Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-06-15 / 24. szám

cÁ segetem héttíz t ÉJSZAKAI MŰSZAK SH9NOS; VAN ILYEN. S akár­hány esetben eltakarja előlünk az egy igaz Istent. Ez a bálvány termé­szete: drágább lesz számunkra a leg­drágábbnál, élőbbé az egyetlen Élő­nél. S akkor már nem az Isten meg- szabadítottjai vagyunk, hanem a ha­mis isten gúzsbakötött rabszolgái, akik nem is akarnak szabadulni, olyan jól érzik magukat leigázottsá- gukban. A KÁBÍTÓSZER, VAGY ALKO­HOL mámorából órák alatt magához térhet az ember. A sérelem gőzei másként viselkednek: ördögi ma­kacssággal kígyózzék körül ítélőké­pességünket, bénítják tárgyilagossá­gunkat s ingerelnek rosszindulatra. Mintha hozzánk nőttek volna. S eze­ket a mocsárlehelletű felhőket még szeretjük is — fájdalom, talán az Is­tennél is jobban. Mi védelmezzük őket, s jaj annak, aki netalán meg akarna szabadítani tőlük. Féltő sze­retettel ragaszkodunk ehhez .» bál • ványhoz. Miért? Mert nélküle nem tudnánk igazolni szeretetlenségün- ket, azt, hogy nem óhajtunk megbo­csátani, nem és nem akarjuk a má­sikat Jézus Krisztuson keresztül lát­ni, csak a sérelmünkön keresztül, mert ezt mondta, vagy azt tette. Sőt! Igyekszünk cinkosokat toborozni ma­gunknak, akik segítenek nekünk ha­ragudni. Mert a gyűlölet úgy édes, ha sokan gyűlölünk. Micsoda démoni misszió! Isten parancsának iszonyú visszája! KRAJCÁRTALANOK ezres ■■ adós­ságot követelnek egymástól. „Fizesd meg amivel tartozol!” S marják egy­mást, mint a bogarak az üvegben, ha savat öntenek rájuk. Micsoda fogcsikorgató szívóssággal tartjuk számon, mivel tartozik a másik! Mi­lyen odaadással vagyunk. készek sértettségünk esetleg omladozó várát újra meg újra renoválni! S ebben a rablófészekben a mások vétkei, mu­lasztásai a katonák. Velük őriztetjük mártíromságunkat s azt az istentelen képzelgésünket, hogy mi bizonyára sokkal kevesebbel tartozunk mások­nak, mint mások nekünk. Pedig senki sem szereti jobban felebarát­ját, mint amennyire adósának tud­ja magát. „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek.” S ez a tarto­zás mindhalálig történő szorgos tör­lesztés esetén is kiegyenlíthetetlen. Ez tartsuk számon! Ezt! Ennek lesz gyümölcse! Ez persze csak úgy lehetséges, ha felmondunk a sérelem istenének. Ha legyőzzük ezt a zsarnoki démont. Hogyan? VALÓBAN, ez a „hogyan” a leg­nehezebb. Mert egy „mód” van csu­pán. Ha engedelmeskedünk Isteni igéjének: Ne legyen más istened! Térj meg! S mivel lelkűnkben lehet a legkevésbé hatalmi úr, a bitorló bálvány kilakoltatása csak akkor történhetik meg, ha helyét Jézus Krisztus foglalja el. S ezt éppen Ö szorgalmazza. Csak engedjünk Neki! B. A prágai verseny után A karzat belhajtott ajtaján keresz­tül Baeh: C-dur tokkátájának hang­jai szűrődnek ki. Peskó György fia­tal orgonaművészünk, barátai és meghívott ismerősei előtt játszik, mi­után hazatért Prágából, az orgonis­ták nagy seregszemléjének színhe­lyéről. Édesapjával, Peskó Zoltán orgona- inűvésszel beszélgetek. — „Igen nagy izgalommal tekin­tettem fiam nehéz versenye elé, — mondja az őszhajú orgonista. — Számítottam arra, hogy a ver­seny igen nehéz lesz. Tíz cseh, hat magyar, rajtuk kívül németek, bel­gák, svájciak versenyeztek. A ma­gyarok közül csak Kiinda István ért el helyezést: hatodik lett. Az első díjat cseh, a másodikat német, a har­madikat svájci orgonista nyerte el. A versenyzők átlag életkora a 30 év körül volt. — A szokatlan rendszerű orgonák, a kevés gyakorlási lehetőség, a fá­rasztó idegmunka 2 héten át, legye­nek részben mentségei az elért ki­sebb, kevesebb eredménynek.” Közben befejeződik a kis „házi- hangverseny”. Peskó Györgytől azt kérem, hogy érdekességeket mond­jon el, több mint három hetes út­járól.­— Először magáról a versenyről mondok egy-két érdekességet. — A versenyzők vastag függöny mögött játszottak, hogy kilétük ne befolyásolja a zsűri tagjainak dön­tését. — A verseny színhelye a Rudolfi- num, a prágai Zeneművészeti Fő­iskola volt. — Legjobban a cseh orgonisták szerepeltek. Mind a tizen helyezést éritek el. — A verseny után a Martin-temp­lomban volt egy hangversenyem. Eb­ben a templomban osztott először úrvacsorát Húsz János. Késmárkon is orgonáltam, a fatemplomban. Kas­sán önálló orgona-estem volt az evangélikus templomban. A helyi lap másnap interjút csinált velem. — Nagyon megható volt, hogy itt Kas­sán, azon az orgonán játszhattam, melyen valamikor édesapám kez­dett el orgonáink Befejezésül még néhány dolgot. A hangversenyen gyakorlatilag tapasz­talhattuk, mit jelentenek a népek közötti békás baráti kapcsolatok. Alkalmunk volt beszélgetni a népe­ket foglalkoztató nagy világkérdé­sekről és az egyes népek sajátos problémáiról. Tapasztaltam az ottani egyházak élénk érdeklődését is a ma­gyar evangélikus egyház élete és szolgálata iránt. Végül még annyit: ez alkalommal is megköszönöm a vendéglátók kö­rültekintő szeretetét. ígérem, hogy további szorgalmas munkával igyek­szem meghálálni a megnyilvánuló bi­zalmat. —hjl.—-— Elkészült Keleteurápában az első elektronikus orgona. A mű ma­gyar gyártmány. Az érdekes új hangszert, amely templomi haszná­latra is alkalmas Gergely Ferenc és Dalnok Lajos orgonaművészek mu­tatták be május 29-én bel- és kül­földi szakemberek és a sajtó képvi­selői előtt. & — Megjöttem, Petur bán! Az erős hangon kívül a veranda­ajtó csapódása és döngő lépteik je­lezték, hogy csakugyan jön valaki. A nem közönséges címen tisztelt Rácz Péter örvendező sejtéssel hozta élénkebb mozgásba kilencvenöt kiló­ját az előszoba irányába. Eltalálta: Király Zsigának, újdonsült barátjá­nak borulhatott a nyakába. A két nagydarab fiatalember megcsókolta egymást, majd Péter elsüthette jó- előre kifundált szellemességét. — Ritka vendég Rácz-országban Zsigmond, a Király, a császár! Zsiga nevetett. i— Császár azért nem vagyok, még egy Arany-mcmdás kedvéért sem. Világéletemben párját ritkí­totta szerénységem: megelégszem _ a Királysággal. Hanem, tisztelt bán úr, legyen kegyes elárulni, hogy merre is találtatik az a bájlak, ahonnan a zefirben lengedező rózsaligetre esik az elepedt vándor szempillantása? Most a „Petur” pocakja rengett egy kissé. — Azonnal, felség. Hívom az udvarhölgyet. A házigazda ezzel kettőt tapsolt, mire a falból mindeddig láthatatlan tapétaajtó nyílt, s egy nő lépett ki rajta: ritmikus járású, szép és két­ségtelenül egészen fiatal. Ezt a hár­mat állapította meg róla a vendég első pillantásával. Aztán nyelt egyet. — Kezét csókolom! Király... — Isten hozta, Zsigmcmd. Aliz vagyok. A barna jelenség egészen bal­oldalra fésült hajában megcsillant a csat. Rögtön utána a foga villant meg egy pillanatra, miközben ked­veskedő huncutsággal a fiú felé pukkedlizett. — Kegyeskedjék megtekinteni felséged királyi lukosztályát. — Luik... ? Aliz nevetése zsongva hullámzott szét a szobában. A hangja is barna — gondolta Zsiga. — De igyekeztünk ám lakájossá tenni, hogy fejünket ne vétesse fel­séged! Péter itt dörmögött közbe. — A húgom szobáját rendeztük be neked., Ö igazít el, kikötötte. Anyánk meg ő különben jól elfér­nek majd a hálóban. Egyetlenegyszer írt ez a hólyag arról, hogy egyáltalán van húga — zsörtölődött magában a vendég, s lendületesen lépett beljebb, a bordó kardigán és szürke szoknya mellé. Es ekkor szintié hátratántorodott: minden átmenet nélkül érezte meg, hogy ebbe a szobába szüntelen özön- lik be a rózsaillat. — Na, mérnök úr, foglaljon he­lyet s meséljen valami szépet, a gépeiről, a szobájáról, vagy éppen a Bibliájáról. Tudom, maga is olyan furcsa modern szent, mint a bátyám. O, hogy elfáradhatott! Király Zsigmcmd már ült, hátra­hajtott fejjel, lehúnyt szemmel, s ebből rezzent föl. — Bocsásson meg, kedves Aliz. -.. ez más ... Néha hirtelen oly messze visznek a gondolataim, hogy a tes­tem számára a tudatomnak csak az árnyéka marad. — Most... min gondolkozott. A férfi a levegőbe nézett. — Ha csak látom, azt hiszem: szoprán hangja van. S most kiderül, hogy mély alt. Kontraalt. S olyan különös... — Különös? ... A két pillantás találkozott, a mér­nök azonban ismét hátradőlt a Ike­reveten és lehúnyta a szemét. Re­megés szállt föl benne, mint víz­ben az apró bugyborékők. Es úgy zakatolt az agya, mint az a moz­dony, amelyet előző nap ellenőrzött a próbaúton. » — És gondolod, hogy együtt tud­játok majd tartani ezt az ifi-biblia­kört azzal a fiatal pappal? Péter lelkesen hadonászott hatal­mas kezeivel. Majd levert néhány levelet a lugas lombjából. — Feltétlenül. Ha tudniillik az Úristen megmarad mellettünk har­madiknak. Hanem, tisztelt uram, időnk fogy, s én kénytelen vagyok utasítani a szobalányt, hogy szol­gálja fel a vacsorát. Zsiga messze nézett. — Biztosan jól főz... — Csak vigyázz, nehogy aztán téged főzzön meg az a boszorkány. A mérnök mosolyogva intett til­tást. — A boszorkányokról, melyek nincsenek, nem szabad vitázni! — Annál ajánlatosabb szót érteni azokról, amelyek vannak! Erre már mindketten hangosan derültek. A „felség" azonban töké­letesen biztosítani akarta tekinté­lyét. — Azt hiszed, olyan könnyen fővök? Társa erre titokzatos és egyben kevésbé tréfás arcot öltött. — öregem, én csaik egyre emlék­szem: a férje is ezt mondta haj­danán. Zsiga érzékszervei egyszerre mint­ha ólommá, vagy köddé váltak volna. Kicsoda? — Az Aliz férje! Fél éve élnek különváltan. A mérnök hangjában minden el­fojtott idegessége benne remegett. — Ezt nem írtad. Nem is mond­tad. A házigazda csak most kapott szi­matot, de oly erőset, hogy szinte levegő után kapkodott. — Dehát... nem gondoltam.;. Miért is kellett volna? ... Király kezdett magáhoztérni, bár tékintete már ide-oda szökött. — Persze; természetesen __ Na, té rjünk akkor vissza a bibliaköri témához, te vacsora után úgyis mégy a gyárba... .— Királyi felség! Mérnök-úri Az elnyújtott hang úgy közele- dett, mint a vonatfütty, s az utolsó szónál maga a hang tulajdonosa robbant be a lugasba. Kezében diát dálmasan lobogtatottt egy vázlat* könyvet, s egyenest a vendég orra elé állt vele. Nem szégyelli magát? Nem is mondta, hogy milyen remekül fest! Művész bácsi, ugye elmagyarázza a képeit? Aliz kiscicás arccal lesett a mér* nőkre, s amikor az lassan rábólin-. tott, nagyot ugrott és siíkoltott örö* mében. i— Éljen a Király! Aztán remek pukkedli követke* zett, mély meghajlással, s új kije* lentfés. — Egyébként közölhetem, hogy megfőztem... Tessék, jöhetnek, ehetik... A barátok egymásra nézték. Egy­szerre nyeltek, léptek, ki, s mint egy sínpár, úgy haladtak a fák alatt megtérített asztal felé. (Folytatjuk) Bodrog Miklós ff I Két gyülekezet testvéri találkozója A nyíregyházi gyülekezet kérésére a békéscsabai gyülekezet, amelyből a nyíregyházi gyülekezet kirajzott több mint 200 évvel ezelőtt, ének­karával és vezetőségével május 17-* én és 18-án — eleget téve a kérés­nek — eljött testvéri látogatásra Nyíregyházára. Ez volt az első ilyen, irányú találkozó a két gyülekezet életében. Ügy éreztük, hogy ezt a testvéri kapcsolatot ápolnunk kell egymás között; Egymáshoz) tarto­zunk, nemcsak lelkileg, hanem tes­tileg is, egy vérből, egy fajtából származunk. — A vezetőség megte­kintette a szeretetintézményeket, a temetőt, a gondnoki hivatalt, a vá­rost, az énekkar pedig vasárnap a déli istentiszteleten, este pedig a szintén templomban rendezett hang­versenyen szolgált olyan gazdag programmal és olyan felkészültség­gel, hogy a zeneileg kevésbé kép-, zett gyülekezet száméra is felejthe­tetlen élményt jelentett. Négy isten­tiszteleten pedig négy csabai lelkész szolgált igével. — Az énekkart Mekis Adám esperes vezette, az or- gonakíséretet Dedinszky Gyuláné látta el, orgonaszámokkal pedig Gáncs Aladár szolgált. — Gyüleke­zetünk asszonyai szeretetvendégsé- gén is vendégül látták a vezetősé­get és az énekkar tagjait az esti hangverseny után. — EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja. Szerkeszti a szerkesztőbizottsági Felelős szerkesztő: Groó Gyula Felelős kiadó: Juhász Géza Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vin., Puskin u. 12j Előfizetési ára egy évre 60,— Ft, félévre 30,— Ft. Telefon: 142—074i Csekkszámla: 20412—vni? 10 000 példányban nyomatott. ZRÍNYI nyomda Felelős: Bolgár Imre, LOVACSKA Mintha csak tegnap történt volna, pedig ötven esztendeje már, hogy Pizse Pali ült a nyakamban és fújta a fűzfasípot, míg én sza­ladtam a májusi rét harmatos hűvösében. Hogy ki volt Pizse Pali? Kis parasztsuttyó, mint voltam én, és ádventben írástudó tár­sam a pásztorjátékban. Szerep szerint mi ket­ten jósoltuk meg a nagyhatalmú Heródes ki­rálynak, hogy hol született az isteni kisded. Ha aztán nem voltunk iskolában — és ez sűrűn előfordult — félnapszámért együtt rio­gattuk a vadat az uraságnak, kivált így nyár­ban a fogolymadarat. Mindig együtt mentünk munkába, rendszerint alíkonyattal, vagy kora­hajnalban. Egyszer aztán Palit hiába vártam a kőkeresztnél, ahol találkozni szoktunk. Nem jött első nap, aztán a másodikon se, soha többé. Amikor vasárnap a munkától ráértem, meglátogattam otthon. Feküdt a pitarban egy apja által esékábált ágyfélén, tört lábbal, orvos nélkül. Sápadt volt és szomorú. Be­hallatszott a rétről a lovacskajátékot játszó' fiúk vidám zsivaja. Szemben soha annyi vá­gyódást, szomorúságot nem láttam még, mint akkor Pali félig lehúnyt szemében. Édes­anyám otthon kioktatott, hogy a betegláto­gatónak kötelessége kedveseket, vigasztaló­kat mondani a senyvedőnek. Nehezen tudtam hozzákezdeni és kínomban már a gilicéimet is neki ígértem, pedig azokat nagyon szeret­tem, de ennél is jobban szerettem volna, ha Pali mosolyog. Nem, nem mosolygott, csak harapta a száját. Nagyon fájhatott a lába. Ültünk hosszú, kínos csöndességben. Egy­szer aztán Szikra Gazsi, a szomszédgyerek szaladt át az udvaron. A rétről jött, ő volt a ló s a nyakában ülő kisöccse a huszár. — Gyere Palkó! — kaptam a példán és « liggő-lógó lábú Pali már ott magasodott a nyakamon, én szaladtam a Szikra-gyerek nyo­mában. Persze nagyon lemaradtam. Gyengébb is voltam és Palkó nehezebb a kisebbik Szikra-fiúnál, de azért csak ügettem. Hátam be-, szívem kiszakadni készült, de csodálatos erőt adott, hogy Palkó először nevetett, aztán biztatott és végül fújta, fújta a sípot. Ez a vidám sípszó elkísért eddigi életemen keresztül, és valahányszor nagyon fáradtnak érzem magamat, mindannyiszor hallom a sípszót, és az emlékezéstől felfrissülve balla­gok tovább. Borsi Darázs József Vizsgái köszöntés Tanítónéni, hogyan lehet, Hogy szétosztottad köztünk szívedet? Mindegyikünknek oly nagy szerctetet adtál, S Te mégis gazdag maradtál. Olyan közel kerültél hozzánk, Mint testvérünk, barátnőnk, anyánk. Csak egy emlékünk fáj és éget. Ha szemed szomorúan nézett. Sokszor bántottunk, nem becsültünk. Jóságodért rosszal fizettünk. Ó felejtsd el — kérünk, Bocsáss meg nékünk! Engedd, hadd vigyük magunkkal A szíved fényét, melegét. Ha majd nem látjuk arcodat, Nem hallhatjuk hangodat, Ragyogjon bennünk emléked: Ki szétosztottad magadat, Es ettől lettél gazdagabb. Józsa Mártonná Hitvallásaink ÁGOSTAI HITVALLÁS 1530-ban Ágosta városában a birodalmi gyűlésen olvasták fel ezt a hitvallást, a csá­szár és a rendek előtt. Sokan írták ott alá ezt a hitvallást és ezzel is megbizonyították, hogy az evangélium hívei akarnak maradni. En­nek a hitvallásnak két fő része van. Első része azt tartalmazza, amit Isten igéje alap­ján mi evangélikusok hiszünk: Istenről, ere­dendő bűnről, Krisztusról, megigazulásról, egyházi hatalomról, szentségekről stb. A má­sodik része a római egyháznak azon tanairól szól, melyek a reformációt szükségessé tették és amelyeket az evangélikus egyház nem he­lyesel, hanem elvet. Hegyháti János bácsi Krisztus IrunH touitványai SIMON Zelota volt. Zelotának nevezték azokat a zsidó férfiakat, akik erőszakkal, ha kellett fegyveres erővel akarták Isten uralmát, a Messiás országát megvalósítani Izraelben. Mikor Simon Jézussal találkozott, megszé- gyenülten esett ki a fegyver a kezéből. Meg­látta, hogy Jézus Krisztus a megígért Mes­siás fölényes hatalmú Úr. Olyan Ür, akit nem akadályozhat senki abban, hogy akaratát véghezvigye, de nem is szorul a mi segítsé­günkre. Uralma ott valósul meg, ahol meg­szólal a szava és Szentlelke ereje által embe­rek hisznek benne. Megtanulta Simon azt is, hogy a mi feladatunk nem a nagyotakarás, hősködés, hanem alázatosan hallgatni Jézus szavát és hinni benne. Kinczler Irénke néni Találd ki! KEDVES GYEREKEK! Amint látjátok, ebben a számunkban me­gint elkezdünk egy képrejtvény-sorozatot. A feladat ugyanaz, ami a múltkorinál volt: találjátok ki, mit ábrázol a kép és hol találjuk meg a bibliában. A megfejtéseket a követ­kező címre küldjétek: Juhász Géza, Evan­gélikus Sajtóosztály, Budapest. VIII., Üllői út 24. I.) A tanév végén, a szünidő kezdetén jó pihenést kívánok és sok szeretettel köszöntelek benneteket. Juhász Géza bácsi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom