számonkéri a keresztyén lelkiismerettől, miért nem akarja hallatni megbízóijának, Jézus Krisztusnak jó hírét a világ és az emberiség mai sorsdöntő kérdéseiben. Régi vád és nem is alaptalan, hogy a misszió ügyét hozzákötötték, sőt alárendelték a gyarmatosítás kérdésének. Talán most van a tizenkettedik óra, az az el nem mulasztható alkalom, amikor a keresztyéneknek és éppen elsősorban az európai keresztyéneknek nemcsak alkalmuk van rá, de kötelességük is bizonyságot .tenni arról, hogy a fehér ember és annak sok bűne, amit a színesekkel szemben elkövetett, nem azonosítható a kercsztyénséggel és a keresztyén tanítással. Sajnos, számtalan jele van annak, hogy nem ismeri fel az egyház ennek a tizenkettedik órának döntő jelentőségét. Igen sokszor úgy viselkedik az egyház, mintha léte öncél volna és ezt a létet és célt látná fenyegetettnek abban a világban és annak a világnak részéről, amely őt körülveszi. Visszavonul hát a „belső körre”, a „sündisznóállásba” és evangelizációs kegyességgel elzárkózik annak a mondanivalónak hirdetésétől, aminek közlésére küldetett. Már az is baj, ha az egyház megvárja, amíg kívülről érkezik hozzá a felszólítás, mint Billy Graham esetében. A háború és a béke ügyében nem kívülről jövő indításból, mégcsak nem is úgynevezett „belső indítékból” kell az egyháznak megszólalnia, hanem onnét felülről való küldetése alapján. Milyen szomorú, hogy a „nagy” evangelizátor azzal hárítja el magától a felelősséget, hogy ő politikai jellegű kérdésekkel nem foglalkozik. Csakugyan semmi több mint politika, hogy atombomba robban? Politika az, hogy tízszer, hússzor olyan mértékben beszennyeződött a légkör a szaharai atomrobbantás után, és ezt a szennyeződést kifürkészhetetlen irányba és ártatlan, védekezni nem tudó asszonyok, gyermekek, népek Fogjanak össze a keresztyének az egész világon a háború veszedelme ellen! Moszkvában a széleskörű nyilvánosság bevonásával és részvételével leszerelési konferenciát tartottak. A konferencián résztvettek a legkülönbözőbb vallásfelekezetek képviselői: az orosz orthodox, a katolikus egyház és az iz- lám képviselői is. A konferenciát annak a reménységnek szelleme hatotta át, hogy 1960. az örök béke útjára térésnek az esztendeje lesz. Ilja Ehrenburg, a neves író, nemcsak a maga, s nem is csak a konferencia, de a békére vágyó és békéért küzdő százmilliók meggyőződésének adott hangot, mikor ezt mondotta: „Most már a leszerelés nem utópia többé, most már az atomháború lesz utópiává, mégpedig egy rossz utópiává”. Köszöntötte a konferenciát Alexej, Moszkva és egész Oroszország patriarchája is. Többek között ezeket mondta: „Az orosz orthodox egyház évszázadokon át a maga ügyének tekintette a békét. A keresztyéneknek ma is az az egyik legfontosabb feladata, hogy az egész világon összefogjanak a háború veszedelme, a pusztítás ellen. Az orosz orthodox egyház élesen elítéli a fegyverkezési versenyt és az atomrobbantásokat és síkraszáll a leszerelésért. Az orosz orthodox egyház áldását adja a mindenfajta fegyver megsemmisítésére és arra a harcra, mely egy új háború kitörése ellen küzd. A béke szeretetétől áthatva az egyház támogatja a szovjet kormánynak az általános és teljes leszerelésre tett javaslatát, mint népünk béketörekvéseinek legmeggyőzőbb bizonyságát” „ ... bizonyságot teszünk arról, hogy az általános és teljes leszerelésért küzdő békeerők harcukban az orosz orthodox egyházban a leghűségesebb szövetségesükre találnak”. — jelentette ki Alexej partriarcha. A konferencia a világ valamennyi békeszervéhez intézett felhívás elfogadásával ért véget. A felhívásban felszólítják a világ minden béiceszeretö emberét, hogy fogjanak -össze és fokozzák fáradozásaikat az általános, teljes és ellenőrzött leszerelés megvalósítása érdekében. „A leszerelés — mondja a felhívás — ma már nem álom, hanem a jelenlegi veszedelmes helyzetből az egyetlen ésszerű kiút. A további atomfegyverkezési verseny olyan háborúhoz vezet, amely katasztrófát jelent.” Egyik határozatában követeli a konferencia, hogy a lehető leggyorsabban kössenek nemzetközi egyezményt az atomfegyverek megszüntetésére és az ellenőrzési módszerek alkalmazására vonatkozóan a genfi konferencia szakértői javaslata alapján. A szovjet nyilvánosság reméli, hogy Genfben a tárgyaló felek a magfegyverkísérletek eltiltásó,ra örökidőre szóló megegyezést kötnek egymással. „Az a véleményem, hogy az Önök konferenciája, mely az egész szovjet népet képviseli, jelentékeny mértékben mozdítja elő az általános leszerelés programjának megvalósulását” — jelentette ki a vita során James Endicott, a Béke Világtanács elnökségének tagja, a Kanadai Békekongresszus elnöke. Majd annak a hitének adott kifejezést, hogy „közös összefogással felépíthetünk egy háborúmentes világot, a fény és öröm világát, egy világot, melyben az emberi megértés diadalmaskodik”. Mindenben azonosítjuk magunkat a Nyugatnémet Békebizettág célkitűzés ivel Az a per, amely 1959. november 10-én kezdődött Düsseldorfban a Nyugatnémet Békebizottság vezetői ellen, még most is tart. A vádlottak között három evangélikus lelkész is van. A perben legutóbb tanúként kihallgatták dr. Martin Niemöllert, a hessen—nassaui egyházkerület elnökét és dr. Heinemannt, a Szövetségi Köztársaság képviselőjét és volt belügyminiszterét. Mindketten egyértelműen kijelentették, hogy tapasztalataik szerint a Nyugatnémet Békebizottság semmiféle alkotmányellenes tevékenységet nem folytat és a Békebizottság célkitűzéseivel mindenben azonosítják magukat. Niemöller többek között ezt mondta: „A Béke Világtanácsot ebben az órában is a nemzetek kiváltképpen áldásos intézményének tartom. A Béke Világtanács céljait illetően semmiféle fenntartásom nincs.” Dr. Heinemann kijelentette: „Figyelemmel kísértem a Nyugatnémet Békebizottság munkáját. Semmi olyant nem tapasztaltam, ami a vád tárgyát képezi. Semmi kétségem afelől, hogy a Nyugatnémet Békebizottság célkitűzéseit a magam számára is követendőnek tartom.” felé viszi a szél? Ha Billy Graham nem hajlandó „politikai jellegű” kérdésekkel foglalkozni, hanem csak a lélek Úgynevezett „belső kérdéseivel”, nem kell-e attói tartania, hogy az egy nap alatt 14 ezerről 5 ezerre csökkent gyülekezet egy következő alkalommal további ezrekkel apad? És ez nem egyszerűen Billy Graham dolga. Nem az evangelizátor magánügye. Ha — Isten ne adja — kirobbanna egy minden eddigit borzalmaiban felülmúló, az emberiséget, vagy legalábbis az emberiség jelentékeny részét megsemmisüléssel fenyegető háború, nem vetnék-e milliók és milliók „kiábrándulva és megdöbbenve” az egyházak szemére: „Miért hallgattatok, amikor szólnotok kellett volna, amikor még szólnotok lehetett volna?” Ha az egyház hiszi, hogy Jézus Krisztus az Isten ember iránti szeretelét hozta, ha hiszi, hogy ezt a szeretetet a világ számára hozta és ha hiszi, hogy egyház azért van, hogy ezzel a szeretettel és ebben a szeretetben szolgálatot végezzen a világban és a világért, akkor ezzel a szolgálattal következmények nélkül nem maradhat a világ adósa. Billy Graham adós maradt Accrában. Ezért 24 óra alatt 9 ezer hallgatót veszített el. Ennek a 9 ezernek a lélek belső kérdéseiről: bűbánatról, bűnbocsánatról, üdvösségről sem tudott prédikálni másnap. Kis hír ez a világszenzációk között, mégis jó volna, ha az egyház népe és elsősorban az egyház szolgái elgondolkoznának fölötte Ha finnyásan, sértődötten illetékteleneknek valljuk magunkat, amikor pedig mai élethelyzetében embertársaink a legdöntőbb kérdésekben várnak jótanácsot és eligazítást, nem kell e számolnunk azzal, hogy az emberek, akik ma még készek'ésszegyü- lekezni szószékeink alatt, holnap kiábrándulva és megdöbbenve tartják majd távol magukat? Számos jele van annak, hogy nemcsak Ghánában és Közép-Amerikában, de közvetlen szomszédságunkban és közöttünk is az egyház elveszítette „szociális lelkiismeretét” és rpegengedi magának azt a luxust, hogy „egyhelyben topogjon”. Alig van például olyan német újság, amely naponta ne közölne híreket arról a fenyegetőzésről, amely felelős (helyesebben felelőtlen) nyugatnémet miniszterek és tábornokok szájából hangzik és atom-villám- háborúval „kacérkodik”. A békének és az életnek ebben a cinikus semmibevevésében Kelet- és Nyugat-Németor- szágban egyaránt, sőt, világszerte hányán és hányán várják, hogy az egyház emelje fel tiltakozó és az életért, a békéért, gyermekeink biztonságos felneveléséért a szavát. A rövidesén összeülő össznépiét evangélikus zsinat néhány vezető személyisége nyilván a Billy Graham álláspontján van és nem érez szociális felelősséget, amikor a feszültségek gyújtópontjában élő német nép igényét az élet érdekében kimondott szóra elutasítja: ezzel én nem foglalkozom, majd tárgyaljuk inkább a „Vasárnap és szabadidő” kérdését a zsinaton. (Ez ugyanis a zsinat fő témája!) Hálát ■ adunk Istennek, hogy magyar evangélikus egyházunkban felébresztette a „szociális lelkiismaretet” és egyházunknak adott fület annak az üzenetnek meghallására és adott hitet annak az üzenetnek továbbmondására, amelyet ö maga bízott rá, hogy jó hírként hirdesse itt a világban. Hálát adunk Istennek, hogy egyházunk megtalálta helyét és felismerte szolgálatát abban a nagy családban, melynek neve a Práqai Keresztyén Békekonferencia, amely a családhoz, Isten gyermekeinek közösségéhez tartozónak vall minden embert a világ bármely részén. G. A.
