Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-11-23 / 47. szám

Egy gyülekezet — sok kérdés Az első korintusi levél A keresztyénség első idejének fe­szülő energiáit mutatja az a válto­zatos kép, amely a soron következő kérdéscsoport tárgyalásakor a levél­ből elénk tárul.. Szolgálat az egyházban A Szentlélek ereje a korintusi gyülekezet körén belül is megmutat­kozott olyan képességekben, szolgá­lati adottságokban, amelyeket a Bib­liánk „lelki ajándékoknak“, „kegyel­mi ajándékoknak“ (görögül kariz­máknak) nevez. Ezek közé tartozott — ma így mondanánk — az igehír- detői képesség, de azután olyan rendkívüli dolgok mint például gyó­gyítás, vagy a nyelveken szólás (szinte önkívületi állapotban értel­metlen szavakkal történő imádko­zás). A különböző ilyen megnyilvá­nulások nemcsak a túláradó élet je­lei voltak, hanem sokszor nehézsé­geket is okoztak a gyülekezetben. Egyrészt azzal, hogy még nem ala­kult ki a helyes értékelésük, más­részt pedig azzal, hogy a gyülekezeti összejövetelek rendjét felborulással fenyegették. (12. és 14. fejezetek.) Pál apostol először is az ismerte­tőjelüket adja meg: csak az a meg­nyilvánulás származhat a Szentlé- lektől, amely Jézus Krisztusról tesz vallást. A legrégibb és legrövidebb keresztyén hitvallás csendül fel itt: „Jézus az Ür!" (12,3) És ebben a ná­záreti Jézusnak mindenekfelett való uralma és teljes istensége nyer kife­jezést a korabeli nyelven. Azután egységbe fogja ezeknek a szolgálati képességeknek működését Pál. Mindegyik más-más szerepet tölt be az egyház életfolyamatában mint ahogyan a szemnek, kéznek megvan a külön szerepe az emberi test működésében, de „összedolgoz­nak“. Az értékelésben a „prófétálást“ és a „nyelvetkenszólást” állítja egymás­sal szembe az apostol. A nyelveken- szólás túltengése volt a korintusi gyülekezeti összejöveteleknek nagy veszélye. Pál szerint csak akkor le­het helye az összejövetelen, ha van, aki az értelmetlen beszédet mind­járt meg is magyarázza. Első helyre azonban a prófétálást teszi. A pró- fétáláson olyan beszédet ért az Új­szövetség, amely a jelenkor esemé­nyeit Isten felől értelmezi, az egyéni életben pedig lelkiismeretbe-marko- lóan döbbent bűnbánatra (14, 24— 25), és így mindkettővel megtérésre vezet. A mai keresztyénség már megvál­tozott belső lelki helyzetben él. A zúgó hegyipatakból mozdulatlan tó lett, legalábbis a régi történelmi egyházak területén. Nem attól kell félni, hogy a duzzadó lelki energiák felborítják a gyülekezeti istentiszte­let rendjét. Inkább az a baj, hogy lelki tespedtség lett úrrá az európai keresztyénségben. Ez a látlelet azonban nem feled­tetheti velünk, hogy a Szentlélek erői ma is dolgoznak a gyülekeze­teinkben, csak csendesebben, rejtet­tebben. Isten ma is osztogatja a szolgálati képességeket az egyház­ban. A gyülekezeti munkában min­denütt találunk olyanokat, akik a maguk adottsága szerint hűségesen végzik az Istentől nekik jutó szere­pet. Az egyik az egyházkormány­zásban segít a presbitériumban, a másik a szeretetmunkát érzi saját­jának és szívesen látogat meg egy- egy beteget, öreget, kitakarítja szo­bájukat, elmegy az ebédjükért. Krisztus teste, az anyaszentegyház ma is él és működik kicsiny tagjai­nak mozgása révén. A legkülönbö­zőbb színű és adottságú igehírdető- ink is vannak; az egyik inkább ta­nít, a másik inkább evangélizál a prédikációjában. Ez a sokféleség ör­vendetes gazdagság, egységbe olvadó harmónia, ha magasabbról nézzük. A legfontosabb gyülekezetépítő erő pedig ma is az újszövetségi értelem­ben vett „prófétai“ igehirdetés. Az a prédikáció, amely a jelenkor embe­rének, korunk égető kérdései között, a modern ember lelki helyzetében hirdeti Istennek bűnbánatra és hitre hívó szavát. A diadalmas akkord LÁTTUK — HALLOTTUK BIBLIÁT OLVASÓ SZÍNHÁZ Az előző fejtegetések menetébe szövi bele Pál apostol a híres 13. fe­jezetet, a „szeretet himnuszát”. Mi se szakítsuk ki ebből a nagy ösz- szefüggésből. A szeretet tulajdon­képpen minden egyházi munkát és életmegnyilvánulást kísérő melódia, amely nélkül mit sem ér az egész. Lehet valaki százakat megrázó ige- hirdető, rendkívüli áldozatkészséget gyakorló egyháztag, életét elégetheti Krisztus alázatos szolgálatában, — Iha mindezen nem tör át diadalma­san a szeretet akkordja, végzetesen hiányos keresztyén szolgálata. Az a szeretet persze, amelyről, az apostol itt ír, több a természetes emberi szeretetnél. Kiteljesíti, pó­tolja azt, legyőzi annak gyengéit. Megbocsátó, tűrő, önzetlen, igazsá­gos, meg nem szakadó. Tulajdonkép­pen Istennek Jézus keresztjén át fe­lénk áradó szeretete ilyen! De lehet meríteni az ö szeretetének kiapad­hatatlan forrásából — imádsággal, igehallgatással, úrvacsoravétellel. Ezt az isteni szeretetet tanulgatni és gyakorolni — ez a keresztyén em­ber mindennapi feladata. Ennek a leckének van a legnagyobb távlata. Egyszer elmarad mellőlünk minden, ami nekünk kedves és drága volt — szeretteink arca, templomunk oltá­ra... Nem lesz majd szükség oda­fent hitre és reménységre sem, mert szemtől szembe leszünk Istennel és nem maradnak beteljesületlen vá­gyaink. De a szeretet az üdvösség­ben is gazdagon áradni fog Isten és egymás közt. Mert egyedül a szere­tet nyúlik át- az örökkévalóságba. V. I. D. Niemöller Márton Angliába ér­kezett, hogy ott meglátogassa a me­todista egyházat s előadásokat tart­son Cambridge-ban és a Brit és Kül­földi Bibliatársulat ülésén. Megérke­zése után azonban azonnal ismét el­hagyta Angliát, a brit határellenőrző hatóságok sértő magatartása miatt. D. Niemöller kijelentette, hogy a jö­vőben csak akkor fogad el angliai meghívást, ha biztosítják afelől, hogy a beutazásnál nem lesznek nehézsé­gei. Brit részről kijelentették, hogy csak félreértésről lehet szó, mivel Niemöller vonakodott bizonyos kér­désekre válaszolni. Az egyházi esztendő két utolsó va­sárnapja 'következik. Eschatologiai tételeket mond az igehirdető. A gyü­lekezet a lét, nem-lét, az elpusztulás és megsemmisülés aggasztó képein mereng el. S ha a vasárnapi igehall­gató estére elmegy a Madách Szín­házba: a 'képek, a szavak, s a pré­dikáció ott folytatódik, Wilder: Hosz- szú út című darabjában. Az idősebb lelkészek még emlé­keznek Thorton Wilder: A mi kis­városunk című, a Vígszínházban előadott darabjára. (Mennyire más, ha tematikában sok hasonlósága is van Szabó Dezső: Feltámadás Ma- kucskán című könyvével.) Könyv­olvasók bizonyára emlékeznek a szerző világhírű regényére is: Szent Lajos király hídja: Akik ugyanazon a hídon járván, milyen hasonló sors­élmények részeseivé válnak. S most ismét Wilder darabot játszik a Ma­dách Színház. A két első felvonásnak sok tanítá­sa van. Az ember, a főszereplő Antrobus, a diluviális korszakban jelenik meg a hallgatóság előtt, ha félig-meddig mai környezetben is s a világot megsemmisítő jégkorszak vízióit régmúlti, de mai korban is elhelyezve, mint tömegrémet jeleníti meg azzal a tanítással: megsemmisül ebben az emberiség, maga az ember. Ez az első felvonás képe. A máso­dik felvonás, amerikai, részben kor­szerű, frivol életformákat vetítve a vízözön előtti emberiség magatartá­sát eleveníti fel erkölcstelenségeivel és az emberi gonoszság néhány raf- finált modernségével. Menekülni, mert jön a vízözön. Az ember és csa­ládja s az állatok menekülnek — vizuálisan is érzékelhető kifejezé­sek kíséretében — a bárkába. A harmadik felvonás a második világháború végének teljes összeom­lását ismétli meg a hallgatóság előtt. Sivár képek elevenítik meg a bor­zasztó élmény-valóságot s mi legyen a folytatás? Honnan vegye az em­ber és az emberiség reményét? Uj­jong már az öntudatra ébredt embe­rek némelyike: itt a béke, (nagy­szerű jelenetek s meggyőző szavak lelkesítik a közönséget) s az emberi­ség megszemélyesítője: az ember, hazaérkezik otthonába, mindenek­előtt könyveit keresi elő s az esti petróleumlámpa fényénél olvassa ismét kedves filozófusait, akik a vi­lág nagy kérdéseinek megoldásait adhatják. Ennél a résznél szenzáció­san remekel a rendező (aki eddig is bámulatraméltó megoldásokat ta­lált). A Spinoza, Plátó szavait olva­só szereplők a háttérben elhelyezett vakablakban mondják, a klasszikus szövegeket, mint az esti 9, 10, 11 óra olvasmányait s akkor, 12 órakor, too. zsoltár HÄLAADÖ ének megjelenik egy egyszerű ember s a vonzó természetesség hitével olvassa a Bibliát: „Kezdetben teremté Is­ten” ... A Genezis első sorai jobban ] prédikálnak ebben a fináléban, mint j a legszenzációsabb evangelizátor nagy szavai s mikor ahhoz a mon­dathoz ér, hogy a sötétség uralmát megtöri a világosság, szinte hallani a színházi közönség nagy felsóhajtá­sát: hála Istennek, hogy így volt és így lesz: a világosság legyőzi a sö­tétséget! Az ezévi színházi-élmények legnagyobbika volt ez! Te egész föld, az Ümak vígan [énekelj! Szolgáljatok az Ümak örvendezéssel, Menjetek eléje, hangos, nagy [örömmel. Tudjátok meg minden, hogy [Urunk az Isten. Köszönjük a magyar színházi ügye- j két intéző felelőseknek, hogy színre- hozták ezt a darabot, dicsérjük a Madách Színház minden szereplőjét, hogy lelkileg felkészítettek erre a boldog élményre szép szövegmondá- ! su'kkal s szeretnénk megszorítani j két ember kezét melegen: a rende- [ zőét és a bibliaolvasó emberét. G. L. I Ö teremtett minket és nem mi [magunk, Népe és mezeinek bárányai [vagyunk. Kapuin hálaadással menjetek be, Szenthelyére dicséretet énekelve. Ezért Neki minden hálákat adjatok És szentséges nevét mindenütt [áldjátok. Mert jó, örökké kegyelmes a mi [Urunk És hűsége mindig megújul mi [rajtunk. Hubert István Csipetnyi önismeret IMÁDSÁG Nincsen szívemnek teljes tisztasága. Körülvesz a világnak hiúsága, És a bűnökre csábít szüntelen, Nincs ember itt a földön bűntelen. A szent erőt, Isten, nekem te adjad, Elesni, veszni hívedet, ne hagyjad, Te adj erőt, míg tart a küzdelem, Benned bízom, erős nagy Istenem! Nincsen szívemnek teljes tisztasága! Ó hallgass ájkim esdeklő szavára: Te adhatsz új szívet csak énnekem, S ez új szívet add nekem Istenem. LÁMPÁSSAL kereshetjük azt, aki ne lenne mester a méltatlankodás­ban, ha valami valóságos, vagy akár csak vélt sérelem éri. Ehhez ugyanis bőségesen elegendő az önérzetnek az elemi foka — vagy 'ha nem, akkor úgyszólván valamennyien igazán erősen el vagyunk látva önbecsü- lési képességgel, olyannyira, hogy jócskán jutna belőle másoknak is, ha azok etekintetben importra szo­rulnának. Csakhogy sajnos, nem itt szorít a cipő. MINÉL TÖBBNEK gondoljuk ma­gunkat s minél kevésbé ismerjük bűneinket úgy, ahogyan azokkal Is­ten akarna megismertetni bennün­ket, annál elviselhetetlenebbek — és haszontalanabbak — vagyunk a mások számára, sőt magunknak is, mert adósunknak tekintjük a vilá­got, amelyben mi háttérbe szorítot­tak vagyunk s távolról sem része­sülünk azokban a javakban, amelye­ket érdemelnénk különféle s nem közönséges kiválóságaink alapján. Aki azonban engedi, hogy Isten az ő világosságának új világát építse benne, annál ugyancsak másképp áll ám a helyzet! Az az alázatos­ság iskolájában ennek éppen a for­dítottját tanulja: mindenkinek adósa vagyok s Uram arra adta életemet, hogy azzal szolgáljak, nem az em­berek érdemére, hanem rászorultsá­gára tekintve. A legremekebbül készített étel is ízetlen, ha hiányzik belőle a só. Sokszor pompás képességű emberek úgy lesznek kiállhatatlanokká, hogy ilymódon vannak híjával az önis­meretnek s így a képmutatás nél­küli alázatosságnak. A keresztyén önismeret persze sokkal több, mint valami általános, önkritikára való készség. Erre az ember hit nélkül is képes, ez egy­szerűen józanság kérdése. Valójában azonban csak Isten ismertethet meg önmagunkkal. „Ha mi ítélnénk ma­gunkat, nem ítéltetnénk el, de aki minket megítél, az Űr az!” Saját cselekedeteinket többnyire meg tud­juk magyarázni, s szívesen hisszük, hogy ez egyszersmind mentség is. Emellett azonban önmagunk megér­tésével s megértetésével oly buzgón el vagyunk foglalva, hogy a mások megértésére már annál gyérebben i érünk rá. Az már kevésbé „érde- I kés“. Beérjük egy-két amúgyis nyi’l- j vánvaló gyöngénk beismerésével s I ezzel az „ellentűzzel” próbálunk vé­dekezni Isten bűnbánatra szólító igéjével szemben. MERT ISTEN nemcsak úgyneve­zett hibáinkat akarja beláttatní ve­lünk. Ö nem fazonigazítást akar végezni rajtunk s nem úgy szól hoz­zánk, mint akinek lelki arcképe csu­pán valamelyes szerény retusálásra szorul. Isten az elveszett, teljesség­gel mentség nélküli, örök ítéletre méltó bűnöst szólítja. S erről seho­gyan sem óhajtunk érteni. PEDIG ISTEN sohasem téveszti el a címzést. Csak nekünk nincs — tragikusan, halálosan nincs — ked­vünk ahhoz hogy tudomásul ve­gyük: a nagy perbe Isten nem vádló­ként idéz bennünket, de még csak nem is mint tanút. A vádlottat szó­lítja meg bennünk. S aki erre a névre jelentkezik s elfoglalja a vádlottak padját — annak védőjévé lesz. Az Egyetlenért, aki elszenvedte a büntetést s közbenjár értünk. S egyedül őérte megbocsátja bűnünket. S AKI RÁDÖBBEN, hogy minde­nekelőtt Urának adósa, annak fel­tűnő gyorsasággal párolog el az ítélkező kedve, s követelőzése szol­gálattá szelídül. Ilyen áldott gyógy­szer lehet egy kevéske önismeret, ha Istenünktől kapjuk, hiszen együtt jár kegyelmének megismeré­sével, csak fogadjuk el kezéből. Kérjük hát, hogy fosszon meg bennünket önmagunk iránti illúzió­inktól. Nincs ennél hasznosabb vesz­teség: halálos kóron adunk túl, ha kiábrándulunk magunkból, hogy az­tán annál jobban Megváltónkhoz kössön a hála. „Ki vagyok én, ó add jól megérte­nem” — kérjük egyik énekünkben. S ezt kérni kell. Kívánni. Mint a beteg az orvost. Mint éhező az ételt. Hiszen életünknek egy törvénye van: hogy Isten felé tartson. Bodrog Miklós JÉZUS PÉLDÁZATAI 7. Az elveszett drachma Mirjam, Melki felesége, ott állt az ajtó­nyílásban és a hegy felé nézett, amerre a pász­torok vezették juhaikat. Hangzott az egész falu a juhok bégetésétől és a pásztorok kiál­tásától. Majd mind jobban elhalkult a nyáj hangja és a pásztorok szava, amint messzebb mentek, most már csak a gyermekek lármája és az utcán beszélgető asszonyok szava hallat­szott. Kora reggel volt. Mirjam kiment az udvarra és kezdte kitere­getni a matracokat és szőnyegeket, amin a család aludt az éjszaka. A kéményből fel­szálló füstöt lenyomta a reggeli felhő s úgy terpeszkedett a tető felett, mint egy kék háló. Az elmúlt este örömünnep volt Melkiék há­zában. Igaz, nem csupán náluk, hanem az egész faluban, Juda földjén mindenütt. Az évenként visszatérő purim ünnepet ünnepel­ték. Ezen az ünnepnapon a nép összegyüleke­zett a zsinagógában, ahol az istentiszteleteket szókták tartani. Az istentisztelet vezetője, a rabbi egy könyv tekercsből Eszter történetét olvasta fel. Eszter egy szép zsidólány volt, aki évtizedekkel ezelőtt királynőként élt egy idegen földön. Neki sikerült legyőznie az el­lenséget. Ennek emlékére ültek minden évben Izraelben örömünnepet. Ez volt a purim ün­nepe. Az ünnep mindig a zsinagógában kezdődött. Az istentisztelet befejezése után örömteli szívvel ment mindenki haza, hogy boldog csa­ládi ünnepen emlékezzék meg Eszter király­nőről. Az elmúlt este is így történt. A falmelleti pádon volt Mirjám koszorúja. Mint minden ünnepi alkalommal, az előző este is a homlokán volt. Most oda ment a fal mellé, hogy felemelje a koszorút és eltegye a kis faliszekrénybe, mely a szoba sarkába füg­gött. Mirjam odalépett a pad mellé és felemelte a koszorút, mely igen szép volt. Ezüst pénzek voltak rá fölfűzve, drachmák. Mirjam vissza­emlékezett arra a napra, amikor Ikapta édes­anyjától ezt a koszorút. Eslküvői ajándék volt. Talán ő is olyan szép volt, mint egykor Esz­ter királynő? Nem azt mondta neki Melki a férje, hogy ő szebb mint más asszony? Amikor össze akarta csavarni Mirjam a ko­szorút, akkor vette észre, hogy az egyik drachma a tíz közül hiányzik. Egy szempil­lantás alatt eltűnt Mirjam arcáról az öröm. A koszorúval a kezében azonnal kiszaladt a házból s szomszédasszonyának, Bilhának szo­morúan mondta el, hogy mi történt. Hama­rosan tudta valamennyi asszony a faluban, hogy Melki feleségének 1koszorújából elve­szett egy drachma. Mirjam visszaszaladt a házba és keresni kezdte az elveszett drachmát. Fölemelte a sző­nyeget, mely a padlót borította és alánézett. Körüljárta a szobát, de sehol nem találta az elgurult drachmát. Ekkor egy olajmécsest gyújtott, seprőt vett kezébe és sepregetni kez­dett. Egyszercsak, amint seprűjével az egyik bútor alá nyúlt, valami megzörrent. Odavilá­gított mécsesével és boldogan pillantotta meg az elgurult pénzt. Nagyot dobbant Mirjam szíve. Amikor ke­zébe vette az elveszett drachmát, úgy érezte, mintha régi ismerősét pillantaná meg. Azon­nal elővette a tűt és cérnát és visszavárta a drachmát a koszorúra, a régi helyére. Azután homlőkára illesztette a fejdíszt és kilépett az ajtón. Az utcán a falu asszonyai Bilhával beszél­gettek. — Bilha! — kiáltotta Mirjam. Mindenlki felé fordult. — Gyertek ide mindnyájan! Megtaláltam a drachmát, melyet elvesztettem, örüljetek ve­lem! Az asszonyok mind Mirjamhoz szaladtak. — íme teljes a koszorú, mondta Bilha. Örömtől sugárzó arccal mondotta el Mir­jam, hogy miként találta meg elveszet drach­máját. — Olyan szomorú voltam, amikor láttam, hogy nincs meg, de most olyan boldog vagyok. A többiek mind vele örültek. (Svédből F. Z.) Imádságok ISTENTISZTELET UTÁNI IMA Öh, Uram, hadd legyek Mindig Veled! Igédet keressem A bűn helyett. Istentiszteleten És otthon is Tied maradhassak A síromig. Ámen, TANULÁS ELŐTTI IMA Atyám, Te gazdagíts Ésszel, értelemmel, Hogy a tanulásban Eredményt érjek el. Ámen. TANULÁS UTÁNI IMA Köszönöm Teneked Én édes Istenem, Hogy feladatomat Most elvégezhettem. Ámen, HITTANÓRA ELŐTTI ÉS UTÁNI IMA Mennyei jó Atyám Könyörögve kérlek, Hogy a szent Igében Uássalak meg Téged. Mint az áldott harmat Hullott ránk az Ige. Isten háza legyen Minden gyerek szíve. Ameoi .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom