Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-12 / 2. szám

Bereczky Albertnek, a Magyar Ökumenikus Tanács elnökének beszéde az egyházi személyek kitüntetése alkalmából Hálás köszönetét mondok azért a megtisztelő kitüntetésért, amelyben bennünket, mint az egyház szolgáit, Népköztársaságunk Elnöki Tanácsa részesített. Köszönetmondásunk lé­nyegesen több, mint ha csupán sze­mélyünket érte volna kitüntetés. Teljesen tisztában vagyunk vele — és ez nem csökkenti, hanem mélyeb­bé teszi köszönetmondásunkat —, hogy ez alkalommal nem a magunk személyét, hanem egyházunkat és egyházunk, szolgálatait érte és éri a kitüntetés. Ilyenként fogadjuk el, ismételve hálás köszönetünket. Engedje meg Elnök Ür, s az igen tisztelt Elnöki Tanács, hogy néhány szóval vallomást tegyek róla, hogyan látjuk mi az egyházat és annak szol- gálatát. Az egyház létének és szolgá­latának két egymástól el nem vá­lasztható része van. Az egyik az em­beri lélek örök igényeire adott isteni felelet szolgálata. — röviden és egy szóval: az evangélium hirdetése. Ezt az egyház helyett soha. nem végez­heti el más, ez az ö sajátos külde­tése, amelyet tartozik betölteni vál­tozó korok, változó nemzedékek év­százados és évezredes egymásután­jában. Ehhez hozzátartozik lényege szerint az egyház konkrét és idő­szerű szolgálata, az itt és most parancsa szerint. Az itt és most vég­zendő feladat nem választható el az örök és változhatatlan feladattól. Sőt, egyenesen abból következik. Következik pedig a szeretet köz­ponti és mindent egybefoglaló pa­rancsa alapján. Az egyház egy-egy nemzedéke sohasem él valahol a felhők felett, hanem itt, ezen a föl­dön, és szeretetből fakadó szolgála­tát itt kell betöltenie. A világi ha­talom 1képviselőit, a mi esetünkben a Magyar Népköztársaság államát az egyháznak ez utóbbi szolgálata érdekli s ez az, amit értékel. Mi ezt a szolgálatot elsősorban magyar népünk iránti szeretetben vállaltaik és végezzük. Szeretjük ha- zárikat, amelynek történelmében annyi gyász és szenvedés után re­ménységünk szerint új lap nyílik meg annak a világot átformáló új rendnek a kialakulásával, amit szo­cializmusnak nevezünk. Szeretjük szocialista hazánkat úgy, hogy lát­juk és szeretjük benne a népet, amelynek itt van bölcsője és sírja, megszentelt múltja és reménységgel ápolt jövője. Nem is végezhetné az egyház sajátos, örökkévaló felada­tát, ha szíve nem volna telve ezzel a szeretettel. Ez a szeretet vezetett bennünket akkor,. amikor hátra nem tekintő becsületességgel hirdettük, hogy két világháborúban Isten megítélte és összedöntötte a magyar múltat s irgalmasságával nyitott előttünk új kaput, új lehetőséget, egészen új életformánk kiépítésére. Aki ezt a múlttal való szakítást belsőleg, a lelkében meg nem tette, nem lesz képes a magyar jövendőt építeni. Különösen három téren láttunk és látunk magunk előtt egyházi szol­gálatot is az új magyar életforma kialakításában. Az egyik: a közös­I ségi lelkűiét ébresztése és ápolása. A szocializmushoz szocialista embe­rekre van szükség, akik tudnak nem ; egymás mellett élni, hanem egymás­sal együtt élni, egymás javára élni. Ebben az emberformáló munkában egyházunknak komoly szolgálata van. — A második terület a munka­erkölcs ápolása. Az egyház sajátos hivatása általában is erkölcsi érté­kek termelése és gondozása. De a mi viszonyaink 'között külön hangsúly esik a munkaerkölcsre. Minket a Bibliánk arra kötelez, hogy a jól végzett munkát becsületbeli dolog­nak tartsuk, mert meg van Írva, hogy „aki nem akar dolgozni, ne is egyék”. A munka most nemcsak a dolgozó ember életfenntartását biz­tosítja, hanem általa a közösség, a nemzet épül s a jövendő alapjai rakódnak le. Többszörösen fontos tehát a munka értékének és becsü­letének a közgondolkozásban való el­ismertetése. — A harmadik terület a legszélesebb és legmélyebb, de ugyanakkor lehatol a családi és egyéni élet gyökeréig: a békesség­szerzés szolgálata. Ahhoz, hogy ha­zánk fölépíthesse a munkán alapuló jobb és igazságosabb társadalmi ren­det, amelynek eszményei közé tar­tozik az egymásért élés közösségi formája, mindenekfelett külső és belső békére van szükség. Ez a fel­adat nem pusztán a mienlk, magya­roké, hanem az egész 'világé. A meg­osztott világ nagy feszültségében minden jót akaró embernek légfőbb feladata, hogy a háború fenyegető rémét legyőzni és a béke erőit dia­dalmaskodni segítsen. Ebben a nagy nemzetközi békeküzdelemben — ta­lán szabad hivalkodás nélkül mon­danunk — a békemozgalom szüle­A város peremén tésétől kezdve igyekeztünk kivenni a magunk részét. Ezután se fogjuk az emberiség élet-halál kérdését, amely egyben a mi szeretett magyar népünk élet-halál ügye, valami kép­zelt egyházi fölénnyel másodrendű ügynek tekinteni. A világ, az embe­riség, egyetlen hatalmas szomszéd­sággá lett s mindenki sorsa szinte mindenkit érint. Ilyen helyzetben az [ emberiség békéjét őrizni és védeni ■ az egyház embereinek is elsőrendű [ hivatása. Legyen szabad megemlí-1 teni, hogy ehhez a békességszerzés-1 hez a mi megítélésünk szerint hoz­zátartozik a belső megbékélés szol­gálata is. Tudjuk, hogy nagyon ne­héz és nagyon kényes kérdést érin­tünk itt. Nem is szeretnénk illeté­kességünk határát egy hajszállal sem átlépni. Tisztában vagyunk vele, hogy a népünkért felelős ál-! lamhatalomnak nem szabad illú-! ziókba esni és nem szabad kockáz-1 tatnia azt, hogy kártevő vagy vak és rövidlátó elemek veszélyeztessék sok áldozattal épülő új életformán­kat. ITudjvk, hogy itt a kemény igaz­ságtevés és a kellő helyen gyakorolt bocsánatadás egyensúlyát a felelős kormányzatnak kell megtalálnia. Ügy látjuik, hogy megvan most a lehetőség arra, hogy ezt az egyen­súlyt megteremtsük, s a megtéved- teknek az építő munkába való be­kapcsolódását biztosíthassuk. Szív­ből kívánunk ehhez Népköztársasá­gunk államhatalma minden tényező­jének bölcsességet és szeretetet. Engedje meg, Elnök Ür, és az igen tisztelt Elnöki Tanács, hogy a ma­gunk szerény Szolgálatait hazánk, szocializmust építő népünk s a békességet sóvárgó emberiség javá­ra tisztelettel felajánlhassuk. Á i% te , m Hivatalos közlemények Az Egyetemes Törvényszék határozata Az Egyetemes Törvényszék Grün- valszky Károly panaszosnak az Egy- házegyetem Tanácsa által az agye- mes főtitkári állásról történt lemon­dásának visszavonása tárgyában 1957. évi június 9-én 467/1957. szám alatt hozott határozat ellen beadott panasza ügyében az 1958. évi ja­nuár 4. napján tartott tárgyaláson meghozta és kihirdette a következő ítél etet: Az Egyetemes Törvényszék Grün- valszky Károly panaszának helyt ad és az E. T. VIII. te. 142. §-a alap­ján az Egyházegyetem Tanácsának 1956. december 11-én C. pont alatt, úgyszintén az Egyházegyetem Ta­nácsának 1957. július 9-iki ülésén 9. pont 4. alpont alatt hozott határoza­tait, valamint az Egyetemes Köz­gyűlés 1957. július 10. napján a 7. j'kvi pontban hozott határozatát meg­semmisíti. Megállapítja, hogy a panaszos jog­állása mind a főtitkári tisztség, mind a bizottsági tagságok, mindpedig a Központi Alap előkészítő munkála­tait irányító megbízatása tekinteté­ben az 1956. október 19-én fennál­lott helyzettel azonos. Megállapítja ezzel kapcsolatban, hogy Veöerös Imre 1957. december 6-án 886/1957. szám alatt iktatott levelében főtitkári állását az Egye­temes Közgyűlés rendelkezésére bo­csátotta. Az Egyetemes Közgyűlésnek Bu­dapesten 1957. július 10. napján tar­tott választását, amelynek eredmé­nyeként Veöreös Imre evangélikus lelkész lett az egyetemes főtitkári tisztségre megválasztva, az E. T. VIII. te. 118. §-ának 8. pontban meg­jelölt megtámadási ok fennállása miatt érvénytelennek mondja ki. * Az Egyetemes Törvényszék jegy­zőkönyvét D. dr. Vető Lajos püs­pök, a Törvényszék egyházi elnöke, Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő, a Törvényszék világi elnöke. Káldy Zoltán esperes, törvényszéki bíró, az úgy előadója és Zoltai Gyula espe­res, a Törvényszék jegyzője írták alá. Pesterzsébet, Budapest déli perem­városa, a Ferencvárostól délre So­roksárig, a csepeli kisdunaágtól Kis­pestig terjed. Ma a XX. kerület, Nagy-Budopest legnagyobb kerülete. Lakosai bevándoroltak: Soroksárról, Csepelről, Martáról, Felvidékről, Er­délyből, Bácskából, Dunántúlról, Bé­késből, Nyíregyházáról... (Van-e még más tája Magyarországnak?) Bakó József „ágyrajáró városnak” nevezte el, mert a lakosságnak nem volt gyökere, mindenki máshová járt dolgozni, s ha lehetett, minél előbb tovább ment innen. Nem is volt jó híre Erzsébetfalvának, hi­szen a főváros nemkívánatos elemeit hatóságilag is idetelepítették, s ré­szükre kijelölt területet sokáig „Dü- höngő”-nek nevezték. Aki tehette, menekült innen. Mégis a főváros századfordulói gyors fejlődésével egyre jelentősebb lett ennek a kül­városnak is a szerepe. És ma? ... Hatalmas gyárak, mo­dern lakótelepek, jelentős kulturális intézmények, élénk, mozgalmas élet, főváros életébe bekapcsolódó sok­szoros közlekedési lehetőség, a mel­lékutcákban pedig csendes, virágos családi házak, kialakulóban lévő „ős­lakosság” :.. Ez Pesterzsébet. A vá­ros. AZ EGYHÁZ történetének első je­lentős adata 1900. szeptember 3., amikor Böngérfy János polgári is­kolai tanár vezetésével ideiglenes presbitérium alakult és a deák téri egyház fiók-egyháza lett. Horváth Lajos hitoktató havonként egyszer- kétszer az iskolában tartott isten­tiszteletet. Az egyházfenntartásra ön­kéntesen adakoztak, még pedig hihe­tőleg bőkezűen. Templomépítésre is korán gondoltak. Belügyminiszteri engedéllyel 10 000 koronát gyűjtöttek össze. De ebből még nem lett temp­lom, csak templomalap, amely, ké­sőbb az alapok szomorú sorsára ju­tott. 1903-ban 20 gyermeket konfir­máltak. Az egyház élni akart. Mégis voltak kishitűek is, akik nem bíztak az életben és azt javasolták, hogy az önállósult református egyházhoz csatlakozzanak. Az erősék győztek. Újabb állomás: 1908. január 1-én Erzsébetfalva Kispesttel egy missziói körré alakult, Máthé Károly segéd­lelkész gondozásával. 1912-ben temp­lomtelket vásároltak. Erre az időre esik Komjáthy Béla hitoktató itteni működése is. Masznyik Gyula ny. lelkész pedig Csepelt gondozza. Az anyásodás állandóan napirenden tar­tott kérdésének megvalósulását az első világháború megakadályozta. 1919-ben Falvay Jenő kap hitoktatói megbízatást s ő fiatalos hévvel fog munkához. Ettől kezdve hatalmas lendülettel nő, erősödik a gyülekezet. A várost 18 körzetre osztják be és minden körzetbe 'körzetgondnokot állítanak. Telik a buzgó hívekből. Nőegyesü­let, énekkar alakul s újra megkez­dődik a gyűjtés a templomépítésre. Persze baj van az anyagiakkal. De a hit erősebb az anyagnál és Falvay Jenőnek volt hite. 1926. május 17-én megteszik az első kapavágást és de­cember 26-án D. Rafíay Sándor püs­pök felszenteli az Óváry Artúr épí­tész által tervezett román stüű, 300 férőhelyes templomot. A „BÉKE TEMPLOM”-ot. 1927-ben megépül a parókia is a templom mögött, az Er­zsébet (most Ady Endre) utcában. Állnak az épületek, de fennáll a nagy adósság is. Pedig akkor követ­keznek a gazdasági válság, a mun­kanélküliség és a pénztelenség... Falvay Jenő egészsége és idegzete őrlődik a gondok között. Pedig ekkor már Csepelt és Dunaharaszti-Sorok- sárt kibocsátják. Dr. Szuchovszky Lajos hitoktatóval állást cserél, aki 1945-ben kezdődő súlyos betegségéig itt szolgál. 1945-ben Bencze Imre kap helyettesi megbízást s őt 1947- ben gyülekezet rendes lelkészévé vá­lasztja. ES MA? A gyülekezet 2500 lelkes. 40 tagú presbitériumában 6 nő buz- gólkodik. Az anyagi gondok meg­szűntek. Most is épül a gyülekezet, de most már mindig inkább a lel­kiekben. A lelkész pásztora a sok­színű gyülekezetnek. 1956-ban 550 családlátogatást végzett.- Énekkara jó színvonalú. Vezetője Bencze István zenetanár, aki 1938 óta, 15 éves kora óta orgonái a templomban. A gyü­lekezeti munkások imaközösége min­den hétfőn együtt könyörög a lel­késszel ez Űrhoz a további erőért, a további épülésért. A bibliaórák lá­togatottsága jó. Az ifjúság összetart. A templomot 1955—56-ban 60 000 Ft költséggel tatarozták. ÉS A JÖVÖ? Beláthatatlan. A Gu­bacsi hídfőn évek alatt olyan tele­pülés létesült, mely 5000 embernek ad hajlékot. Hány azok között az evangélikus? Szeretnék, s ha szeret­nék, meg is fogják oldani a temp­lomfűtést. Kicsinyük az orgonáju­kat. (1938-ban épült.) Ki akarják cse­rélni. Tervek ezek, és bár az erzsé­betiek még csak a szívükben hord­ják őket, már ezzel is a megvalósu­lás útján vannak. És ha a gyüleke­zet tovább is imádkozik és még töb­bet imádkozik, meg is fognak való­sulni Ruttkay Miküan Géza A kkor már évek óta temettünk... ** Az Embert, az emberséget, útszélre do­bott lovak puffadt hulláit, sőt országokat, vá­rosokat,'- falvakat temettünk el akkor és a békességet. S ezzel együtt mindent... Mert akkor egyetlen, roppant temetőkért volt már az egész világ. Akkor találkoztam Vele először. Utólszor pedig 1957 karácsonyának szent estéjén. Is­merkedésünknek különösek voltak a körül­ményei. (Csak az érti meg, aki átélte azokat az időket, amikről pár sorban akaratlanul is megemlékezem.) Ügy tíz óra felé járhatott az idő, amikor hosszas kérdezősködés után azt a választ kap­tam, hogy reggel felé kapok talán „szerel­vényt“. Addig várjak. Százan és százan vár­tak velem ezen ' az estén a szerelvényekre. Jó lett volna valami meleg zug, jól fűtött váróterem, hogy a csípős decemberi szél ne kínozzon így bennünket, de romfaldfk között csak az esti ég szürke kupolája borult fölénk. S hideg volt nagyon. Az emberek kicsi csoportokba verődtek, hárman, négyen bújtak össze s a „közösbe” adott takarók alatt melengették egymást. Csak egy lélek mellé nem telepedett le senki, pedig ennek sem volt takarója. S olyan soványka volt. Vékony, fekete átmeneti ka­bátkában ült a batyuján s mozdulatlanul nézett maga elé. Olyan volt, mint egy szobor. Felé tartottam s köszönés után mellé is telepedtem. — Megfázik — tapogattam lelke felé e szó­val — s két nagy pokrócommal beburkoltam mind a kettőnket. Ereztem-, hogy egész testé­ben remeg, kedves hangon szólalt meg: „Danke schön“ (köszönöm szépen). S felém fordult. Fiatal leányka volt. A légi­támadás előtt nagyon szép lehetett. Sö­tét, gazdag hajkorona, magas, nyílt homlok s finom vonalú száj. Talán■ nagy sötétkék sze­mek, vagy barnák, feketék? Nem kérdeztem meg. Csak a helyüket lát­tam. S e két kiégett, sötét üreg látása félel­metes volt. Arcán a rosszul forrt, még vö­röslő forradás is. — Most már láthatja — fordult felém —, vak vagyok! Ö, már több, mint egy éve. Es DICSŐSÉQ ISTENNEK... (Egy vak leányka történefe) elmesélte, hogyan történt. Szavai csendesen, melegen csordogáltak s nem festette véressé a színüket semmi, semmi lázadás. Azóta sem hallottam ilyen megbékült, szelíd hangot, mint ezen az éjszakán. Kedves lélek volt s a futó órák együttléte alatt úgy terítette ki elém egész életét, mint egy hímes mívű, szép szőnyeget. Menyasszony voltam. Nagyon szerettük egy­mást. Kicsiny háza volt a Vézer partján. És én úgy szeretem a csendes folyóvizeket. S a csobogó, csacsogó hullámokat. Órákig ültünk csendben a Vézer partján. Néztük a folyót! Alig is szóltunk... A nap fénye játszott a habokon. Nincs megállás — gondoltam ükkor — a víznek folynia kell... a delta felé s a delta a — tenger. Ez a vízcseppek rendeltetése — mert a delta, a tenger, a folyók álma. A delta a cél; a minden. S olyankor gondoltam magunkra is. Az élet is úgy folyik, mint a Vézer vize. Hul­lámzik el a delta felé. S a delta az Isten: „Gott, unser.. Igen, édes — mondotta akkor —, de egy­más kezét fogva hullámzik, el az életünk a delta felé. És együtt érkezünk majd meg — ezt mond­tam ... S látja, nem így' történt. Katona volt és meghalt. Szívlövés. Kegyelmes volt hozzá az Isten, nem szenvedett sokáig. A kedves... a kedves... Tgy rendűié az én Uram! Dicsőség Istennek. Ahogy ezt kiejtette, áhítat ült a szavain, csodálatos áhítat, ami engem, a már-már el­csüggedt és keseredett lelket az örvény szélé­ről rántott szinte vissza. ...aztán jött a támadás. Égett minden. Bombák esteik s röpködtek a szilánkok. S nem láttam többé. Nehéz volt, ott... a kórházi ágyon... De mellettem ült már az édesanyám. Imádkozott értem. S ezekben az órákban nyíltak meg újra a szemeim, Üjra láttam! Öt, a legnagyobbat, aki a delta, az Élet, az én életem! Ennek így kellett történnie. így aíkarta az én Uram! Dicsőség Istennek!! Dideregtem. A léleik didergett bennem. Valami fájt, fájt kimondhatatlanul... Hogyan írjam ezt le? Szégyelltem magam. Robbanásig feszültek már az idegek s en­gem a világ véres drámája régen előcsalt már a szent rejtek, a Krisztus vére alól. Ke­mény volt a szívem s most?... de folyta­tom ... Berlin mellett lükik az édesanyám. Ki­csike házban. De ott jó meleg lesz karácsony estén. Most hozzá megyek... Gyertyák égnek majd a fán — nem látom őket, de érzem a lángok melegét. S az édes felolvassa majd a karácsonyi evangéliumot. Kívülről is tudom. „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, a földön békesség s az emberekhez jóakarat.” Dicsőség Istennek! Az áhítatos szavakat zűrzavar törte meg. Az eddig testvér-emberek farkasokká vál­tak. Nem volt többé egymást melengető test­vér. Mindenki rohant, tülekedett, sürgős volt az út, senki sem akart lemaradni. J\ohogoa állt. be a „szerelvény”... Ideges lettem. A vonatot el kell érni. De las­san értünk célhoz, vezettem a vak leánykát. Siettünk, ahogy csak tudtunk. Mégis későn étkeztünk. A kupék zsúfolták voltak. Tovább .. tovább ... a másik kocsihoz ::: tovább ... tovább ... De nincs remény! Helyet — ordítottam ... Helyet e vak leány­kának. Fel kell férnie, el kell utaznia.... Senki sem hederített ream. Ha akkor kézi­gránát van nálam, talán belevágom a zsúfolt vonatba. Hát ki érti, miért bomlott ki ben­nem ez a zajló őrület? A vak lánynak haza kell jutnia! S ekkor történt a csoda. Itt a helyem: — (hier ist mein Platz) szólt egy nyugodt hang. — Adja föl a lányt. Két erős kar nyúlt le és szinte a feje felett emelte be a vak leány­kát. Örült — nem fér el, hiszen mi is úgy szo­rongunk, mint a heringek. Csak nyugalom — emberek —, fogják meg s állítsák az én helyemre. Én leszállók. De már mozgott a bonat. — Szinte a karomba esett a szürke köpönyeges. Egyik lába nagyot koppant. Fából volt. — Igen néztem. Észrevette. Sztálingrádnál ma­radt, szólt mosolyogva. Lemaradtam én is. A vonat elment. Láttam, hogy vak — szólt a katona —, láttam sze­gényt ... Mi meg ráérünk, kamerád, majd elmegyünk a másikkal. Nekünk nem sürgős. S mosolygott ez a fiatal germán óriás. Csák súroltak a szavai, mert a vonat után néztem. A vonat, a „szerelvény” után, ami messze vitte el tőlem Isten gyermekét. A levegőben gépek búgták. Ki-ki az óvó­hely felé indult. Csak kelten maradtunk, akik néztünk a vonat után, a katona és én. S a drága mondat után, ami ott lengett még a telkemen s az egész rommá lőtt világon: „Di­csőség Istennők". * T>égen volt, régen volt, amikor először *- láttam. De tegnap visszatért... Kará­csony szent estéje volt... és ültem a templom padjában. A karácsonyfán égtek a gyer­tyák ... Gyermekeink a szent éjszaka törté­netét jelenítették meg. Pásztorok, angyalok hangja szólt: s én olyan tisztán hallottam ezen az estén a vak leányka hangjának drága, áhítatos muzsikáját: „Dicsőség Istennők!” Jött felém,... Fehér botjával tapogatózva s mosolygott. „Dicsőség Istennek” ... Ügy hallottam e boldog újjongású zenét, mint régen, a hanno­veri pályaudvaron. S megtelt vele most is a templom. Mint ak­kor a világmindenség! Kicsi vak testvérem, Jézus gyermeke, az erőt, a hitet, a boldog bizonyosságot újra kö­szönöm. Éppúgy szükségem volt rá, mint ak­kor rgen,.. Jakus Imre.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom