Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

Amikor önmagunktól meghatódunk

mélység nyílik meg alattunk s önbűvöletben elgyengült ujjaink közül kizuhan az az érték, amely már- már a miénk volt. A futó a legkönnyebben akkor eshet el, ha jól- esően nézegeti a már megtett utat s nem elégszik meg egy pillantással. S ugyan mi lesz, ha a félig gyógyult beteg úgy viselkedik, mintha makk- egészséges lenne?

A HAMIS ÖNBECSÜLÉS szédületé olykor egészen váratlanul tör ránk. Valami sikerül, s nyomban páratlan teremtőerőt sejtünk magunkban: ez vagyok én! Valaki őszintén megdicsér, elemlegeti egynéhány jótulajdonságunkat, s máris körülfon önnön nagyságunk bénító melegsége. Hát még amikor elképzeljük, Ihogy adott esetben milyen áldozatra, hősi tettre lennénk készek! Mekkora (hitnek micsoda lehetőségei, milyen hallatlanul nemes cselekedetei lappanganak bennünk! S pillanatok alatt úgy elhájasodik a lelkünk, hogy a következő percben

talán a legegyszerűbb s legkönnyebb* isteni feladatnak sem tudunk megfelelni!

AKI ÖNMAGÁTÓL hatódik meg, nem képes Isten irgalmát komolyan venni. Az már nem tudja „meghatni“, legfeljebb hangulatot kelt benne. De Isten nem is egyszerűen az érzelmeinkre akar hatni. Áthatni akar, mint neoncsövet a fény. Hanem ezt a világosságot önmagunkból nem termelhetjük ki. Csak attól kaphatjuk, aki maga a Világosság. S ha Ö tölt be minket, akkor nem érünk rá magunktól meghatódni, annyira elfoglalja egész emberségünket az ő irgalmas, bűnbocsátó, lüktető ereje.

MINDENNEK VALÓRAVÁLÁSA nem az Istenen múlik. Ö mindenesetre hív. De a kaput ki kell előtte tárnunk, hogy átrendezhesse egész belső világunkat, szolgálatára. Hiszen az élet erre való.

Bodrog Miklós

barnás báliba huujJió f a

Ki ne ismerné e regényt 'közülünk gyermekkori olvasmányaiból? A megindító s félelmetesen szép történetet a néger rabszolgáról, s arról az egész világról, melyről úgy véljük, immár végérvényesen a múlt sötét emlékei közé tartozik. A könyv szerzőjéről valószínűleg kevesebbet tudunk. Pedig érdemes róla tudni, hogy Harriet Beecher-Stoive (1811— 1896.) amerikai református pap leánya volt s 6 fivére is lelkész. Az atyai hajlékban tanult meg először imádkozni a rabszolgákért. Később cselekedett is. Maga is papnő lett s 7 gyermek édesanyja. Híres könyvét félkézzel bölcsőt ringatva írta s mint maga mondja: „Szívem vérével írtam s mintegy Isten parancsára. Azt akartam vele megmutatni, hogy mennyire szereti Jézus Krisztus azdkat, akik nyomorúságban vannak. Nem én írtam' ezt a könyvet, hanem az Ür maga s én csak eszköze voltam". 1852-ben jelent meg a könyv s még abban az esztendőben 300 000 példány fogyott el belőle. Hatása nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy 1861-ben kitört az amerikai . polgárháború, amely a rabszolgák felszabadításával fejeződött be. Tudjuk, hogy e háborúnak sok egyéb oka és összefüggése is volt, mint a rabszolgakérdés, ■mégis nem lcétséges, hogy egy hívő szív bátor tette elhatározó módon felrázta a lelkiismereteket ebben a kérdésben.

Mindez arról jut ma eszünkbe, hogy a napilapokban olvassuk, most már Londonban is verik a színes- bőrűeket. Pedig a történelem fejlődése feltartóztathatatlan. Az afrikai Ghanaban, az ázsiai Indonéziában s szerte a földkerekségen ifjú, önálló, szabad államok születnek; a szabadságukért küzdő színes népek ügye ott ég az emberiség lelkiismeretén. E lelkiismeret élesztőse a keresztyének elsőrendű feladata. Bátor tettekkel kell bizonyságot tenni ebben a fontos kérdésben, mint annakidején 100 esztendővel ezelőtt tette a Tamás bátya kunyhójának írója, a mélyen hívő keresztyén asz- szony, Harriet Beecher-Stowe.

G.

Dunántúl

Téged magasztallak mostan szép és szelíd dombok füzérével ékes gyönyörű kertje hazánknak — dalos és dús Dunántúl!

De van-é szó mellyel kifejezhetném mit jelentsz Te szívünknek?

Méltó csak Berzsenyi bronzbaritonja s hódolattal hajlok meg emléke előtt, midőn szelíd szavak szálait

[szövögetem,

kimondani érzéseimet, amelyek szereimtől lángolók!

Napjaid közül melyiket dicsérjem, a munkában telők lázas lüktetését, vagy ünnepjeid édes nyugalmát? Egyként kedvesek nékünk, egyik az élet, a másik a boldog

[öröm,

és ha tájaidról szólok —

Zengőt, vagy Badacsonyt

[dicsérjem-é?

De hisz a Balatont is szeretem!

És amit Buzsák leányai

[művészkednek,

nem kedvesebb, mint a sárközi

[kézből születő

tündérek álma,

% Az egészség drága kincs, de nagy kisértés is' lehet. Egészségesen az ember — sajnos — néha nem ismer határokat, korlátokat. Ezzel az önámító képzelettel: nekem semmi sem árt, tékozoljuk Istentől kapott drága kincsünket, egészségünket.

A betegség nagy kereszt, de áldás is lehet. Ezékiás király halálos betegségéből felgyógyulva mondta: „Imé, áldásul volt nékem a nagy keserűség és Te szeretettel kivontad telkemet a pusztulásnak verméből, mert hátad mögé vetetted minden bűnömet’’. (Ézs. 38, 17.) A betegágyat senki sem kerüli el. Isten azt akarja, hegy az áldást se veszítse el senki sem. „Minden, aki segítségül hívja az Ür nevét, megtartatik.” (Rm. 10, 13.)

Betegágyon minden kérdés, aggodalom ebből a gyötrő kérdésből fakad: kihez folyamodjam?

1. Kihez folyamodjam, k; mondja meg nékem, hogy miért szakadt rám ez a betegség? Mit vétettem? Miért büntet az Isten?

Fiatalon, gyorsan emelkedő pályája közepén kényszerült betegágyra. Megkeseredetten nézett mindenkire. Műtétet hajtottak végre rajta. Amit akkor átélt, egy áldott, csendes beszélgetésben így mondta el: „Fájdalmamban már jajgattam volna, de a szemközti falról rám nézett a feszület. Soha úgy még nem láttam Jézus töviskoronás fejét. Akkor csodálatosan megelevenedett mindaz, amit eddig csak tanultam és tudtam. Ártatlanul szenvedett Jézus a kereszten mindenek bűnéért. S nem jajgatott bűneink bocsánatáért, örök életünkért mindent elhordozott, némán. Érettem is — és nem tudtam szólni, hisz a betegségem is bűnös könnyelműségemből, erőlködésemből lett. Jajgatni se tudtam, elnémultam.’’

Betegség és bűn között kapcsolat van. Amikor Jézus beteget gyógyított, először bűneit bocsátotta meg. Ez nem azt jelenti, hogy minden betegséget egy tudott, vagy vélt bűnre vezessünk vissza. A bedicsérete

és boraid tüzénél Tokajé sem

[lángolóbb,

Hazám egyik szép Oltára vagy! Isten és előtted önként hajlik a térd, és a homlok porba alázkodik, mert a szívekben fehérizzású a forró ragaszkodás, és ég olthatatlanul — érted.

Te ezerszer áldott,

Istennek is kedves, drága Szülőföld!

Borsi Darázs József

Bibliaterjesztés a Német Demokratikus Köztársaságban

Az NDK területén az elmúlt esztendőben 86 975 teljes bibliát, 83 714 Űjtestamentumot és 129 483 bibliai részt terjesztettek el. A különféle kiállításban megjelent bibliakiadások a legváltozatosabb igényeket is kielégítették. Jelentek meg tudományos bibliakiadások és magánfordítások is.

tegség nem mindig büntetés, de minden betegség az a nagy alkalom, amikor különösképpen találkozhatunk Istennel.

Betegágyon az ember csak egyet tehet: hagyja magát gyógyítani.

Gyógyulása nagyrészt azon fordul meg, hogy mennyire tudja magát más kezére bízni, örök életünk pedig teljesen attól függ, hogy életünket oda tudjuk-e tenni egészen Jézus kezébe. A keresztről kegyelmét kínálja. De ezt meg kell látnunk és meg kell hallanunk. Ehhez csend kell és olyan állapot, hogy rászoruljunk Jézusra. A betegség az a helyzet lehet, amikor elnémulunk, felhagyunk emberi terveinkkel, okoskodásainkkal, vádainkkal. Akkor lesz bizonyossá előttünk: az élet kegyelem, az egészség isteni adomány,' a betegség különleges alkalom bűnvallásra, bűn bocsánatnyerésre, Jézushoz térésre.

Betegek felé hangzik vigasztaló, éltető hangsúllyal Jézus hívása: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és mag vagytok terhelve, én nyugalmat adok nékték". (Máté 11,28.)

2. Kihez folyamodjam, ki mondja

meg nékem, hogy meddig tart a betegségem? Meddig kell szenvednem? Meddig kell feküdnöm?

Mindkét szemére sötétség borult. Hetek teltek el és nem. állt be javulás. Megszomorodva csak ezt só- hajtgatta: meddig kell még sötétben nyomorognom?! Nehéz volt megvigasztalni, még nehezebb megértetni vele: „Mindennek rendelt ideje van ... ideje van a meggyó- gyításndk". (Préd. 3, 1,3.)

A betegség ikertestvére a szomorúság. A betegség lehangol, elcsüggeszt. A testi nyomorúság , így lesz lelki nyomorúsággá, bűnné. A betegség türelmetlenné, elégedetlenné, ingerültté tesz. Szenvedésünkben minden azon fordul meg. hogy mivel foglalkoznak a gondolataink. Ki kell szakadnunk a műit emlékeiből, a jelen gondjaiból. Csak azok vadulnak fel. akik Öreá néznek: de azok felvidulnak, akik Jézusra néznek, miért Jézus megmondta: „Ha énben- nem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az nékték“ (Jn. 15,7.)

„Aftit szeret az Űr, azt fegyelmezi, kezében tartja." (Zsid. 13, 6.) Az orvos tudja azt, hogy a betegnek meddig kell ágyban maradnia. Isten tudja, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy meglássam értem hozott áldozatát és Jézusé legyek. A betegséíg

ideje nem elvesztett idő; a döntés ideje lehet, Isten gyermekévé vál-. hatok. Minden szenvedés elviselhető, ha erre gondolok: a betegágyon olyan áldásokat kaphatok, amiket máskor és mórképpen soha át nem élhetnék. Amint a szív megnyugodott Jézusban, már semmi sem kir birlhatatlan. Jób mondta nagy nyomorúságéban: „Tudom, az én Megváltóm él." (Jób 19, 25.) Ez a hit mint gyógyító erő járja át a testet. Megíratott: „Akik az Úrban bíznaki erejük megújul." (Ézs. 40, 31.)

3. Kihez folyamodjam, ki mondja, meg nekem, hogy hogyan gyógyulok meg? Ki gyógyít meg, mi gyógyít meg? S egyáltalán, vajon meggyógyulok-e?

„Nem számít, mibe kerül, csak segítsenek“ — így szokták mondani a betegek és hozzátartozóik. Ha pénzen meg lehetne tartani és vissza lehetne szerezni az egészséget, kevesen halnának meg. A koporsók azonban megdöbbentően prédikálják, hogy a pénz túl kevés az élethez, de az emberi jóság, erőlködés is. Az igazat mondta az orvos, amikor így szólt betegéhez: sajnos új szívet én nem adhatok. Oly sokszor rossz helyen kérjük a segítséget és sajnos, hányszor, de hányszor rosszul kérjük a segítséget, még Istentől is. Isten a maga irgalmában és kegyelmében is Úr, A Maga segítségét adja és úgy adja, ahogyan Ö akarja. Többet akar adni, mint puszta segítséget, egészséget. Isten üdvözíteni akar.

Az örök élet több mint gyógyulás. Isten néha rajtunk hagyja a keresztet. Pál apostol háromszor is könyörgött, hogy Isten vegye ki testéből a tövist. Ezt a választ kapta: „Elég néked az én kegyelmem." (2. Kor. 12, 9.) Csak meghallani szörnyű azt, hogy a betegségem nem gyógyítható. Csak az első napok nehezek, de csak a belső ziláltság miatt. A természetes életösztön lázadozik, nem tud. nem akar elszakadni a földiektől. Amint azonban a szívem megnyílt Jézus előtt, szent bizonyosság tölt el: sohse maradok magamra, Jézus mindig velem; a halál sem más, csak átköltözés Isten lakóházába. Ez is kegyelem és elég minden nap mindenre. A betegség minden nyomorúságával az a csodálatos állapot lehet, amikor Isten szeretetem megtartó kegyelme különösképpen nyilvánvalóvá lehet rajtam és általam.

Betegágyon, szenvedésben énekeld, imádkozd Isten imádkozó énekesére!:

mm...?

Kihez folyamodjam kívüled Krisztusom?

Ily beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom. Ezer fekély rajtam, ki által tisztuljak? Veszélyes veremből ki ád szabad utat?

Gyújtsd meg szövéínekét áldott szent igédnek, Virraszd fel lelkemben napját kegyelmednek. Igaz ösvényt mutass szegényednek, nékem, Hogy szent Felségednek járhassak kedvében.

Várlak Uram, várlak, reménykedő szívvel, Miként a vigyázó virradást vár éjjel.

Reám is jó reggel hozd fel szép napodat,

Hogy serény elmével holtig szolgáljalak.

S amaritánusként borral, s olajoddal Gyógyítsd sebeimet irgalmasságoddal,

Téboiygó juh vagyok, tégy jót velem kérlek,

S nagy hálaadással örökké dicsérlek. (K. É. 330.)

Molnár Gyula

Más az értéke...

"C gy nagy ünnepi istentisztelet fejeződött

^ be a jeruzsálemi nagy templomban. Krisztus Urunk azt mondta tanítványainak: figyeljétek meg az embereket és mondjátok meg nekem, ki volt az az ember, aki a legtöbbet tette a perselybe. — Ö is megállt, nem messzire a templom bejáratától és nézte a hulló pénzeket és az adakozókat. — A tanítványok is figyelték ki mennyit tesz a perselybe.

A tanítványok felfigyeltek az első em- bérré, aki igen szép összeget dobott a kihelyezett tányérkába. — Mindannyiuk szíve megdobbant. Ez az! Ez az ember adta a legtöbbet!

Krisztus is látta az adományt. Látta azt is, hogy ez az ember azért adott, hogy mindenki lássa nagy adományát. Tudta, hogy megcsodálják majd ezért. — Krisztus azonban tudta azt is, hogy ez a nagy összeg, nagyon kicsi az adakozó vagyonához mérten. Nem is veszi észre, hogy adott valamit.

Jött a következő is. Pénzét hidegen és szá- mítóan hullatta a perselybe. Ez az összeg is nagy volt. A tanítványok összenéztek. Máris volt egy-kettő, aki neki ítélte oda az elsőbbséget, hiszen ez nem is olyan gazdag, mint a másik.

Krisztus Urunk látta őt is. De látta azt is, hogy tehetségéhez mérten azért adott ennyit, mert ki akarta kényszeríteni az Isten segítségét, hogy ezután is vele legyen és tervei véghezvitelében segítségére siessen.

Azután odalépett a templom ajtajánál elhelyezett perselyhez a harmadik ember is. Ó is szépen adakozott. — Elismerően bólin- töttak a tanítványok.

Krisztus Urunk a mozdulatot figyelte. Benne volt az az érzés: most kifizette az Istent.’Kifizette, mert segítségére volt. — Az adakozók hosszú sorában volt még egy ember, akire felfigyelt minden tanítvány. — Az arca különös volt. Tele volt félelemmel, — amikor pénzét a perselybe tette, óvatosan helyezte el, nehogy megbántsa az Istent vele. Félt attól, hogyha nem a tehetségéhez mérten ad az Istennek. akkor elveszi majd tőle a betegség és eredménytelen vállalkozásokon keresztül. Félt, ha nem ad, akkor rossz lesz a termése, villám sújt a házába. — Ezt látta az adakozásban Krisztus Urunk.

A tanítványok megfáradtak a figyelésben A templom rhár majdnem kiürült. Még egy öreg, szegény asszony lépegetett a kijárat felé. öregesen, szerényen. Aggódva keresgél ruhája ráncai között valamit, majd mosoly gyúlt gondbarázdált arcán. Odalépett a perselyhez és egy kicsiny pénzdarabot tett oda, majd lassan kiment a templomból.

Nem kerülte el ez sem Krisztus Urunk figyelmét. Tudta, hogy ez az asszony mindenét odatette. Nem volt mér neki több, ezért is mosolygott, hogy ezt az egyetlent megtalálta Krisztus Urunk tudta, hogy ez az asszony, amit adott, hálából adta. Nem számított életében már semmi jóra; Isten mégis gondját viselte. Támogatóit elvesztette, családja nincs már, most már egyedül Isten a gondviselője. Tőle kapott segítségért hálából adta oda utolsó fillérét a perselybe. Emberek dicséretét nem is várhatta, hiszen olyan kicsi volt a pénz, és senki sem látta, csak az Isten, Ö ismerte a2 értékét is.

K

risztus nemcsak a pénzt nézte, hanem a kezek mozdulatát, az arcokat és gondolatokat. Az első azért adott, hogy lássák, a második azért, hogy kikényszerítse Isten segítségét, a harmadik, hogy kifizesse Istent, a negyedik félelemből, hogy Isten más úton el ne kérje és vegye tőle azt, amit nem adott meg Neki. Az utolsó adta a legtöbbet, és c volt, aki ezt hálából adta. Az ilyen adományok kedvesek az Isten előtt. — A hálaadomány lehet több száz pénz is, de lehet két fillér is. Ezekre épül Isten egyháza ezen a földön.

if j. Benkóczy Dániel

„Jövevény voltam és nem fogadtatok be..

Valaki kopogtatott az ajtón. „Szabad’’ — hangzott édesapa szava. Egy idős bácsi lépett be az ajtón. Hajlott hátú, kezében kis csomag, karján kopott felöltő. Jancsika kitágult szemmel csodálkozott rá az asztal mellől, ahol éppen vacsorázott a kis család. Sohasem látta, de valahogyan megesett rajta a szíve.

Az idegen bocsánatot kért s zavartan szólt: „Tévedésből rossz helyen szálltam le a vonatról. Csak reggel tudok tovább menni. Nem tudnának, kérem, egy kis helyet adni, ahol meghúzhatom magam, ebben a kis faluban nem tudok másként szállást ikapni..„Esetleg a sezlont kihozzuk ide a konyhába” — mondta bizonytalanul édesapa, s Jancsikára nézett. „Azt nem” — kiáltotta ő ijedten, és szánalma egyszerre szertefoszlott, tekintetében pedig dac jelent meg — „azon én alszom!” „Hideg van éjjel s a vasúton nincs fedett állomás épület sem...” — kezdte újra mégjobban zavartan az ember. „A sezlonon én alszom” — kiáltotta most már egyenesen feléje Jancsi. A szülők egymásra néztek, aztán rá. Ő meg csak azt látta, hogy az idegen megfordul, s bocsánatkérő köszöntése szinte az udvarról hangzik már.

Űjjongani szeretett volna örömében: „Elment!” Öröme azonban egyszerre elszállt, mikor szeme szüleinek szigorú, fagyos tekinieté- \>el találkozott. „Jancsika ..., Jancsika : :.” — mondta szomorúan fejét ingatva édesanyja. Azután kínos csend lett. S ebben a csendben mintha megint felébredt volna valami szánalomféle benne az ember iránt, Kezdte már érezni, hogy nem jól tett. Édesapja felkelt, szótlanul kiment, de nemsokára visszatért. „Hűvös van” — mondta megrázkódva, s azután beállt újra a kínos csend. Csak a faluvég felől ugattak a kutyák. Talán éppen az idegent ... Jancsika legalábbis úgy érezte.

Szinte örült, hogy édesanyja rendes szokása szerint elővette a Bibliát, s fennhangon, hogy ő is hallhassa, olvasni kezdte. Ezen az estén éppen Máté evangéliomának 25. fejezetét olvasta a 31. verstől kezdődően. Vélétlenül-e, szándékosan-e, Jancsika ma sem tudja. Csak azt tudja, hogy egyre nyugtálanabbul hallgatta, s mikor édesanyja befejezte, ő még mindig az Úr Jézusnak ezeket a szavait ismételgette magában újra és újra: „Jövevény voltam és nem fogadtatok be ..

Ezen az éjszakán Jancsika keveset és nyugtalanul aludt. Az ismeretlen, hajlotthátú, zavart idegen járt az eszében, s az Űr Jézus ítéletkor elhangzó szava: „Jövevény voltam és nem fogadtatok be ... Bizony mondom nektek, hogy amit nem cselekedtetek meg eggyel a legkisebbek közül, énvelem nem cselekedté- tek meg...” Eddig azt hitte a Bibliának legnagyobb része csak a felnőtteknek szól, azoknak a dolga, most már tudta, hogy neki is.

Bánfi Béla }