Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-10-05 / 40. szám

XXIII. ÉVFOLYAM, 40. szám. 1958. OKTÓBER 5.

Uj fanév küszöbén

Üj tanévet kezd az Evangélikus Teológiai Akadémia és a hallgatók Otthona. Isten újból elindítja az Akadémia tanárait és hallgatóit azon az úton, amelyen sok és türelmes megértéssel, szerető és igazságos gondoskodással formálják a professzorok a rájuk bízott fiatal embereket tudósban, hitben, jellemben és emberségben érett emberekké, gyülekeze- teimk jövendő lelkipásztoraivá. A teológus hallgatók pedig most kezdenek megismerkedni a teológiai tudományok alapismeretéivel .és a szolgálatban rájuk váró problémákkal, vagy pedig újabb és újabb téglákat rakhatnak rá a már megszerzett alapokra. Látszólag kimért tempójú munka és felkészülés vér reánk ebben a tanévben is. De csak látszólag! Mert az élet rohamléptekben halad előre atz egyházban és az egyházon kívül egyaránt. Az emberi tudás és ismeretanyag szinte megmászhatatlan heggyé nő előttünk. Az egész világ vajúdik a régi levetkőzésének és az új felöltözé- sének a fájdalmaiban. Az újkor történelmét rapid gyorsasággal váltja fel az atomkorszak sok titkot felfedő, de előttünk még rejtelmes és katasztrófákkal fenyegető levegője. Szemünk előtt ölti fel egész társadalmunk és életformánk a szocialista társadalom és életforma alakját és ruháját. Benne emberek formálódnak át szinte észrevétlenül és mégis céltudatosan művelt főkké, közösségi lényekké, az új társadalom és új történelmi szakasz embereivé.

Tempós munkával, maradi életszemlélettel a történelemnek ezen a színpadán csak tragikomikus figurákká válhatunk, Az evangélikus egyház lényegéhez tartozik az önreformáció: szilárdan megvetni lábunkat a régi és igaz alapoknál, d« azután, hívő és hátor emberként vállalni az újat, a felismert új igazságokat. A lelkészképzés kohójából sem csapolhat az evangélikus egyház formátlan salakot, fiatalon is ernyedt, képzetlen, a mai szolgálatra föl nem készült papokat. Ezért:

1. Hívő fiatal papokra van szüksége egyházunknak és gyülekezeteinknek, akik hiszik és élik azt, amit mondanak híveinknek és hirdetnek a szószéken. Csak a feltámadott Krisztusba vetett élő és izmos hit óvja meg a teológusokat attól, hogy „menedékhelynek” tekintsék a teológiát Olyan mentsvárnak, ahol meghúzódhatnak és elvonatkozhatnak az élet valóságos kérdései e!őL Csak ez a hit ad olyan erőt, hogy ne immel-ámmal végezzék munkájukat és rrteghasonlott. sérült lélekkel tengessék napjaikat az Akadémia padjaiban. Csak a szeretetben és megbocsátásban megpéldázott hit ereje vezeti el a gyülekezetek tagjait is a keresztyén emberhez méltó emberség megélésére a családi otthonban csakúgy, mint az élet minden munkaterületén.

2. Képzett fiatal papokra van szüksége egyházunknak és gyülekezeteinknek. A Szentírás alapos ismerete nélkül olyan a teológus és a lelkész, mint az a katona, akinek nincsen fegyvere. Csak teológiailag jól képzett lelkészektől várható, hogy az igehirdetésben, lelkipásztor! munkában az emberek és a világ szolgálatában megállják a helyüket. Csak képzett lelkészek alkalmasak arra, hogy egyhazunknak és gyülekezeti híveinknek jövőt tudjanak mutatni és példázni.

3. Művelt fiatal papokra van szüksége egyházunknak és gyülekezeteinknek. Ma mindenki tanul. Munkások és parasztok, értelmiségiek, fiatalok és öregek tudják, hogy milyen nagy erő rejlik a tudásban. Az életben mindenkinek annyi hely jut, amennyit tudásával és műveltségével, munkájával és hűségével kiharcol magának. Ma nem a társadalmi helyzet biztosít tekintélyt és működési teret az embernek, hanem az a tény. hogy az ember maga mennyit ér! A régi polgári szemléletből ki kell gyógyulnia a lelkésznek is. Nincs szánalmasabb dolog mint a képzetlen és műveletlen pap. Nemzeti kultúránk és vívmányaink minden területén járatos, művelt fiatal papokat akarunk nevelni egyházunk számára, hogy ilyenekké nevelhessék majd ők maguk gyülekezeteinek tagjait is.

4. Tájékozott fiatal papokra van szüksége egyházunknak és gyülekezeteinknek. Gyülekezeti híveink élő tagjai annak a társadalomnak és hazának, ahol a lelkész szolgálatát végzi. Nem kötelességszerűen, hanem a krisztusi szeretet parancsolata alapján él együtt a lelkész gyülekezete tagjaival, örömükben és bánatukban, gondjaikban és sikereikben. Ez a haza az ő drága hazája. Ez a társadalom az ő munkaterülete is. Az a gond és cselekvő magatartás, amely híveinket eltölti és áthatja békés életünk biztosításáért, az ő gondja és cselekvő magatartása is.

5. Egyházunkat hűségesen szerető fiatal papokra van szükségünk. Ehhez a szeretethez azonban hozzátartozik a szerénység és áldozat- vállalás is. A mai fiatalságnak általában jellemvonása, hogy nehezen tud áldozatokat vállalni a közösségért és a távolabbi célok érdekében lemondani a pillanatnyi érvényesülésről. Pedig egyházunknak igazi jelenjéhez és jövőjéhez egyaránt hozzátartozik az is. hogy a fiatal lelkésznemzedék nagyobb szolgálatkészséggel, több fegyelemmel törekedjék arra, hogy minél több tudással, minél nagyobb műveltségei álljon egyházi munkába. A cs3ik magát szerető lelkész nem használ, hanem terhére van gyülekezetének és egyházának egyaránt.

6. Egész emberekre van szüksége egyházunknak és a gyülekezeteknek, akik szeretik az embert, mert ember. Az egész embert szereti, nemcsak a lelkét. Az egész ember megváltásáért harcolnak, az egész embert igyekeznek Isten és a haza hűséges gyermekévé nevelni. Ezt az egész emberséget prédikálja és példázza meg életével, mert Isten az egész embert váltotta meg Krisztusban, mert az egész embert szerette egyszülött Fiában. Ebben kell lennie az evangélikus lelkésznek Krisztus követőjévé.

*

Nagy feladatok ezek. Pedig nem is mindent soroltam fel. A feladatok nagysága és sokasága előtt megtorpannánk, ha nem tudnánk, hogy ezt az oktató és nevelő munkát nem egyedül mi végezzük. Munkálja Isten Szent Lelke megvilágosító és megszentelő erejével. Nekünk pedig, professzoroknak és hallgatóknak erőt ád munkánkhoz, a fenti célok eléréséhez az a tudat, hogy imádkoznak értünk a lelkészek és híveink.

Dr. Pálfy Miklós

Magyar egyházi küldöttség utazott a Keresztyén Demokratikus Unió kongresszusára

A Német Demokratikus Köztársaság Keresztyén Demokratikus Uniója (CDU) október első hetében tartja IX. kongresszusát Drezdában. A kongresszusra a többi népi demokratikus országokban élő keresztyének képviselőit is meghívták. Egyházunk részéről D. dr. Vető Lajos püspök és Káldy Zoltán esperes, a református egyház részéről dr. Kádár Imre teológiai professzor, a római katolikus egyház részéről Horváth Richárd utaztak el szeptember 26-án a kongresszusra.

A békét meg kell nyerni!

— mondotta Iwand professzor az Evangélikus Teológiai Akadémián

Nevezetes és kedves vendége volt az elmúlt hetekben a magyar protestantizmusnak: Hans Joachim Iwand. a teológia doktora, a bonni egyetem professzora. A református Egyetemes Konvent meghívására érkezett a professzor — aki egyébként evangélikus — hazánkba szeptember 9-én, leánya és titkárnője kíséretében. Egy hetet töltött Balatonfüreden s pihenésének idejét is felhasználta arra, hogy előadásolcat tartson a református egyház füredi üdülőjében éppen akkor konferenciázó lelkészeknek. Ellátogatott Debrecenbe is, ahol a református teológián tartott előadást és prédikált az Árpád-téri református templomban. Megtekintette a sárospataki könyvtárt s Budapesten látogatást tett az Egyházügyi Hivatalban, Bereczky Albert püspöknél, D. dr. Vető Lajos püspöknél. Ebbői az alkalomból nagy érdeklődéssel szemlélte meg az egyetemes egyház könyvtárát s levéltárát, Luther Márton végrendeletének eredeti példányát, levéltárunk féltve őrzött kincsét, a Sajtóosztályt s más hivatalokat. 26-án délelőtt előadást tartott az Evangélikus Teológiai Akadémián, az evangélikus és református teológiai professzoroknak és hallgatóknak. Ennek az előadásnak — amely sokkal több volt előadásnál: egy nagy tudós és hívő keresztyén hatalmas bizonyságtevése a keresztyén ember felelősségéről az atomkorszakban — főbb gondolatait ismertetjük az alábbiakban. Előbb azonbwi bemutatjuk Iwand professzort olvasóinknak.

IWAND PROFESSZOR jövőre lesz hatvan esztendős. Niemöller Márton mellett kezdettől fogva a németországi Hitvalló Egyház egyik legrettenthetetlenebb vezető lelkésze volt. Mindjárt a német egyházi harc kezdetén lelkészképző intézetet vezetett Königsbergben. Innen hamarosan elűzte őket a hitleri önkény. Két évig illegalitásban élt a kis sereg. Pincében, padláson, erdőszélen, falusi paplakokon tartották óráikat. Nem egyszer kerültek börtönbe. Itt ismertem meg —■ mondotta Iwand professzor egy beszélgetés során — az életet alulról szemlélni, az elnyomottak és üldözöttek oldaláról s itt kötöttem szoros barátságot a hitleri rendszer egyéb üldözöttjeivel, az ellenállás hőseivel, szocialistákkal, kommunistákkal. Lelkészi állás viselésétől eltiltva Dortmundban vállalt segédlelkészi szolgálatot a háború végéig. Gyülekezete 4000 emberből százra olvadt le ez alatt: ennyi ember maradt meg a romok között, a többiek elmenekültek, meghaltak, elhurcolták őket. Láttam, hogy mi a háború, mondotta megrendítő vallomásában előadása során, láttam az éhenhaltakat és elégetteket, a hadifoglyok mezítelen tetemeit, a munkára hurcolt orosz édesanyákat, akik légitámadáskor testükkel fedezték gyermekeiket, mert az óvóhelyre nem volt szabad lemenniök, láttam az elhurcolt zsidók halálmenetét, temettem és kereszteltem a pincékben — és szégyenlettem, hogy német és keresztyén vagyok. S amikor mindennek vége lett megfogadtam, hogy életemet annak a gondolatnak szentelem: soha többé még egyszer ezeknek a borzalmaknak nem szabad bekövetkezniök.

ÍGY LETT IWAND PROFESSZOR

a béke harcosa. Mert rájött arra, hegy alig lett vége a háborúnak, a Hitvalló Egyház és az egész keresz- tyénség szájmára roppant feladatként meredt fel az atomkéráés. Annak idején, a nácizmus idejében az ún. „árjaparaigraíus” — vagyis a zsidókérdés miatt lobbant fel az egyházi harc. Ez lett az egyház számára a vallástétel és a bátor bizonyságtevés alkalma. Most az atomkérdés vált ilyenné. Akkor, a harmincas években, Barth Károly a Szent Lélek ellen való bűnnek nevezte az antiszemitizmust. Sokan nem értették meg ezt és megütköztek miatta. Később azonban, mikor a krematóriumok füstje beborította az eget és a világtörténelem legborzalmasabb tömeggyilkossága nyilvánvalóvá lett, megértették a nagy teológus tanítását. Vajon az atomkérdésben is akkor nyílik ki sok keresztyénnek a szeme, amikor már késő lesz, amikor az elhamvadt városok pernyéje az emberiség szomfedőjávé válik? — Még ma is akadnak egyházi vezetők Nyugaton — mondotta Iwand professzor — akik úgy vélik, hogy ez az ügy, az atomfegyverkezés ügye, nem tartozik reánk, keresztyénekre, teológiai tanárokra, lelkészekre, mert ez a szakemberek dolga. S mikor megszólaltak a szakemberek, a német atomtudósok, de más nemzetbeliek is, és felemelték szavukat az ateíuórület ellen, akkor ugyanezek

az egyházi férfiak azt mondották,

hogy ez még mindig nem a .mi ügyünk, hanem a katonáké és a politikusoké. Pedig ez a kérdés most keresztyénségünk próbájává válik. Annak idején, a zsidóüldözéskor nem vették észre sokan, hogy Izrael az egyház gyökere s ha e gyökeret elvágják, elhal az egyház, ha még oly virágzónak látszik is pillanatnyilag. Most, az atomkérdéssel kapcsolatban, hasonló a helyzet.

Mert az atomfegyverkezés az ember lázadása Isten teremtő és életet megtartó akarata ellen. S e lázadás ellen minden embernek össze kell fognia s a keresztyéneknek együtt kell fáradoznia a nem keresztyénekkel. A római levél 3. részének 29. versét ma így kellene olvasnunk: „Avagy Isten csak a keresztyéneké? Nem a pogányáké is? Bizony a po- gányoké is!”

AZ ATOMHÁBORÚBAN maga az ember léte és lényege van veszélyben. Lehetséges, hogy egy atomháború alapvetően változtatja meg: ki tudja, hogy utána milyen gigászok, vagy torz szörnyek maradnak a földön. Az az ember akit Isten Jézus Krisztusban mutatott meg nekünk, nyomtalanul elpusztul a földről, testestül, lelkestül. Pedig Isten éppen Jézusban mutatta meg, hogy milyen drága neki az ember, mekkora érték az emberség. Jézus Krisztusban Isten egységet ajándékozott az emberiségnek. Ezt akarják megbontani azok, akik két részre osztják a világot. A keresztyénség nagy, mostani feladata, hogy ezt ne engedje meg. Tegyen bizonyságot arról, hogy együtt akar élni a földön minden emberrel, azokkal is. akik nem keresztyének, mert mindnyájan együtt emberek vagyunk s most aiz emberről van szó.

A prágai konferencia (ez év nyarán. szerk.) megmutatta, hogy ebben a fáradozásban nem vagyunk egyedül: nyugati és keleti egyházak együtt, egymást támogatva vesznek benne részt. Ezért Jelent számomra

— mondotta a professzor— olyan nagy élményt, ha keleti egyházakat látogathatok meg, mint ezúttal is.

— Egy hét múlva Frankfurtban tartják a „Harc az atomhalál ellen” mozgalom résztvevői nagygyűlésüket, amelyen E. Wolf teológiai professzor tart előadást és felszólal Barth Károly is. (A konferenciát eredetileg Svájcban akarták megtartani, de a svájci hatóságok nem adtak rá engedélyt, szerk.)

AZ ATOMKORSZAK tulajdonképpen két emberöltővel ezelőtt kezdődött. Akkor fedezte fel a sugárzó testeket Röntgen s néhány év múlva a Curie-házaspár felfedezte a rádiumot. Rájöttek, hogy az atom átalakulhat. A két világháború között azután felvirágzott az atomfizika. — A tudósok' ebben a munkában megdöbbenve tapasztalták, hogy nem mindent szabad megtenni, ami lehetséges. Keresték a határt, ahol meg kell állani. Nyilván csak az a jó, ami az életet szolgálja. Ebben a kutatásban és tusakodásban a természettudomány és a teológia olyan közel jutottak egy- 1

máshoz, mint soha azelőtt. A termék

szettudomány olyan kérdéseket vetett fel, amik a teológiát is érintik s feleletre késztetik. Erre azonban fel kell készülni. Be kell látni* hogy e feladatot a teológiai hagyományokra való hivatkozással nem oldhatjuk meg. Egészen át kell gondolni teológiánkat. Az emberiség és az emberi életért való felelősség az új tájékozódási pont. Isten éber ke- resztyénséget akar s nem olyant* amely a mostani időkben fejére húzza a takarót s azt mondja, hogy mindehhez nincsen köze. Ezen a ponton kell Istenről úgy bizonyságot tennünk, hogy ö nyilvánvalóvá legyen az emberek előtt. Arra kell felelnünk: emberséges-e a hitünk* vagy embertelen? A maga ügyével foglalkozik-e csupán az egyház* vagy pedig az Isten ügyével.

A PROFESSZOR AZUTÁN RÁMUTATOTT az atombomba két ösz- szefüggésére, amire egyébként kevesen szoktak gondolni. Az egyik az* hogy az atombomba mintegy szerves folytatása és következménye azoknak a szörnyűségeknek, amiket a hitleri rendszer a zsidósággal s általában az ún. „kisebb értékű“ népekkel szemben elkövetett. Ha ezek a tömeggyilkosságok meg nem történnek, ahol úgy irtották az embert, mint a férget szokás, talán senki nem mer az atombomba lehetőségére gondolni. A példa azonban adva volt. Ma az atombomba árnyéka ráborul a németségre, amely ezekért a tettekért felelős. Ezért kell elszántan küzdeni éppen a németek atomfelfegyverzése ellen.

A másik összefüggés: az első atombombát az amerikaiak eredetileg a németeknek szánták s valószínűleg a Ruhrvidékre (ipari 'központ, a szerk.) dobták volna le. Mivel azonban a háborúnak nyugaton vé-. ge lett enélkül is, Ázsiában dobták le, Japánban. Az ún. színes népeken próbálták ki az új fegyvert s ez mély szakadékot teremtett a fehérek és színesek között. Azóta az atomfegyver mintegy Amerika kezéhez tapad, nem tud szabadulni tőle. A Hirosimára felszálló gépek útját egy amerikai tábori lelkész imája kísérte. Az ázsiaiak ezt nem tudják elfelejteni s ezek az események elzárták az utat az európai és amerikai misszió előtt. Ez persze ■nem azt jelenti, hogy ott a keresz- tyénségnek is vége van. Vége van azonban a fehér ember, az ún. „keresztyén Nyugat“ erkölcsi tekintélyének és hitelének.

ELŐADÁSÁNAK BEFEJEZÉSÉBEN a professzor néhány tételt szögezett le.

1. A világ kettéosztásának gondolatával nem szabad kibékülnünk; Hiszen Krisztusban mindnyájan egyek vagyunk. Az embereket elválasztó ellentéteket nem szabad feltétlenné tenni. Nem a magunk világát akarjuk, hanem Isten világát s ez azt jelenti: ebbe azok is beletartoznak, akik mások, mint mi; Isten nagy csodája a földön az ember s Isten ezzel az emberrel békült meg a Jézus Krisztusban.

2. Sokat beszélnek a szabadságról mostanában. Van-e azonban ott szabadság, ahol az atomtudományt titokban s ártó célzattal űzik? Napjaink egyik legnagyobb jelentőségű esménye volt a genfi kongresszus* ahol orosz és amerikai atomtudósok között ígéretes egyetértés alakult ki. A tudósok éppen a kutatás szabadságáért harcolnak.

3. Lehet-e nemzetközi jogról beszélni, amikor gyilkos hatású kísérleteket végeznek olyan vidékek felett, amiknek lakosságát efelől meg sem kérdezték? Ma már ott tartunk a földnek némely pontján, hogy nem tudhatjuk, a levegő, amit beszívunk, nem mérgezett-e?

4. Sokat emlegetik az erkölcsi szabadságot is. Aki azonban ragaszkodik az atomfegyverekhez, elvesz(Foli/tatás a 2. oldalon)