Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-03-02 / 9. szám
Az elmúlt hónapokban sóit ifjúsági bibliaórán és más ifjúsági ösz- szejövetelen vettem részt. Több helyen merült fél a barátság kérdése, és nagyon érdekelte az ifjúságot. Most megpróbálom leírni, hogy én hogyan látom ezt a kérdést. Nem szándékom a recept-írás, de én ezt látom jó útnak. Nagyon örülnék, ha a más véleményen levők nem hallgatnának. Mi a barátság? Arra a kérdésre, hogy mi a barátság, így felelek: két ember önfeláldozó egymásközötti kapcsolata. Hogy hogyan születik a barátság, ezt nagyon nehéz meghatározni. Semmi esetre sem mondhatom magamnak azt egy bemutatkozás után, hogy ő lesz a barátom, vagy barátnőm. Egyáltalán ez nem egy egyszerű, mesterségesen előidézhető helyzet. Talán leggyakoribb eset az, hogy egymás mellett élő, dolgozó fiatalok kötnek barátságot. De nem azért, mert egymás mellett élnek, dolgoznak, hanem mert egyirányú az érdeklődésük. Ugyanaz a céljuk. Ha én lakatosinas vagyok, a leg- höbb vágyam mesterré lenni, rengeteg ember rossz holmiját javítani, végül egy reszelőgépet szerkeszteni. Hiába mondja valaki, hogy szép az orvosi pálya, nagyszerű dolog az operálás. Viszont, ha odahajol vasporos képem mellé és a leendő reszelőgépezet fogaskerékáttételi számításai között kijavít egy apró, ösz- szeadási hibát, többet nyer meg belőlem magának, mintha száz érdekfeszítő műtétet mesélt volna. Találkoztam olyan esettel, amikor tökéletes ellentét volt a barátság előzménye, összetalálkoztak, még nem ismerték egymást. Kiderült, hogy közös célúk van. Egymás ellenségei lettek. Mindegyik ellenségnek könyvelte el a másikat. Ezután többször összetalálkoztak, vitatkoztak. Lassan belátták, hogy nem érdemes veszekedni, összefogtak, hogy legalább egyik elérhesse a célt. Mi a célja? Tehát közös probléma, cél, a barátság elindítója. Nekünk, keresztény fiataloknak a Krisztus által való üdvösség a célunk. E cél felé igyekezve keressük meg barátunkat. Hogy kevesen járnak ezen az úton? Ez a te mulasztásod, meg az enyém. Feladatunk az, hogy mindenkinek megmutassuk a célt és elvezessük a helyes útra. Lehet, hogy csak az utolsó ítéletkor derül ki, hogy rossz úton jártak, pedig jónak hitték. Akkor már késő. Ha ilyen barátokat látsz, ne menj el mellettük figyelmeztető szó nélkül. És száz szónál is többet mond a tett, a jó példa; Mi az alapja? Barátság alapja az őszinteség. Barátom előtt nem titkolhatok el semmit. Sem jót, sem rosszat. Ha valami titkom van a barátom előtt, bennem is felmerül az, hogy neki is lehetnek titkai. Mindjárt tartózkodóbb leszek. Ez a barátság vége. Mindig először én tárom fel magamat, mert csak így várhatom, hogy ő is belém helyezze bizalmát. Mire való ? A barátok segítik egymást mindenben. Mankóul szolgál egyik a másiknak. Ezért kell őszintének lenni, ha nem tudjuk, hogy melyik oldalon van a baj, hol támasszuk meg barátunkat. (Pléd. 4,9—11.) Ha ketten sem tudnak kikeveredni a gonoszból, nekem és neked a feladatod, hogy segítsük őket. A két baráttal azonban elsősorban Isten van. Ö adja az erőt mindenkinek a küzdelemre, ha kérjük tőle, hiszen Jézus maga mondja: „Mert nálam, nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5 b.) t A legnehezebb az* hogy a másikat hibáival együtt kell szeretnem. Ha valami olyan kell átengednem neki, ami nekem is jó volna, vagy oda kell mennem, ahová különben nem mennék. Erre csak Istentől kaphatunk elég erőt, ha kérjük! A barát mindig fulladozik, állandóan mellette kell állni, mindig újabb és újabb hibákat lehet benne felfedezni és mindennek ellenére szeretni kell. Sűrűn imádkozzál tehát Istenhez erőért a harchoz, ragaszkodó, szerető szívért a kitartáshoz. Kettőnk mellett mindig ott kell állni Istennek, így lesz szilárd barátságunk. (Préd. 4,12b.) „Minden időben szeret, a ki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idején.” (Péld. 17,17.) R. M. » megoldás, amit a domb sem tudott megadni, csak nagyon halványan érintkezni. Mikor a kislány elhagyja a szülői házat, a szülők Isten negyedik parancsolatára hivatkoznak, és így aíkarják őt otthon tartani. Istennek tíz parancsolata van, s engem , de titeket is kötelez az első, az ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, tizedik is válaszolja a kislány. Igen, a bűn mindaddig bűn marad, akár egyéni, akár társadalmi bűn, Inkább élek viharban, mint pocsolyában — mondja egy ragyogóan tiszta, az életnek eddig csak a szépségeit, jóságát látó, most érettségizett kislány a színpadon — Balázs Sándor: Érettségi után című darabjában. Körülötte ragyogó laikás, inasok, gazdag szülők, jólét, ragyogás — és ő ezt hagyja ott, mert ezt nevezi posvány- nak, mert a ragyogás mögött meglátja a szennyet. És inkább választja a bizonytalant, a vihart, mert abban szerinte még mindig több a tisztaság. A szülők, érettségiig egy leányintézetben neveltetik lányukat mindentől, az élettől is elzárva. Így a nagy társadalmi életet élő szülőknek sokkal kényelmesebb. A kislány mindent megtanul az intézetben, amire egy érettségizettnek szüksége van, sőt ráadásnak egy jó nagy adag idealizmussal is beoltják. Ügy jön haza, hogy hiszi: az élet szép, az emberek jók, azért élünk a világon, hogy egymást boldoggá tegyük. És idehaza rövid idő alatt mindennek a fordítottját tapasztalja meg. Meglátja, hogy az ő eddigi gondtalan boldogsága mikből tevődött össze, mire épült fel. Meg kell tapasztalnia, hogy minden ragyogás körülötte talmi, hamis, mert nem az emberi jóság, hanem a pénz mindent megrontó hatalma van mögötte. Az emberekbe, a szülői szeretetbe, az élet szépségébe vetett hite omlik össze, mikor rájön szüleinek egymáshoz való hűtlenségére — arra, hogy mindkettő szeretőjében keresi és találja meg a szerelmet —, mikor meglátja az eddig önzetlennek vélt barátság mögött az önző számítást, mikor rádöbben a körülötte kialakult élet korruptságára, kegyetlenségére, embertelenségére, sak szeny- nyére. És rá kell jönnie arra is, hogy minden a pénz körül forog, amit aranyborjúként imádnak azok, akiket eddig szeretett. Az üzlet — az bizony az ő idealista hitével ellentétben nagyon piszkos dolog és piszkossá, önzővé, számítóvá, más emberi életeken gondolkodás nélkül kér észtül tipr óvá teszi azokat, akik vele foglalkoznak. Én azt hittem — sírja öngyilkos- sági kísérlete után —, hogy az élet a legszebb, legjobb, legtisztább, leg- igazabb. — Kislányom, lásd be, hogy az élet nem ilyen, amilyennek te tanultad, hanem olyan, ahogy mi vagyunk kénytelenek élni — bizonygatják a szülők. Együc sem tudja meggyőzni a másikat és ezért örökre kétfelé válik az útjuk. Melyiküknek van igaza? Egyiknek sem. Sem az idealizmus hitében élő kislány, sem a magát realistának tartó társadalmi osztály nem számol a bűn életrontó nagy hatalmával. Mennyire igaz az ige: minden bűn gyökere a pénz szerelme. Ez által válnak az emberek embertelenné, istentelenné. A kislány ezt nem látja, barátnői, akik látják, pedig egyszerűen Uidomásulveszvk, és ők is ezt csinálják. Egy letűnt és megítélt társadalom letűnt osztályának ítélete a Néphadsereg színházában színrekerült dráma. Milyen jó, hogy ma már csak színpadon lehet emlékeztetőül, figyelmeztetőül ilyet látni! De vajon így van-e? Talán ma már nincs korrupció, nincs erkölcstelenség, prostitúció, nincs rossz családi élet? Ma már nem úr életünkben a pénz? Ismét csak. nagy idealizmus lenne ezt állítani, Az eltűnt társadalom hibái itt maradták, mert megmaradt a bűn. Ma már viszont az a nagy különbség, hogy a mi új társadalmunk látja és elítéli a korrupciót, a kizsákmányolást, a prostitúciót és minden emberi szennyet és harcol ellene. Mi keresztyének pedig látjuk a társadalmi vétkeikben is a bűnt és mind hangosabban hirdetjük ellene Isten megítélő törvényét és Isten bűnt eltörlő és megbocsátó sze- retetét a Jézus Krisztusban. A mi keresztyén hitünk szerint itt van az amíg csak egy-egy parancsölaira hivatkozunk, kiragadva azt a többi* bői. Ezért kell a társadalomnak is a maga módján, meg az egyháznak is a maga módján harcolni a bűn ellen. A bűn elítélésében egyek lehetünk és ez nagyon nagy dolog. Ez egymáshoz is közelebb juttat bennünket, meg ahhoz is, hogy minden pocsolya eltűnjék az életből. Juhász Géza AZ ISTENTISZTELET HELYE Az oltár rövid története ISTENTISZTELETI ÉLETÜNK nagy megszegényedését jelenti, hogy gyülekezeteinkben az úrvacsora annak csak amolyan esetleges függeléke, és nem szerves része. Templomaink oltárai éppen e helytelen gyakorlat következtében nyertek funkciójuknak meg nem felelő formát és helyet. Mi is történik istentiszteleteinken az oltár előtt? Semmi más, mint az ún. „liturgikus” rész. Csak elvétve — a „jólnevelt” gyülekezetekben — kezdi meg az istentisztelet végeztével igazi funkcióját, amikor az úrvacsora helyévé lesz. Az az asztal ugyanis, amit az első időkben az oltár „őseként” alkalmaztak, az kizárólag az úrvacsora helyéül szolgált. Olyan különös, hogy éppen abban a korban alakították ki a legigazibb keresztyén oltárt, amikor a legerősebb volt a zsidós és a hellenista hatás az úrvacsora értelmének megváltoztatására. Akár a házanként, akár a kivételes esetekben a katakombákban összejött gyülekezet oltárát nézzük, mindegyik alkalmas rendeltetésének: az Űr szent testének és vérének vételére. Az e célra szánt kenyér és bor ha adott is különös tiszteletreméltóságot az asztal vagy szarkofág (valamelyik mártír kőkoporsója) oltárnak, ez az első időkben csakis az istentisztelet, különösen is az úrvacsora vételének idejére korlátozódott. E tiszteletnek egész gazdag szimbolikája alaftult ki az oltáron alkalmazott terítőben és díszítésében. E korból a szarkofág formában fennmaradt oltárok domborművei majdnem kizárólag a Feltámadott Úr Krisztussal való együttlakozást hirdetik, és ezzel juttatják kifejezésre az úrvacsora „eszkatologikus” esemény voltát, hogy ti. az Ür testével és vérével élő hívők, már most részesei a kegyelem új világának, a mennyei Jeruzsálemnek, az Úrral való boldog együttélésnek. EZÉRT IS KERÜL az ókeresztyén bazilikákban a mennyei Jeruzsálemet jelképező apszisba az oltár. Kezdetben az apszis falát díszítő, az Ítéletet tartó, vagy Úrként trónoló Krisztust a szentek és mártírok seregében ábrázoló mozaikok, később freskók is, mind az úrvacsora helyének, az oltárnak ezen eszkatologikus jellegét emelik ki. Jézus szenvedésének az oltárral való összekapcsolása csak több évszázadon át tartó képvitáik után szorította háttérbe az eszkatologikus jellegű oltárt, illetve oltártér díszítést. Lassú átmenettel, az ezredév fordulójára, amikorra átalakul az úrvacsoratan, megjelenik a román templomban a Jézus életéből vett képekkel díszített szentség- tartó jú oltár. Ezzel kezdetét veszi az ún. felépítményes oltár alkalmazása. A gótikus templomokban pedig sok esetben már szinte külön templom a templomban a szobrokkal is díszített hatalmas szárnyas oltár. Szüksége is volt a római egyháznak az ilyen oltárra, mert ez külsőleg is kifejezésre juttatta az átlényegülés- ről szóló úrvacsora-tanukat, mely szerint a kenyér és a bor nemcsak akkor a Krisztus teste és vére, amikor azt veszik a hívek, hanem a „consecrál ás” után is az, és ezért minden ilyen oltáron „ott van” a Krisztus „állandóan”. AZ ILYEN téves nézettel helyezkedik azután szembe a reformációban megtisztult úrvacsorái tanítás hatására sok németországi gyülekezet, azzal, hogy oltára helyeit a templomtér egy más helyén felállított asztalnál veszi az úrvacsorát. Mivel határozott állásfoglalás nem történt e kérdésben, így vagy a hagyományos formákkal építették a reformáció hívei is oltáraikat, vagy csak a régit szabadították meg a szentek szobraitól és képeitől. Hazai oltárainknak javarészét a kései barokk és a klasszikus építészeti elemekből komponálták. E rendszerint a pogány „pantheonok”-ra emlékeztető „istepség” házakra azután kb. 70—80%-ban a „Getsemánei” jelenet képét helyezik el. Hogy miért? Ki tudja? A MAI FIATAL NEMZEDÉKRE vár az az eddig egyre késő nagy templom-reformáció, amely végre már teológiai megfontolással építi meg és rendezi be az istentisztelet helyét. A fiatal nemzedéknek végre le kell már számolni azzal a lehetetlen állásponttal, hogy mindegy hogy milyen templomban, vagy helyiségben hirdetjük az evangéliumot és szolgáltatjuk ki a szentségeket. Mert az valóban igaz, hogy az istentisztelet helye nem változtat istentiszteletünk lényegén, de az is igaz: nem mindegy, hogy a művészet nyelvén hogyan fejezzük ki az ige és a szentségekről vallott hitünket. Amint e rövid történeti áttekintésből látjuk, ez a reformáció igazán akkor fog megtörténni, ha az istentisztelet helye, a _ szószék és az oltár kezdeti funkciójának megfelelően jelenik meg a kor művészi nyelvén. Szita István „Ne félj Ferkó! i* Este van. A kis ftárom éves Ferkó már ágyacskájában pihen. Az egész napi játék elárasztotta, de a bibliai történetet, mint mindig, most is követeli édesanyjától. Nagy figyelemmel hallgatja. Közben egy-egy kérdést is feltesz, amikor nem ért valamit. „Milyen kár, hogy már befejeződött“ — jegyzi meg a kis Ferkó a bibliai történet végén. O szívesen meghallgatna tízet is egyfolytában, de késő van már, nem lehet, összekulcsolja kezét és édesanyjával együtt mondja el az esti imádságot. Búcsúzóul édesanyja csókot nyom homlokára. A következő percben a lámpa elalszik, sötétség és csend borul a szobára. Egyedül fekszik a kis Ferkó a sötétben. Ügy a tékarója alá búvik, hogy a feje búbja is alig látszik ki. Visszagondol a bibliai történetre, amit az előbb édesanyjától hallott. „Milyen nagy hatalma lehetett a Názáreti Jézusnak!” — ezen gondolkozva, nemsokára elnyomja az álom. Édesanyja még nem mehet pihenni. Késő éjszakáig még dolgoznia kell. A szomszéd szobában az asztalnál ül és harisnyát foltozgat. Ha végzett ezzel, a kis Ferkó nadrágját is meg kell varrnia. Délután ugyanis játszadozás közben elszakította kint a kertben. Az asztal másik végén édesapja ül, újságot olvas. Egyszercsak mindketten arra lesznek figyelmesek, hogy a kis Ferkó nyugtalanul forgolódik az ágyában. „Biztosan rosszat álmodik“ — szólal meg az édesapa. „Majd megnyugszik” i—• mondja az édesanya. Néhány perc múlva Ferkó felriad álmából, álmosan körülnéz a sötétben. Észreveszi, hogy egyedül van a szobában. Keservesen sírni kezd. Egyedül fél a sötétben. Édesanyja abbahagyja u foltozást és megszólal: „Átmegyek hozzá és megvigasztalom, hogy ne sírjon.” Az édesapa azonban visszatartja: „Nem szükséges átmenni hotzá, majd megcsendesedik és azután elalszik.” A szomszéd szoba felé fordulva megszólalt: „No, Ferkó! Hisz itt vagyok én is, meg édesanyád is! Hallod?” A kis Ferkó bizonyosan meghallotta az édesapja szavát. A sírás elhalkult. S a szobában ismét csend lett. Igen, Ferkó meghallotta az édesapja szavát. Megtudta, hogy nincs egyedül. Közelében vannak szülei, akik szeretik őt és vigyáznak rá. Nincs mitől félnie. Nem különös ez, hogy valaki megnyugszik csupán azért, mert hallja szeretteinek hangját? Talán már ti is tapasztaltátok, hogy milyen jó édesapa vagy édesanya hangját meghallani, amikor egyedül vagytok. Amikor félelem akar úrrá lenni a szívben, akkor szüléink hangja mindig bátorítást jelent. Bizonyosan mindig megismeritek az ő hangjukat. Krisztus Urunk egyszer arról prédikált, hogy a juhok megismerik pásztoruk hangját és amilcor hívogatja őket a pásztor, utána mennek. „Én vagyok a jó pásztor” — mondotta. A tanítványai megismerték a hangját és utána mentek. Egy alkalommal a Cenezáret taván, a sötét éjszakában eveztek a part felé Krisztus Urunk tanítványai. Hirtelen vihar keletkezett. A szél dobálni kezdte a csónakot. Bizony nyugtalanok voltak a tanítványok. Jézus soha nem feledkezett meg áz övéiről. Mindig gondja volt azokra, akik bajba jutottak. Nem hagyta el nyugtalan szívű tanítványait sem. Közeledett feléjük a sötét éjszakában, a tengeren járva. A tanítványok megrémültek, amikor a tengeren járó Krisztust meglátták. „Kísértet!“ — mondogatták és a félelem miatt kiáltozni kezdtek. Megszólalt ekkor Jézus és elmondotta talán t legrövidebb prédikációját: „Bízzatok! Én vagyok! Ne féljetek!” Mikor e szavakat hallották a tanítványok, azonnal megismerték Urukat. Eltűnt a félelem a szívükből. A tanítványok megismerték Jézus hangját, úgy, amint a kis Ferkó megismerte édesapja hangját. Jézus hozzánk is szól, úgy mint egykor szólt a megriadt tanítványaihoz. Aki az ö hangját hallja, az a Mennyei Atya hangját hallja. Jézus Krisztus azért jött közénSk, hogy mi meghalljuk a Mennyei Atya hangját. Öt nem látjuk, de hangját halljuk. Azt akarja, hogy mi is megismerjük hangját, amint a juhok megismerik pásztoruk szavát. Németből fordította: Eple Frida néni A TEMPLOMBAN Az énekszámtábla A templom falára több helyen is ki van függesztve az énekszámtábla. Akárhol ül is valaki, jól láthatja. A kitett számpk az isten- tisztelet énekeit jelzik. Ezeket az énekeket kell kikeresni az énekeskönyvből. Azért soha ne menj el templomba énekeskönyved nélkül. Az első kitett ének a kezdőének, a második a főének. Figyelj az éneket vezető orgona hangjára. Soha ne nyújtsd az éneket. Figyelj jól az ének szövegére és dallamára is. Tudd, értsd, érezd át, amit énekelsz. Szívből énekelünk, hiszen az ének is imádság. Az istentiszteleteken az énekkel és Imádsággal is Istennek szolgálunk. „Dicsérem az Urat, amíg élek, énekelek az én Istenemnek, amíg vagyok.” 146. Zsoltár 2. Hegyháti János bácsi Luther Márton írta önmagáról „Egy időben a a sátán így szólt hozzám: Luther Márton, nagy bűnös vagy, kárhozatra kell menned.” — „Várj csak — feleltem neki , csak egy dolgot mondj egyszerre. Igazad van, hogy bűnös ember vagyok, bár éppen neked nincs jogod, hogy erről beszélj nekem. Es mi a másik állításod?” — „El kell kárhoznod!” — mondotta a sátán. „Ez már nem igaz!” — feleltem bátor szívvel —, mert Jézus Krisztus, amint meg van írva, a bűnösökért jött, én értem is!” A kísértő erre eltávozott. Amit Isten nem lát! A kis Pétertől egyszer ezt kérdezte édesapja: „Van-e valami, amit az Isten nem lát?” A kis Péter gondolkozott egy kicsit, majd ezt mondta: „Bizony van! A bűneimet nem látja Isten, mert Jézus vére elfedezi szeme elől.” F. Z. Jézus, jöjj hozzám! Jézus, jöjj közelembe, hozzám, Jöjj el, áldd meg munkámat. Jöjj el éjjel, jöjj el reggel, Jöjj, ha testem elfárad. Jöjj el hozzám lépten-lépve, Járj mindenkor énvelem. Nélküled nem tudnék élni. Légy a védőm énnekem. Hamnikainen finn költő Találd ki! in. 1. Melyik bibliai íráshelyet ábrázolja ez az árnykép? 2. A bibliában hol olvashatunk róla? E két kérdésre adott válaszokat legkésőbb március 10-ig a szokott címre (Juhász Géza, Evangélikus Sajtóosztály, Bp. VIII. Puskin u. 12.) küldjétek. A borítékra írjátok rá pontos címeteket és azt is, hogy hányadik osztályba jártok. Szeretettel köszönt benneteket: Juhász Géza bácsi BARÁTSÁG
