Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-04-12 / 15. szám

Egyházmegyei vezetők szolgálatba állása Békés megyében (Folytatás az 1 .oldalról) hozzáköt az élethez és a világ­hoz. Ez súlyos tévedés! Mi Is­ten hazában sem vagyunk má­sok, mint kint az életben: ke­gyelemre szoruló bános embe­rek, akik vágyódunk arra, hogy az Ige eligazítson ben­nünket. Problémákkal, gon­dokkal, kérésekkel jövünk Is­ten elé, amelyek nem a templomiban, hanem kint a munkamezőn vetődnek jel és várjuk, hogy mit mond (stem Üresen megy el az az ember, aki kérdéseire nem kap vá­laszt. A3 az igehirdetés jó, mely a felvetett kérdésekre úgy ad választ, hogy az ige­hirdető tusakodva odaáll Isten elé és megkérdezi, mit mon­dana Isten az adott helyzet­ben. Vallom, hogy az élet minden döntő kérdésére tu­dunk feleletet adni." „Népünk a szocializmust építi és ebben az új életstílus­ban hivatásunkat akkor tölt­jük be igazán, ha hozzá me­rünk nyúlni a napi élet prob­lémáihoz és abban bátran tu­dunk utat mutatni!. Isten azt alzarja, hogy ez a föld, a mi hazánk, megelégedett, boldog emberek földje legyen.” Beszédében köszönetét mon­dott a Magyar Népköztársaság ^kormányának és az Állami »Egyházügyi Hivatalnak a lel­készeknek nyújtott anyagi tá­mogatásért, és a templomok és parókiák renoválására és (karbantartására kapott sok «segítségért. Ezután az egyházmegye fel­ügyelője szólt a közgyűléshez. .„Tudom, hogy az én Megvál- • tóm él! Ezt éreznie kell ma is i minden keresztyén embernek, I aki szolgálatot vállal az egy­házban. Jézus sem azért jött el, hogy uralkodjon, hanem hogy szolgáljon. • Én is csak i szolgálni szeretnék azzal a l hittel, hogy az én Megváltóm el és munkámban támogat.” A közgyűlésen megjelent , Kaidy Zoltán, a Déli Egyház- í kerület püspöké, aki úrvacso- ' rai szolgálattal szolgált a köz- | gyűlésén, majd üdvözölte az egyházkerület nevében új munkatársait.'Köszöntését há­rom pontban foglalta össze: 1. Ebben az egyházmegyé­ben szeretetre van szükség. Nem emberektől kapott szere­tetre, hanem arra a szeretetre, amelyet Jézustól Icaptunk. Csak a Tőle kapott szeretet­tel tudjuk egymás kezét meg­fogni és tudjuk egymást sze­retni abban a szolgálatban, amelyre minket elhívott a mi Urunk. 2. Fegyelemre van szükség ebben az egyházmegyében. Semmiféle rendbontás t nem engedhetek. Sok próbán át­ment egyházunkat és annak tekintélyét rombolni nem ha­gyom. E tekintetben vallom, hogy a szeretet és a fegyelem egységben kell hogy legyen. 3. Kérem az egyházmegye vezetőit és annak minden tagját, hogy ne szűnjenek meg fáradozni azon, hogy a helyi szervekkel a jóviszony minél jobban kiépüljön. Ehhez kívánok a szolgálat­ba indulóknak Istentől kapott sok erőt, és egyben ígérem, hogy minden erőmmel kész vagyok munkátokban segítsé­gül lenni." T. K. ’ SZOVJETUNIÓ A Szovjet-Észt Köztársaság lakosainak száma mintegy egy millió. Ebből 700 000 evangé­likus, 150 000 ortodox, 8000 baptista, 1000 methodista s né­hány száz római katolikus. Az észtországi evangélikus egyház 148 gyülekezetében 122 lelkész, 172 templomban hirdeti az igét. Munkájukban diakónu­sok és laikus prédikátorok is segítségükre vannak. A gyüle­kezetek 15 esperességben él­nek s az egész egyház élén a Magyarországon is járt Kiivit érsek áll. A gyülekezetek teljesen ön­kéntes adakozásból tartják fenn magukat s a bevételek jelenleg magasabbak, mint 20 év előtt, amikor még egyházi adózás volt. A lettországi evangélikus egyházban 800 00(1 hívó él, aki­ket 120 lelkész gondoz. Az it­teni római katolikusok szama 300 000, az ortodoxoké 150 000. EZ A RÖVID MONDAT így egy vallomás. És mert mögöt­te a hit meggyőződése van: hitvallás. Talán 'egy élet ta­pasztalata erősíti ezt a hitval­lást. Talán sok keserű tapasz­talat ellenére tör fel egy egye­dül Benne megfogózó szívből, mint felhők mögül a napsu­gár. Kár, hogy ez a mondat így ritkán hangzik el. Inkább sok könnyelműen és meggondolat­lanul kimondott szólam, hagyja el a szánkat a „Jóistenéről. Sok egyéb hasonlóval együtt, ezzel is mennyit vétkezünk a második parancsolat ellen: Ne vedd hiába Isten nevét a szád­ba! Jézus figyelmeztette tanít­ványait arra, hogy minden hiábavaló beszédért, magyarán szólva: fecsegésért, locso­gásért is felelniük kell egyszer Isten színe előtt! Mennyivel inkább Isten nevének oktalan és könnyelmű használatáért. VAN EGY MÁSFAJTA könnyelmű beszéd is a ,,Jó­istenéről. S e mögött keresz­tyén hitünk ko'moly hiányos­sága mutatkozik meg. Amikor úgy emlegetjük a Mindenható Úristent, mintha valamiféle jóságos" Mikulás-féle volna, akinek nincsen egyéb dolga, mint kívánságainkat sürgősen és bőkezűen teljesíteni. „Majd a Jóisten ...“, szoktuk ilyen­Jó az Isten formán mondani. Ez a ma- gunkformalta, képzeletünk al­kotta „Jóisten“ bűneink iránt elnéző, bajainkban kész segít­ség, afféle mennyei biztosító- intézet, akire — amire — mindig lehet számítani, ha a kötél szakad. S észre sem vesszük, hogy ezzel a gondol­kodásunkkal mennyire eltávo­lodunk a Biblia szent és igaz Istenétől. * Pedig a Biblia tanúsága sze­rint Isten csakugyan iá — csak persze egészen másféle értelemben. Amikor a gazdag -ifjú Jézust jónak nevezi: „Jó Mester...“, Jézus ezt a meg­szólítást azzal utasítja vissza, hogy valójában „senki sem jó, csak egy, az Isten“. És ezzel azt akarja'mondani: Isten ma­ga a jóság. Isten, akit Jézus Urunk szerető mennyei Atyánknak ismertetett meg velünk, önmagában jó, mint ahogy a nap önmagában fény. A nap tüze egyszer - ki­aludhat — Isten jósága min­dig újra megújuló és kifogy­hatatlan. Meig-megújul min­den reggel — énekli róla a zsoLtáiríró. Az egyházi sajtó szolgálata AZ EGYHÁZI SAJTÓ szol­gálata valóban szolgálat. Az a munka, amit az Evangélikus Sajtóosztály egyházunkban végez, nem önmagáért van. Éppen az által, hogy az egy­házban végzi ezt a munkát, lesz szolgálattá, mert nem légüres térben folyik, hanem azok felé, akik az egyház­ban élnek. Ezt igyekszik szem előtt tartani mindenki, aki egyházi sajtónkban dol­gozik. Ha olvasóink résit vennének egy-egy szerkesztő bizottsági ülésen, láthatnák, hogy milyen komolyan veszik a szerkesztő bizottság tagjai az egyház népének való szol-; gálatot. Tudják, hogy az or­szág legnagyobb szószékén szolgálnak igehirdetéssel, a mai élet problémáinak tár­gyalásaival, útmutatással és minden más írással is az egy­ház népének. Szinte szavan­ként végigtárgyainak min­den cikket, hogy az olvasók elé mindenből a legjobb 'ke­rüljön. A lapok munkatársi gárdáját igyekeznek minél jobban kiszélesíteni, hogy mind többeket vonjanak be ebbe ^ szolgálatba. A tar­talom mellett a külsőre is gondot fordítanak és igyekez­nek szép kiállítású újságot adni az- olvasók kezébe. EGYÉB KIADVÁNYAINK megtervezésénél, kiállításánál is igyekszünk a szolgálatot jól betölteni. Egy-egy év ki­adói tervénél igyekszünk az igényeket és a szükségletet tekintetbe venni és azt kiélés gíteni. Az Evangélikus Nap­tár, äz Útmutató és az Éne­keskönyv immár hagyomá­nyossá vált évenként ismét­lődő kiadása nagy népszerű­ségnek örvendenek híveink körében. E kiadványok és a többi kiadványok is évről év­re szebb, művészibb kiállí­tásban kerülnek olvasóink kezébe. Sajtószolgálatunk admi­nisztrációs dolgozói is igye­keznek jól elvégezni munká­jukat. Az iratterjesztés igyek­szik a megrendeléseket azon­nal postázni, a könyvelés pe­dig jól vezetni az előfizetők folyószámláit. — Persze, hi­bák előfordulnak, de minden erővel azon vagyunk, hogy azok kiküszöbölésével még inkább szolgálattá váljon egyházunk sajtója. A SAJTÓOSZTÁLY egyhá­zunk egyetlen ún. termelő in­tézménye. Mint ilyen, a ki­adványokból eredő bevételét is közvetve, vagy közvetlenül az egyház szolgálatába állít­ja. Közvetve úgy, hogy a be­vétel egy részét újabb kiad­ványokba és saját maga fenn­tartásába fekteti, vagy egyéb központi szerveket segít. így például rendszeresen támo­gatja a Teológiai Akadémiát és a Lelkésznevelő Intézetet, vagy a Központi Alapot. Köz­vetlenül pedig úgy, hogy ki­adványaiból igen sok ingyen-, vagy ajándékpéldányt juttat el egyházunk híveihez. Az el­múlt évben pl. közel 60 ezer forintot fordított a Sajtóosz­tály arra, hogy gyülekezettől, templomtól távollakó szór­ványhíveink is olvashassák az Evangélikus Életet és a Szlo­vákiában, Romániában, vala­mint a világ más részén élő magyar nyelvű evangélikus testvérek is kézhez kapják lapjainkat. Sok hálás köszönő levelet kap a Sajtóosztály messzi idegenből, meg kis ta­nyasi házakból ezért a szolgá­latért. — Gyülekezeti iratter- jesztésekj! 10 százalék enged­ményt kapnak kiadványaink árából. Ez az elmúlt évben 116 900 forintot tett ki. Eny- nyi összeget tudtak gyüleke­zeti iratterjesztéseink befek­tetni konfirmációi ajándékba, vagy más egyébbe. Az elmúlt évben hazánkban járt kül­földi lelkészvendégeink mind­egyike ajándékcsomagot ka­pott, hogy elvigyék haza a magyar evangélikus egyház sajtótermékeit. Ezeknek érté­ke az elmúlt évben 12 000 fo­rint volt. Ezen kívül többek­nek ajándékba adtuk egyik­másik kiadványunkat majd­nem 6000 forint értékben. Summa-summárum: az el­múlt évben a Sajtóosztály ilyen címeken 192 800 forintot adományozott bevételeiből. TUDJUK, ez csak úgy volt lehetséges, hogy híveink ott álltak a Sajtóosztály mögött szeretetükkel, olvasni akará­sukkal, áldozatkészségükkel és azzal a meggyőződéssel, hogy az egyházi sajtó való­ban jó szolgálatot tud végez­ni írásaival, szellemével, anyagi támogatásaival egy­aránt. Istent, egymást és népünket szolgáló egyház akarunk len­ni. Az ilyen szolgáló egyház­nak csak szolgáló sajtója le­het. Legyünk együtt rajta, hogy ilyen is legyen mindig. J. G. EZ AZT IS JELENTI, hogy Isten nem azért jó, mert va­laki vagy valami jóságra in­dítja, hanem mert 0 ilyen. Mi nem adunk és nem. is ad­hatunk okpt arra, hogy O jó legyen hozzánk. Mert Ö Jó, azért hozzánk fordulása csupa jóság. Nincsen oka, előzménye és feltétele Isten jóságának. Ahogyan napját is felhozza „jókra és gonoszokra és esőt ád igazaknak ég hamisaknak egyaránt“. Ebből az isteni jó­ságból élünk, ez 'éltet bennün­ket, minden lélekzetvótellel ezt szívjuk be. Orcája felénk van fordítva, szíve nyitva van előttünk. Ha nem így lenne, elenyésznénk, mint a pára. Mert Isten jósága önmagá­ból való ugyan, de nem önma­gáért való. Érettünk jó, ne­künk jó. Nekünk akar jót és mindent javunkra fordít. Ak­kor is, ha mi elrontjuk az életünket, ha szándékosan, vagy akaratlan rosszat forra­lunk, Isten végtelen atyai .jó­ságával jóra fordíthatja. Így vallja ezt József testvérei előtt: Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gon­dolta fordítani. ISTEN JÓ SZÁNDÉKA sokszor el van rejtve elölünk. Érthetetlen, megfoghatatlan, amint a nyűgös és akaratos gyermek sem érti sokszor szülője jó szándékát. Isten mindig jót akar, mert ö fel­tétlenül és tökéletesen jó. Mi­vel bölcs is, nem úgy jó sok­szor, ahogyan mi szeretnénk. Jóságát sokszor keménység­nek védjük; panaszkodunk, ha valamit megtagad tőlünk. Pe­dig csak Ö tudja, mi válik igazán javunkra. E mondat azonban már a hit vallomása. A birodalomé, amely engedel­mes szeretettel simul az Atya kezébe: szereti ' Istent, mert tudja, hogy Isten szereti az embert. Isten jó, ez azt jelenti: sze­reti az embert. Nem ok nélkül szoktuk az evangélium, áz örömhír, sót az egész Szem- írás üzenetét János 3,16-ban összefoglalni: Isten szereti a világot, az embert,- annyira, hogy a legdrágábbat, fiát is odaadja érette. S Ebben az is benne van, hogy Isten irán­tunk való szeretetónek, jósá­gának leghatalmasabb muta­tója, megjelentetője: Jézus Krisztus. Ha e mondat után: Jó az Isten, valami okból kér­dőjel, kínzó kétely támad szí­vünkben, azt semmi el nem oszlathatja, fel nem ollihat.jn, csak Jézus Krisztus. Reá te­kintve, Öt hallgatva válik megdönthetetlen 1 bizonyosság­gá bennünk a vallomás: bi­zonyéra jó az Isten! Jézus Krisztusban vette szívére sor­sunkat, vette’ fel ügyünket s tette azt magáévá. Magára vette és elhiordozta mindazt, ami 'benne nehéz vol-í: a bűnt, a halált, a szenvedést, hogy nekünk ajándékozza mindazt, ami az övé és tőié való: az életet, az igazságot és az örö­met. Jézus Krisztusban ismer­jük meg, hogy Isten nem „ál­talában* jó, valami elmosó­dott és langymeleg jótékony­sággal,- hanem nagyon egyér­telműen és világosan jó: üd­vösségünket és békességünket akarja és .ezen céltudatosait munkálkodik. Isten jóságának terve, útja és módja van. Roppant terve van az ember­rel és a világmindenséggel s ez a terve jóságának megvaló­sítása, szeleteiének győzelem­re juttatása, mindannyiunk megmentése és boldogítása. Isten győztes kegyelme — így is lehetne ezt a tervet és an­nak valóra válását mondani. ISTEN JÓSÁGA: IRGALOM. Ez pedig azt jelenti, hogy ke­gyelmének nagy bankóját haj­landó aprópénzre is felváltani. Nemcsak életünk letörleszthe- tetlen nagy adósságát fizette ki, amikor "Jézus Krisztusért megbocsátott, hanem kisegít apró „pénzzavarainkból“ is. Segít, kézzelfoghatóan, hétköz­napi ügyes-bajos dolgainkban is. irgalma nem csupán szánó részvét, atyai szívének megin­dulása, hanem cselekvő moz­dulat, Amikor Jézus szive megesett a sokaságon, „mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, szétszórtak és elgyötörtek“, akkor ebből a könyörületből kenyér lett és l^il, bőséges lakoma és gazdag halfogás, édes bor Kána kor­sóiban, betegek gyógyulása, vakok szemének megnyílása» leprások megtisztulása, holtak feltámadása, — megelégedés, békesség és öröm. Mert a jó Isten segít. Azért sqgít,' mert jó és egyúttal hatalmas is. Tud is, akar is segíteni. ISTEN JÓSÁGA napfény­ként bearanyoz emberi élete­ket. Visszasugárzik-e belőle valami? Hiszen az átszeli tó­csa, szemétre hajított üveg­cserép is tükröz valamit a nap fényességéből. Fakaszt-e hálát szolgáló szeretetet —■ emberi jóságot? Jó az Isten, jót ád, vallja népünk közmon­dása is. Vajon Isten jósága egy kevéssé jobbá tesz-e ben­nünket, egymás szerelésére, a szolgálat cselekedeteire. Al­bert Schweitzer jut az eszem­be, akinek élete egyetlen elné- míthatatlan zengő visszhang a jó Isten megismert' irgalmas­ságára, az irgalmasság hatal­mas cselekedeteivel. És egy öreg asszony, akit teológus koromban a soproni szegény­házban hetenként meglátogat­tam. Vak volt egészen és ma­gával tehetetlen, de kialvó élete egyetlen hálás kiáradás a jó Isten megismert irgalmas­ságáért. A százharmadik zsol­tárt kellett mindig felolvas­nom neki, így kezdődik: „Áld­jad én lelkem az Urat... és el ne feledkezzél semmi jóté­teményéről ...” G. FINNORSZÁG Nyikoláj metropolis részt vett a finn ortodox egyház autonómiájának negyvenéves évfordulója alkalmából rende­zett ünnepségeken Helsinki­ben. Meglátogatta Kekkonen finn köztársasági elnököt is, aki a finn Oroszlán-rend nagy­keresztjével tüntette ki a met- ropolitát, 1 AZ ÉGŐÁLDOZAT ALBRECHT GOES ELBESZÉLÉSE, FORDÍTOTTA: GROÓ GYULA IX. ■ A góliát nagy szemeket meresztett, szinte látva maradt a szája az elképedéstől, hogy akadt valaki, aki őt 'megleckézteti. De aztán újra elkezdte: „Lári-fári, mit locsogsz Beck, hát nem szép tőlem, hogy ezekkel szóba- allok s megmondom nekik, hogy mikor ke­rülnek a kéménybe? Mit gondolsz Beck, a, Sára ott a nagy hasával még külön is hálás lesz nekem, ha megtudja, hogy nem kell ve­sződnie a pelenkákkal, az édes kicsi becsi­nált pelenkákkal...” „U ntertsurmführer!” kiáltotta a cingár most már parancsoló hangon s karonfogta feljebbvalóját. „El a kezekkel!”, bömbölte a részeg, de azért megindult ingadozó léptekkel a kijárat felé. A cingár még visszaszólt nekem az aj­tóból: „Maga pedig hallgasson!” Bólintottam. Miért is ne hallgatnék, hiszen a kövek fog­nak beszélni. Szó nélkül végeztem a dolgomat, a töb­biek sem szóltak egy szót sem. Levagdostam a hetijegyeket és kiadtam az árul. Ma sem tudom mi jött rám, de tény, hogy sokkal többet adtam ki, mint amennyi a jegyekre járt volna. Csak arra emlékezem, hogy ami­kor a vegefelé rájöttem, hogy ezt a vesztesé­get soha sem tudom többé behozni, hihetet­lenül megkönnyebbültem és boldog lettem. A szörnyű szavak még ott lebegtek a levegőd ben, mégis mikor az utolsó vevő után be­zártam az ajtót, úgy éreztem, hogy egyszerre minden teher lehullott a váltamról. Egy óra telt el így. Szobámban ültem s varrogattam^ amikor kopogtak az ablakon. Népi vagyok bátor ember, kedves Doktor Úr, s meg kell vallanom, hogy megijedtem. Mintha egyszerre minden teher ismét reám szakadt volna. Az ajtóhoz léptem és kinyi­tottam. Zalewskyné, a zenész felesége állt előttem, „Engedjen be egy pillanatra.’’ Amíg az ajtót feltártam, visszalépett a folyosóra, s azután betolt maga előtt valamit az ajtón. A félhomályban csak most láttam: egy gyer­mekkocsi volt. Bevezettem a szobába — ebbe a szobába, ahol most írok. S ott, ahol a múlt­kor Ün ült a karosszékben, ott állt a. gyer­mekkocsi azon az estén. Számomra ott van még most is... „Foglaljon helyet Zalewskyné” — mond­tam. 0 leült, nehézkesen, mint az áldott álla­potban levő anyak szoktak. Azután megszó­lalt: „Ez — az előbb igazat mondott”. ^Az a részeg?” — kérdeztem. De amíg ezt mondtam, éreztem, hogy hangomban nem őszinte a kételkedés. Oly gonosz és förtelmes lett körülöttünk a világ, hogy semmi ször­nyűség nem volt elképzelhetetlen. „Igen, az” — mondotta az asszony.. „A rabbi mondta egyszer, hogy Isten azért te­remtette a bort, hogy megoldja' vele a balga nyelvét az igazság szólására azoknak, akik­nek meg kell tudniuk az igazságot.’’ Csend. Magam elé nézek s Újra megszólal az asszony: „Elhoztam magának a gyerek­kocsit, Maga mindig olyan jó volt hozzám. Arra gondoltam: maga talán még használ­hatja, egyszer, később, talán”. Csend. S az­tán újra: „Most már mennem kell. Mégegy- szer köszönök mindent. — Hová állítsuk a kocsit?” „Hagyja csak”, mondom én, Más nem jött a számra, csak ez az ügyefogyott „hagyja csak”. v . A kapuban mégegyszer visszafordult Za­lewskyné. Közben egészen besötétedett. El­mosódottan láttam csak az alakját s arra gondoltam: mintha az Ehrenreich rabbi lá­nya lenne, vagy talán inkább valaki a pró­féták nemzetségéből. Őszi csillagfényes ég borult reánk azon az éjszakán. S akkor még- egyszer megszólalt, egészen halkan s ez volt az utolsó mondat, amit tőle hallottam­„És monda Isten Ábrahámnak: tekints fel az égre és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod. Így lészen ...” A többit nem értettem. Szavát és öt magát is elnyelte az éjszaka. Visszatértem a szo­bába s rámeredtem a gyermekkocsira. Az­után elővettem az élelmiszer jegyeket s egy darabig azokat ragasztgattam. A kocsi ott állt előttem. Nem volt. üres, egy takaró^ volt benne s egy kis párna, s valami gyerek­holmi. Amikor már egy anya. aki gyermeket vár, másnak adja a gyermekkocsiját, mert fölötte és a meg sem született gyermek fö­lött kimondották a halálos ítéletet pk nélkül, ha ilyesmi megeshet a világban, akkor en­nek nem lehet jó vége, Ezt nem lehet többé helyrehozni, És akkor nem marad más hát­ra, minthogy mindent megemésszen és meg­tisztítson — a tűz. Hogy mi történt még azután azon az estén, arra már nem igen tudok visszaemlékezni, Abban az időben olyan fáradt volt az em­ber, hogy könnyen megeshetett: a kimerült­ségtől az asztal mellett ülve elaludtam. A szi­rénákat talán hallottam még, de alighanem valami egészen másnak véltem a hangjulcat. Hogy miért maradtam a helyemen, ma' sem tudom. Azután minden úgy történt, ahogy történnie kellett, amint ezt ön is jól tudja. Hajnalodik. A leveled már nem olvasom át. Köszönöm Önnek, hogy végighallgatott­Üdvözlettel Walkerné” * Nem, igazán nem tudom, hogy mi történt azután. Az egészről mindeddig nem tudtam semmit. Igazán nem tudom, vajon ez az asszony, amikor a légitámadás bekövetkezett (az a támadás, amiről az újra felépített Városi Könyvtár falán lepő tábla is megemlékezik), úgy látta-e jónak, hogy a házat s benne min­dent, saját magát is átadja a tűznek, vajon csakugyan úgy vélte, hogy valakinek önként be kell mennie a tüzes kemencébe égöfildo- zaiul — vagy egyszerűen csak túlságosan fá­radt volt ahhoz, hogy visszatérjen egy olyan világba, ahol az anyak odaadják a gyermek­kocsijukat —■, ezt mind nem tudhatom, s ta­lán nem is fogom megtudni a valóságot soha. Megkérdezni senkit sem fogok: ilyen dol­gokról nem kérdezősködik az ember. Ez a lé­vé/. és a mondanivalója önmagában is elég. Ilyen a. világ. És ilyen a hatalom álarc nél­kül. S ily sorsra jutottak azok, akiket a hit­leri hatalom fogai megörültek. S ennyi, amit. egy ember megtehetett, ilyen kevés es ilyen csodálatos: átadhatott egy darab papírt s rajta egy üzenetet. Megvendégelhetett két gyermeket egy darab kaláccsal. Átvehetett egy gyermekkocsit, végül is — igen, megte­hette ezt is. Bizalmat önthetett hajszolt szí­vekbe, békességet áraszthatott. — ha csak egy órára, egy par percre is. S áraszthat-e e világnak minden szépsége annyi fényt, mint ami kiáradt e „zsi.dáhentesné” szívéből, aki naphosszat húst mért pultja mögött s ve­vőinek sokszor nem adhatott egyebet, mint inas csontokat. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom