Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-03-08 / 10. szám

Bátrabb lépésekkel.. •

(Folytatás az 1. oldalról).

mint aki kívül van a Világszövetségen, vagy esetleg szembenáll vele, hanem úgy, mint annak tagja és így belülről teszi meg észrevételeit. A Luteránus Világszövetség képviselői pedig kijelentették, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházat tagegyháznak tekintik és iránta testvéri sze- retetet akarnak tanúsítani.

Ordass Lajos nyugdíjas püspök személyére és szolgálatára vonatkozólag a Luteránus Világszövetség és a Magyarországi Evangélikus Egyház képviselői között nem volt véleménykülönbség.

Kijelentettük, hogy egyházunk részt kíván venni a Luteránus Világszövetség munkájában és pedig első sorban a teológiai munkában, viszont a Világszövetség képviselői megígérték, hogy ehhez a munkához való segítségül évente 120, általunk megjelölt, teológiai müvet fognak küldeni Teológiai Akadémiánk számára.

A megbeszélésen szóbakerült az ösztöndíjas diákok külföldi egyetemekre való kiküldésének kérdése is. A Világszövetség kész ösztöndíjakat egyházunk rendelkezésére bocsátani fiatal lelkészeink, illetve teológiai hallgatóink továbbtanulása céljára. Természetesen ez részükről gondos körültekintést igényel, hogy valóban arra érdemes fiatal lelkészek vagy teológiai hallgatók jussanak külföldi egyetemekre.

A Luteránus Világszövetség képviselői kifejezték óhajukat, hogy részükről valaki szeretné meglátogatni egy későbbi időpontban Magyarországi Evangélikus Egyházunkat. Magunk részéről, bécsi tárgyalásaink eredményeinek realizálódása nyomán, készséggel hívunk meg 1 vagy 2 személyt a Luteránus Világszövetségtől, a folyó évben.

Szóba kerültek az anyagi kérdések is. Mi azt hangsúlyoztuk, hogy egyházunk igyekszik a maga erejéből megoldani anyagi szükségleteit és arra törekszünk, hogy önálló háztartásunk legyen. Jelenleg azonban bizonyos alkalmi segítségre volna szükségünk Diakóniánk, Teológiánk támogatására, továbbá több templomunk és lelkészlakásunk kijavítására. A Világ- szövetség képviselőivel e tekintetben is megállapodásra jutottunk.

Úgy gondoljuk, hogy jó volt a bécsi megbeszélés. A még fennálló vagy a későbbiek során adódó problémákat mindig azzal az őszinteséggel kell megbeszélnünk, ahogy azt most tettük.

Kapcsolataink

a népi demokratikus

államok egyházaival

Nagy öröm volt számunkra, hogy az elmúlt ősszel, püspöki szolgálatomba való beiktatásom alkalmával itt voltak közöttünk a szovjetunióbeli, a lengyelországi, a csehszlovákiai, a romániai, kelet-németországi testvéregyháziak képviselői. Velük a testvéri jó viszonyt továbbra is ápolnunk kell. Ezeknek az egyházaknak a mi kérdéseinkkel azonos problémákat kell megoldaniuk. A jó kapcsolatok révén jó irányban segíthetjük egymást, egyben népeinknek is segítségére lehetünk a kapcsolatok mélyítésében. A fentieken kívül továbbra is munkálkodnunk kell a kínai testvéregyházakkal való együttműködés érdekében.

Igen nagy jelentőségűnek tartjuk a Prágai Keresztyén Békekonferencia munkáját. Ezt a szolgálatot aktíven kell támogatnunk. Legközelebb a konferencia április 16—19-ig ülésezik Prágában. Az volna jó, ha a Nyugaton és Keleten élő egyházak egyformáin, nagy számmal képviseltetnék magukat

Egyházunk

és államunk viszonya

Őszintén mondhatom, hogy egyházunk és államunk viszonya most jó. Egyházunk végezheti azt a szolgálatot, amit Isten bízott rá. Az adódó problémákat mindig teljes nyíltsággal beszéljük meg és ez hasznos mind az állam, mind az egyház számára._ Államunk a legutóbbi időben újabb nagy segítséget nyújtott több templomunk kijavítására. Nevezetesen a Beák téri templom kijavítására 700.000, a békéscsabai templomra 150 000, a Budapest-fasori templomra 50 000, a lovászpa- tonai templomra pedig 40 OOO Ft segélyt folyósít. Ez az osz- szeg majdnem 1 000 000 forint. Erről a helyről is hálás köszönetét mondunk államunknak ezért a jelentős segítségért. Ha módunk lesz rá a jövő esztendőben a falusi templomok felé fordítjuk tekintetünket a segítés vonalán,

Egyházunk személyi kérdései

Három irányban szeretnék szólni egyházunk személyi kérdéseiről. Az egyik az, hogy kb. 50 lelkész szeretné elcserélni helyét, több szórványlelkészünk elfáradt már a nehéz szórványutakon a gyaloglásban, a kerékpározásban és a motorozásban. Vannak olyanok, akik családi vonatkozások miatt szeretnének városba vagy város közelébe kerülni: elsősorban gyermekeik taníttatása miatt. Mindent meg kell tennünk, hogy a szórványlelkészeket hosszabb szolgálat után szolgálatilag viszonylag könnyebb helyre vigyük és helyüket fiatalok váltsák fel. A fiatal lelkészek pedig ne akarjanak azonnal városba kerülni, hanem előbb ők is szolgáljanak egy ideig a szórványokban. A szórványgyülekezetek nagyon becsüljék meg lelkészeiket.

Néhány lelkészünk 1956-ban az őszi 1 el készk anf er en c i ákom, majd az azt követő időben oly magatartást tanúsított, amelyet nem egyszerűen politikai, hanem keresztyén szempontból kell kifogásolnunk. Többen leterhelték magukat és bizony eldobták a súlykot. Ha mi ezekkel a lelkésztestvérekkel úgy bántunk volna, ahogyan ők más lelkésztestvérükkel szemben viselkedtek (lemondásukat és más egyebeket követelve), akkor nekünk velük szemben igen komolyan el kellett volna járnunk. Ennek következtében nem egy budapesti lelkésznek és vidéki lelkésznek kellett volna helyét elcserélnie. De mindezt eddig nem tettük, hanem türelmes és elhiordozó szeretetet tanúsítottunk irántuk, azt a szeretetet, amit ők nem min- djg tanúsítottak. De, ha ezek a lelkésztestvérek azt hiszik, hogy őik azért maradhattak a helyükön, mert lényegében velük egyetértünk, akkor világosan meg kell mondanom, hogy itt nem egyetértésről, hanem türelmes szeretetről van szó. Abban a reménységben vagyunk még mindig, hogy többen közülük Isten színe előtt revideálják álláspontjukat. Azért álljanak ki és mondják meg őszintén, hogyan gondolkoznak most egyházunk jelenlegi útjáról és hogyan látják eddigi magatartásukat. A hallgatást és pásszív magatartást kénytelenek vagyunk negatív előjelű magatartásnak minősíteni. Aki önmagán nem tud vagy nem akar segíteni, azon mi sem tudunk segíteni. És ezt most nem politikai, hanem teológiai alapállásból mondom. Eddig nem ért hátrány senkit az elmúlt évben tanúsított helytelen magatartásáért, de a szeretettel a lelkészeknek sem szabad visszaélni. Mi a kérdést elsősorban nem személyi, hanem szolgálati szempontból nézzük. És, ha valaki nem tudja betölteni úgy a szolgálatát ázom a helyen, ahol most van, ahogy ma minden józan és az ige alapján álló lelkésznek a mi időnkben be kell töltenie, kénytelenek vagyunk arra kérni az ilyen lelkész-testvéreket, hogv próbáljanak olyan kisebb szolgálati helyet betölteni, ahol egyházunk egész szolgálatára nézve nem hibázhatnak jelentősebben.

A másik oldalon — és ez a harmadik, amit a személyi kérdésben mondani akarck — azok akik velünk együtt tudnak gondolkodni egyházunk mai útjára és szolgálatára nézve, vigyázzanak jarra, hogy meg ne kísértse őket valami karrierizmus, vagy a maguk személyének túlzott értékelése. Egyházunkban ma azoknak a lelkészeknek kell súlyt adni, akik élő hittel tudják járni egyházunk mai útját, közben képezik magukat minden irányban, sokat tanulnak

Beiktatták Várady Lajost, a budai egyházmegye esperesét

A budai egyházmegye gyülekezetei a lemondott Danhauser László helyébe egyhangúlag Várady Lajos budavári lelkészt választották esperessé. Az új esperes ünnepélyes beiktatása február

27-én volt a budavári gyülekezet imatermében egyház- megyei közgyűlés keretében. A gyülekezeti termet zsúfolásig megtöltötték az egyház- megyei közgyűlés hivatalos tagjai, az egyházmegye lelkészei, valamint a vári és a többi budai gyülekezetek tagjai.

Az újonnan megválasztott esperes beiktatása jeléül átvette az egyházmegyei felügyelőtől az egyházmegye pecsétjét, majd megtartotta székfoglaló beszédét. Beszédéből az alábbiakban részleteket közlünk:

Székfoglaló beszédemben először Isten igéje szólaljon meg, 1. Kor. 15, 58: Buzgól- kodjatok mindentkor az Űr dolgában, mint akik tudjátok, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Űrban. — Az esperes szolgálata sokoldalú és szétágazó. Ügy látom, hogy ma különösképpen komoly hangsúly esiik ebben a működésben az esperes igehirdetésére. — Az az egyház, amely csak beszél, szónoklatot tart, de nincs birtokában az élő Ige, menthetetlenül bezárja knagát a hallgatag falak közé és nem veszi észre, hogy körülötte emberek sokasága mennyire vívódik feszültségekkel, válságdklkal, ellentétekkel és ellenségeskedések között és nem láthatja, hogy ma is, világszerte, hányán várnak útbaigazítást, vigasztalást, világosságot, sőt erőt az egyháztól.

Igehirdetésünknek forradalmi változáson kell keresztül mennie. El kell kerülnünk állandó kísértéseket, így azt, hogy az igehirdető magát prédikálja, azt, hogy a gyülekezetét a maga képére és hasonlatosságára nevelje, azt, hogy egyoldalúan szellemi-lelki, teológiai beállítottságában megkisoesedjék, hogy gyülekezete szószékére csak hasonló gondolkodásúakat hívjon

meg, azt, hogy készületlenül lebecsülje gyülekezetét, azt, hogy úgy hirdesse az életnek beszédét, hogy annak vajmi kevés köze legyen az élethez. Azt, hogy szószéki szolgálatát teljesen függetlenítse a váés őrömmel szolgálnak és akik magatartásukban és esrvéni életükben is tanúsítják, hogy helyes az az út, amelyen járunk;

Nincs szükségünk klikkekre, még baráti kört sem aloarunlk túl szorosan magunk körüL Ki kell építenünk mégis egyre tudatosabban egy olyan gárdát, amely belesegít abba a sok

rostól, az országtól, amelyben él. Azt, hogy ne vegye tudomásul, mi történik a világban, jó vagy gonosz. És főképpen azt, hogy Jézus Krisztus váltság haláláról úgy prédikáljon, mintha a kereszt alatt 'megállóit volna az isteni történet.

Az igehirdetés kérdése tehát az igehirdetők kérdése. Az igohirdetőknek Kell forradalmi változáson keresztül- menníűk. Jézus ezt a változást szüntelen folyamatban levő megtérésnek nevezte, s ebben az is benne van, hogy a megtérteknek is szüntelen meg kell térniük.

Meg kell térni a bűnből. A bűn hitetlenség a feltámadott Jézus Krisztussal szemben, aki pedig él és uralkodik. Uralma azt jelenti, hogy nem mi uralkodunk. Isten élő egyháza soha nem uralkodott — azt csatk látszat-egyház tehette —, hanem szolgált. Isten uráima azt is jelenti, hogy ő adja az egyház szolgálatának kereteit, nehézségeit, bonyodalmát és ha néki úgy tetszik, elrejti a magvetés eredményét. Isten minket ebbe az országba helyezett, ahol szocialista Népköztársaság van, ahol materialista világnézet van, ahol tszJkérdés van, ahol az egyház tanításával vagy szokásaival kapcsolatban cikkek jelennek meg, de ahol vannaik templomok, újonnan épült templomok is, ahol ctz állam anyagi áldozatot hoz az egyházért. Ahol tízezrek és tízezrek járnak templomiba. Ahöl egyházi újságot írnak és olvasnak. Ahol teológiai professzorok hittudömányt tanítanak, szóval, ahol van lehetőség arra, hogy buzgólkod- junk az Urnák dolgában mindenkor.

Meg kell térni a mártír- komplexumból is. Egy német teológus mondotta: „Krisztus keresztje sohasem magunk által keresett, könnyelműség által okozott knártírium, hanem olyan szenvedés, amelyhez Isten a keresztyén embert választása és akarata nélkül köti". Ahol könnyelműség van, ott nincs mártí- rium, csak annak hamis fénye. Egy beképzelt mártír a szószéken — tragédia, legfőképpen az igehirdetés számára. Ez ellen azonban van egy nagyszerű orvosság — a hálaadás. A hit hálaadása. A szolgálat öröme.

Meg kell térni a béke hírmunkába, amelyet végeznünk kell. Kérem a fiatalokat és az idősebbeket is: gondolkozzatok velünk, szolgáljatok velünk, imádkozzatök velünk. Ha egyesek kifogásolják, hogy egyik, vagy másik lelkésznek talán nagyobb súlya van az egyházban, mint az őt megilleti, akik ezt kifogásolják, I mutassák meg ők 'maguk, a |

detésének kérdésében fa. Egész sor igehelyet idézhetnék, amelyek mind azt bizonyítják, hogy a háború és tudatos pusztítás ellen először, hangsúlyozom: először az egyháznak kell fel&melnie Isten szavát. — Meggyőződésem, hogy jobb ma prédikálni és ébreszteni a békességért, mint új világháború új romjai 'között, vakon botorkálva sírni és jajgatni, hogy megint elmulasztottuk felelösséghor- dozásunk és bizonyságtevésünk alkalmait, amelyek Istentől vannak. ,

A székfoglaló beszéd után a budavári gyülekezet gyermekkara énekkel köszöntötte az új esperest, majd áz üdvözlések következtek. Elsőnek D. dr. Vető Lajos püspök köszöntő levelét olvaslak fel, majd dr. Szelényi Gusztáv felügyelő, a budavári gyülekezet nevében, dr. Joó Sándor, pasaréti református lelkész, a Délbudai református egyházmegye nevében, Szabó László a baptista egyház és Hecker Adám a methodista egyház nevében köszöntötte az esperest. Sokan köszöntötték az egyházmegyét és az esperest táviratban és levélben, így többek között Gyöngyösi Vilmos Frankfurt am Maimból és a gummemfoaehi gyülekezet

Lapunk író- és olvasótábora nevében mi Is Isten áldását kérjük az új esperesre, lapunk belső munkatársára.

JL 6,

Hírek

Kétnapos egyházi bftekw ferencia színhely« volt Prága ez év január 22—23-án. A W- nohrady városrész cseh testvér templomában ment végbe a gyűlés, dr. Chabada evangélikus egyetemes püspök etaöfc- letéveá. „Hirosima az egy báz vétke és szózata' címmel. Az előad ónokat Zalait András evangélikus egyetemes felfigyelő, dr. Vogel HL bei Out professzor, de. j, L Hromád- ka prágai professzor, de. Schmauch a friefwaldl teológiai kar dékánja és dr. Bariba debreceni református püspök tartották.

kifogásolók, hogyan és mint kell helyesebben járni az egyház útját.

A mi Istenünk segítsen meg bennünket abban, hogy egyházunk minden, kérdésiben az Ö akarata szerint tudjon dönteni és ennek nyomán hittel tudjuk járni egyházunk mai útját

B. L.

llllllllllllllllllllllll!l!llllllllllllll!lllllllllll!l!lllllllllllllllllllllll!linilllllll!llinilllll!lllllllllllll!IUIIlüllllllUIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII!IIIIIIIIIIIIIN

AZ ÉGŐÁLDOZAT

ALBRECHT GOES ELBESZÉLÉSE, FORDÍTOTTA: GROÓ GYULA

IV.

Láz dobolt riadót a halántékomon. Korán elbúcsúztam és siettem haza. Lassan teltek az éjszaka órái s mire megvirradt, tudtam: különös lesz ez a mai nap, szokatlan s emlékezetes. A láz erőm egy részét felőrölte; ilyenkor nem mi választunk abból, amit elénk vet a sors s mégis az ilyen napok nem szegényebbek s az így telt idő nem elveszett. A ház, ahol lakunk, eddig folyosók s ajtók útvesztője volt csupán és süket feliratok zagyvaléke („Kéretik a lábakat letörölni”, „Tessék a kaput becsukni”, „Ne szemeteljünk a lépcsőházban”), a ház most egyszerre a sors hajléka lesz s minden küszöbön vár valaki ránk, barát, ellenség, kedves vagy idegen. Egyszerre közöm lesz hozzájuk s együtt élek velük, társuk leszek s barátjuk; leheletük arcomba csap s a szívverésükre felel a szívverésem. A fal, mi köztünk felmered, nem választhat el többé s mi máskor bántó zaj csupán: villanykapcsoló kattanása, sóhaj, kiáltás, párbeszéd, a száj s a szív hangjának hordozója — mindaz ami áthangzik az ifjú zenészházaspár szobáiból, akik velem együtt a harmadik emeletet lakják —, mindez most hirtelen oly másként hat reám. Az első emeleti gépírónő most egyszerre nem a nyelves albérlő a numero 5-ből, hanem valaki, aki tudva-tudatlan maga is lenni akar: egy útkereső élet. S Walker úr is emberré válik hirtelen: egy szomorú ember, akiről lehull az önhittség maszkja.

Igen, még ma este lemegyek Walker úrhoz s meghallgatom a történet végét, bármi legyen is az. („Kedves Uram, ha az akkor nem jön közbe a gyermekkocsival...“). Ma épp jókor jött ez a gyengélkedés, e különös érzékenység minden idegen sors iránt; ma meg fogom érteni, hogy e történet bármily borzalmas legyen is, titkos belsejében a szeretetet hirdeti, azt a szeretetet, ami a világot tartja fenn.

Eljött az este s az estévél Szabina érkezett.

Melyik Szabina? Mert Szabinában hét lélek lakozik. Vagy ki tudja, több is talán. Hát lehet ismerni igazán valakit, akivel alig egy éve egy munkahelyen dolgozik az ember s időnkint együtt tölt egy-egy szabad estét? „Ha Szabina kisasszony belép, fény szökken a szobába” — így emlegetik az egyik Szabinát. „Az Isten legkülönösebb teremtménye, akit valaha láttam” — így hangzik róla egy másik vélemény. Szabina a tárgyilagos, Szabina a kis királynő — ó, nagyon is tud uralkodni az íróasztal mellett, a városi könyvtárban —. Szabina a pajkos — ezt csak kevesen ismerik ... S még ritkábban látható Szabina, a félénk, a visszahúzódó... S ha mindennek a végére járunk, talán azt mondanánk• Szabina, a jövevény.

Életéről csak annyit tudok, amennyit barát a barátjának magáról elmesél. S ez csak any- nyi, mint felvillanó villámfény, mely egy pillanatra megvilágítja a tájat. — tehát: Berendson Szabina, egy zsidó könyvkiadó és egy nemzsidó asszony leánya, 1928-ban született, külsejét tekintve egészen az édesanyja; magas, szőke, kékszemű. Egyébként egészen az apja — már amennyire én ezt megítélhetem, hiszen édesapját csak Szabina elbeszéléséből ismerem. Ügy beszélt az apjáról, aki most Cambridgeban él, mint egy legendás alakról, pontosabban, mint egy legendabeli szentről... Árjának leplezve, kalandos utakon menekült meg Szabina a hitleri időkben. Szülei, amikor nem maradt más kiút, látszatra elváltak, hogy menteni próbálják a gyermeket. „Amíg elmúlik ez a lidércnyomás” — így remélték —, 1945 áprilisában azonban egy légitámadás alkalmával meghalt

az édesanyja. Szabina akkoriban falun volt. odamentették a veszély elől s mire visszatért, anyjának sírját sem találta többé —> hiszen nem volt akkor sem temetés, sem halotti levél —, s azután már alig is tudott visszaemlékezni reá. Az apja egy jó órában, amikor már minden veszve látszott, külföldre menekült.

Egy őszi este azután, 1945-ben — feledhetetlen az a nap, az óra, az esti csend s az alkonyati pír az égen — megjött a hír, hogy él. Az angol városparancsnok hozta a hírt s ez a hír olyan volt, mint mikor újra kezdődik az élet. — S most megérkezett hozzám Szabina, a jövevény.

A jövevény: múló holmik barátja, az illanó percek szerelmese, aki sohasem érti meg, mire való a jószág és a birtoklás, minek a zár és a retesz. A mozdulat, amivel lóden- kabátját a szögre akasztja, mutatja, hogy minden pillanatban kész azt újra felöltem. A kósza tekintet, mellyel a kékes cigaretta- füstnek utánanéz, mintha azt m.ondaná: Isten- hozzád!... Csokor virágot, százat is hozna magával, valami cserepest, gyökérrel maradót: soha! Szép hanglemez-gyűjteményem nem érdekli („ugyan kedvesem, ezek a te konzervdobozaid”), de annál szívesebben kalandozik rádiókészülékemmel az éter hullámsáv jain. A fényképezés művészetét szívből megveti: „Tudod, az csak olyanoknak való, akik az illanó időt szeretné1 fogvatartani s attól félnek, hogy a napokkal az arcuk is elmúlik” — telefonálni viszont annál jobban szeret, hosszan s hosszú szünetekkel. „Csodálatos, hogy ilyenkor olyan könnyen jön nyelvemre a szó, amit máskor keresni kell s úgy megtelik, titkos értelemmel...” ■—■ Vajon ma melyik Szabina jött el7

Mikor megérkezett, mintha felhő venné körül, felhő, amelyben egy a mást sohasem zavar, a barátság íratlan törvénye szerint —, letette köpenyét, cigarettát kért s megtöltötte a szamovárt. A polcról teásdobozt vett elő, asztalt terített kettőnknek, tett-vett hallgatagon, mint aki szertartást végez. Egy-két percre, amíg a víz a tűzön zümmögni kezd, ledőlt a heverőre, mint aki itthon van s akit oltalom ölel körül, három vagy harminc emelet magas, olyan magas, mint amekkora a szeretet... egy percre sem feledve azonban, hogy útközben vagyunk s ez most csak egy állomás. Egy megálló csak, addig amíg tart egy szívdobbanás, vagy egy csók talán. Ahogy rámnéz, tudom: Szabina a jövevény, aki mindig vendég marad. S most egyszerre rájövök, Szabina hová tartozik; Walkerné elbeszélésében a helye, odavaló, csak még nem találom a helyét. (Meg kell már tudnom végre a történet folytatását... Ma este még? Alig, mert ez az este ma Szabina estéje lesz.)

—„Hol is voltál tulajdonképpen, Szabina,

42 nyarán?”

„4z nyarán? Offenbachban, ott jártam iskolába. Harmadikba, vagy talán negyedikbe. Szeptemberben azután idejöttem."

„Ide?”

„Persze. Apám sürgetett, hogy anyámmal együtt tűnjünk el a nagyvárosi tömegben. Azt remélte, hogy itt talán majd sikerül mindent átvészelni. Látod, fog ez menni, mondta ezekben a hetekben többször is, miközben figyelmesen nézegetett. Tiszta germán kislány vagy, tette hozzá, s ha nem használód a Berendson nevet, sikerülni fog a dolog. Ügy döntöttünk ugyanis, hogy anyám nevét használjuk majd. Borzongató dolog, amikor az ember megválik a saját nevétől. Meg sem gondolja, mit jelent ez valójában.” (Folytatjuk)