Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-07-26 / 30. szám
KP. BERM. BP, 72. / A Ml ÜGYÜNK A lig három hét választ el a Hirosima bűnbánati és kö- ^ nyörgő nap megtartásától. Sokat — de nem eleget — írtunk már erről a tárgyról. Kérdés: értik-e gyülekezeteink világosan, hogy a szó legteljesebb értelmében a mi ügyünk ez, az egész emberiségé, de a miénk is egészen sajátos módon. magyaroké, itt a Duna—Tisza közén. A hirosimai esemény intő jel. Jele mindenféle háborúnak, nemcsak az atomháborúnak, hanem minden embert pusztító szándéknak, akár légibomba van a kézben, akár csak bunkó. S jelképe annak, hogy ezt a kezet le kell fogni s meg kell teremteni a népek békés együttélésének feltételeit. A háború és béke kérdése ma a világnak több pontján, a népek érintkezésének sok területén vet fel sürgősen — és megnyugtató módon — megoldandó feladatokat: Algériában és Iránban, Afrikában és Kubában és egyebütt. Európa népeit azonban s közöttük minket magyarokat kiváltképpen is nyugtalanít mindezek között az a kérdés, amely most első- renden van ott a genfi konferencia asztalán is: a német kérdés. Nyomós okaink vannak reá, hogy így legyen. Egész történelmünk során, az Árpád-házi királyok korától kezdve birkóznunk kellett a hódító étvágyú német imperializmussal. Sokféle orcában és köntösben jelentkezett: a középkorban a német-római „szent birodalom” képében, később a Habsburg császári hatalom fekete-sárga jelvényeivel. Legjobbjaink: Hollós Mátyás, az erdélyi fejedelmek, Bocskai, Bethlen, a Rákócziak, a Nagy Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc, Martinovics és Bessenyei, Kossuth, Petőfi, Táncsics s ki tudná felsorolni neveiket, e felismert veszedelem ellen küzdöttek s e harcban áldoztak tengernyi vért és életet. Fegyverrel, szóval, tollal, nyomtatott betűvel védték nemzetünk puszta létét, szabadságát, nemzeti kultúráját, nyelvét, lelkét. Mert a germán hódító nemcsak „koldussá, rabbá és katolikussá” akarta tenni e nemzetet, hanem lelkét akarta megmásítani, nyelvében, műveltségében, igaz hagyományaiban megrontani. Ezer esztendő történelme a tanúság reá, hogy így volt. T egfélelmetesebb ■*- és sok megtévesztett számára legigé- zöbb — formájában legutóbb a hitleri harmadik birodalomban jelentkezett nemzetünk számára a „német kérdés”. E név: „Harmadik Birodalom” is mutatta s még inkább a gyakorlat, hogy a náci-Németország a mindenkori hóditó német imperializmus és militarizmus örökösének és kiteljesí- tcjének tudta s vallotta magát. Életszemléletének tengelye volt a faji gőg, módszere az erőszak és életeleme a háború. „A háború a népek természetes állapota,’ amit csak időnként szakítanak meg a béke kényszerű szünetei” — vallotta Schlieffen tábornok, az első világháború (!) hírhedt Schlief- fen-tervének, a semleges Belgium lerohanásának kieszelő]?. Csak a még mindig konokul vakok nem akarnak tudni róla, hogy milyen sorsot-szánt nemzetünknek s — persze a többi nemzeteknek is — győzelme esetén a „felsőbbrendü faj”. Tj1 zerkilencszáznegyvenötben sokan úgy vélték, remélték: a német kérdés és veszedelme immár a múlté. Nem így lett. A német militarizmus és imperializmus veszedelme ismét új arcot öltve ezúttal a „keresztyén Nyugat” védelmének köntösében kelleti magát,* lényege azonban maradt a régi s igézete épp félrevezető jelszavai miatt talán még veszedelmesebb. Ismét vaknak kell lennie annak, aki nem látja az eszmékben és személyekben is megnyilatkozó megszakítatlan folytonosságot. Üjból hangzanak a német élettérről s a németség európai küldetéséről szóló jelszavak. A legutóbb Bécsben „lezajlott” — a szó itt igazán kifejező — szudéta- német és dunai-német találkozók, a gomba módra szaporodó különféle katonai egyesületek, az éledő antiszemitizmus és irredentizmus vészes jelei ennek a folyamatnak. S a személyi folytonosságot biztosítják a német hadseregben — s így a NATO hadseregében is —, a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban a befészkelődött s irányító szerepet vivő volt — illetve nagyon is mai — nemzetiszocialista vezetők, tábornokok, tisztségviselők. A német kérdés elsősorban magának a német népnek a kérdése. De az atomfegyverekkel felszerelt s náci tábornokoktól vezényelt német hadsereg világveszedelem, s magára a német népre is végzetes. Ezért van az, hogy épp a német nép legjobbjai, az igazi hazafiak: Heinemann volt belügyminiszter, a 18 atomtudós, Hagemann professzor s nem utolsósorban egyházi férfiak, mint Niemöller, Iwand, Diem. Vogel, Schmauch professzorok — hogy csak néhányat említsünk — elszántan küzdenek ez ellen a veszedelem ellen. Ök képviselik a „másik Németországot”, reménységünk és meggyőződésünk szerint az igazi német népet. Hiszen ennek a népnek nagy és gazdag hagyományai vannak s elévülhetetlen érdemei az emberiség művelődésének történetében. Walther von der Vogelweide, Hutten Ulrik, Luther és Francke, Bach és Beethoven, Schiller és Goethe, Heine és Thomas Mann népe Európa és önmaga érdekében kell, hogy végre megtalálja igazi, jobbik önmagát. Nem Adenauer és Strauss miniszter képviselik ezt a népet, hanem azok a férfiak és asszonyok, akik a múltért való bűnbánatban és a jövendő építésében keresik Európa népeinek kezét és szívét. Mindehhez az egyháznak, a keresztyén emberek közösségének nagyon is köze van. Így készüljünk a Hirosima-nap megtartására s így értsük meg azt, amiről szó van s amire e nap int bennünket. Groó Gyula Ú\ vttáty A magyarországi protestáns egyházak delegációja, melynek tagjai dr. Bartha Tibor püspök, dr. Finta István lelki- pásztor, főszerkesztő. Dobos János budapesti lelkipásztor voltak rajtam kívül — 39 napot töltött Kínában és a Szovjetunióban. A meghívást a kínai „Hármas önállóságig Mozgalom” elnökségétől és a szovjetunióién baptista egyházak tanácsától kaptuk. Szóval és írással nehéz lesz ecsetelni azt a sok, mélyen belénk vésődött, színes élményt, amelyben részünk volt, mégis arra törekszem, hogy lapunk hasábjain beszámoljak a legszebb élményekről, mert mindaz, amit Kínában és a Szovjetunióban láttunk és tapasztaltunk, nagyon tanulságos lehet gyülekezeti tagjaink számára. Nem egyszerűen útinaplót akarok írni, mert akkor egy nagyon vaskos könyvet kellene írnom, ellenben több képben, nagy vonásokkal „festem meg” a legszínesebb élményeket, legfeljebb itt-ott „dolgozok ki” egy-egy kisebb részletet is. Elöljáróban megjegyzem azt is, hogy a kínai és szovjetuniói utazásunkról festett képeim nem lesznek „szent képek". Vagyis nem akarok olyan képeket festeni Kínáról és a Szovjetunióról, amelyek kizárólag a kínai és szovjetuniói protestáns keresztyének „vallásos életét” ábrázolják, a nélkül a világ nélkül, amelyben ezek a protestánsok ebben a két országban élnek. Egyszerűen nem lehet az ember életét egy „világi” és egy „vallásos” területre osztani. De nem is érthető ezeknek a protestáns keresztyéneknek az élete annak a világnak a megfestése nélkül, amely az egész életet jelenti templomokban, gyárakban, hivatalokban, iskolákban, kommunákban és otthonokban. Azért, ha valaki „kínai szent képek” festését várja tőlem, az csalódni fog, mert „szent képek” helyett a kínai és szovjetuniói protestáns keresztyének teljes életét fogom festeni úgy, ahogy az valóban folyik az egyházi, a társadalmi, a gazdasági és politikai élet területén. Azt is hangsúlyoznom kell, hogy a képek festésénél nagyon figyelek arra az új-ra, új világra, új életre, ami ma Kínában van. Ha ma Kínában az ember beszélgetni kezd értelmiségi emberekkel, vagy munkásokkal, öregekkel és fiatalokkal, lelkészekkel és „világiak”-kal, rögtön a harmadik, vagy negyedik mondatban előfordul ez a két kifejezés: „felszabadulás előtt” és „felszabadulás után”. Olyan mély élmény a kínai emberek számára az imperializmus és a kolonializmus igája alól való felszabadulásuk, hogy arról nem tudnak nem-beszélni. Ami a szívüket eltölti, az szólal meg az ajkukon is. A szocializmusnak a világa — amely az idegenektől való kizsákmányolás, az éhhalál