Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-01-03 / 1. szám
Összeomlott vádak A pozsonyi rendkívüli törvényszék tagjai annyira féltek a protestantizmustól és a Habsburg-iga lerázásának kísérletétől, hogy ott is veszélyt szimatoltak, ahol nem volt. így például azzal vádolta a királyi ügyész az evangélikus lelkészeket, hogy a Vas megyei Szilvágyon 500 lelkész gyűlt össze és Bécs elfoglalásáról tanácskoztak. Az igazság az volt, hogy 1673. jún. 6-án a dunántúli egyházkerület évi rendes kerületi gyűlését tartotta Szilvágyon Szenczi Fekete püspök elnöklete alatt, 50 lelkész jelenlétében. Egy másik vád az volt, hogy a pápai református diákok dobszóval, zászlók alatt vonultak ki a mezőre a rebellisek ünnepélyes fogadására. Az igazság az volt, hogy a diákok régi szokásaként minden szerdán és szombat délután kivonultak a szabadba üdülés, játék és testgyakorlat céljából. A jelenlévőket egyenként ki sem hallgatták, hanem kollektiven vádolták őket a Wes- selényi-féle összeesküvésben való részvétellel. Pl. Lányi György korponai evangélikus rektor kimutatta, hogy ő abban az időpontban a Keletitenger partján lévő Rostockban tanult. Az érveiből egyre jobban kifogyó királyi ügyész végül is az egész magyarországi protestantizmust vádolta Habsburg-ellenességgel és katolikus ellenséggel. „Mézzel és epével" Még egy utolsó nagyszabású kísérletet kezdett ápr. 4-én Szelepcsényi György prímás és Kollonics Lipót püspök, a vádlott lelkészek katolikus vallásra térítése érdekében. Az összes vádlottat a hercegprímás pozsonyi palotájának nagytermébe idézték. Szelepcsényi prímás ünnepélyes hangon szólt: „Isten és világ előtt mosom kezeimet, hogy nem vagyok oka a ti romlásotoknak, hanem ti magatok okoztok magatoknak minden bajtf mert az annyiszor felajánlott atyai kegyelmemet nem akarjátok elfogadni.” Mézes-mázos szóval megmagyarázta, hogy még most is utat enged a menekülni óhajtók számára. Erre Kollonics püspök felkelt az asztaltól, a lelkészek közé jött és úgy ajánlgatta nekik a sokat emlegetett kötelezvények aláírását. Kétféle kötelezvényt olvasott fel előttük. Az egyik külföldi száműzetésre szólt, a másik a lelQONDOLAT OK ' Ne mondd ki soha Jézus nevét olyan élettel, mely nem sugározza az Ö életét! * Isten mindig így kezdi: te és igy folytatja: ti! készi hivatalról való lemondásra. Enyhítették azokat a kifejezéseket is, amelyek állítólagos bűnösségük elismerésére vonatkoztak. Kollonics püspök azt is megígérte, hogy aki aláírja valamelyik kötelezvényt, az ötven forint segélyt kap az állampénztárból. Erről írták azt a lelkészek egyik védöiratukban, hogy „melle et feile", azaz: mézzel és epével, ígérgetéssel és fenyegetéssel akarták rábirni őket a katolizálásra, illetve hivataluk feladására. Ezek után biztosra vette Szelepcsényi hercegprímás is és Kollonics püspök is, hogy nagy számmal lesznek, akik aláírják a kötelezvényeket. Kihirdették tehát, hogy akik hivatalukról lemondanak, hogy itthon maradhassanak, azok vonuljanak a terem jobb felére. Akik száműzetésbe akarnak menni, vonuljanak balra, akik pedig egyik kötelezvényt sem akarják aláírni, azok vonuljanak a terem végébe. Amint a vádlott lelkészek ezt az utolsó mondatot hallották, minden ingadozás és késlekedés nélkül a terem végében gyülekeztek, Kollonics püspök egymaga maradt a terem közepén és szégyenkezve, mint akit arcul vertek, tért vissza bírótársai közé. Széchenyi György kalocsai érsek dühös hangon kezdett kiabálni a lelkészekre, de úgy elfogta a haragos indulat, hogy szavai dadogásba vesztek. A halálos ítélet Mivel nyilvánvaló volt, hogy a pozsonyi rendkívüli törvényszék ijesztgetéssel nem tudja a katolikus vallásra téríteni a protestáns lelkészeket, véget vetettek a további próbálkozásnak és kimondották az ítéletet. Valamennyi megjelent evangélikus és református egyházi emberre fej- és jószágvesztést, azaz a legkeményebb halálbüntetést mondotta ki a pozsonyi rendkívüli törvényszék. Az ítélet kihirdetése után döbbent csend lett a teremben. Széchenyi György kalocsai érsek megint nem tudta haragját visszafojtani, s rájuk kiáltott: „Semmirekellők, még csak meg sem köszönitek az ítéletet?!” Séllyei István református dunántúli püspök és pápai lelkész nyugodt hangon felelte: „Ártatlanok voltunk és most is azok vagyunk. Ha pedig ártatlanságunkban nyo- morgatnak minket, türelemre van szükségünk.” Erre a királyi ügyész csattant fel: „így hát te bíráidat igazságtalansággal vádolod? Te vagy minden bajnak az oka, mert a többiek már aláírtak volna. Fogd meg a nyelvedet, mert tüstént a legnagyobb béklyóba veretve olyan helyre vezetlek, ahol a kutya sem veszi ki kezedből a kenyeret!” Az ítéletet felterjesztették I. Lipóthoz. Lipótról köztudomású volt, hogy 14 éves koráig papnak nevelték a jezsuiták és később is bigott katolikus volt. A. jóhiszemű protestáns lelkészek több folyamodványt is írtak Lipót- hoz és bizonygatták ártatlanságukat. A császár azonban csak a prímásnak és gyóntatópapjának a suttogásait hallotta. Ezek pedig arra tüzelték, hogy itt az idő, amikor Magyarországból is végképp ki lehet irtani a protestánsokat, ugyanúgy, mint Csehországból a 30 éves háború után. A császár a főpapság befolyásának engedve úgy döntött, hogy a halálos ítélet végrehajtása alól mentesíti a vádlott lelkészeket, de a súlyos börtönt, vagy a -gálya- rabságot csak úgy kerülhetik ki, ha valamelyik kötelezvényt aláírják. Egyébként a császár a vádlott evangélikus és református egyházi emberek sorsát Szelepcsényi prímásra és Kollonics püspökre bízta. Most már a császár akaratára hivatkozva törtek rá a lelkészekre: „Maga a császár kívánja a kötelezvények aláírását, mert elhatározta a protestánsok szabad vallásgyakorlatának eltörlését Az új katolikusok nyilatkozata Azok számára, akik készek a katolikus egyházba betérni, a következő szövegű nyilatkozatot akarták tétetni: „1. Hiszük mindazt, amit a katolikus egyház rendelt, akár benne van a Szentírásban, akár nincs. 2. Hiszük, hogy a szentek közbenjáróink és segítségül kell hívni őket. 3. Hiszük a tisztítótüzet. 4. Hiszük a hét szentséget. 5. Hisszük, hogy Szűz Mária olyan tiszteletre és dicsőítésre méltó, mint az Isten Fia. 6. Hiszük, hogy a lutheri tanítás hamis. 7. Hiszük, hogy a kéhellyel nem szabad többé élnünk. 8. Hiszük, hogy mi, volt átkozott lutheránusok a szentek esedezése által vezettetünk a katolikus egyház igaz tudományára.” A későbbi nagy gyötrelmek között akadtak, akik kénytelenek voltak ezt a nyilatkozatot katolikus templomban elmondani. Ugyanakkor arra is kötelezték magukat — fejős jószágvesztés terhe alatt —, hogy a katolikus vallásban megmaradnak és onnan nem fognak többé kitérni, Akadtak olyanok is, akik a borzalmas bánásmód következtében valamelyik kötelezvényt aláírták. Csodálatunk azoké, akik minden kínzás és szenvedés ellenére sem voltak hajlandók katolizálni, hanem vállalták a legnagyobb kínokai is igazságuk tudatában. (Folytatjuk) Dr. Ottlyk Ernő Benne élek az emberi közösségben Becsüljük meg a mások közért végzett munkáját Az egyházunk mai kérdéseivel foglalkozó teológiai konferencia több előadása foglalkozott egy-egy részletében a szocialista gazdálkodásra áttérő falusi életforma átalakulásával is. Lelkészeink túlnyomó többségükben keresték ezen a téren szolgálatuk helyes meglátását és kötelezéseit. Néhány hozzászólásból lássunk részleteket: „Nézd, ki van adva a rendelet, benne van a tervben a tsz-esítés, akármit csinálsz, úgyis meglesz”. Ez így nem helyes. En először is egy világjelenségre mutatnék rá, arra ti., hogy ma a technika világában élünk. Ebben a világban pedig számolnunk kell azzal, hogy a fejlett technikai eszközök szükségessé teszik az emberek összefogását. A mai technika és a mai népsűrűség nem teszi lehetővé a szabadság olyan értelmezését, hogy mindenki azt teheti, amit akar. „Nekem nem parancsol senkii” — ezt a vadászó-gyűj- tögető népek mondhatták el. És korlátozott értelemben elmondhatták magukról az önálló gazdák is. Ma azonban nincs a világon olyan hely, ahol bárki azt tehetné, amit akar. Az én szabadságom tehát az, hogy szívesen kapcsolódom bele a közös legyekbe és benne élek az emberi közösségben, mert meggyőződtem arról, hogy életemnek csak így van értelme. Másodszor elmondanám azt, amit a mi újságjaink és a nyugati újságok is írnak: a technika korában lejárt a kisgazdaságok ideje. És itt nem érv az, hogy egyes magán- gazdálkodók elérnek. vagy túlszárnyalnak egyes tsz-eket. Mert a való helyzet az, hogy a gyengébben működő tsz-ek is jobb eredményt mutatnak, mint az a gazda, aki teljes erejéből magángazdaságában dolgozik. A termelékenység tehát a magángazdaságokban már nem fokozható. Viszont nagy lehetőségek rejlenek a termelő erők összefogásában. Nyugodtan megmondhatjuk, hogy Nyugaton a dolgozónak még annyi beleszólása sincs a nagybirtok dolgába, mint nálunk a legrosszabbul működő tsz-ben. Viszont nem az a helyzet, amit egyesek szeretnének állítani, hogy a tsz-ek rosszul működnek. Igen sok lelkész tanúsíthatja, hogy legnagyobb részük jól működik. És hogy jól működjék valamennyi, ahhoz szükséges, hogy akik munkáikban részt vesznek, azt jó lélekkel tegyék. Hogy pedig ebben a dologban nagy feladat áll előttünk, az kétségtelen. Gádor András kijelenti felszólalásában, hogy mindenestől magáévá teszi, amit ebben a kérdésben Profile Károly elmondott Kiegészíti azonban azzal, hogy akár igénybeveszi: akár nem veszi igénybe az állam a szolgálatainkat, a lelkész ebből a kérdésből nem maradhat ki. Azt a lelkészt ugyanis, akivel szemben hívei bizalommal vannak, fel fogják keresni a hívek kérdéseikkel, tanácsot, útmutatást fognak kérni tőle. Szomorú volna, ha az: „úgyis meg kell lenni” volna az egyetlen lehetséges lelkipásztori felelet. Különösen vissza kell utasítani azonban azt, ha bárki és még súlyosabban elítélendő, ha lelkipásztor mondái: , hogy „menj be még akkor is a tsz-be. ha egy-két évig ezé.,. majd éhezned kell, bízzál, az Isten valahogy majd csak megadja a kenyeret. Egészen bizonyos, hogy a tsz-kérdés- ben nem az a helyzet, hogy aki oda bemegy, az egy-két évig éhezik. Súlyosan igazságtalan vád volna ez a tsz-ekkel és a tsz-gazdái kodásra buzdító állammal szemben. Aki ma bemegy a tsz-be, legalább olyan jól fog lakni, ha nem jobban, mint amikor magán- gazdálkodásban élt. Ezzel tartozunk az igazságnak és a lelkész nem lehet semmiféle más szempontból ellensége az igazságnak. És az igazsághoz tartozik hozzá az is — mindnyájan hallottunk nem egyszer ilyen kijelentéseket: azért sem teszem, annyit a földem mindig meg fog teremni, amennyi nekem elég, nem termelek többet, magamról gondoskodom, más is gondoskodjék magáról.” Nincs-e itt helye a lelkipásztori szónak? Szerintem igenis, éppen a lelkész hivatott arra, hogy ezt az önzést a „csak az enyém” önzését Isten igéjének megvilágításába helyezze. Hála Istennek, gazdáink többségükben ennél sokkal józanabbak és olyanok, akik felelősséget éreznek a közösségért. Legtöbb esetben nem is azért mennek a lelkészhez, hogy tanácsot kérjenek ebben a kérdésben, hanem inkább azért, hogy arra a szándékukra. hogy ők is belépnek, a bátorítást és megerősítést lelkészüktől is megkapják. Példák százai és ezrei a bizonyság arra. hogy a bátorító lelkipásztori szó azzal a nyugodt lelkiismerettel mondható ki, hogy nemcsak a közösébe kapcsolódó gazdának, hanem egész népünknek javát segíti elő. KÜLFÖLDI EQYHÄZ! HÍREK HÍREK A BIBLIA VILÁGÁBÓL A Württemberg! Bibliatársulat — a legrégibb biblia- társulatok egyike — az elmúlt esztendőben 440 253 teljes Bibliát, 171 274 Üjtesta- mentumot, 148111 bibliai részt és 1570 vakok számára készült Bibliát adott ki. Üj bér nyelvű Ótestamentom, tudományos teológiai célokra. A görög nyelvű Üjtestamen- tom immár 24. kiadásban jelent meg s készül a latin nyelvű ún. „Vulgata” Biblia új kiadása is. Számos más nyelvű bibliakiadás is jelenik meg itt, tengerentúli országok, így az afrikai Kamerun számára is. Mit hoz a holnap? Egy nappal kevesebb lesz életünkben a bizonytalanság, mert megismerjük a holnapot, amely „mává” lesz. S ott áll majd a küszöbön az új bizonytalanság, amit az új nap, a következő jelent. Nem kegyetlen válasz ez annak, aki betegen, a bizonytalanság félelmében szenved,? Nem. Mert ez az igazság, s ha van türelmünk hozzá, megleljük benne a szívderítő vigasztalást. Sokan mondják, sokszor: inkább, százszor inkább elviselem a bizonyos rosszat, legyen az bármilyen keserű, mint a bénító s felőrlő kétséget. Nem szeretnénk „nyomorult vigasztalók" (Jób 16,2) lenni s hiú áltatással éltetni azt, aki igaz vigaszra szorul, kipróbáltra s teherbíróra. A történet, mit itt elmondunk, nem könnyű lecke annak, aki a bizonytalanság elől menekül. Pedig benne a halló füllel figyelőnek gazdag kincs tárul fel, mint megcsillatt az arany sötét barlang mélyén. A zongoristáról szól a történet, a tizenhetes- ből. Tőle tanultam a leckét. S amit tanultam, talán felelet a kínzó kérdésre: mit hoz a holnap? Sebesültszállító repülőgéppel hozták akkor a kievi hadikórházba. Amikor először találkoztam vele, mindjárt az ősi, híres Lavra kolostor felől érdeklődött, melynek aranyos tornyai odalátszottak a reggeli napfényben. A szerzetesek felől kérdezett s a kolostor sok furcsa, csodás kincséről s főként régi hangszereiről, miket hallani szeretett volna s persze még inkább azokon játszani. Mert a muzsika volt a világa, az egyetlen valóság, amiben benne élt. A háború s hadi zűrzavar szinte nem is érintette ezt a különös beteget. A lőtt HOL sebbel is karján az orvosok törődtek és az ápolónővérek, ő maga mit sem gondolt vele. Szobatársai hamar megszerették ott a tizen- hetes teremben. S mivel nehezen megjegyezhető neve volt, viszont sokat emlegette zenészprofesszorát, a zongoraművész Szerkint, — kórházi szokás szerint, ahol majdnem mindenkinek adnak valami nevet — ez a név ragadt rajta: Szerkin, így emlegettük s így emlékezem ma is reá. Hogy örömet szerezzek neki, egy Mozart- képet, ami valahol a kezembe akadt, akasztottam az ágya fölé. Le nem vette a szemét róla. Napközben Mozartot nézte a falon s reá gondolt lázas éjszakáin. A láz nem volt szokatlan vendég a tizen- hetesben. Ez volt az amputáltak terme. A láz azonban, ha nem akart elmaradni, vészt jelzett, s a szoba tapasztalt betegei hamar észrevették, hogy a főorvos sokszor vetett aggódó pillantást Szerkinre. ötödnapra azután, hogy idekerült, valami váratlan történt. Szerkin láza délutánra úgy felszökött, hogy a főorvost e rendkívüli időben is azonnal értesítették. Mint mérges kígyó kúszott fel a láz piros görbéje s az avatatlan is kitalálhatta, hogy ez mit jelent. „Szépen vagyunk", csak ennyit mondott a főorvos. S azután csendes, apás hangján, amit úgy szerettek betegei: „Szóval zongorista?" Föléhajolt, mégegyszer megvizsgálta s azután — „Azonnal vigyék át". Akkor este egy másik épületben látogattam s az udvaron állított meg az egyik ápoló, egy N A f* , , t volt szerzetes növendék: „Szerkint amputálják". „Hogyan?" — kérdeztem, amint ilyenkor az ember riadtan kérdezni szokott. Azután feleletet se várva siettem a tizenhetesbe. Talán még ott találom. De mit mondhatok egy zongoristának, mikor levágják az egyik kezét? A tizenhetes előtt a főnővérbe ütköztem. Borlevest vitt a betegeknek. „Készítenem kellett nekik valamit ma estére” — s a félignyilt ajtó felé intett, — „annyira le vannak törve Szerkin miatt". Vele mentem a terembe és segítettem a szétosztásnál. Az asztalon érintetlenül hevert a kártya s ma senkinek se jött tréfás szó a szájára. Szerkint nem említettük. Az ágya bevetve, üresen, s fölötte Mozart, mintha a földet nézné, mosolytalonul. Az első éjszakára az operált beteget egy csendes,’ magános kis szobába tették. Harmadnap azonban, így kívánta, ismét bekerült a tizenhetesbe, régi szobatársai közé. Itt találtam, mikor meglátogattam. A láz leszállt, a tekintete tiszta, derűs. Vigasztalás? Szóval nem lehet vigasztalni. Az egyetlen, igazi vigasztaló szót ő maga mondta ki: „Már komponálok"! „Kottapapírt kért tőlünk”! — kiáltottak ketten is az asztal mellől. Lázasan dolgoztak ceruzával és vonalzóval. „Fiú”, mondta az egyik és féllábán Szerkin ágyához bicegett, kezében egy csomó kész kottapapírral. „Fiú, erre egy egész szinfónát komponálhatsz”! „Szinfónia az, haüod e!" „Ej dehogy, inkább szimfónia”. „Hogyan kell mondani, Szerkin?” „Mindegy, hogyan mondjátok. A fő az, hogy az embernek eszébe jusson.” „Neked eszedbe fog jutni. Szerkin”. „Már komponálok”, így mondta akkor. Mit kell ehhez még sokat hozzátenni? Egy betegszállító vonattal hazaindították s azóta nem láttam többé. De most is emlékezem reá, mert tanultam tőle. Sokat. Megtanultam, mit jelent: bízni a lehetőségekben. Az élet tele van lehetőségekkel. Ha valahol bezárul egy ajtó, figyelnünk kell: nem nyílik-e egyszerre fel valahol egy másik. S az úgy van, mint az ejtőernyő: csak akkor nyílik ki, ha az ember kiugrott a gépből. S végül— amit sejtünk sokszor, csak mindig elfeledjük —, hogy m a nem kell a holnap gondját is felvennünk, s mire a holnap terhe eljő, hozzánőnek a vállaihk is. S megtanultam Szerkintől azt is: merni kell cselekedni. Akit, betegen, csonkán, bizonytalanság félelme kisért, ne maradjon tétlen. „Már komponálok"! Tapogatózva tette meg talán az első lépéseit az ismeretlen új ösvényen, ismerős, kedves dallamokhoz írt egyszerű kíséretet, — de az odavetett hangjegyekben eljövendő nagy művek zsengéje zengett máris. S nemcsak én tanultam tőle. ■ A tizenhetes- ben kitört a munka láza. Szerkin példáján elszállt az unalom s a szobatársak versengve kerestek s találtak elfoglaltságot. „Mi ez, üzem, vagy kórház?” — nyitottak rájuk tréfás szóval a szomszéd termek betegei. Vájjon hol van ma Szerkin? Mi lett belőle? Mi, akik akkor megismertük, a tizenhetesben, nem feledjük el soha. t Közli: Groó Gyula ALBERT GOES elbeszelese I Amikor megköszönjük Istennek a mindennapi kenyeret, életünk testi, szellemi javait — mondotta felszólalásában dr. Nagy Gyula professzor — gondoljunk mindig arra is. hogy mögöttük — a ruhánktól a vasútig, a gyógyszertől a mosógépig — emberek fáradsága, áldozata, egy- egy darab élete áll. Keresztyén hitünk gyakorlati követelménye, hogy megbecsüljük másoknak a közért végzett munkáját és a körülöttünk élő, értünk is dolgozó munkást, továbbá államunk, társadalmunk erőfeszítéseit minél több ember, minél jobb életéért. A másik gyakorlati következmény az, hogy magunk is teljes erővel és lelkiismeretességgel részt veszünk ebben a közösség javáért való sokágú munkában. Minden keresztyén ember a maga hivatásában. Szeretettel gondolunk falusi népünkre Lágler Béla esperes arról beszélt, hogy az évszázados egyéni gazdálkodásból a közös gazdálkodásra való áttérés a falu külső életformájában is változást jelent. Ez feladatok elé állítja a falusi lelki- pásztort is. Miijt serdülő gyermeknek. amikor ifjúból férfiúvá fejlődik, nagy szeretet- re van szüksége, úgy kell a falusi lelkipásztornak ma nagy szeretettel és bátorítással odaállnia az új helyzetbe kerülő falusi hívei mellé. A technika korában lejárt a kisgazdaságok ideje Prőhle Károly professzor és Gádor András visszautasította az egyik felszólalónak azt a megállapítást, hogy a tsz vonatkozásában azt kellene ma híveinknek megmagyarázni, hogy a Szentírás alapján engedelmeskedni tartoznak a felsőbbségnek. Nekünk nem az a feladatunk — mondta Prőhle Károly —, hogy híveinket vak engedelmességre tanítsuk. Teljesen hibásan értelmezi Róma 13-at az, aki azt mondja: „Igen, az állam ma ezt és ezt parancsolja — mondjuk a tsz-t — ón tehát megtanítom híveimet arra, hogy nincs mást tenni: keresztyén mivoltukból következik az, hogy engedelmeskedniök kell”. Róma 13. nem a vak engedelmességre tanítja és az sincs úgy, hála Istennek, hogy a mi vezetőink vak engedelmességet követelnek. A tsz kérdésében pl. az állam vezetői nem kívánnak tőlünk tsz-propagandát. Ha elém kerülne mégis ez a probléma, valamelyik hívemmel — mondjuk négyszemközt, akkor én nem azt mondanám:
