Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-03-08 / 10. szám
BACH J. S. ÜNNEPI MISÉJE (h-moll) Hogyan lett az orgona templomi hangszerré? Sokak előtt érthetetlen, hogy Bach, az orthodox lutheránus, miséket komponált. Pedig egyszerű a magyarázata. Tudvalévő, hogy Luther a misét, úiint a délelőtti liturgia formáját, nem törölte el, csupán megtisztította azt áldozati jellegétől. Ö maga liturgikai tanulmányaiban mindig a „mise“ (Messe, missa) elnevezést használta, s a mise rendjében (Ordinarium missae) megtartotta annak ún. állandó szövegű részeit (Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus és Benedictus, Agnus Dei). Ezeket a miserészeket akkoriban mindig az énekkar (kórus) énekelte, csak az ún. változó szövegű részeket (pl. főének, offertóriüm- ének, úrvacsorái ének) énekeltette a gyülekezettel, így magyarázható az az érdékes zenetörténeti tény, hogy a reformáció kora óta egészen Bach- ig az evangélikus zeneköltők egész sora komponált miséket,, még pedig gyakorlati célból, az evangélikus liturgia számára. Bach a h-moll ünnepi misén kívül még négy rövidebb misét is komponált, melyeket többször elő is adatott működése helyén, a tincsei Szent Talmás templomban, délelőtti istentiszteleteken. A mise szövege a maga egészében egy felülmúlhatatlan szépségű fenséges költemény, itt-ott a bibliából vett idézetekkel, s a vallásos érzések legmélyebb és legmagasabb régióit egy csodálatos csokorba foglalja össze. A h-moll mise Bach egész életművének legmonumentálisabb alkotása, s nemcsak evangélikus egyházunknak, de az egész világ egyetemes keresztyénségének legnagyobb ökutnénikus egyházzenei kincse. E muzsika minden üteme, mondhatni: minden hangja, méltó párja és tolmácsolója a szöveg költői tartalmának. Mint, ahogy az evangéliumok megírásánál az evangélisták kezét a Szentlélek vezette, úgy a h-moll mise megkohmponálásánál is Bach tpllát csak a Szentlélek vezethette. Mert Bach-nak, az „ötödik evangélistának“ (Soeder- blom szerint) vallásos érzése | és zenei fantáziája e műben | oly csodálatosan harmonikus egységbe olvadt ősze, amilyennek nincs párja az egész kultúrtörténelemben. Mintha nem is emberi alkotás volna, hanem metafizikai csoda. A h-moll mise elhangzása valóságos istentisztelet a zene nyelvén. A h-moll imise papíron, a maga megszámlálhatatlan hangjegyeivel és betűivel, néma, holt anyag. Életr elkelté séhez a partitúra a következő A h-moll mise szöveg< KYRIE I. sz. (Kar): Urunk, irgalmazz nékünk! 2. sz. (Szoprán és mezzoszoprán duett): Krisztus, kegyelmezz nékünk! 3. sz. (Kar): Urunk, irgalmazz nékünk! GLÓRIA 4. sz. (KarV Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jó akaratú embereknek. 5. sz. (Szoprán-ária): Dicsérünk Téged, áldunk Téged, imádnak Téged, dicsőítünk Téged. 6. sz. (Kair) Hálát adunk Néked a Te nagy dicsőségedért. 7. sz. (Szoprán-tenor duett): Úristen, mennyei Király, mindenható Atya, az Urnák egyszülött Fia, Jézus Krisztus, legfölségesebb Úristen, Istennek Báránya, az Atyának Fia! 8. sz. (Kar): Ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nékünk, hallgasd meg könyörgésünket. 9. sz. (Altária): Ki az Atya jobbján ülsz, irgalmazz nékünk! 10. sz. (Basszus-ária): Mert Te vagy egyedül szent, Te va”v egyedül Űr, Te vagy egyedül a legfölségesebb, Jézus Krisztus, 11. sz. (Kar): a Szentlélelk'kel az Atya-Isten dicsőségében. Amen. CREDO 12. sz. (Kar): Hiszek egy Istenben, 13. sz. (Kar): mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében. 14. sz. (Szoprán-alt duett): És az egy Űr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki a Atyától minden idők előtt született, Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől, sziiletolmácsoló testületet írja elő: vegyes-énekkar, mely váltakozva hol 4, 5, 6 vagy 8 szólama; az áriák-duettek előadásához 5 szóló-énekes, úm. szoprán, mezzoszoprán, alt, tenor, és basszus; a zenekar a Bach-féle ún. „fényes“ azaz „ünnepi" összeállítású, melyben a szokványos vonósokon, fafúvókon és orgonán kívül trombiták és üstdobok is szólnak. Zalánfy Aladár nek magyar fordítása tett, nem teremttetett, az Atyával egy lényegű, aki által minden teremttetett, aki értünk, emberekért, és a mi üdvösségünkért leszállóit a menny ékből. 15. sz. (Kar): És testet öltött a Szentlélek által Szűz Máriából, és emberré lett. 16. sz. (Kar): Kj megfeszíttetett érettünk Pontius Pilátus alatt, kínzatott és elíemettetett. 17. sz. (Kar): És feltámadott harmadnapon az írás szerint, és felszállott a mennyekbe, ott ül az Atya jobbján, és ismét eljövend dicsőséggel ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége. 18. sz. (Basszusária): És a Szent'léJekban, az Urban és éltetőben, aki az Atyától és Fiútól származik, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólt. És az egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházat. 19. sz. (Kar): Vallom az egy ke- resztséget a bűnök bocsánatára, és várom a holtak feltámadását és a jövendő örök életet. Ámen. SANCTUS és BENEDICTUS 20. sz. (Kar): Szent, szent a seregek Ura Istene! Telve az ég és föld az Ö dicsőségével. 21. sz. (Klar): Hozsánna a magaságban, 22. sz. (Tenor-ária): Áldott, aki jő az Urnák nevében. (Ismét a 21. sz. Kar: Hozsánna a magasságban.) AGNUS DEI 23. sz. (Alt-ária): Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nékünk! Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, 24. sz. (Kar): adj nékünk békességet. MILYEN VOLT LAZAR SÍRJA? A Szentírás szűkszavú erre nézve s ez teljesen érthető, hiszen nem ez a lényeg. Ha azonban János evangéliumának két- három szava alapján utánanézünk a régészeti kutatások eredményeinek, megközelítőleg kielégítő képet kapunk. Már az evangéliumi tudósításból kitűnik, hogy a temető nem a település közvetlen közelében volt, hanem attól aránylag távol. (A halott „tisztátalannak” számított s ez természetesen befolyásolta, hogyan tekintették a zsidók a temetkezés helyét.) Ahol s amikor csak lehetséges volt, nem elégedtek meg egyszerű elföldeléssel, hanem családi sírhelyet igyekeztek szerezni. Ennek kivitelezése koronként, népenként, s főleg családonként más-más, a történelmi, földrajzi s egyéni vagyoni helyzetnek megfelelően. Lázár esetében üregről beszél a Biblia. (A szó barlangnak is fordítható.) Palesztina— Szíriában évezredes hagyományra tekintett már ekkor vissza a barlang-temetkezés. Ez talán a legősibb forma. Kifejezésre jut benne az a gondolat, hogy az elhunyt valami módon tovább létezik s ezért lakhelyre van szüksége. Erre utalnak a sírokban talált használati tárgyak (ti. a régebbi időkben). Jézus születését megelőző évszázadoktól fogva tapasztalható a leletek alapján, hogy a csontokat ún. ossuariumokban személyenként külön-külön gyűjtötték össze, s ez már egyéni feltámadás-hitre mutat. (Azelőtt egyrakásra hányták a megszáradt csontokat.) Lázárt nyilván sziklasírban helyezték el. Korábban a természetes barlangokat használták ilyen célra, később azonban mind gyakrabban módosították egy-egy ilyen temetkezési barlang belsejét, többnyire elég sok és fáradságos munkával. A sír-üreg belső kiképzése alapján több típust különböztetünk meg. Az egyiknél keskeny lépcsősor visz le a sírüregbe, amelybe bejárati szűkületen keresztül torkollik. A szűkület nincs elzárva. A másik típusnál meredek, rövid akna vezet az aránylag kisebb üregbe, s a bejárati szűkületet kő zárja el. Ismét más a boltozatos sziklasír, amelybe vízszintes, szűk folyosó vezet s belső kiképzése gazdag. Lázár sírjánál üregről, ill. barlangról beszél János evangéliuma, de elzáró kőről is. így hát az valószínű, hogy Lázár sírjának a formája átmenet lehetett az említett első két típus között, tehát szűk nyílású sziklaüreg, kőtömbbel elzárva, lépcsős lejárattal. (Nem sokban különbözhetett ettől a Jézus sírja.) Bodrog Miklós A BIBLIA Káleb 4. Móz. 13,30. 4. Móz. 14,24. Józs. 14,7. Izrael népe hosszú pusztai vándorlása végén elérkezett Kánaán földje elé. Ahhoz a földhöz, amit Isten jelölt ki számára és ahol küldetését kellett elvégeznie. Mózes megállította népét. A tizenkét nemzetség szerint tizenkét embert választott ki es megparancsolta nekik, hogy menjenek el és kémleljék ki az előttük fekvő országot; milyen a földje, kik lakják és milyen erősségek vannak benne? Mózes teljes bizalommal nézett Istenre és tudta, hogy népe jövője egészen az ö kezében van. Az Űr elvégzi munkáját, véghezviszi tervét, beviszi népét az ígéret földjére. De Mózes tudta azt is. hogy vezéri bölcsességre és józanságra is szükség lesz, mert Isten népének küzdelem és kemény harc árán jut osztályrészül az örökség. A küldöttek úgy tettek, amint Mózes parancsolta. Küldetésüket elvégezve, visszatértek a táborba. Kezükben gyönyörű gyümölcsöket hoztak a föld terméséből, de tekintetük borús volt. így szóltak: Jó az a föld, ahova küldöttetek minket, de erős nép lakja és bevehetetlen erősségeik vannak. — Szavuk nyomán a népen hitetlenség és csüggedés vett erőt. ALAKJAI Zúgolódni kezdtek: „Hatalmasabbak ez ország lakói, semhogy szembenézhetnénk erejükkel. Erősségeik vannak, amikkel nem tudunk megvívni. Mi kevesen vagyunk és nincs fegyver a kezünkben. Maradjunk itt a pusztában, mert a harcban úgyis elveszünk. Bár maradtunk volna Egyiptomban, a jólét országában!” Ekkor lépett elő Káleb, a tizenkét küldött egyike. Edomita származású volt, de teljes szivvel hitt Istenben. Végigtekintett a lázadozó népen és hitetlen társain. így kiáltott: „Legyetek teljes bátorsággal! Ne féljetek! Bemehetünk és élhetünk azon a földön, amit Isten adott nekünk. Az Vr velünk van!” — Káleb is látta a Kánaánban lakó erős embereket, azoknak erődítményeit, látta azt is, hogy hozzájuk képest Izrael csak egy kis maroknyi csapat, jól látott ő is minden nehézséget. Mégis bátran szembeszállt minden csüggedéssel és kishitűséggel. Mert Káleb Istent is látta, öt is számításba vette! Tudta, hogy a nép mögött minden emberi erősségnél nagyobb hatalom áll: maga az élő Isten! Szava, amihez Mózes és Józsué is csatlakozott, elveszett a zúgásban. Mint ahogy Isten igéje gyakran elvész a világ és a szívünk zajában. Csak kevesen hittek. A hitetlen népet Isten megbüntette: a pusztában haltak meg, saját életük féltésében. A benne hivő kis csapatnak azonban megmutatta a számukra készített új hazában isteni dicsőségét. K. L Vasárnap van. Beharangozás után beülünk a templomba. Amint a harangszó elnémul, megszólal az orgona. Kedves hangja szétárad a templomban, áhítattal tölti meg a szíveket, Isten színe elé állítja az embert. Orgona nélkül sivár a templom. Az orgonahang épp úgy hozzátartozik az evangélikus templomhoz, mint a hívogató harangszó, vagy az oltáron égő gyertya és a liturgikus színű oltárterítő. Megszoktuk, hogy szól az orgona. Oda sem figyelünk, talán, amíg szól az előjáték, azt is ' természetesnek vesszük, hogy orgona kíséri, ill. vezeti az éneklést. Azt hiszik sokan, hogy mindig is igy volt. Valójában kevesen tudják, hogy mióta is kíséri az orgona az éneket, vagy éppen hogy egyáltalán, mikor és hogyan került be a templomba az orgona? Az orgona eredete az ókor homályában vész el. A rómaiak világi célokra használták. A 9. században már a templomban is használják. Nem olyan orgonát kell elképzelnünk, amilyenek ma vannak. Ezek a hangszerek többnyire egészen kicsik voltak, kezelésük pedig igen nehézkes volt. A nagyméretű billentyűket ököllel, sőt könyökkel tudták csak lenyomni. Egyszerre tehát csak két hangot lehetett megszólaltatni Az orgonairodalom első emlékei a 14. századból maradtak fenn. Az első jelentős orgonakompozíciókat a 15—16. század hozza meg. Az e korból származó orgonairodalom igen terjedelmes és igen értékes. Nagy részük egyházi ének (gregorián korái) dallamának valamilyen feldolgozása. Ez világosan mutatja, hogy templomi orgonadarabokról van szó. Valóban, akkor már sokat orgonáltak a templomban. Persze, sok volt a nehézség is. A hangszer hangja nyers, hangolása pedig olyan volt, hogy kórussal, vagy a hívek énekével egyszerre nem szólhatott. Kevés volt az orgonakotta, így sok orgonás világi dalokat és táncdallamokat játszott, amit esetleg egy lantkottában talált. Vagy rögtönöztek. Sokszor ízléstelen virtuózkodás folyt. A visszaélések miatt sokan nem kedvelték az orgonát. Előfordult, hogy az orgónást állásából elbocsátották amiatt, mert nem odaillő darabot játszott az istentiszteleten. Persze, voltak kiváló mesterek is. A még akkor primitív, nyers hangú orgonán kristály- tiszta, áhitatos darabokat játszottak. Mikor az orgona tökéletesedett, tudtak több szólamban is játszani. A 15—16. század orgonakultúráját nagyon meg kellene becsülnünk a templomi orgonajáték szempontjából. Ezek az értékes gyűjtemények többnyire ma is kaphatóak a zeneműkereskedésekben néhány forintért, és általában technikailag sem okoznak különösebb nehézséget. Mi volt hát az orgona feladata a 15—16. században? Azt láttuk már, hogy sem a kórust, sem a gyülekezetei nem kísérhette. 1. Egyik feladata volt a hangmegadás. Ez magában jelentéktelennek látszik. Egészen egyszerű dolog 1—2 akkorddal a következő énekes darab hangnemét megadni. (Ezt a rövid bevezetést into- nationak nevezték.) De ne vessük meg ezt a műfajt, mert ha végig kísérjük fejlődését a 14. századtól kezdve, akkor látjuk, hogy az intonatio egyre tökéletesebb, művészibb formát öltött, míg aztán a barokk mesterek kompozícióiban, mint gyönyörű, kápráztató preludium vagy toccata érte el tetőfokát. 2. Az orgona másik feladata volt, elő és közjátékok játszása. Pihenéskép, nyugvópont gyanánt az istentisztelet egyes részei között orgonáitok. Ez az orgona egyik fő feladata, amely tehát már akkor is megvolt, amikor még nem kísérte a gyülekezeti éneket. Hogy mennyire megszerették az egyre tökéletesedő orgonát, azt egyrészt történeti feljegyzések bizonyítják, amelyekből megtudjuk, hogy pl. Squarcialupi firenzei orgonista (1430), vagy Frescobaldi a római Szén Péter templom orgonása ezres tömegeket vonzott a templomba csodálatos orgona.) átékával. Másrészt korabeli festmények mutatják, hogy milyen gyakran ábrázoltak a képeiken orgonát. Egyik ismert és nagyon szép festmény Van Eyck genti oltárképe (1432), amelynek főhelyét az orgona és az azon muzsikáló alak foglalja el, szintén az orgona szeretetét és megbecsülését bizonyítja. Az orgonának ez a népszerűsége csak növekedett, amikor a 17. században a gyülekezet énekének kíséretéül is alkalmazzák. Ez döntő lökést adott a liturgikus orgona játék kibontakozására. Ettől kezdve a gyülekezeti ének lett ihletője és nevelője az orgonistáknak és az orgonajátéknak. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az orgona a korálelőjáték és korálkíséret által szervesen kapcsolódott a liturgiába — hanem egyben a gyülekezeti ének megszabta az orgonajáték stílusát is. Az üres, hivalkodó virtuozkodás megszűnt, a korái elmélyült, áhitatos stílusra vezette az argon ásókat. Így alakult ki az orgonának az a szerepe, amelyet azóta is betölt az evangélikus templomban. Tapasztalatom az, hogy a látszólagos közöny és meg nem értés ellenére, sok olyan hívünk van, akinek nagy élmény az orgonazene. Ezek megérdemlik, hogy értékes templomi orgonazenét adjunk nekik. Ez a szolgálat nemcsak a fül gyönyörködte tésére lesz, — hanem meggyőződésem, hogy Istenhez is kö zelebb viszi híveinket. Gáncs Aladár EGY MARTFŰI OLVASÓNK aki valószínű feledékenység- ből nem írta alá kedves levelét, a „Hogyan hallgassuk az igehirdetést?” című cikkel kapcsolatban következőket írta: „Én szórvány helyen lakom, a templomtól 7 kilométerre és a lábaim fájnak, ezért nehéz a templombamenés és bizony már a 60 év sem kevés. Ekkor kissé gondba estem, mert én csak így tudok a bezárt ajtón belül imádkozni és a bibliából olvastam és tanultam, hogy ha imádkozol, menj be a te szobádba.” Martfűi olvasónk félreértette a cikk azon mondatát, amely szerint a templomkerülők ezt a kifogást is szokták felhozni: „Jobban is tudok imádkozni otthon, mint a templomban. így is meghallgat az Isten.” A cikkíró tehát azokról írt, akik nem szórványban, hanem templom közelében laknak: akik nem idősek vagy betegek, csak egyszerűen mentegetőzni akarnak, magukat igazolni. Nem kétséges tehát, hogy az imádság meghallgatása nem helyhez kötött, hanem hithez, bizodalomhoz, szívhez. Martfűi olvasónknak kívánjuk, hogy otthoni igeolvasása és imádkozása erősítse lelkiállapotában, mert ezzel is tagja az anyaszentegyház közösségének. De abban is bizonyosak vagyunk, ha időnkint eljut templomába, az szívéinek gyönyörűségére és a gyülekezet örömére szolgál. V. I,. Szabó Magda: MONDJÁK MEG ZSÓFIKÁNAK A legtöbb felnőtt nem ismeri a gyermeket — még a sajátját sem, és nem szereti okosan. A gyermek pedig,, ha magara marad, számtalan botlaión keresztül jut el a felnőttek világáig, nehezen, vagy alig érti meg a körülötte ható erőket, téveszmék, gátlások gyötrik s néha csak fájó megrázkódtatások árán illeszkedik össze szívében a két társadalom: a nagyoké s a kicsiké. Ezt az üzenetet küldi Szabó Magda új regénye, egy tizenegyeves kislány elárvulásának és hazatalálásának története. Zsófika a címben jelzett mondattöredék folytatását keresi, az utolsó szavakat, melyekkel őt akarta megvigasztalni, útbaigazítani édesapja, de valódi értelmüket szájába szakasztottá a halál. Így jut el a nyomozás során Zsófika ahhoz az emberhez, aki utoljára beszélt apjával, a törtlábú morcos iskolaszolgához, Pongrácz Pista bácsihoz. S aztán kibomlik előttünk a budai iskola kis- világa, három kislány szükebb köre: nemcsak egymáshoz vonzódnak, de már szüleiket, hozzátartozóikat, tanárnőiket is régi szálak kapcsolják össze. És Zsófi, a magát ügyetlennek, élhetetlennek, gyöngének tudó Zsófi az, aki ezeket a szálakat szétfejti és kiegyengeti a gyermeki őszinteség és tisztaság ártatlan erejével. S a vándorút végén — a regénybeli Apáczai Cseri tértől az Apáczai Cseri térig — nemcsak ő talál haza az apátlanság fájdalmából, de barátnője, Dóra is emberi környezetre, otthonra lel abban a közösségben, mely befogadja s szülei helyett apát, gondviselőt nyújt számára az öreg pedellusban, Pista bácsiban. Mindezt kultúrált írói eszközökkel mondja el Szabó Magda, jól, helyenkint imponáló biztonsággal szerkesztett regényében. Talán a történet első harmada lehetne szorosabbra fogoítabb, a történés igazában csak a könyv második felében ragad magával. Mondanivalója mai és modern módon az. Módszere a belső monológok állandó továbbszö- vése, szembe fordítása: olykor az eseményt úgy világítják meg ezek a több irányból felé sugárzó belső monológok, mint a repülőgépet a reflektorfények az éjszakai égen. Sok finom megfigyelés, hor- dalékosnak hitt, valójában azonban a lélek legsúlyosabb emlékanyagát őrző parányi reflexió élénkíti ezt az írói módszert. S főhőse, Zsófi l - lekábrázolásában mindvégé) hibátlanul tiszta is marad Szabó Magda szemlélete. Néhány felnőtt figurája azonban már nem ennyire sikerült. Tételesnek érezzük Zsófi anyját s ellenpárját, Szabó Márta tanárnőt. A legmelegebben megnyilvánuló alak, az öreg pedellus pedig — milyen kár! — sokszor majdnem népszínmű- hangon szólal meg. Talán az alakok sokszorosan egymáshozkötött sorsa, a na- gyonis szűk környezet — szinte egyetlen tér az iskolával, s a házakkal, ahol a szereplők laknak — mindez még jobban megkötötte az író kezét: mintha épp ezért túlságosan sűrűre szőné történetét, zavaró találkozások tájékoztatják véletlenszerűn egymásról a hősöket. Egészében azonban olyan könyvet írt Szabó Magda, amely elhatol az olvasók szívéig, továbbra is foglalkoztatja gondolataikat, problémán okoz — ez pedig rangos írói teljesítmény akkor is, ha esztétikailag a „Mondják meg Zsófikának” elmarad előző regényétől, a „Freskó”-tói. V. M.
