Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-12-13 / 50. szám

I Békére törekvő reálpolitika Figyelemre méltó vezércikk jelent meg a „Stimme der Gemeinde” november 15-i számában Martin Niemöller tol­lából: „Pacifista reálpolitika” címen. A pacifista szót nem a szokványos értelemben használja, hanem a szó eredeti értelmében: „pacem facere” békét csinálni, békéért küz­deni. Az Újszövetségben, a Hegyi Beszédben ugyanebben az értelemben mondja Jézus, hogy boldogok a béke-szerzők. Az alábbiakban ennek a figyelemre méltó cikknek a mon­danivalóit ismertetjük. Békéért küzdő reálpolitika ellentmondásként hangzik, mert emberemlékezet óta úgy tekintették és kezelték a béké­re való törekvést, hogy az nem is e világra való, való­ságérzék nélküli rajongók, vi­lágtól idegen, valósággal nem számoló rajongása. A háború a politika eszköze? Az uralkodó dogma szerint a háború állandó és megvál­tozhatatlan alkotó része ezen a világon emberi létünknek és amíg a világ világ, kell hábo­rúknak lenniök. Következés­képpen ezt a végső politikai lehetőséget: „háború”, állan­dóan szem előtt kell tartania minden reálpolitikának és „be kell kalkulálnia”, azaz a há­ború esetleges kitörésére olyan korán és annyira idejé­ben kell felkészülnie, ameny- nyire az csak lehetséges. A háború — bár végső — de mégis — törvényes politikai eszköz. Clausewitz ismert mondása szerint: „A politika folytatása más eszközökkel.” Niemöller ezután kifejti, hogy a háború ezek szerint nem politika, hanem csak a politika folytatása, és ott kez­dődik, ahol a politika végző­dik. A háború a nyers erő al­kalmazásával minden politi­kának véget vet és a politika újra csak akkor folytatódhat, amikor a háború ér véget. Te­hát a háború végső célja is politikai: a béke helyreállítá­sa, vagyis egy jobb béke elé­rése annál, mint amilyen a háború előtti volt. Ez a hagyo­mányos felfogás. Akik a béké­re törekednek, a háborút mint eszközt, mint a politika végső eszközét is, mindig is vissza­utasították és szükségességét kétségbevonták. Éppen ezért mondották róluk, hogy való­ságérzék nélküli rajongók. So­káig a háborúellenesség csak elenyésző kisebbséget képvi­selt, képviselőik pedig alap- felfogásuk szerint a legkülön­bözőbb világnézeti, szociális és politikai táborhoz tartoztak és sokszor voltak is köztük valóságérzék nélküli „világ- megváltók”, egyben azonban álláspontjuk egyértelműen vi­lágos: nemcsak a háború ki- kerülhetetlenségének dogmá­ját utasítják el, de hivatásuk­nak vallják mindent megten­ni, ami csak erejükből telik, hogy ne lehessen többé hábo­rú. „Ezért mi a békét — és ez azt jelenti, hogy az embe­ri társadalomban az egye­sek és csoportok érdekel­lentéteit minden körülmé­nyek között úgy kell ke­zelni, hogy az erő alkal­mazásáról szó sem lehet — nemcsak olyan átmeneti állapotnak tekintjük, ame­lyet egyszer csak felvált­hat a másik állapot: a há­ború, hanem a békét olyannak tekintjük, hogy az a népek, államok és fajok közötti minden iga­zi politikának sajátos cél­ja, és egyben szükségszerű előfeltétele minden embe­ri együttélésnek ezen a vi­lágon. Azt az igényt támasztjuk ez­zel, hogy nem azok akik a há­borút tekintik az egyetlen po­litikai lehetőségnek, hanem mi, akik csakis a békét, vagyis a háború nélküli világot tart­juk egyedül politikailag lehet­ségesnek, állunk a valóság talaján és mi mutatunk rá, a valódi reálpolitika előfeltéte­leire.” A békéért küzdő erők megnövekedtek Ha a háborúellenességet so­káig egy világidegen kis cso­port rajongásának lehetett is tekinteni, az utolsó évtizedek­ben és években olyan fejle­mények történtek, hogy a há­ború ma már a többség sze­mében más és lényegében he­lyesebb megvilágításba került. Kétségessé lett, vajon betölt- heti-e még azt a feladatát, hogy „a politika folytatása más eszközökkel”. A haditech­nika, jobban mondva: a tö­megpusztító fegyverek előállí­tása olyan rohamos előrehala­dást tett, hogy minden eddigi mérték alkalmazhatatlanná lett. Az embernek ma módjá­ban áll az egész emberiséget megsemmisíteni és az egyes hatalmak, amelyek ma még a politika klasszikus sémája sze­rint a háborút mint ultima rációt kalkulálják bele politi­kájukba, holnapra már any- nyi tömegpusztító muníciót halmoztak fel, hogy külön-kü- lön abban a helyzetben van­nak, hogy megsemmisíthetik vele az emberiséget. A háborúban mindenki vesztes A háború többé már nem képes azt a klasszikus felada­tát betölteni, hogy megállapít­sa: az ellenfelek közül melyik a gyengébb. Ha erő alkalma­zásra kerülne a sor, nemcsak a politikában következne be a szakadás, amely a háború be­fejezése után a háború-te- remtette feltételek mellett újra folytatható volna, hanem a háború — a legnagyobb valószínűség szerint — jelen­tené minőkét hatalomnak, melyek szembenállnak, népe­iknek s azonfelül a megma­radó emberiségnek is a végét, tehát minden politikának is a végérvényes végét. „Ezeket az önmagában na­gyon egyszerű és voltaképpen minden normális ember szá­mára nyilvánvaló tényeket nem lehet elég gyakran és elég hallhatóan hangsúlyozni. A hagyományos politika, amely ma még a háborúval mint végső politikai lehetőség­gel számol, nem támaszthatja többé a reálpolitika igényét. A háború politikája nemcsak merész katasztrófa-politika, melynek nagy valószínűség szerint bukásra kell vezetnie, hanem a szó teljes értelmében az őrület politikája, mely minden bizonnyal az emberi­ség önmegsemmisítésével vég­ződik — ha alkalmazzák. Aki tehát azok között a realitások között, melyek­ben ma élünk, a háború útját tartaná járhatónak, az a valóságtól elszakadt álmodozó és fantaszta, vagy ami még rosszabb: elmebajos, akit minden­esetre meg kell akadá­lyozni abban, hogy őrült­ségében az emberi nem gyilkosává váljék. Elégtétellel állíthatjuk, hogy az ú felismerés, hogy a háború őrület, napjainkban már nagy tért hódított, úgy hogy remél­hetjük, hogy az őrültséget még idejekorán meg lehet akadá­lyozni.” Súlyos tévedés lenne azt gondolni, hogy azzal a fel­ismeréssel, hogy a háború po­litikailag többé nem „bekalku­lálható”, már meg is tettük a döntő lépést. Az egész politi­kai gondolkodás e felismerés ellenére is mind a mai napig a régi síneken halad tovább. Alapjában tehát még most is arra törekszik, hogy a poli tikai partnerrel szemben olyan előnyöket biztosítson magának, hogy őt a maga aka­ratától függővé tegye. A há­borúnak vége, mert kell, hogy vége legyen! A küzdelem azonban — csak éppen más eszközökkel — tovább folyik. És ezekhez az eszközökhöz még mindig hozzátartozik a háborús erőalkalmazással való fenyegetőzés. Kézenfekvő, hogy üres fenyegetésről van szó, mert hiszen az, aki fe­nyeget, egyben önmagát is biztos megsemmisítéssel fe­nyegeti. Hogy ezt a fenyege­tést mint „nyomás”-t alkal­mazzák. hogy a másikat enge­delmességre kénvszerítsék, vagy pedig mint „elrémítést”, hogy őt követeléseitől eltérít­sék, tehát akár agresszív, vagy defenzív a fenyegetés, mind­egy: ma már minden fegyve­res erővel való fenyegetőzés irreálissá lett.” Teljes leszerelést! Fentiekből kényszerítőén következik, hogy minden reál­politikának — és ez csak azit jelentheti minden háború­ellenes reálpolitikának, — mert másról többé nem lehet szó —, a fegyverkezés és az erő alkal­mazásra való felkészülést le kell építenie. Mert a fegyver­kezés az erő alkalmazás veszé­lyét és kísértését, ezzel együtt a háború veszélyét hordja ma­gában. Ebben a vonatkozásban jelentőségteljes, hogy Eisen­hower néhány héttel ezelőtt nyomatékosan vetette fel a kérdést, hogy a Kelet és Nyugat közötti jelenlegi fegy­verkezési versenyt meddig le­het még úgy folytatni, míg a „robbanáspont” bekövetkezik. Ö tehát azon a véleményen van. hogy egy ilyen folyama­tos fegyverkezési versenynek bizonyos „pontom” automati­kusan háború kirobbanásához kell vezetnie.. Ebből az alap-l állásból a leszerelés, még­pedig a teljes leszerelés, reál­politikai szükségesség, mely nemcsak Kelet és Nyugat hatalmi csoportjainak, hanem a föld valamennyi népének életbevágó érdeke. És kell is, hogy az legyen, mert a fegy­verkezés, ahogy az ma fo­lyik, valamennyiünket fenye­geti. Tisztújítás Ferencvárosban Kedves, meghitt ünnepi is­tentisztelet résztvevője lehe­tett, aki ádvent első vasár­napján meglátogatta a fe­rencvárosi gyülekezet kicsiny templomát. A régi presbité­riumnak lejárt a mandátuma s a gyülekezet közgyűlése nagy egyhangúsággal válasz­totta meg az új presbitériu­mot és tisztikart. Ádventtel nemcsak új egyházi évet, ha­nem új hatéves szolgálatot is kezdett ez a két tucatnyira kibővített presbitérium. Az igehirdetésben Rédey Pál gyülekezeti lelkész az ér­kező Urra mutatott- rá. Ér­kezése fényében a bűneinket látjuk meg először. De érke­zése érzékelteti azt a nagy kegyelmet is, amellyel az egész világ felé fordul, sze­mélyválogatás nélkül. Az ige­hirdetés a presbiterek szívé­re helyezte, hogy elsőknek kell lenniök a gyülekezetben. Elsőknek a bűnösség látásá­ban, de elsőknek az egész vi­lágot irgalmával átfogó Krisz­tus hitében is. Az istentisztelet következő részében presbiterek és lelké­szek közösen vették az Ürva- csorát, hogy az egész gyüle­kezet előtt is kifejeződjék kö­zös szolgálatuk. A presbitérium esküje után Bonyhai József, a gyülekezet új, egyhangúlag megválasz­tott felügyelője köszönte meg a felé irányuló bizalmat. A szeretetre, a hűségre, a bé­kére mutatott rá tömör, egy­szerű, de mégis szívének me­leget eláruló beszédében, ösz- sz~ kell tartania a gyülekezet­nek, hogy megőrizze ősei hi­tét. Isten mindig megmutatta gondviselő szeretetót: abban, ahogyan a kicsiny templom létrejött, abban, ahogyan harmóniumja és harangja is lett a gyülekezetnek. Kiemel­te az igehallgatás fontosságát, amelyben mindig összetalál­kozhat a gyülekezet. Előremu­tatott a jövő feladatokra, amelyek alapja a békesség. A szívből jövő meghatott szavakat csillogó tekintetű gyülekezet hallgatta. A csen­des résztvevő előtt nem le­hetett kétséges, hogy ez ön­magukat ünneplő emberek összejövetele volt, hanem olyanoké, akik azért tartanak ilyen erősen össze, hogy eb­ből az összefogásból ne csak maguknak, hanem népünk­nek, a társadalomnak s az egész világnak is haszna le­gyen. Köszöntjük az új pres­bitereket! d­A MEGÉRTÉSÉRT Dr. J. Pelikan New York-i evangélikus lelkész, aki nem­régiben irodalmi díjat nyert „A római katolicizmus rejté­lye” c. könyvével a keresz­tyének és zsidók közötti teo- lógai beszélgetés mellett tört lándzsát, a kresztyének és zsidók Nemzetközi Konferen­ciájának legutóbbi gyűlésén. A történelem azt tanítja, hogy valahányszor a keresz­tyének elvesztették a kapcso­latot a zsidósággal, önmaguk egy részét veszítették el. Azt javasolta, hogy létesítsenek oly intézményt, ahol protes­táns és katolikus keresztyé­nek rendszeresen találkozhat­nak zsidó hittudósokkaL ADVENT ÉS KARÁCSONY Mi már Krisztus után élünk. Visszaemlékezhetünk ugyan a történelmi ádventre, tehát azokra az évszázadokra, amelyek Jézus születését meg­előzték, de adventét ünnepel­ve is egészen más a helyze­tünk mint az akkor élő em­bereké volt. Okét valami titokzatos, sejtelemszerű sóvár­gás tette ádventi leikekké. Vártak valamit, valakit. A zsidó messiási reménységeket évezredes lelki örökség fűtötte. Ezt jól tudjuk az Ószövetség­ből. Ugyanakkor pedig az egesz ismert világon eláradt a várakozás. Ez a feszült re­ménykedés Jézus születését megelőző évtizedekben lett legforróbb a római birodalom­ban. Vergiliusz pogány latin költő szinte prófétai módon hirdette, hogy közeledik a világtörténelem fordulópontja és jön az isteni király, aki el­hozza a földre az aranykort. Es Krisztus előtt 17-ben, Augusztus császár tiszteletére 12 napos ádventi ünnepet ren­deztek, mert benne hitték el­jönni az emberiség megváltó­ját ... Mi, keresztyének ezen a kö­dös, homályos, de roppant forró, feszült várakozáson túlvagyunk. Nekünk már nem bizonytalan sejtésekre, tapo­gatózó reménységekre épül a hitünk, hanem a Krisztus­valóságra. így mondjuk, ilyen tömör, nehéz kifejezéssel, mert úgy érezzük, hogy ezzel közelítjük meg leginkább a keresztyén igazságot. A mi hitünk arra a tényre épül, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia, a bethlehemi istállóban eljött a világra. Erről tesz tanúsá­got számunkra az egész Biblia. És a Biblia szavának hitelét a mi fülünkben csak növeli, hogy a Szentírás nem úgy hullott alá készen az „égből’’, hanem számtalan töredékben, különböző időpontokban ke­letkezett és mégis összehangzó részletekben maradt ránk. A Szentírás szövegét sokféle vál­tozatú kéziratok tömege őrzi, s ugyanakkor teljesen egysé­gesen bontakozik ki belőle Jézus Krisztus alakja, az ősi ádventi várakozások betöltője. Néhány évvel ezelőtt is akad­tak ilyen kézirat-töredékekre, s ezek a „holttengeri teker­csek” is megerősítenek ben­nünket abban, hogy a Szent­írás milyen megbízható. Mi hisszük a Biblia szilárd bi­zonyságtétele alapján, hogy Jézus a világnak az a Meg­váltója, akit elmosódott vagy határozottabb körvonalú re­ménységgel vártak a megelőző idők emberei. Éppen ezért, a mi ádventünk karácsonytól kapja értelmét. A mi mostani ádventi időn­ket az első karácsoity tölti meg tartalommal és bizony­sággal. Azért ünnepelhetjük az egyházi esztendőnek ezek­ben a heteiben adventét, mert Krisztus itt járt a földön, meghalt, feltámadott és él. Ez a már végbement betelje­sülés ad azután nekünk két újfajta ádventi reménységet. Ha Krisztus eljött erre a világra, hogy megmentse a bűnösöket, akkor remélhetem, hogy hozzám is eljön. Nem­csak ilyenkor, karácsony tá­ján, hanem az év minden idejében, igéjében és az úr­vacsorában, láthatatlanul és mégis valóságosan. Ezért fa­kadnak ádventi dalok a szív mélyén: Te, aki egykor el­jöttél a földre, jöjj most az én életembe, s adj bocsánatot, békességet, erőt, mindazt, amire szomjazom. A másik újfajta ádventi re­ménységünk is Jézus történeti alakjához kapcsolódik. Aho­gyan Krisztus egyszer itt járt, rangrejtve, szamárháton — amint az ősi ádventi evan­gélium hirdeti —•, úgy vár­hatja az egyház az ő még- egyszeri, immár mindenek számára nyilvánvaló, eget- földet villámfényként átfogó végső megjelenését. Életünk nem karácsony felé halad még ilyenkor, ádvent idején sem, hanem az első karácsony felől megyünk előre az idő múlásában. Ez so­kat jelent a mindennapi éle­tünk számára. Rembrandt ké­pei arról híresek, hogy fény és árnyék váltakozik rajtuk. E'zel nagyon mélyen feltárta az emberi létet. A valóságos életben is fény és árnyék, öröm és szomorúság váltako­zik. De Rembrandt képeinek van még egy sajátsága. Szinte nem lehet tudni, honnan jön a fény. Nem egyszerűen ter­mészetes fényforrásokból, ab­lak világosságából vagy nap­sugárból hull a fény képeire, hanem láthatatlan, rejtett fényforrásból. Szépen jelké­pezi ez a keresztyén életet. A mi élétünkben is az esemé­nyeket, dolgokat nemcsak a természetes öröm fénye jarja át, az az öröm, amelyet min­den ember átél. Máshonnan jövő fény is szétárad életünk jelenetein, körülfonja világos­ságával perceink körvonalait, s ragyog ott is, ahol egyéb­ként nem csillanna fény a szemünkbe. Karácsony fénye, Isten testet öltött szeretett­nek ragyogása, Jézus Krisztus­Az utazás mindig élmény: hegyek, folyók, városok, emlék­művek, képtárak... De a leg­nagyobb élmény: találkozás a másik emberrel. A nemzeti viseletben járó hindu nővel, a kölni pályaudvar előtti té­ren. ahol galambokat etető kisfiára vigyázott. Stuttgart belvárosában a néger házas­pár sétálni vitte pár hónapos bébijét. A bécsi Mariahilfer Strassen, napos késő délután­ban, a legnagyobb forgalom idején egy néni elmerülten pletykázott barátnőjével s mellette ósdi gyerekkocsiban békésen szendergett két macskája. A gummersbachi zsúfolt templomban a lübecki 80 tagú fiúkórus Kodály „Jé­zus és a kúfárok” c. megrázó művét énekelte 6 szólamban. Weikersheimben, a Hohenlohe kastély portása áradozva ka­paszkodott belém és öt perc alatt elmesélte, hogy milyen szép Budapest, amelyet a szí­vébe zárt. Emberek ... Mindegyik egy kicsit másik világ és mind­egyik egy kicsit ugyanaz. Él­ni akarnak, barátkozni, em­lékeket gyűjteni és nyugalom­ban nyújtózkodni a meleg Nap felé .., * Németországról mindig azt mondjuk: „a reformáció ha­zája”, az „evangélikus Német­ország”. Nyugat-Németország nem egészen az, hiszen úgy nagyjából a fele protestáns, a fele római katolikus. Ez nem­csak számarány kérdés, mert mögötte komoly személyi és hatalmi harc húzódik meg. Adenauer kancellár kormány­zása a római katolikus előre­törés korszaka lett. A legje­lentősebb pozíciókban kato­likusok ülnek. Az evangélikus Heuss professzor, államelnök után a katolikus Lübke kö­vetkezett, s — mint mond­ják —, Adenauer kancellár- sálában való maradásának egyik oka az evangélikus Er­hard gazdasági miniszter visszaszorítása. A legegysze­rűbb városi tanítói állás be­töltésénél is azt keresik, mi­lyen vallású a jelentkező. Ka­tolikusok, akik a hitlerizmus alatt kiléptek az egyházból, most visszatérnek, mert érde­mes katolikusnak lenni. Ami­kor Lübke, mostani államel­nök előző miniszteri állása betöltésénél szóba került Schwarz, holsteni képviselő, aki evangélikus, ez a szójáték született meg: „Wenn er nicht schon Katolik ist, so heisst er doch wenigstens — Schwarz.” Ez a protestáns— katolikus ellentét a sajtó ál­landó témája. Ugyanezt nem lehet elmondani a tömegek­ről, mert a berlini katolikus napok alatt az evangélikusok sok szállást adtak katoliku­soknak s a müncheni „Kir­chentag” alkalmával ez meg­fordítva történt. Az átlagos nyugat-német ember nem sze­reti a nyugtalanságot, feszült­séget, ellentétet s attól in­kább visszahúzódik. Ez a tény hatalmas árnyék a bel- és külpolitikai kérdésekre nézve is. • Szomorú statisztikát közölt a „Der Stifterverband für die deutsche Wissenschaft”. Az egy főre eső kiadások 1958- ban következőképpen alakul­tak. Reklámra évi 76, mozira, rádióra, távolbalátóra évi 25, külföldi utazásokra és koz­metikára évi 30, totóra és lot­tóra évi 19, alkoholra évi 18(1, nak, a mi Megváltónknak bi- zonyossága a keresztyén em­ber „láthatatlan fényforrása'* ádvent napjaiban és bár­mikor az életében. A mai világítástechnikában gyakran alkalmazzák azt a megoldást, hogy a villany­égőket vagy a fénycsövet rejt­ve helyezik el s csak maga a fény árad a falak szögletei­ből. Mi, keresztyének sem lát­juk a fényforrást, és mégis jön, jön a világosság Istentől, besugározva életünket, mert Jézus Krisztus itt járt a föl­dön. Ebben a fényben meg­látjuk a másik emberben a testvért, országunkban a ha­zánkat, munkakörünkben a nemes feladatot és szolgálunk örömmel az új társadalomban, szépülő új magyar életben. dohányzásra évi 121 márkát adtak, míg a tudományra csak 92 pfennig jutott. Ez a sta­tisztika különben magyaráza­tot ad arra is, hogy a renge­teg, gyönyörű és értékes könyv miért kerül olyan sok­ba akár tudományos, akár szépirodalmi műről van szó. Viszont százezres példányban, elég olcsón kerül forgalomba a bűnügyi regény... * A gyülekezeti élet konzer­vatív és helyenként változó. Vannak megdöbbentően üres templomok és vannak állan­dóan telt templomok. Az ösz- szehasonlítás egyrészt az ige­hirdetés milyenségére, a lel­késznek az élettel való kap­csolatára mutat, de bele kell számítani azt a történelmi múltat is, amelyben a kegyes­ség kialakult vagy elhalt. A német evangélikus egy­ház ma építő egyház. Nem­csak a romokat tünteti el, ha­nem újat is alkot, mindent modern kivitelben, néha szembetűnően excentrikusán. Az új templomok belső tere köralakú, hatalmas oltártér­rel és kórussal. Az oltárképek eltűntek, mindenütt a kereszt dominál. Beton és qzínes üveg, — ez a jellemző építési stílus. * Megható és példamutató volt Gummersbachban az ara­tási hálaadó istentisztelet ok­tóber 4-én. Az oltár tele és tele virágokkal, káposztával, kukoricával, tökkel, burgo­nyával és így tovább s a be­járatok mellett ruháskosarak, amelyekbe a szeretetszolgálat számára adakoztak csomago­kat. Két énekkar szolgált és egy zenekar s ezek az orgoná­val versenként felváltva ve­zették a gyülekezet énekét. A hálaadás és az öröm ünnepe volt. * Stuttgartban és München­ben találkoztam itthoni ma­gyarok leveleinek ezreivel. Segélyt kértek a nagy szerve­zetektől. a legtöbb levelet magyar nyelven írták, nem is gondolva arra. hogy a szer­vezetek nem képesek külön fordítót beállítani. Szinte se­hol sem volt a kérőlevélen egyházi igazolás, így ügyes emberek (nemcsak protestán­sok) igyekszenek kihasználni a lehetőségeket. A levelek nem kerülnek ugyan papírko­sárba, de a dosszié azonos az­zal. Céltalan ez a próbálko­zás, értelmetlen, eredményte­len és sok tekintetben —igen szomorú. Különben is az egy­házi világszervezetek azon a véleményen vannak, hogy ha segítségről van szó, akkor azt nem egyeseknek, hanem a kö­zösségnek nyújtják, amely kellő ellenőrzéssel tudja azt gyülekeztek felé irányítani. * Mondanom sem kell, hogy sokan szeretnének Magyaror­szágra jönni. Az egyháziak az egyházi élet tanulmányozá­sára, míg a világiakat különö­sen a Balaton és a budapesti gyógyfürdők vonzák. Az idő­sebbek még sok emlékkel van­nak tele régi időkből, amikor megismerték a magyar ven­dégszeretetet. Fővárosunknak nem kell előttük szégyenkez­nie. Talán kevesebb a színes reklám, mint ott, de legalább olyan tiszta a város, mint a nyugatiak s a szépségével, fekvésével aligha versenyez­hetnek. Budapest „a Duna ki­rálynője” régi és új vendé­geinknek sok kellemes megle­petést tartogat. Várady Lajos UTI JEQYZETEK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom