Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-07-17 / 29. szám

KP. BÉRM. BP. «. ARA: 1,40 FORINT Újra tett a világ egy lépést... AZ ELMÚLT HÉTEN A VILÁG érdeklődésének közép­pontjában újra egy látogatás állt. A Szovjetunió miniszter- elnöke egyhetes baráti látogatást tett Ausztriában. Az egész hír elférne egy sorban. Hogy mégis néhány gondolatot fűzünk hozzá, annak magyarázata a következő: Japánban elmaradt egy látogatás. Köztudomású, hogy hosszas diplomáciai előkészítés, az Egyesült Államok, valamint Japán vezető köreinek buzgalma a látogatás sikeréért, ku­darcba fulladt. A japán nép nem kívánta „keleti mosoly”-ban részesíteni annak a népnek a vezetőjét, amely a második világháború végére az atombomba ledobásával olyan ember­telen pontot tett. Hogy mi lett volna a háború kimenetele a Távol-Keleten, az az erőviszonyokat ismerve, minden kétséget kizár, de a kapituláció ily módon való meggyorsítása, egy gyilkos fegyver kipróbálása, ha mindjárt az ellenségen is, a lehető legerkölcstelenebb. Az erkölcstelenséget még csak fo­kozza az, hogy minden figyelmeztetés, minden jelzés nélkül, több százezres — mondhatnánk békés, védtelen — város köze­pére szabadították rá az izzó poklot: az atombombát. Egy nép fájdalom-tudata lehet erős, egy nép lehet megbocsátó, egy nép lehet bosszúért lihegő. Japán népe az utolsó években arról tett bizonyságot, hogy szeretne beleilleszkedni a népek család­jába, testvér akar lenni a testvérek között. Ezt az akaratát, elképzelését és vágyát keresztezik vezetői és akadályozzák azok a politikai körök, amelyek inkább sze­retnék látni a népeket Káinoknak és Ábeleknek és azt a sor­sot is szánják nekik, mert abból, ha a népek egymásra fegy­vert fognak, hasznuk van egyeseknek. Régen elmúlt már az az idő, amikor ezt az egyszerű emberek még nem tudták. Ma a gyermekek is tudják és nemcsak Japánban, de szerte a vilá­gon. Mivel ezt tudják a tömegek, ezért nem kértek az Egye­sült Államok elnökének látogatásából. VOLT MÉG EGY OKA a barátságtalan, az „ami, go home’’-szerű fogadtatásnak. Ma már nem lehet vaspántokkal, szigorúan lezárt táskában ajándékot vinni. Az elnök táskája is „átlátszó” volt. Az ajándék, amely a táskából kilátszott, egy katonai szerződés. Messziről olvasható volt. Szövege és tar­talma milliók szívét dermesztette meg, százezrek és százezrek hallották újra a Csendes-óceán végtelen zúgásában a halál szelét, és érezték a hideg, mindeneket örökre eltemető hullám­sírt, a szél és a sóhaj arcukba kergette Hirosima és Nagaszaki temetőjéből a tízezrek finom, lehelétkönnyű porát, mert ott ember és anyag ellobbant a szörnyű izzásban. A játékszabály becsülete ezt követelte: „bölcs mosoly” helyett őszinte szó: „nem, ebből nem kérünk!” AUSZTRIÁBAN VISZONT lezajlott egy látogatás. A napi- és képeslapok mosolygó, barátságos arcokról számolnak be. Kedves, közvetlen, szívből jövő hangok üdvözölték a szovjet vendéget Bécsben, és az osztrák vidéken. Ausztriában 1955. július 27-én lép érvénybe az az állam- szerződés, mely szerint megszűnik a négyhatalmi megszállás és helyreáll Ausztria szuverénitása. A hétmilliós osztrák köz­társaság semlegességi politikát folytat, a látogatásnak ez a tény mindenesetre hangsúlyt ad. A nyugati sajtó- és propa­gandaszervek főkérdése az volt, vajon megismétlődnek-e a i,tokiói események”? A szovjet miniszterelnök táskája is „át­látszó” volt. Az osztrák nép is bőven olvashatott a „táska tar­talmából”. Hogy a látogatás a szívélyességen, barátságon kívül mit jelent, azt ezután lehet majd lemérni a nemzetközi poli­tika érzékeny „patikamérleg”-én. Annyit mindenesetre — tar­tózkodva a felesleges jóslatoktól — elmondhatunk máris, hogy az osztrák nép előtt, a semleges Ausztriában elmondott Hrus- csov-beszédek hosszú időn keresztül fogják foglalkoztatni a nyugati világ közvéleményét. Számunkra az ismerős szavak, gondolatok megnyugtatólag hatnak. Hosszú küzdelem, sokak akarata és reménységének kifejezése az, amit Hruscsov képvisel. A politikai program őszinte nyíltsága, és következetessége újra, meg újra lenyűgöz, és egyre több barátot szerez a békés egymás mellett élés, a leszerelés gondolatának. Érdemes a szavak echóját még egy­szer tudatosítanunk: MI NEMCSAK BESZÉLÜNK A BÉKÉRŐL - mondotta Hruscsov —, hanem kitartóan harcolunk is a béke megőrzé­séért és egy új világháború megakadályozásáért... A leg­utóbbi négy évben haderőnket egyoldalúan 2 140 000 fővel csökkentettük... A Szovjetunió megszüntette a külföldi ka­tonai támaszpontjait... Egyoldalúan beszüntetjük a nukleáris fegyverkísérleteket, hajlandók vagyunk mindörökre lemondani az ilyen kísérletekről, ha a nyugati hatalmak szintén készek erre... Mi a részleges leszereléstől kezdve az általános és teljes leszerelésig a leszerelés megvalósításának legkülönbö­zőbb változatait javasoltuk — folytatta többek között a szov­jet miniszterelnök, majd áttért a békés egymás mellett élés javaslatára: „Lehetségesnek és szükségesnek tartjuk, hogy biztosítsuk a legkülönbözőbb társadalmi rendszerű államok békés együtt­élését ... Ebből következik, hogy békés versenyt ajánlunk a kapitalista világnak... Mi azt mondjuk a nyugati hatalmak­nak, hogy semmisítsük meg a fegyvereket, oszlassuk fel a hadseregeket, töröljük a katonai kiadásokat és versenyezzünk békés színtéren: ki biztosít népének magasabb életszínvonalat és nagyobb szellemi gazdagságot, ki biztosítja népének a na­gyobb szabadságot és örömet, a legboldogabb alkotó életet” — mondotta Hruscsov. A SZOVJET MINISZTERELNÖK táskájában ez volt. Nem csodálkozunk azon, hogy egyszerű emberek lobogtatták zseb­kendőjüket és tüntettek „a béke és barátság” jegyében. Együttérzünk az osztrák emberekkel. Mindannyiunkat az a szándék vezérel, hogy a béke és barátság testvérekké tegyen. Mindnyájan szeretnénk véglegesen szabadulni a háború lidér- cétől. Mindnyájunk törekvése, célja a jólét, a biztonság, a szép és szabad élet. öröm számunkra, hogy ezen az úton újra tett a világ egy lépést, még hozzá nem is kis lépést. A Fudzsijama tűzhányó fenyegetőleg zúgott, morajlott, Eisenhowernak nem sikerült megmásznia, a nyári szél azon­ban vidáman és pajkosan lengeti a béke és barátság lobogóját az Alpokon, ahová Hruscsovnak sikerült azt kitűznie. Testvérek között Erfurtban í. AZ AZ UTAZÄS, amelynek kapcsán részt vettem egyhá­zunk képviseletében a Keresz­tyén Demokrata Unió erfurti kongresszusán, nem szorítko­zott egy hatalmas, gyönyörűen díszített csarnok falai közé. Ödön városok szűk utcáin, történelmi templomok hajóján, kastélyok freskós termein, kultúrházak folyosóján veze­tett keresztül. Mindenütt em­berek, újabb és újabb embe­rek, nyíltszívű barátok arca villant fel úgy, hogy meg is maradjanak az emlékezetben. Élmények színes képsorozata kergeti égymást, beszédek egy-egy csattanós mondata ma is fülemben cseng. Itt olaszul, ott franciául magyaráznak, amott a svéd újságíró, Za- more, beszél németül a hol­land pszichológus kisasz- szonnyal, Henriette Westra- tennel, vagy a lett érsek, dr. Turs egy magyarral, de ebben a nemzetközi kavargásban mégis van valami belső egy­ség, valami különös lelki erő, elhatározottság s ez éppen úgy visszatükröződik a Lenin- békedíjas római katolikus lel­kész Dón Gaggero arcán, mint a Boulier abbéén, a Romániai lutheránus Gross esperesén, vagy a mindig mosolygós me- thodista laikus prédikátor Karl Ordnungen. És ez: a vi­lág békééiért való törekvés, amely mint az áradat áttöri a nyelvi, vallási, világnézeti, nembeli, vagy korbeli külön­bözőségeket. NEM KELL AZT GON­DOLNI, hogy ez az érzés, ez a készség, ez az odaszánás va­lami „felső tízezer” szellemi sajátossága, mert Apoldaban vagy Breitewörbisben, ezek­ben a kis városokban, a Nem­zeti Front gyűlésein egyszerű emberek sokasága ugyanígy érzett és szólt, ezzel a maga­tartással kérdezett egyházi életünk és szolgálatunk felől és arról, hogyan és miért ért­hetik meg egymást keresztyé­nek és nem-keresztyének a teljes béke és leszerelés érde­kében. Mi másra gondolhattak azok, akik szakadatlan sorokban el­vonulták a buchenwaldi kre­matórium, a haláltábor meg­rázó képei és emlékei előtt, hogy összerázkodó szívvel me­neküljenek ki a véres-kegyet- len-jajgató múlt hosszú ujjú karmai közül Isten tiszta, sza­bad, békés ege alá, susogó fák közé, vagy a festői Weimar falai közé. S mire gondolhat­nak azok, akik Drezda, Lip­cse, Karl-Marx-Stadt, vagy Berlin belvárosának éktelen romjai közül hazamennek minden nap a városok pere­mén épülő modern, színes, új lakásaikba? Mire gondolhat az a muzsikus, aki magyar or­gonaműveket és énekkari kot­tákat kért bemutatásra? Vagy az erfurti Ágoston-templom pásztora, dr. Bock, ezernyi tör­ténet pompás mesemondója, aki feleségével együtt áradoz­va mondogatta: óh, az a Bala­ton ... az a Budapest... az a csillagokat fürdető Duna vize... Igen, így lett a belső egység, a különös lelki erő, a békéért való rajongás milliók akarata, kívánsága, imádsága s ez olyan tény. amellyel mindenhol és mindenkinek számolnia kell. 2. A NÉMET EVANGÉLIKUS EGYHÁZ — együtt a szabad egyházakkal — az életűt kere­sés lázában és munkájában él. Hogyan szolgáljon az egyház úgy, hogy az új társadalmi renddel ne kerüljön szembe, ne legyen ellenállóvá, ne in­dítson kultúrharcot, de ugyan­akkor ne legyen vakon és sü­keten, belső hitbeli döntés nélkül, elvtelenül annak ki­szolgálója. Másszóval: se op- pozíció, se opportunizmus! Másrészt az egyház azt az utat is keresi, amely a gyüle­kezeti élet megújulását, meg- elevenedését is jelenti. A gyü­lekezeti élet ugyanis — akár modern templomokban, akár a nyolcszáz és ezeresztendős dómokban, Stadtkirchekben és Schlosskirchekben — a mi fo­galmaink és tapasztalataink szerint valahogyan egészen más. Semmiképpen nem aka­rom kritizálni a német egy­házi, gyülekezeti életet, hiszen az a különböző püspökségek­ben is különböző, gyülekeze­tenként is változó, más a sza­bad egyházakban is, de két szónak döntő jelentőségét kü­lönösen felismerhettem. Ezek: o tradíció és a konzervatíviz­mus. Ez a két szó teljes tar­talmával alapvetően jellemző. Az egyháza, gyülekezeti élet kerete a tradíció és lelkészek, egyházi vezetők magatartása konzervatív. Még mindig vi­selnek cilindert az utcán is, egyszerű emberek is. Akik azt látják, hogy az élet, az új, az egészen más százkilométeres tempóban ro­han el a templomok, ódon, magas fala alatt, azok bele­vetik magukat ebbe a küzde­lembe, hittel és szívvel ' és „Isten kegyelméből magas kort értem el, és csak most, 72 éves korómban, adatott meg nekem, hogy lelkészszen­telésnek tanúja lehettem. Egyszerű életemben kevés a magasabbrendű élmény, s ha ilyen adódik, boldog izgalom­mal tölt el. Ilyen hangulatban siettem délután a Deák téri templom­ba... Könnyes, meghatott öröm­mel néztem a főpásztorral és idősebb paptársaival oltárhoz vonuló öt ifjú lelkészt. Lelkűkben alázat, szívük­ben szent tűz a nemes elha­tározás: Isten szoglája, Krisz­tus jó vitéze, igehírdető aka­rok lenni... Ügy éreztem és érzem, hogy a sok együttérző szívből nem­csak a nagy szeretet, de a hála is sugárzott Isten és őfeléjük, azért a kegyelemért, hogy Isten hívta őket, Isten adja őket nekünk, s ők vál­lalták a küldetést... Szívemből most is imádság száll értük, hogy úgy legyen, amint az avató főpásztor mondta nekik: hogy a szere­tet lelke, az erőnek lelke, a józanságnak lelke, ami ada­tott nekik, vezesse, irányítsa, védje, erősítse mindenkor őket. S a küldetésük gyönyö­rűségének tudata — az evan­gélium hirdetése — legyen kiapadhatatlan erőforrása lel­kűknek ... Ezen a szép örömönnepen szomorúság is lopózott a lel- kembe. Egy fiatal leány is volt ott a végzett teológusok között... Miért nem léphetett az oltár lépcsőjére ő is, mint tanuló­társai, hogy felszenteljék? Ilyen érzésekkel léptem ki a templomudvarra és jóleső tudással és keresik az igei, a teológiai feleletet. De keresik az erőt is ahhoz, hogy az egy­ház is megtérjen és éljen, épüljön és növekedjék, s ugyanakkor tagjai által építse azt is, amit a szocializmus ki­tűzött célként maga elé: a na­gyobb kenyeret, a jólétet, a békét... Ezek az emberek mindig többen vannak és még többen lesznek. MINDEN ÜJ HELYZET ki­alakulásához idő kell, bár ez az idő nagyon sürgető. Az idő is és a sajátos történelmi helyzet ott: a kettéosztott Né­metország. Nem hagyhatom szó nélkül azt a forrongást, amely a római katolikus egy­háziján is megindult. Tanul­juk meg Karl Fischer nevét, aki Berlin mellett, Röntgental­ban él, már nyugalomban, testi erőtlensége miatt és aki egy négyszáz tagú római ka­tolikus papi gyülekezet előtt beszélt az agresszív katoli­cizmus ellen és többek között ezt mondotta: „Most végre kí­nálkozik alkalom arra, hogy a felebaráti szeretetet a tár­sadalmi keretek között komo­lyan vegyük. Az idő rohan velünk is, nélkülünk is. Adja Isten, hogy egyszer ne ves­sék szemünkre: már megint nem voltatok a helyeteken.” Várady Lajos érzéssel láttam, hogy a kül­földi vendég-lelkész éppen ez­zel a nőteológussal beszél ko­moly érdeklődéssel. Visszagondolok az avató fő­pásztor szavaira: nemcsak a múltba kell visszanézni, ha­nem előre a jövőbe. Megér­teni az idők szavát, egyre tisztultabb gondolkodással mindig előre ...” Barth Gyuláné * Barth Gyuláné olvasónk levele tehát felveti a nők lelkésszé szentelésének kér­dését. Hadd emlékeztessünk itt Káldy Zoltán püspöknek a lelkészszentelés alkalmával idevonatkozó szavaira: Egy­házi rendtartásunk ezidősze- rint nem nyújt lehetőséget arra, hogy nőket is lelkésszé szenteljenek. Kozma Évamária — aki férfitársaival együtt térdelt úrvacsoravételre az ol­tárhoz — megkapja kikülde­tését egyházi, gyülekezeti szol­gálatra. Ezeket mondotta a püspök. Közölhetjük, hogy Kozma Évamária szolgálati beosztását egyik gyülekeze­tünkbe máris megkapta. Igaz, hogy a nők lelkésszé szentelésének kérdése az utób­bi időben néhány nyugati or­szágban előtérbe került. Fő­oka ennek az ezekben az or­szágokban mutatkozó lelkész­hiány. Isten iránti hálával állapít­hatjuk meg, hogy Magyaror­szágon ezideig lelkészhiány nincs. Valamennyi gyülekeze­tünk lelkészi állása betöltött. A lelkész utánpótlás megfe­lelően fedezi a szükségletet. Nők lelkésszé szentelése — mivel elegendő férfi lelkész áll rendelkezésre — nálunk nem időszerű. Lelkészszentelés után Június 19-én Káldy Zoltán püspök a Deák téri templomban öt végzett teológust szentelt lelkésszé. Az öt teológussal egy időben végzett egy nőhallgató: Kozma Évamária is. Az emlékezetes egyházi esemény és a róla szóló beszámoló után olvasóinktól több levél érkezett szerkesztőségünkbe. Barth Gyuláné is felke­reste soraival szerkesztőségünket, s mivel levelében közérdekű kérdést is vet fel, leveléből az alábbiakban részleteket közlünk: H legfőbb kincs Akarva akaratlanul úgy él az ember, hogy értékelnie kell az élet dolgait maga körül. Van amit szeretek és van amit nem bírok elhordozni. Az em­ber élete igen nagy mérték­ben függ attól, hogy mi az, amit szeretek és mi az, amit gyűlölök. Aki az átkos szen- védélyeket szereti, annak éle­te előbb vagy utóbb ezeknek hatására elpusztul, aki nemes szenvedélyek rabja lesz, an­nak élete egészségesebb és boldogabb lesz. Aki rossz em­berek hatása alá kerül, az maga is rosszá válik — hány gyermekünk élete ment tönk­re a rossz társaság átkos ha­tása alatt —, akiket nemesen gondolkodó emberek vezetnek, azok maguk is nemesekké vál­nak. Nem mindegy, hogy mi az, vagy ki az, aki betölti élete­met, lelkemet. A mostani va­sárnap' épp abban szeretne segítségünkre lenni igéivel, hogy megmutassa Isten gyer­mekei számára azt a legfőbb kincset, mely betöltheti lel­künket és boldoggá teheti életünket. Ez a kincs az Isten országa! Az az élet, melyért érdemes élni és mindent feláldozni, hogy azt megszerezzük és ha megszereztük, akkor valóban mindent megnyertünk. Előt­tünk nem lehet kétséges, hogy, az élet teljességét az jelenti, amit az írás így fejez ki, hogy, Isten országa. Isten országá­nak szeretete azt jelenti, hogy minden vágyammal oda nézek és felé törekszem, ahogy a ta­nítványok is tették. Erről a céljukról nem tudtak lemon­dani. Ök csak Jézus nevében tudtak járni és élni, de mert így éltek, tudtak éppen, ko­rukban a leghasznosabb és legtöbbet segítő emberekké’ válni. Senki nem volt annyira készséges a segítésre, mint ők. Senki olyan világosan meg nem látta és nem hirdette a szociális igazságokat, mint ők. Ma világosan meg kell lát­nunk, hogy Isten szolgálata és az ő országa után való vá­gyódás azt jelenti, hogy foko­zott felelősséggel ébredek azoknak a szolgálatoknak tu­datára, melyeket Itt a földön kell betöltenem. Nem lehetek ellensége annak a világnak, melyben élek és amelyben feladatot kaptam saját üdvös­ségem érdekében. Meg kell keresnem és meg kell talál­nom a legfőbb kincset: az Is­ten országát, mert ott van az én életem — de szolgálnom kell, hogy el ne veszítsem. A szolgálat lehetősége és helye pedig most itt van ebben a világban. Mi azért élünk, hogy megtaláljuk és elnyerjük Is­ten országát, de ezt most és itt kell megkeresni és meg­szerezni. Ez a keresztyén élet. A legfőbb kincs ösztönöz ben­nünket arra, hogy minél töb­bet segítő és minél több ál­dást jelentő élettel tudjunk benne élni a világban, hogy biztosan megmaradjon a he­lyünk az Isten országában. Kökény Elek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom