Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-12-06 / 49. szám

KP. BÉRM. BP, TS. Mindig új és mégis ugyanaz Többféle évről beszélünk: tanév, gazdasági év, költségve­tési év, naptári (polgári) év, és amivel ebben a cikkben foglal­kozunk: egyházi esztendő. Az egyházi esztendő, bár nem függetleníthető a naptári évtől — hiszen annak dátumait is használja —, nem esik azzal egybe. Az egyházi esztendő is „esztendő”, — egy év időd sza­kaszát öleli fel —, azonban sajátos kezdete van: ádvent első vasárnapja, és sajátos vége is: örökkévalóság vasárnapja. Kezdetében és befejezésében is különbözik tehát a polgári esz­tendőtől. A másik nagy különbség, hogy az egyházi esztendőben egy-egy nagy ünnep szerint tájékozódunk, míg a naptári év­ben a napok egymásutánjában haladunk, s a hetek, hónapok mint megannyi kilométerkő állanak az idő egyre hömpölygő áramlásában, múlt, jelen és jövő vízszintes vonalában. Minden év a végtelen időfolyamnak csak egy szakasza. Másképpen van az egyházi esztendőnél. Ennek is megvan természetesen a maga folyamata, haladása, mégpedig törté­neti folyamata. És ez az az egyszeri történet, melyben Isten örökkévalósága a világtörténelembe belépett, hogy a vi­lágot üdvözítse és teljességre vigye. Ez a történet azonban, amint azt karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd mutatja, több mint csupán egy rész, egy szakasz a végtelen világtörté­nelmen belüL Ez a történet a történelem közepe és tengelye. Az egyházi esztendő is tovatűnik, nagy ünnepeink újra meg újra megjelenítve a Krisztus-történetet, mégis több, mint a tovatűnő időnek egy része. A polgári éveket a számsor számai szerint nevezzük: 1959., I960., 1961. stb. év, az egyházi esz­tendők sorát nem számozzuk meg. Nem mondjuk például, hogy következik az 1959. egyházi év után az 1960. egyházi esz­tendő. Minden polgári év ugyanis, amikor végéhez ér, Szil­veszterrel máris előre néz a következő évre, a következő év- számra^ Az egyházi év vége azonban nem előre néz az el­jövendő időbe, hanem az örökkévalóságba tekint, abba az örökkévalóságba, mely egyszer minden történelmet és törté­netit is felvesz majd magába. Az egyházi év dimenziója tehát nem vízszintes, mint a naptári évé, hanem függőleges: Isten örökkévalóságát ragyogtatja fel az időben, hozza az időbe, hogy ezzel irányt szabjon neki és beteljesítse azt. Az egyházi esztendő mindig visszatérő év. Mindig ugyan­az a tartalma. Hogy mit fog hozni számunkra, személyes éle­tünkben, a gazdasági életben vagy a politikában az új nap­tári év, azt előre nem tudhatjuk. Több-kevesebb aggódással vagy bizakodással tekinthetünk csak elébe. Boldog, vagy fáj­dalmas meglepetéseknek vagyunk kitéve. Az egyházi esztendő nem tartogat meglepetést. Mindig ugyanaz, már gyerekkorunk óta. Ugyanazok az ősi epistolák (levélheti igék) és evangéliu­mok kerülnek elő váltakozva évről-évre, mint igehirdetési alapigék. Hasonlóképpen ugyanazokat az egyházi énekeket énekeljük. Az egyháznak soha nincs más témája, csak egy, már az apostolok óta (már ők is ezt hirdették); Jézus Krisztus. Benne van számunkra Isten irgalma és kegyelme bűneinkben, ínségünkben, halálunkban. Mindig ugyanaz az ősi Ige hangzik! Nem az egyház szegénysége, hogy nincs semmi új mon­danivalója, hanem mindig ugyanazt az egyet hirdeti? Ó, nem! Mert éppen így, és csakis igy találja el az emberben azt, ami benne minden időben ősi és mégis ugyanaz, marad. Az ember­nek az életről és világról való gondolatai megváltoznak, élet­viszonyai az évszázadok folyamán hihetetlen változáson men­tek át és ez a változás éppen a mi időnkben, a technikai fej- lődésbecn, lélegzetéi lítóan gyors. Léte legimélyén azonban az ember ma is ugyanaz, mint a történelem bármely századában volt. Egy és ugyanaz minden idők embere: Isten teremtménye. Azonosság van Isten utáni honvágyában, vagy a tőle való menekülésében, felelősségében és bűnében, a lét és igazság megismerésére irányuló törekvésében. Az ember embervoltá­nak ebben a mélységében — túl az évszázadok különbözősé­gein, túl a szellemi divatokon és életérzések minden változá­sán — a mélységben, valamennyien egyek vagyunk egymással és akik ma élünk egyek Vagyunk apáinkkal és minden ősünk­kel abban, hogy ugyanúgy emberek vagyunk. És ebben az azo­nos emberségünkben beszél hozzánk, cselekszik velünk az Ür- isten, az egy és azonos igéje, az „örök evangélium” által. Igen, az igéje által, mely ősi, mint létének alapjaiban az em­ber maga. Ezért ismétlődik változatlanul az egyházi esztendő a törté­nelem minden esztendejében. Azt mondhatná persze valaki, hogy mivel az egyházi esz­tendő tartalma mindig ugyanaz az egy, változatlanul, régi: semmi új nem történik benne a naptári évek változatos külső es belső eseményeihez viszonyítva. Ellenkezőleg! Az egyházi esztendőben mindig új történik azáltal, hogy életünk tulajdon­keppen döntés elé kerül. Mert ha az egyház az egyházi esz­tendő folyamatában Isten örök irgalmának a történelemben megmutatott tényeit megjeleníti és újra átéli, akkor mintegy újra történik az. ami valamikor történt: Jézus Krisztus jön hozzánk valójában és igazában, a mi időnkben, a mi életünk­ben újra megszületik. A szivek újra átélik őt, ifjú gyülekezet alakul újra és zeng új éneket. Az egy és mindig ugyanazon egyházi esztendő ismétlődik és újul meg minden naptári éven beiül, csodálatos jelképeként annak, 'bogy az egy Úrnak van akarata és hatalma arra, hogy minden időbe újra belépjen a szíveket és lelkeket megtalálja és megáldja. Ö mindig úton van felénk, mindig érkezésben, mindig ádventben van. Az egész egyházi esztendő az ő érkezése az ő adventje. Idős zerű Luther-mondás „Ha akár holnap vége a világnak, ma mégis elültetem a kis almafámat és megfizetem adósságaimat.” Amikor egyházi ó-évi és ádventi vasárnapjaink szentírási leckéi az utolsó dolgokra irányítják figyelmünket, jól tesszük, ha emlékezetünkbe idézzük Luthernek ezt a hatalmas dik- tumát, amely minden tétlenül sopánkodó borúlátással ellen­tétben az utolsó óráig kitartó, jókedvű munkavégzésre és kö­telesség teljesítésre serkent. 400 éves a Hétvárosi Hitvallás 1559 december 6 A MAGYAROROSZÄGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ ugyanúgy a Ágostai Hitval­lás köré tömörült, mint a né­metországi evangélikus egy­ház. A reformatori tanítást elfogadó papok az első egy­házszervező zsinatjukat Erdő­dön 1545-ben tartották meg, az Ágostai Hitvallás alapján. Az első magyarországi hitval­lás 1549-ben jött létre. Stöckel Lénárt bártfai reformátor ké­szítette ötvárosi Hitvallás címen, Kassa, Lőcse, Bártía, Eperjes, Kisszeben számára. Ez a hitvallás Magyarorszá­gon először foglalja egyházi formába az Ágostai Hitvallás tételeit. Ugyanakkor az Öt­városi Hitvallás szolgált pél­da- és mintaként a többi magyarországi hitvallás, a Hétvárosi vagy Bányai Hit­vallás (1559) és a Szepesi Hit­vallás (1569) számára. OLÁH MIKLÖS HERCEG­PRÍMÁS 1557-ben véget akart vetni a felvidéki bányaváro­sok reformációjának. Kötelez­ni akarta az evangélikus lel­készeket, hogy a reformáció tanait elvető és megtagadó hitvallást tegyenek maguké­vá. Erre a követelésre a bá­nyavárosok gyülekezetei érint­kezésbe léptek egymással. A hercegprímás körlevelére elő­ször Kammerknecht Ulrik Selmecbányái lelkész adta meg a kemény és határozott választ. A jelentéktelen Sel­mecbányái evangélikus lel­kész azt válaszolta a hatal­mas esztergomi érseknek, aki egyben az ország kancel­lárja is volt, hogy az ő mód­ján hinni nem fognak, mert tanai a Szentírással ellenkez­nek, hanem megmaradnak az Ágostai Hitvallásnak a Szent- írással mindenben megegyező tanításában. Kemény szavak­kal szállt szembe a római pá­pával és az egész katolikus egyházzal. Kammerknechtnek a véleményét magukévá tet­ték a Körmöcbányán 1558. szeptember 26-án összegyűlt evangélikus lelkészek. Erre az érsek maga elé rendelte a lelkészeket. A bányavárosok­ban az „eretnek“ könyveket elkobozták, I. Ferdinánd ki­rály pedig a bányavárosok követei előtt úgy nyilatkozott, hogy az evangélikus lelkészek csak annyit érnek, mint az ő kutyái. Majd kijelentette, hogy az Ágostai Hitvallás csak a németek számára ké­szült, Magyarországon az ér­vénytelen. Rendeletet adott ki, hogy az evangélikus lel­készeket űzzék ki a bánya­városokból. 1559. DECEMBER 6-ÄN Selmecbányán gyülekeztek a bányavárosok papjai s hitval­lást 1 • izítettek annak kimu­tatására, hogy elveik a Szent­íráson alapszanak, egyhá­zunk az igaz egyház, s taní­tása az Ágostai Hitvalláséval megegyező. Az egybegyűlt lelkészek zsinatának hitvallá­sát a hét bányaváros, Besz­tercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya, Libetbánya, Ba­kabánya, Bélabánya és Újbá­nya magáévá tette, ezzel lét­rejött a „Confessio Heptapo- litana“, azaz Hétvárosi Hit­vallás. A HÉTVÁROSI HITVAL­LÁS lényegében azonos az Ágostai Hitvallással, tőle csak néhány rövidítéssel és kisebb változtatással tér el. Bizonyára a magyarországi v iszonyok sajátos helyzetével magyarázhatók ezek a válto­zások. A Hétvárosi Hitvallás szövegéből csak a legneveze­tesebb részt emeljük kf: az egyházról szólót. Az evangé­likus tanítást úgy fejti ki, hogy közben elhatárolja azt mind a katolikus felfogástól, mind a rajongó, szektás ta­noktól: „Az egyház látható közössége azoknak, akik hallgatják és hiszik és befogadják az evan­gélium tiszta és hamisítatlan tanítását, s akik a szentsé­gekkel úgy élnek, amint Krisztus rendelte. Ebben a közösségben Isten a szolgálat által hat és sokakat új életre ébreszt. De ebben az életben sokan tartoznak belé olyanok is, akik nem születtek újjá, hanem csak tanaival értenek egyet. Mivel pedig bizonyos az, hogy a mi egyházainkban a tiszta tanítás uralkodik, és hogy a szentségeket szabály szerint szolgáltatják ki, hi­valkodás nélkül állíthatjuk, hogy mi vagyunk az igaz egyház polgárai és tagjai, és, hogy bennünket hamisan vá­dolnak eretnekséggel és el­szakadással." (Fordította Szi- monidesz »Lajos. Evangélikus Országos Levéltár.) AZ ' ÖTVÁROSI HITVAL­LÁS ÉS A HÉTVÁROSI HIT­VALLÁS UTÁN 1569. október 26-án a 24 szepesi városi es- peresség papjai is hitvallást készítettek, hogy Bornemissza Gergely nagyváradi püspök előtt igazolják igazhitüségüket s hogy a maguk körében is biztosítsák az Ágostai Hitval­lás alapján az egyöntetűséget és békés megmaradásukat. Hitvallásuk az ötvárosi Hit­vallás és a Hétvárosi Hitval­lás figyelembe vételével ké­szült. Tartalma azokéval azo­nos, annyiban azonban bő­vebb, hogy nem elégszik meg azzal, ha vallói csak aláírják, hanem az esperességbe belépő papoktól eskü letételét is kö­vetelte. A hitvallás elé tehát az eskümintát helyezték. A HÁROM MAGYAROR­SZÁGI HITVALLÁS nálunk a reformáció legelső korsza­kában ugyanazt a szerepet töltötte be, mint az Ágostai Hitvallás Németországban. Később ezek a mi hitvallá­saink háttérbe szorultak a né­metországi hitvallásokkal szemben. A 16. század végén egymásután behozzák s ere­detiben vagy fordításban használják az Ágostai Hitval­lás után keletkezett német hitvallásokat. Bornemissza Péter lefordít­ja s 1577-ben kiadja Luther Nagy Kátéját. A következő évtizedben készült az újabb hitvallási irat, az Egyezségi Irat, először a dunántúli ré­szeken játszott történeti sze­repet. Dunántúl három párt volt. Luther szigorú követői voltak Muraközi György Sár­vári lelkész, Reczés János es­peres és társaik. Beythe Ist­ván „szuperintendens Melanch- thon irányának volt a híve s voltak Kálvin tanát követő papok is a kerületben. Ezek között a csepregi kollokviu­mon került törésre a dolog. Skultéti Szeverin lelkész állott ki a szigorú lutheri irány vé­delmére (1591. jún. 2—3.) Beythe István ellen, akit le is győzött, s akinek ezért távoz­nia kellett a kerületből. A győztes evangélikusok 1596- ban az Egyezségi Iratra köte­lezték magukat, majd elkészí­tették s 1598-ban ki is adták az Egyezségi Irat első részé­nek magyar fordítását is. Az 1610. márc. 28—30. zsol­nai első evangélikus zsinat a VII. cikkben kimondta, hogy csak olyan papjelöltek szentel­hetek fel a lelkészi hivatalra, akik az evangélikus egyház valamennyi hitvallási iratát aláírják, és hogy a szuperin­tendensek a • hitvallásokra megesketendők. Ezek a hitvallások termé­szetesen semmiképpen sem akarnak a Szentírás fölé vagy elé kerülni. Jelentőségük ép­pen az, hogy a Szentírás igé­jét összegezik úgy, ahogyan azt az evangélikus egyház ér­ti. Értéküket a Szentírással való megegyezésükből nyerik. Ezért drága kincsei evan­gélikus egyházunknak. Dr. Ottlyk Ernő Gulin finn püspök a békéért Gulin E. G.-nek, a finnországi evangélikus lutheri egyház püspökének levele a moszkvai patriarchátushoz „Köszönöm a patriarchátus­nak nagy szeretetét, melyet azzal juttatott kifejezésre, hogy megküldött nekem egy példányt Nyikoláj metropoli- ta »Beszédek a békéről« cí­mű művéből, akit bátorkodom az én szeretett Krisztusban drága testvéremnek tekinteni. Soha nem fogom feledni tam­per ei látogatását nálam né­hány évvel ezelőtt és azokat a baráti érzéseket, melyeket irántam nyilvánított. Elolvasván a lelki erővel teljes, meggyőző cikkeket eb­ben a szép kiadású könyvben, teljes egészében egyetértek a szerzővel. A nemzetek közötti béke javára folytatott mun­kában való részvétel: első­rendű feladatunk, mely előt­tünk, Jézus Krisztus egyhá­zának tagjai előtt áll. Ugyan­úgy mélyen megindított, ami­dőn megtudtam, hogy a met- ropolita csatlakozott a nem­zetközi jóakaratról, békéről és lefegyverzésről szóló evanstoni felhíváshoz. Nekem, mint ezen nagygyűlés egyik delegátusának különösen kel­lemes volt értesülnöm erről. Kötelesek vagyunk még jobban imádkozni és dolgoz­ni azért, hogy a népek és or­szágok eljuthassanak ahhoz a belső bizalomhoz, amely mindig fennáll a mi egyhá­zaink között. A legrosszabb, ha a nemzetközi politikából hiányzik a bizalom. Ha ez megvan, új Lépések lehetősé­ge jön létre az őszinte béke és jóakarat útján. Őszinte hálával a mi Urunk szolgálatában hívük: Gulin E. G. tamperei püspök." (A moszkvai patriarchátus havi folyóiratának 1959. ok­tóberi - számából.) KÉT ÁDVENT , KÖZÖTT A második ádventi vasár­nap az egyház népét két ád­vent feszültségébe állítja. Az elmúlt vasárnapon fel­csendült az ádventi prófécia: Jézus jön, alázatosan, szelíden a szívekbe; ma végső eljöve­telnek kinyilatkoztatása hang­zik: Urunk e világkorszak vé­gén jön hatalommal és dicső­séggel, hogy mindent újjá te­gyen. Isten népe ebben a fe­szültségben él, Jézus első és végső eljövetele között. Hit­ben járja Istentől kijelölt út­ját és engedelmesen szolgál a világban Jézustól kapott megbízatása alapján. Szeme Isten örökkévaló igéjére te­kint és feszülten várja csen­des, munkás életfolytatás mellett a dicsőségben eljövő Krisztusát. E várakozásban Isten népé­nek éltető ereje a reménység. Bátor, nyílt bizalommal te­kint Istenére. A reménység derűssé, higgadttá teszi és belső örömmel tölti el a szi­vét. Ez a reménység tartalma szerint azt jelenti, hogy Isten jót készít földi gyermekei számára. Tudjuk — hiszen hitben járunk és nem látás­ban —, hogy Isten végső cél­ját, megváltásának célját szolgálja minden világfolya­mat és esemény. Hitünk ke­resztyén reménységünkkel karöltve jár és ezáltal erősít­hetjük embertál sainkat, szol­gálhatunk nekik készségesen. A feszült várakozásban Is­ten népének magatartása az éber vigyázás. Nem szabad elálmosodnia, megfásulnia vagy elszunnyadnia az előtte álló feladatok elvégzése köz­ben. Egyik szemével földi küldetésére tekint, másik sze­mével visszatérő Urát f igy éli, várja éberen. Jézus visszajön! Jaj nekünk, ha készületlenül talál minket. Ádvent máso­dik vasárnapja arra hív min­ket, hogy bizodalmas hittel, állandó készültségi állapot­ban várjuk visszatérő dicső­séges Urunkat. E feszült várakozásban Is­ten népének óhaja a Krisz­tussal való végső, zavartalan egyesülés. Ebben a várako­zásban együtt sóvárog a meg­váltás után az egész terem­tett világ. Ez a megváltás. Jézus szabadító igéje által már most folyamatban van. Krisztus megjelenésekor mi magunk és az egész teremtett világ megszabadul a múlan­dóság és rothadandóság rab­ságától az Isten fiai dicsősé­gének szabadságára. (Róm. 8,21.) Ennek az óhajnak a be­teljesülése a második ádvent. Az egyház népe ádvent má­sodik vasárnapján álljon Is­ién Igéjének világosságába. Keresztyén reménységgel, fel­készült éberséggel és sővárgó óhajtással várjuk hatalommal és dicsőséggel eljövő Megvál­tónkat. Garami Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom