Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-06-28 / 26. szám
ARCKÉPEK A GENFI REFORMÁTOR Kálvin János születésének 450. évfordulójára Nemrég kezdődtek meg a Xjóman-tóparti városban a K&l- vin-emlékév hivatalos ünnepségei is. Itt élt és működött élete nagyabb részében, itt pihen végső akarata szerint jeltelen sírban Kálvin János, Isten igéjének nagy tudósa és hirdetője. Isten reá bízta azt a feladatot, hogy Európa nyugati részében elvégezze az egyház megtisztításának művét. A világ református keresztyénsé- gével együtt mi evangélikusok is hálásan emlékezünk meg róla. Életét valóban teljesen Isiten ügyének áldozta; igehirdetése, tanítása messze világított korában, és életműve egyetemes kincsévé lett a világ egész keresztyénségének. Kálvin életútja küzdelmes, sok gyötrelemmel teljes élet volt. Elmondható róla, hogy a szenvedések tü- Zébe® tisztult meg és lett Isten engedelmes eszközévé. 1509. július 10-én született francia földön, Noyonban. Atyja kívánságára ■— Lutherhez hasonlóan — először ő is a jogtudománnyal foglalkozott. Közben kapcsolatba került az egyház megújítására törekvő titkos franciaországi mozgalmakkal. Ezek jórészt Luther hatása alatt álltak; követőiket kezdetben „luthé- riens”-nek nevezik. Kálvin érdeklődése a hit dolgai felé fordtil és huszas életévei elején végbemegy benne a nagy belső átalakulás- a csendes, tudós hajlamú ifjú az egyház megreformálásának elszánt harcosává lesz. Ehhez Franciaországban akkor valóban nagy elszántság kellett. Az egyházi reformmozgalom híveit halálra keresik. Ekkor következik el a nagy külső fordulat életében. A reformáció hazája, Németország felé menekülve svájci földön utazott keresztül. Genf városa ebben az időben fordított hátat a pápaságnak. Lelkésze, Faréi Vilmos, már hallotta az ifjú Kálvin hírét. Amikor megtudta, hogy a város falai között időzik, szinte erőszakkal kényszerítette arra, hogy végleg Genfben maradjon. Kálvin huszonöt küzdelmes esztendőn keresztül fáradozott a gazdag, büszke és él- nivágyó kereskedővárosnak „Isten városává” formálásán. Kezdeti sikerek után a kemény egyházfegyelem ellenfeleinek és a pápaság titkos híveinek felbújtására lelkésztársaival együtt elűzik, de néhány év múlva újra visszahívják. Kálvin nagy félelmek között ment vissza a csendes Strassbourgból küzdelmei színhelyére. Évek hosszú. során át — nem egyszer életveszedelembe kerülve — harcol ellenfeleivel a városi tanácsban, a városi polgárságnak a szigorú erkölcsi rend ellen lázadozó részével, tévtanítókkal és közben nem egyszer maga is kemény, kérlelhetetlen szigorúságot tanúsít. Korán eltemeti élettársát és három gyermekét. Beteges, törékeny testét is állandó fájdalmak kínozzák. De szinte emberfeletti erővel és állhatatossággal végzi szolgálatát: fáradhatatlanul ír, prédikál, pásztorolja gyülekezetét, levelez és irányítja a reformáció művét országhatárokon túl is. Élete utolsó szakasza viszonylag már külső nyugalomban telik el: Genfben győzött a reformáció. 1564-ben hosszas betegeskedés után távozik ebből a földi életből. Genf városában hatalmas reformációi emlékmű őrzi emlékezetét. Luther és Kálvin kortársak voltak ugyan, de — a reformáció ügyének nagy kárára — személyesen sohasem találkoztak. Szellemi téren azonban annál erősebb szálak fűzik őket egymáshoz. Kálvin mindig elismerte Luther reformátort művének elsőbbségét, ha sok mindenben nem is követte.' Lutherhez írt egyetlen levelében őt „a keresztyén egyház pásztorának”, „az Ürban nagyrabe- csült atyának“ nevezi. Luther szintén nagyrabecsül- te fiatalabb reformátortársát. Bucerhez írt levelében „tiszteletadással köszönti Kálvint, akinek könyvét igen nagy örömmel olvasta”. Melanch- thon pedig azt írja egyik levelében, hogy „Kálvin Luthernél nagy kegyben áll”. A kálvini reformáció széles területen együtt haladt az egyház lutheri reformációjával. Érthető, hiszen mindkettő a Szentírást, Isten igéjét tette az igehirdetés, a tanítás és a keresztyén élet egyedüli zsinórmértékévé! Ezért együtt vallják a Szentírás fő üzenetét: üdvösségre egyedül Isten kegyelméből, Jézus Krisztus megváltói érdeméért, hit által juthatunk! Együtt magasztalják Krisztus váltságművét és a hitből fakadó, megszentelt, cselekvő új életet. Több tekintetben azonban külön úton haladt Genf reformátora. Másképpen látja Isten törvényének szerepét a keresztyén életben. Jellegzetes tanítása a kettős predestiná- ció: Isten nemcsak üdvösségre választotta ki öröktől fogva a hívőket, hanem egyeseket kárhozatra is rendelt. Az úrvacsora kérdésében Kálvin nem tudta elfogadni Krisztus teste és vére valóságos jelenlétének lutheri tanításait, hanem Krisztus lelki jelenlétét vallja a hívők számára. Ezek a fő különbségek — a sok közös kincs és összekötő kapocs ellenére —• fájdalmas szakadást jelentették a reformáció területéin. Meggyőződésünk szerint Luther ezekben a kérdésekben jobban ragaszkodott a Szentírásnaik egyszerű, értelmünket nem egyszer megbotránkoztató üzenetéihez. Ez azonban semmivel sem teszi kisebbé tiszteletünket és megbecsülésünket Kálvinnak mélységes hite, hatalmas teológiai munkássága, igehirdetőd és lelkipásztori hűsége, egyházszervező nagysága iránt. Munkatársai mellett elsősorban mégis az ő reformatori szolgálatán keresztül ragyogott föl újra az evangélium világossága svájci, francia, belga, holland, sikót területeveiken és sugárzott ki — követve a lutheri reformáció gyors terjedését — Európa középső és keleti területeire is. A reformációnak ez a két ága a következő századok során nemcsak versenytársként, hanem még inkább segítőtársként állt egymás mellett, főleg a pápai és a Habsburg- ellenreformáció véres századaiban', és állandóan kölcsönös lelki és szellemi erősítést is jelentett egymás számára. Napjainkban az ökumenikus egységmozgalom — melynek központja éppen Genf városa — fűzi még szorosabbra a reformáció két ágának történelmi és szellemi-leliki kapcsolatait. Emlékezzünk Kálvin szolgálatára híres életrajzírójának, Doumergue-nek szavaival: „Nugodtan pihenhet a reformátor az ismeretlen genfi sírban. Soha kőemlék nem jelöli azt meg emberi szem számára. De fényesein ragyog az egyedüli sírfelirat, amelyet magának kívánhatott volna, az alázatos és diadalmas sírfelirat: Egyedül Istené a dicsőség!“ Dr. Nagy Gyula m A beszéd Isten nagy ajándéka, ami bennünket embereket összeköt egymással. Milyen jó barátunkkal, vagy barátnőnkkel elbeszélgetni! Szavainkon át a lelkünk érintkezik a másik leikével és közelebb kerülünk egymáshoz. Milyen kínos és bénító ezzel szemben a némaság. (Nem a testi fogyatékosságra gondolok!) Milyen fájó, bántó az, ha valaki, akinek a szavát szeretnénk hallani, hallgat és nincs szava hozzánk. Mennyivel jobban fáj az, ha édesanyánk .egész nap nem szól hozzánk, mint az, ha alaposan elver minket. A beszéd köt össze bennünket Istennel is. Az Ö legnagyobb ajándéka az, hogy megszólított minket, szól hozzánk és mi válaszolhatunk neki, beszélhetünk vele. Ezzel egészen nekünk adta magát. Csak az Ű szavát ne veszítsük el soha, csak az Ö beszéde ne hallgasson el! Pedig Isten népe átélte már azt a szörnyű sivárságot és elhagyatottságót, hogy Isten elhallgatott! Sámuel idején volt ez így. Miért hallgatott el Isten? — Mert megvetették igéjét. Megépítették ugyan Istennek Silóban a szép templomot, a kőKülföldi egyházi hírek BERLIN A németországi Egyházi Testvérközösségek —1 melyek az egykori Hitvalló Egyház mozgalmából nőttek ki — képviselői kétnapos konferenciát tartottak Berlinben, D. Klop- penburg (Dortmund) vezetésével. A konferencia nyilatkozatot adott ki, amelyben megállaptíja, hogy a Német- országi Evangéliumi Egyház 1958. évi spandaui zsinata elhatározta, hogy elő fogja mozdítani a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos keresztyén közvélemény kialakítását. Ezen a téren azonban semmi haladás nem történt, sőt ellenkezőleg a Span- dauban leszögezett két ellentétes nézetet továbbra is úgy állítják egymás melle, mint amelyek közül bármelyik elfogadható. „Ismételten le kell szögeznünk: számunkra Krisztus követése összeegyeztethetetlen a tömegpusztító fegyverek készítésével és használatával. Azt tartjuk, hogy az egész egyháznak fel kell emelnie szavát e gonoszság ellen. Az evangéliummal való visz- a földi élet megsemmisítését szaélés az a felfogás, amely az ember kezébe teszi le. Ebben a kérdésben a semlegességnek sincsen helye. A döntés halogatása az egyház egységét veszélyezteti.” . oltárokon füstölve égtek az áldozati állatok, a papok díszes öltözetben, nagy pompával végezték az előírt szertartásokat, a hívők elmentek a nagy ünnepek alkalmával a templomba. Mindenki igyekezett Istennek külsőleg minden tiszteletet megadni. Csak éppen igéjét nem akarta senki meghallani és megérteni. Csak éppen akaratának nem akart senki engedelmeskedni, amit pedig világosan megmondott: ne ölj, ne csalj, ne lopj, ne hazudj. Szeresd Istent és szeresd felebarátodat. Istent pedig nem lehet becsapni és megcsúfolni. Ha Ö a szívünket kívánja, nem adhatjuk oda kezünket, egy-egy percünket vagy pár fillérünket. Akik Sámuel idején be akarták csapni Istent, azokat magukra hagyta. Igéjét elvette tőlük és másra bízta. Sámuelt, egy kis gyermeket választott ki magának. (1 Sám 3.) Sámuel az Ür bizalmasa, prófétája lett. Kapta és tovább adta Isten igéjét. Amit Isten mondott neki, azt nagyon komolyan vette. A Biblia azt írja, hogy „nem engedett Isten szavából semmit a földre esni”, hanem megtartotta Isten szavát. Mivel hűségesen Urához tartotta magát és megbecsülte igéjét, Isten is megbecsülte őt. Mikor Sámuel felnőtt, az egész nép elöljárója lett. Hűsége által a tévelygő, ide-oda botorkáló népét is megtartotta. Az emberek felfigyeltek bátor és világos beszédére, megérezték benne Isten Lelkének erejét. Elhagyták a bűneiket és visszatértek Istenhez. Isten igéje azt mondja nekünk, hogy ha ma halljuk Isten szavát, ne keményítsük meg a szívünket. — Ne kérdezzük, hogy mi az Isten szava. Jczus Krisztusban Isten nagyon nagy szeretettel, egyszerűen és világosan beszél hozzánk. Csak ha becsülettel Jézus Krisztushoz tartjuk magunkat, tud bennünket Isten a világ, embertársaink és az Ö egyháza szolgálatában is felhasználni. Kinczler Irén Június 29. 1954-ben halt meg Victor János református teológiai tanár. A keresztyén diákmozgalomban végzett munkája után a budapesti református teológiai akadémia tanára lett, e munkakörét egy időre gyülekezeti lelkipásztori szolgálattal cserélte fel. Az ökumenikus kapcsolatok, és a magyar ref. egyház új útkeresése szempontjából történelmi jelentősége van szolgálatának. Július 1. 1757-ben halt meg Szenicei Bárány György sár- szentlőrinci lelkész. Győrben, Nagyvázsonyban, Gyönkön, Györkönyben, Sárszentlőrin- cen, Dörgicsén, majd újra Sárszentlőrincen működött. Esperesi tisztet is viselt a tolnai egyházmegyében. Számos könyvet írt, fordított és adott ki, jónéhányat példás munka- közösségben, többek közt az Uj Testámen tóm új fordítását. Július 2. 1724-ben született Klopstock német költő. Leghíresebb műve a Messiásról írt eposza. Énekei közül mi is éneklünk néhányat (15, 63, 584). 1803-ban halt meg. Július 4. 1519-iben folyt le a nevezetes lipcsei vita Luther Márton és Eck János között. Ez a vita napvilágra hozta az áthidalhatatlan ellentétet a reformáció szükségessége és a római pápaság álláspontja között. 1715-ben született Gellert Keresztély német író és költő. Lipcsében professzor volt. Félszáznyi egyházi éneke közül a mi énekeskönyvünkbem is van kilenc, köztük: „Mily nagy az Ür kegyelmessége”, „Jézus él, én is vele’*, „Aki azt állítja ...” Énekeiben építően csendül össze a pietiz- mus és a felvilágosodás hangja. A XVIII. század nagy mozgalmainak értékeivel Gellert ma is gazdagítja a gyű» lekezeteket. Közgyűlések után (Folytatás a 3. oldalról) jóléte lesz a ti jólétetek (Jer. 29, 7.). Egyházunknak van szolgálata a mai életben. Végezzük el a szeretet szolgálatát híveink felé: segítsük hozzá őket ahhoz, hogy minél több belső megbékéléssel és keresztyén józansággal, világos látással illeszkedjenek bele a végbemenő nagy átalakulásba. Közegyházi gyűléseink egf lépés voltak az egyháznak a szocializmusba vivő útján. Arról tanúskodnak, hogy egyházunk az országgal együtt nő bele abba az új helyzetbe, amely jelenünket meghatározza és jövőnket alakítja, s amelyet Isten adott a mi életünk, sorsunk, egyházunk keretéül. Veöreös Imre Csak egy csokor búzavirág... Búzavirág-csokor volt a kezében, amikor fellépett a mozgó vonatra. A fülkében ezt is feltette a poggyásztartóba, a faláda mellé, nem tudott vele mit kezdeni. Most, hogy a ' vonat elindult, érezte csak igazán cselekedetének súlyát, amiről tegnap ott a gyüdi hegyoldalban olyan könnyen tudott szólni édesanyja előtt. — Anyám, én elmegyek itthonról. Nem tetszik nekem ez a paraszti élet, elmegyek a városba. Látja a Sós Pali is milyen jól keres és már motort is vett. Én pedig csak izzadok a Ridegben s különben is meguntam már a falut... — s ömlött szívéből a keserűség, mint Tenkes oldaláról a tavaszi szél. — De fiam, mi lesz velem, ha te elmész? Itt az aratás ideje, ki fog nekem segíteni?! Nem fogod te kibírni a városban, fiam. Hiányozni fog neked ez a föld... — jajongott az anyai szív. — Dehogyis fog hiányozni! •— válaszolta Sándor magabiztosan. — Magához anyám azért sűrűn hazajárok, de ez a föld engem már nem érdekel. Amikor kiértek a sor végére a kukoricásban, egy pillanatra odanézett a búzatábla felé. — Szépen sárgul — gondolta magában — de én mégsem akarok örökké itt élni a kukorica- és búzaföldek között. Elég lesz akkor, ha majd megöregszem. De addig... addig élni akarok... Csak azt várta meg, hogy a kukoricakapálással végezzenek, mert nem akarta ezt a munkát is az anyjára hagyni. Vasárnap aztán minden kész volt: találkozott Pali barátjával és megbeszélték, hogy este együtt indulnak Pestre. Pali majd segít munkát találni és szállást is egyelőre ő ad. Délben még jól beebédelt borsólevesböl — ezt nagyon szerette. Aztán előkerült a padlásról a katonaságnál kiszolgált faláda. A csomagolás nem tartott sokáig. Arra azért szakított időt, hogy elszaladjon Margithoz a Templom utcába. Innen már nehezebben indult haza. A kiskapuban mégegyszer megfogadták egymásnak, hogy \árni fognak. Egymásra. — Sanyi — búcsúzott tőle Margit —, ma reggel voltam kint a határban füvet szedni a kislibáknak. Hoztam magammal egy csokor búzavirágot. Olyan szép most ott kint minden. Nesze, neked adom, vidd el magaddal — s félszegen átnyújtotta a csokrot. A vonat lassan kanyarodik a baranyai dombok között. Amerre a szem csak ellát az apró vonatablakból, mindenütt gabonaföldek hullámzóinak. Tarkállanak a pipacsok és búzavirágok, mint vasárnap esténként a’ lányok derekán a hímzett szoknya. A fülkében meleg van s lassan megindul a beszélgetés. Itt mindenki ismerőssé válik, hiszen néhány órára egy a sorsuk az utazó embereknek. — De szép csokor az ott, anyu — mutat fel a csomagtartóra egy öt éves forma kislány. — Nekem miért nincs ilyen szép virágom. Add ide, anyu, megszagolom, van-e szaga. Az édesanya pironkodva magyarázza a csöppségnek, hogy a csokor nem az övék. De a kislány csak kéri. Már sír. Sanyi is hallja a párbeszédet — mögöttük ülnek — de nem akar beleszólni. Igaz, hogy útban van az a csokor. És mit is kezd vele ott a városon?! Az előbb már azt is észrevette, hogy ott a túlsó ablaknál, ahol az a két leány ül, az ő csokrára nézegetve összesúgtak és nevettek. Dühös is lett, hogy őt nevetik ki. — Gyere ide, kislány — szól hátra a kislánynak —, nézd mit ad neked a bácsi — és felnyúlva leveszi a csokrot és odanyújtjd a bátortalanul feléje lépegető gyereknek. — Na, legalább ettől is megszabadultam — gondolja magában, amikor leül. — A Palinak meg szólok, hogy Margitnak el ne árulja. És különben is nem érdekes: csak egy búzavirág csokor volt Ha még rózsa lett wdna.^. — Anyu, hol nyílik ilyen szép virág? —• kérdezi boldogan a kislány. — Én még nem láttam ilyen virágot. — Ezt a virágot búzavirágnak hívják — válaszolja az anya —, mert ott nő, ahol a búza terem, amiből a pék bácsik a finom kenyeret sütik. Nézz csak oda — mutat ki az ablakon — látod, ott a búzavetés és a szélében láthatod azt a sok kék virágot: az a búzavirág. — Jaj, de szép! Olyan, mint a meséskönyvemben a királyleány, akinek aranyos szoknyája van és kék tenger folyik a lába alatt 7— mondta ujjongva a kislány. Egy év telt el azóta, hogy Balogh Sándor a gyüdi hegyoldalt felcserélte az aszfalttal. Megtalálta a számítását: jó helye volt, sokat is keresett. Városi lett a városiak között. Igaz, hogy édesanyja minden levelében azt írja, hogy menjen haza, mert nagyon sok otthon a munka. Az is igaz, hogy már menne is, meg nem is. Itt a városban mindene megvan, ami után csak sóvárgott, de hiányzik az a sok rét, a Tenkes lankás oldala, a gyüdi templom héttornya. Margit sem írogat: igaz, a katonasághoz sem nagyon írt, mégis hazavárta. Az istentisztelet már megkezdődött, amikor Sándor belépett a templomba. Nem ide szokott járni, de ma erre vitt az útja. Ott elöl látott üres helyet, előre ment. Leült. Szeme az oltárra tapadt. A kovácsoltvas feszületet két virágváza fogta közre. S bennük egy-egy csokor búzavirág. A Megváltót úgy fogta közre ez a két csokor, mint az otthoni ház kertjében a lugas a kis kerti asztalt. Sokan talán észre sem vették, hogy ma milyen virággal díszítették az Ür oltárát. Sáhdor, a falusi fiú nem tudta levenni róla a szemét. Búzavirág... Otthon a baranyai dombok hátán érik a gabona. Szélem virit a pipacs és a dűlőutakon libákat őriző lányok haját kék koszorú díszíti. Az aszfalt megpuhult a melegben. A gyüdi nyárfák alatt ilyenkor a legjobb pihenni... A tömött villamosban hátára izzadt a fehér ing. A Tenkesről milyen lágyan is tud leszaladni a meleg nyári szél. Úgy érzi az ember, mintha valaki selymes kézzel cirógatná meg... 4 A vonat nehezen kapaszkodik fel az egyik domb hátára, hogy aztán a túlsó oldalon vidáman nyargaljon le a völgybe. Amerre a szem ellát, sárgálló gabonatáblák. A fülke utasai magukbaroskadva szundítanak. Meleg van. Az egyik ablak mellett nyitott ingnyakkal egy fehér arcú fiatalember ül. Sándor, aki hazajött. Örökre. Egy esztendő hosz- szú idő a vándornak. Más aratott tavaly, más kéz vezette az eke szarvát. Idén ö lesz az arató! A nap belebukott a Dráva hullámaiba. Az izzadt aratók letették kaszájukat s elbúcsúztak a holnap hajnali viszontlátásra. Ki kerékpárra kap, ki pedig csak úgy gyalogosan indul haza a faluba, özv. Balogh Sándorné szeméből könnyet csal ki a lemenő nap. A napégette ráncos arcon úgy csillog az a gyémánt csepp, mint a kiszáradt földön a harmatcseppek. Karján teli kosár: üres edényekkel. A lassan hazatérők sorát ő zárja be. Margit és Sándor egymás mellett ballagnak. Nem is olyan régen még Sándor ment elöl feketén, napégette nyakkal vágta a rendet. Margit utána a markot szedte. Most mennek kéz a kézben. A Tenkesről alácsúszó esti szél üzenetet vesz szárnyára. — Értem jöttél haza, Sanyi? — Nem — válaszolja Balogh Sándor. A válaszadásban azonban több az incselkedés, mint az igazság. — Csak egy csokor búzavirágért. Margit meglóbálja a csokrot, amit az előbb kapott tőle. Csak ezért? Keze megszorítja a kaszanyéltől megkeményedett tenyeret. Karrier Ágoston 1
