Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-07-10 / 28. szám

Gyülekezeti nap Diosgyőrvasgydrban A diósgyőr-vasgyári gyüle­kezet sajátos templomának bástyaszerű tornya átörökölt valamit a diósgyőri ősi vár vonalaiból, de magában hor­dozza Luther énekének üze­netét is: Erős vár a mi Iste­nünk. A vár is, Luther éne­ke is, meg ez a gyülekezet- is sok vihart látott. A június 26-án tartott gyülekezeti nap mégis a békés, csendes élet örvendezésének jegyében telt el. A nap szolgálatait Koren Emil pesti esperes, püspök­helyettes végezte. A délelőtti két istentiszteleten igét hirde­tett, utána pedig az összegyűlt presbitereknek és férfiaknak tartott beszámolót közegyházi kérdésekről. — Ma akkor végzi helye­sen egy presbitérium a szol­gálatát — mondotta —, ha megértő szeretettel tekint a gyülekezet körén kívüli egy­házi eseményekre, megkeresi az összefüggéseket és szünte­lenül érzi, hogy az egész ma­gyarországi evangélikus egy­ház és az egész magyar nép talajába ágyazottan él. Délután templomi ünnepély keretében Sepsy Károly refor­mátus lelkész, orgonaművész Bach- és ■ Cemohorsky-dara- bokat adott elő, a gyülekezet tagjai pedig ének-, szavalat-, hegedű- és fuvolaszámokkal gazdagították az est vallásos élményét. Az előadást Koren Emil tartotta „Gyülekezeti munka városon” címen s szólt a kicsiben hűséges, szeretetben tág, szolgálatban égő és öku­menikus testvériségben gaz­dag gyülekezeti feladatokról. A gyülekezeti nap szervezé­se, telt temploma, gazdag programja és szeretettel telí­tett légköre Pásztor Pál lel­kész munkáját tükrözi. Az of­Az egyház Urának szép szolgálata DR. VANTULA, a lengyel- országi evangélikus egyház püspöke a lelkészutánpótlás ügyében levelet intézett es­pereseihez. Levelében a gyü­lekezetek felelősségét húzza alá amikor megállapítja, hogy a teológiára jelentkezők meg­nyerése és kiválasztása az egyház jövője szempontjából az egyik legfontosabb ügy. „Ha gyülekezeteink felelős együttmunkálkodók akarnak lenni — írja levelében — ne­kik maguknak .kell teológiai tanulmányokra jelentkezőket megnyerniök, kiválasztaniok, velük gondosan foglalkozatok és őket nevelniök. Csakis így lehetséges későbbi kellemet­len lehetőségeket és csalódá­sokat elkerülni. Teológiai ta­nulmányokra csakis olyan fi­atalokat küldjenek, akik meg­felelő vallási, erkölcsi, lelki­testi tulajdonságokkal ren­delkeznek és akik egyházi szolgálatra belső elhívás foly­tán szentelik magukat és nem valami esetleges, vagy főként más irányú indítékból. Nem táplálhatnak a pályázók sem­miféle illúziót, ellenkezőleg, tudniok kell, hogy a teológiai tanulmányok melletti dönté­sükkel jövő munkamezőként az egyház területét választot­ták. Bizonyos, hogy nagyon áldott, de nagyon nehéz ez az út. fertórium a templomtető ja­vításának céljait szolgálja, de áldozatos szeretettel tekint a gyülekezet a parochia külső renoválásának feladatára is. ••••••••••»••••••••••••••••••••••••••«•» A katolikusok elutasítják Fidel Castrot e címen közöl hírt a „The Lutheran”, az amerikai evan­gélikusok lapja. — Kuba la­kosságának legnagyobb része — legalábbis névleg — a ró­mai katolikus egyházhoz tar­tozik. Csak pár év óta lehet számottevőbb protestáns (pres- biteriánus, metodista és bap­tista) keresztyénségről beszél­ni Kubában. Fidel Castro hatalomátvé­tele óta a kubai protestáns keresztyénség valósággal fel- virágzott — jelentette Roy Short metodista püspök (USA), aki nemrég tért vissza onnan prédikációs körútjáról. „Igen sok kubai a Castro-kormány- ban látja a jobb jövő egyet­len reményét. Az egyszerű emberek, akiknek azelőtt igen sanyarú sorsuk volt, most azt látják, hogy a kormánynak van programja a számukra, A kormány nem avatkozik vallási ügyekbe, teljes vallás- szabadság van” — mondotta a püspök. Annál érthetetlenebb ■— vagy talán nagyon is érthető —, hogy a kubai katolikus szervezetek éles támadást in­téztek a Castro-kormány — maga Castro névleg katolikus — „baloldali irányzata” ellen. Juan Marinello, az ottani kommunista párt vezetője, aki támogatja Castrot, ezzel kap­csolatban ezt mondotta: „az egyház maradjon meg a val­lási élet körében és ne szer­vezzen ellenforradalmat”. ■ A kubai római főpapság egyébként éleshangú nyilatko­zatot fogalmazott, melyben til­takozik a Castro-kormány „kommunista irányzata” el­len. Ezt a nyilatkozatot azon­ban csak akkor hozzák nyil­vánosságra, ha ezt a politi­kai körülmények lehetővé te­szik. • * E hírhez annyi a megjegy­zésünk: lám, az egyház ott „is” politizál, méghozzá csak ott igazán! Csak az a kérdés: ez a politikai állásfoglalás használ-e a kubai népnek, amely most kezd emberhez méltó élethez jutni? Használ-e az egyháznak? És — ez a leg­fontosabb — lehet-e ezt az állásfoglalást az Isten igéjé­vel megvilágosított lelkiisme­retből és józan észből igazol­ni, s lehet-e érte Isten színe előtt a felelősséget vállalni? G. 430 enej az cAq&stai 'JőiioaLLál 1530. június 25-én, délután 3 órakor Augsburg (Ágosta) városában tartott német biro­dalmi gyűlésen olvasták fel V. Károly császár és a birodalmi rendek előtt az Ágostai Hit­vallást. A nagy történelmi pillanat emléke előtt hódol ezekben a napokban hazánk evangélikus egyháza a világ lutheranizmu- sával együtt. A birodalmi gyűlésnek — a török elleni védekezés mellett — á reformáció ügye volt ki­tűzött tanácskozási tárgya. Akkor már Luther Márton és mások munkája eredménye­ként az egyház megújhodásá­ra törekvés rést vágott a ró­mai egyház megbonthatatlan- nak hitt falán. A vallási vita mindenfelé folyt. A reformá­ció hívei a birodalmi gyűlésen ezzel az irattal akartak tanú­ságot tenni evangéliumi meg­győződésükről. Nyilvánvalóvá szerették volna tenni, hogy amit vallanak, nem eretnek­ség, ellenben a Szentírással és az igazi egyházi hagyo­mánnyal megegyező. A hit­vallási iratot végső formájá­ban Melanchthon Fülöp, Luther munkatársa készítette. Tartalmával Luther is teljes mértékben egyetértett, csak az ő harcosabb egyénisége — mint maga vallotta — nem tudott volna ilyen „halkan lépni“. 430 év múltán, ma már tör­ténelmi tapasztalatként el­mondhatjuk: tetszett az Úris­tennek, hogy ezt az írást te­gye az evangélikus egyház legjellegzetesebb, alapvető hit­vallásává. Mindnyájan tud­juk, hogy nevünket is erről a hitvallásról nyertük: ágos­tai hitvallású evangélikusok vagyunk. Az a június-végi délután egyházunk történeté­ben egyik legdöntőbb nappá vált. IDŐSZERŰ HASZNÁLATA Mi, késői utódok, kicsit szo­morúan gondolhatunk arra, hegy ezt a történelmi öröksé­get a legtöbb evangélikus em­ber nem ismeri közelebbről. Szeretnénk felrajzolni az évforduló napján a történel­mi emlékezés nagy kontúrjait. Az elmúlt másfél évtized­ben — miközben egyházunk kereste és megtalálta útját a szocializmusban — volt egy olyan időszak, amikor a „hit­vallásosság“ jelszava sánccá vált, amely mögé bújt az a hiedelem, mintha vissza lehet­ne fordítani a történelem ke­rekét és az egyház egy darab­ka sziget maradhatna a letűnt világból. Hamarosan kiderült, hogy a hitvallásoknak saját magukból adódó értelmezése lehetetlenné -teszi helytelen egyházpolitikai fegyverként való használatukat. Hitvallási irataink erőtel­jesen hangsúlyozzák, hogy adott történelmi helyzet­ben próbálták megkeresni az időszerű kérdésekre a Szentírás feleletét. Még pedig úgy, hogy ez a fe­lelet ne egyesek véleményal­kotása legyen, hanem közös meggyőződést, együttes val­lástételt, az élő egyház szavát fejezze ki. Az Ágostai Hitvallás tanul­mányozása közben az akkori aktualitás hatalmas erővel ra­gad meg bennünket. Ha vala­ki nem tudna semmit az 1530- as évek világtörténelméről és egyháztörténelméről s elolvas­sa az Ágostai Hitvallást, elő­szavától kezdve az aláírásokig, körvonalaiban szinte teljes egyházi, de politikai képet is kap arról a korszakról. Izgal­masan érdekes feladat ezzel a szemmel figyelni az Ágostai Hitvallást: hogyan helyezke­dik bele korába, s miként lesz állásfoglalása egyháztörténel­mi és világpolitikai tett, Ez a megfigyelés azonnal adja a hitvallás helyes hasz­nálatának módját: egyházunk akkor lesz hű az Ágostai Hitvalláshoz, ha a mi korunk nagy kér­dései közepette, a mi hely­zetünkben keresi meg az Isten által elénk tárt mai kérdésekre a Szentírás fe­leletét. Ahogyan például átüt az Ágos­tai Hitvalláson az akkor élő európai népeknek súlyos kér­dése, a török előnyomulása, úgy látszik ma világméretű problémának a béke ügye. S ahogyan akkor a reformáció útjára tért gyülekezetek ke­resték új egyházi berendezé­süket, az évezredes örökség­hez hűségben — ma hasonlóan döntő kérdés, miképpen ta­lálja meg a keresztyénség a XX. század óriási változásai­ban új életformáját, amely közel jön a mai emberhez. Ez azonban csak formai se­gítség a jelenhez a hitvallási iratok részéről. Tartalmi útmutatást is kapunk az Ágostai Hit­vallástól a mi mai kérdé­seink megválaszolására. Vannak az Ágostai Hitvallás­nak olyan részei, amelyek csak teológiatörténeti jelentő­ségűek, vagy pedig olyan ál­talános érvényűek, amelyek ma nem ugranak ki különö­sebben. De — és ezeknek a pontoknak megtalálása a he­lyes történelmi emlékezésnek különösen szép feladata — nem egy részlete égető mai kérdésekre ad választ, XVI. századi megfogalmazásban. ízelítőül egy idézet a hit­vallásból: „Elhomályosulnak Isten parancsolatai és Isten igaz tisztelete, ha az emberek azt hallják, hogy egyedül a szerzetesek élnek a tö­kéletesség állapotában, — mert a keresztyén tökéle­tesség annyi, mint igazán félni az Istent és újra erő­sen hinni és bízni abban, hogy Isten kiengesztelő- dött irántunk a Krisztusért, kérni Istentől és biztosan várni segedelmet hivatá­sunk minden ügyeiben, aközben a nyilvános élet terén is jó cselekedetek­ben szorgoskodni és hiva­tásunknak élni.*' Ma a szerzetesi élet nem problémánk, mégis, ebben a mondatban alapvető iránymu­tatás van: a keresztyén embernek benne kell élnie és szol­gálnia a világban. Ez ma különösen időszerű egyházi mondanivaló néhány ember lelkiismereti problémá­ja vagy helytelen vallásos né­zete miatt. Vagy továbbá az egyházi és világi hatalom vi­lágos szétválasztása is azok közé a pontok közé tartozik, amelyek mai fénnyel izzanak az Ágostai Hitvallásban. Az egyháznak az utóbbi időben Isten maga adott leckét, hogy a világi hatalom nem az ő dolga; Az Ágostai Hitvallás a re­formáció előtti egyházi taní­tásból és gyakorlatból szám* tálán példát hoz fel, hogy megmutassa a folyamatossá'* got, amely a reformáció ta* nítását és gyakorlatát az egy­ház másfélezer évével össze­köti. Boldogok lehetünk, hogy éppen a nevünket adó hitval­lási iratunk a napnál is vilá­gosabbá teszi: a mi evangélikus hitünk ma nem 430 éves, hanem több mint 1900 éVes. — Iskolai találkozó A szarvast evangélikus tanítónőképzőben vég­zett volt növendékek folyó év au­gusztus 6-án, du. 5 órakor talál­koznak a Mátyás-pincében. Munc? Frigyesné, Bp. II., Vöröshadsereg útja 193. Telefon: 365—496. — Ezüstmenyegző. Dr. Szlkszay Zoltán öriszentpéteri evangélikus lelkész és felesége: Mltrovies Ilo­na, e hó 9-én töltik be házassá­guk 25. évét. Hálaadás és áldá­sért való könyörgés július ío-éxy vasárnap lesz a délelőtti templo­mi istentisztelet után, vendé’glel- kész szolgálatával. Nyugtáján éjszaka Részlet Albrecht Goes könyvéből Előzmények: Fedor Baranowski törvényte­len gyermek. Anyja irodai alkalmazott, apja elnémetesedett lengyel asztalosmester, aki családos ember. Baranowski anyját később el­veszi egy Hoffmann nevű textilkereskedő, de a gyereket menhelyre adják. Alig gondoskod­nak róla. Vallásos élménye egyedül a konfir­mációja volt, de ez is hamar elmúlt. A há­ború kitörésekor behívják katonának s a ka­szárnya az első hely, ahol rendszeresen enni kap, saját ágya van. A fronton kétszer sebe­sül, előléptetik tizedessé. Második sebesülése után a hátsó vonalba kerül egy építő-szerelő egységhez. Élelmiszerbeszerzéssel bízzák meg, mert valamit ért oroszul. Egy faluban meg­ismeri Ljubát s kétéves kisfiát. Ljuba fiatal özvegy, akitől I melegséget, szeretetet kap. Ba­ranowski egysége állandóan változtatja he­lyét, így levelezésbe kezdenek. Az SS cenzúra felfigyel a levélváltásra s Baranowskit hadi­titok elárulása miatt lefokozzák, s büntető- századba osztják. Baranowski megszökik. Há­rom héttel később egy erdő átfésülésekor el­fognak egy partizán-csoportot, köztük Bara­nowskit is. A haditörvényszék döntése egy­hangú. * — Jelszó? Oßessza! Az őr kinyitotta a kaput. Az őrség szobájá­ban Mascher főtörzsőrmester szolgálati egyen­ruhájában állt s feszesen tisztelgett. Minden másként volt, mint előző este. A kályhában frissen rakott tűz égett, de mi borzongtunk. Miért is ne?! A halál közelében megborzad az élet. Mégis hozzákészültem, hogy a kabá­tomat levessem, de Mascher megszólalt: ■— Hideg van odaát. ' — Mindegy. Ha nagykabátban megyek oda, úgy tűnhetne, mintha csak pár pillanatra „kukkantanék be”. — Akkor hát menjünk. — Megmondja neki, Lelkész úr? — kér­dezte a főtörzsőrmester, mialatt a folyosón végigmentünk. A cellák kétoldalt voltak el­helyezve. Suttogva kérdezte, mert azt akarta, hogy minden csendben történjék, a többi fo­golynak nem szükséges megtudni azt. ami ké­szülőben van. Úgyis észreveszik, az bizonyos. S előbb, mint reggel, amikor Baranowski hiá­nyozni fog a munkából. (Ha ugyan még dol­gozott, mert lehetséges, hogy állandóan a cel­lában tartották.) Nem, ők még ezt éjjel meg­érzik, mert a halál; az erőszakos halál, mint a láz, belopódzik a hasadékon az álomba. — Közli vele, Lelkész úr? — Ez nem az én feladatom. A száraz tájé­koztatás a katonaság kötelessége. De vajon nem kell-e tisztelni ennek a katonának a bá­tortalanságát, tétovázását, az emberségének ilyen megnyilvánulását? — Jó, közlöm vele. (Magamban: de hogyan, hogyan?) A börtönőr kinyitott egy cellát s vissza­lépett. — Majd én megyek előre — szólt a főtörzs­őrmester. A zseblámpa felvillant s az alvóból csak borzas üstöké látszott; a cellában hideg volt, ezért egészen becsavarta magát a pokrócba. Teremtmény... melegséget kereső teremt­mény ... Nem mozdult. Az őrmester felrázta. — Keljen fel, Baranowski. Csaknem jóindulatúan mondta: a kaszár­nyában másként hangzott volna. Baranowski megmozdult, kezével néhány pillanatig hado­nászott a lámpa felé, aztán felismerte az őr­mestert. Engedelmességre szoktatva, mindkét lábával egyszerre ugrott ki a takaróból. Én az ajtónál álltam, így nem ismerhetett fel. — öltözzék fel, látogatója van! — Micsoda? Mit csináljak? — Ne kérdezzen olyan sokat. Cselekedjen. Nadrágja után nyúlt, felhúzta, majd el­fordult. — Kérem, egy pillanatra egyedül... Az őrmester szemesarkával intett s én még egyszer kiléptem a folyosóra, ahol a börtönőr állt. Baranowski pedig odafordult a vödörhöz. Az ember egy ilyen reggel nagyon éber, éleslátású s olykor elég egy kicsinyke rész, hogy megérezzen mérhetetlen mélységeket. Ez az eldadogott „kérem egy pillanatra ...” vil­lanásként idézte fel az első teremtmény szé­gyenének és kiszolgáltatottságának őshangját. — Mozgás — hangzott az őrmester szava —, hozza rendbe takaróját. •— Aztán az ajtóhoz lépett s behívott: — Kérem, lelkész úr. Az ajtó bezárult mögöttem. Baranowski dermedjen s hitetlenkedve nézett rám, tiszte­legni is elf elejtett. — Nem sejti, miért jövök ismét ebben a hajnali órában? — Halálos ítéletem miatt? — Igen. — Elutasították a kegyelmi kérvényemet? — Igen. — S mikor kerül erre sor? — Ma. ■— Ma... mikor? — Egy óra múlva. — Hol? ■— Itt, a városon kívül. — Akasztanák? — Ugyan, Baranowski, maga katona. — Tehát golyó. — Igen. — Óh Isten... és hát elutasították a ke­gyelmi kérvényt. — Csend. Leültem a székre a cellában, az egyetlen székre, s úgy fordí­tottam az asztalt, hogy Baranowski is mellé telepedhessen, ha leül a priccsre. A gyertya csak egy ifaen kis kört világított meg. Ciga­rettatárcámat kinyitottam, megkínáltam Ba­ranowskit s magam is vettem. A gyertyával tüzet adtam. Jó találmány a dohányzás. Tör­ténik valami ott, ahol elviselhetetlen lenne, ha semmi sem történne. „Mert egyszer né­hány hétig ember szeretett volna lenni” — erre kell most gondolnom. Ez a vezérszó. Több: téma, cím és befejezés. — Semmi rosszat nem tettem, Nagytisz­teletű Úr. Aztán egy hosszú szippantás a cigaret­tából. — De büntetőszázadba bezáratni magam, nem engedem! . úgy csengett ez, mintha nem tudná, hogy egy óra múlva a világ egyetlen szá­zadában sem lesz helye. — A mi egységünknél volt két ember, akik sokat meséltek a büntetőszázadról. Ilyen darabka kenyér, káposztaleves, mun­ka reggel fél öttől este hétig s az egyik felügyelőnél mindig futólépés. Akkor in­kább azonnal készítsék ki az embert. Nem túlzók. Elég tapasztalatot szereztem, hogy tudjam mit jelent a büntetőszázad 1942-ben. Tehát úgy állunk: a lassú halál­tól való félelem a gyors halálba kergette; öt óra negyvenöt perckor a Kiesgrube-nál. En pedig itt ülök, megosztom vele a végső óráját, s utolsó beszélgetését. Beszélgetés az utolsó mesgyénél s én hordozom a fe­lelősséget, hogy ez valóságos beszélgetés lei gyen. Szabadságot kell adnom, hogy min­dent, amit akar elmondjon, de a beszélge­tést végig a kezemben kell tartanom. A ha* Iái, vagy örökkévalóság most a tét. A ha­lál szabadulás, de az örökkévalóság új kap­csolat, a búcsúzás fájdalmas, de a megén kezés boldogság. — Egy óránk van még, bajtárs, s ez azért van, hogy kihasználjuk. Bevezetés ez?! Inkább magam bíztatása ... — Van valami kívánsága, amit teljesít­hetnék? írjunk talán közösen valakinek levelet, akit szeret, s akit köszöntene? Nem felelt azonnal. Aztán megszólalt: — Nem, köszönöm, senkim sincs. Most. A tiszta igazságot. Semmi kerülge­tést, semmi praktikát. — Olvastam részleteket a bíróság iratai­ból, Baranowski. A kötelességem volt. — Igen. Akkor mindent tud. — Valóban. De az ilyen iratoknál soha­sem tudja az ember, hogy helyes képet adnak-e. — Most már egyre megy. — Valóban. De egyet hadd kérdezzek: nem akar Ljubanak pár sort írni? Ford,: SZ. T. (Folytatjuk) *

Next

/
Oldalképek
Tartalom