ideje, az ópiummal való tönkretétel és a nagy szegénység után köszöntött Kínára, olyan drága kincs minden kínai számára, amelyről boldogan beszélnek és amelyet féltve őriznek. Beszámolómban igyekszem feltüntetni ennek az új kínai világnak élénk színeit. Ebben a cikkben még nem is képet festek, csak keretet rajzolok. Az oda- és visszautazás legérdekesebb mozzanatait szeretném leírni. Repülőgépen Kína felé Repülőgéppel indultunk Kínába. Csodálatos találmány a TU—104-es repülőgép. Kereken számítva 10 óra alatt majdnem 10 000 km-es utat repültünk be Budapesttől Pe- kingig. Ha az ember gyalog akarná megtenni ezt az utat (Úgy, hogy közben akadály nélkül tudna hegyeken és folyókon keresztül menni!), legalább 500 napig kellene mennie, napi 20 km-es átlaggal. Tehát majdnem másfél évi gyalogutat tesz meg a TU—104- es gép 10 óra alatt. Említésre méltó, hogy a 10—11 ezer méter magasságban szálló gépet mínusz 40 fokos hideg veszi körül a sztratoszférában, ugyanakkor bent a gépben 22 fokos melegben élvezik az utat a gép utasai. Isten iránti hálával kell gondolnunk arra, hogy a technika csodálatos fejlődése révén milyen közel kerültek egymáshoz világrészek és országok. I.ehetetlen észre nem vennünk, hogy Isten azt akarja a technika fejlődése által is elérni, hogy az egy vérből' teremtett emberiség közelebb kerüljön egymáshoz és egymás segítségére legyen a szebb és boldogabb élet kialakításában. De azt is észre kell vennünk, hogy Isten az embert valóban sok olyan tehetséggel áldotta meg, amelynek jó irányban való felhasználása által .az ember képes arra, hogy természeti erőket győzzön le. világokat alakítson át és ezáltal valóban szebbé tegye az életet. A nagy család... De még közelebb kerültek egymáshoz a szocializmust építő népek nagy családjának tagjai. Amikor Kínába indultunk, a Ferihegyi repülőtéren vártuk a Moszkvából érkező TU—104-es repülőgépet. A megérkező gépről leszállt egy fiatal evangélikus mémök-is- mercsöm. csak úgy felöltő nélkül, hajadonfővel. Moszkvában volt néhány napra, de úgy ment el Budapestről, mintha csak a Szabadság- hegyre ment volna kirándulni. Hiszen valamivel több mint két óra alatt Moszkvába ért és ugyanannyi idő alatt visz- sza is jött Budapestre! Bizony ennyi idő még a Szabadság- hegyre is kell. De nem pusztán a rövid időn van itt a hangsúly, hanem azon. hogy a szocializmust építő népek fiai valóban úgy közlekednek egymás között, mint egy családnak tagjai. Tanulnak egymástól, kicserélik tapasztalataikat és látásaikat, ösztönzik egymást és segítik egymást. A gépbe be- szállva. Moszkva felé tartva, ismerkedtünk a mellettünk ülő utasokkal. Csakhamar kitűnt, hogy a mellettünk ülő férfi a budapesti egyetemen mérnök- professzor. aki Kínába indult, hogy a kínai építészetet tanulmányozza. Kínai utunk során vele aztán többször találkoztunk és boldogan beszélt arról, hogy milyen nagyszerű élményei vannak Kínában. Nan- kingban a „Nanking Szálló” éttermében magyar szóra lettünk figyelmesek, a szomszéd asztalnál ülők felől. A beszélgetés során hamar kitűnt, hogy budapesti munkások, akik egy nankingi gyár felszerelésével segítik kínai barátainkat. A munkások nagy lelkesedéssel beszéltek a kínaiak őszinte barátságáról, a kínaiak pedig nagy elismeréssel nyilatkoztak munkásaink szakértelméről. Amikor Pekingből repülőgéppel hazafelé indultunk, a kínai repülőgépen delegációnkon kívül 12 fiatal kínai ült. A mellettem ülő egyszerre csak megszólalt magyarul: „ön magyar?” Azt feleltem; hogy az vagyok és Budapestre utazom. Hamarosan elmondotta, hogy ő a „Peking” nevű futballcsapat jobbszélsője és társaival együtt mérkőzésre indulnak Bukarestbe. Az is kitűnt, hogy ő és másik három társa 1954-ben a tatai edzőtáborban magyar edzőktől tanult futballozni. Boldogan beszélt magyarországi élményeiről, a magyar népről, a magyar városokról. Ilyen kis apró élményeken keresztül is kitűnik; hogy milyen közel kerültek népeink egymáshoz és milyen mély barátság köt bennünket össze. A természet tündöklő titkai előtt Nagy élményt jelentett számunkra az a sok természeti szépség is, amelyben repülő- utunkon részünk volt. Bár a 10 000 méteres magasság nagyon lekicsinyíti a hegyeket és a folyókat, mégsem annyira, hogy azoknak szépsége szemünk elől eltűnhetne. Maradandó emlék marad számunkra a Kárpátokon való átrepülés, majd a nagy folyókon, a Volgán, az Irtisen, az Obon, Jenyiszején. az Anga- rán való átszállásunk. A hatalmas folyóknak a tükre ezüstösen csillogott felénk a 10 000 .méter magasságba. A szibériai Bajkál-tó felett repülve, önkéntelenül eszünkbe jutott a mi Balatonunk csillogó tótükre.' A Góbi-sivatag felett hosszú időn át repültünk és amikor annak sivárságáról beszélgettünk, megszólalt mellettünk a budapesti professzor és azt mondotta: „Az sem lehetetlen, hogy egyszer a Góbi-sivatagot is termőtalajjá alakítja az ember”. Különös érzés volt Szibéria földjén leszállni először a nyugat-szibériai Omszkban, majd a kelet-szibériai Irkutzk- ban. Mindenütt folyik a szűzföldek feltörése, a gazdasági életbe való beállítása. Irkutzk- ban pedig az Angara folyó gátja megépítése által Szibéria legnagyobb vízierőműve készült el, amely hatalmas területeket fog ellátni villamoserővel. Omszk és Irkutzk között repülve nagy messzeségben feltűntek a Magas Altáj 4500 m magas havas csúcsai. A hókristályokon fényesen csillogott a napsugár. Ennyi természeti szépség láttán jó volt gondolni Istenünk csodálatos hatalmára, amellyel ezt a világot teremtette és abba annyi sggpséget helyezett el. 10 000 m magasságban jó volt átélni az I. Hitágazat minden igazságát és dicsérni Isten nagyságát. Káldy Zoltán Sáfárok Yagyunk Sáfárság — ódon ízű szó! Rég elmúlt idők táísiü mi viszonyait tükrözi. A- b" 'iái szótár, szerint: „A sáfár ház- és vágyongondozó, akt jómódú, hatalmas ember állít ott. javai élére”. Ma már ilyen állást nem ismerünk. A társadalmi és gazdasági fejlődés meghaladottá tette a „sáfár” munkakörét. De úgy vagyunk ezzel is, mint a Szentírás több más, idejétmúlta hasonlatával: az, amit megvilágítanak a keresztyén élet síkján, maradandó isteni igazság, noha a lámpás maga már elavult. A keresztyén ember sáfár. Ennek hármas időtálló értelme van. 1. Mindenét Istentől kapta. Tehetségét, testi-lelki adottságait, anyagi javait, emberi kapcsolatait, munkakörét, hitét. Istent valljuk a nagy ajándékozónak. Az ö kezéből vesszük azt Is, amit embereken keresztül kapunk. A keresztyén ember úgy tekint szét az életben: itt végső sorban semmi* sem az enyém, hanem minden az Istené. „Csak” rámbízta, 2. Mindenét szabadon használhatja fel. A keresztyén embert nem köti meg Isten apró- cseprő előírásokkal. Tetszése szerint . gazdálkodhat a rábízott értékekkel. Az úszás- tanításnak kezdetlegesebb foka, amikor valakit „rövid kötélen” tartanak a vízben. A haladottabb fok, amikor már lazán csüng a derekára erősített kötél s ő így, „hosszú kötélen” úszik. Isten azonnal hosszú kötélre ereszti övéit. Ezért nincs kötve a keresztyén ember például régi gazdasági formákhoz, hanem nyugodtan fogadhatja az újat. 3. De felelős Istennek! Folyamatosan és majd egyszer véglegesen számadással tartozik Istennek: hogyan használta fel az életét. Mások javára, embertársai boldogulására, Isten ügyének előmozdítására? Felelős vagyok Istennek a munkám jó elvégzéséért, szeretteim életéért és boldogságáért, gyülekezetem virágzásáért, hazám fejlődéséért, az emberiség hékéjéért. Ez a mai vasárnap a sáfárság szerepét akarja tudatossá tenni mindegyikünkben. Tudok-e a hála, a szabadság és a felelősség szemével körülnézni az életemben? Ki ne ismerné az édesanya mozdulatát, amellyel a legjobb falatot magától mindig megvonja és gyermekének adja?! Senki sem kötelezi rá, önként teszi, és örül, hogy teheti. Valami ilyesféle a keresztyén ember sáfár-mozdulata. Boldbg, hogy valami hasznosat tehet. Egyházunk és a körülöttünk élő emberek várják a sáfár-keresztyéneket, akik felelősen gondolkodnak életük javaival és képességeikkel Veőreös lőve
