Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-08-10 / 32. szám
Ismét Balatonszárszóról jelentkezünk Egy nyári történet ÖTVENÖT KILOMÉTER hosszú, harminc kilométer szélességű egyházközség, ezen a nagy területen 400 evangélikussal 20 községben és tanyán szétszórva, saját templom nélkül, egy lelkésszel és a lelkész elválaszthatatlan útitársával, egy motorkerékpárral: ez a ba- latonszárszói missziói egyházközség, Óriási terület (hiszen a Balaton déli partjának jórésze ide tartozik Siófoktól Fonyódig), hallatlanul kevés lélekszámúnál, azok is szétszórva (a missziói egyházközség központjában, Balatonszárszón 40 evangélikus él), emberfeletti erőt igénylő lelkész! munkával (a lelkész télen-nyáron átlag havi 1000 kilométert motorozik, hogy a szétszórt híveknek istentiszteletet tartson, őket lelkigondozásban részesítse). Valódi, hamisítatlan szórványhely ez, egy nagy katolikus és református tengerben, szinte családonként szétszórva. Valódi hamisítatlan szórványmunka az itt végzett lelkipásztorolás, ahol az egynek is örülni kell, ahol a gyülekezet és a lelkész létérdeke, hogy személyesen megtaláljon mindenkit, ahol nem lehet nagy perspektívában tervezni és ahol a személytől személyig eljutó evangéliumnak, a hitből hitbe nevelésnek még talán nagyobb jelentősége van, mint bárhol másutt. PERSZE, ez nem olyan egyszerű. Tizenkét istentiszteleti hely van a gyülekezet területén, ahol rendszeresen, havonta legalább egyszer tart a lelkész istentiszteletet. Nyáron három balatonmenti üdülőhelyen van bibliaóra: Szemesen, Lellén és Bogláron; télen hat különböző helyen gyermekbibliakör. És mindehhez hiányzik az otthonuk, a saját templom. Balatonszárszón, a központban, a parókián tartják az istentiszteletet, Szemesen és Fonyódon közös protestáns templom van, a többi helyeken az istentiszteleteket református templomban, bérelt helyiségben, vagy magánházban tartják. ÉS MÉGIS nem ez a legfőbb gondjuk. Szeretnének templomot építeni, hogyne szeretnének. Mégis — amint Kiszely Sándor lelkésszel és egy-két presbiterrel beszélgettem — azt a véleményüket hallhattam, hogy előbb más dolgot kell sürgősen megoldani. A gyülekezet alig húszéves — mondotta a lelkész — (1939-ben alakult önálló missziói egyházközséggé 4 Somogy megyei gyülekezet szórványaiból összetevődve) és ez alatt az idő alatt tíz lelkész fordult meg itt. Tehát kétévenként új papja volt a gyülekezetnek! Ennek két oka van: egyrészt a testet-lelket őrlő nagy távolságok és a nagy munka, másrészt ez a kis gyülekezet nem tudja biztosítani egy családos lelkésznek » megélhetését Mikor ez év tavaszán idejöttem — mondja tovább a lelkész <—j azzal fogadtak keserűen, de megértőén: hát maga mikor hagy itt bennünket? A gyülekezet jövője szempontjából nagyon sok múlik azon, hogyan tudják biztosítani a lelkész anyagi helyzetét, hogy az ne vágyjon el máshová, hanem szíwel- lélekkel tudja végezni munkáját NEM SZABAD lelkész nélkül hagyni ezt a gyülekezetei! Nem engedhetjük, hogy ez a gyülekezet lelkészek átjáróháza legyen! Hiszen él és a maga kicsiségében fejlődik is a gyülekezet. Az istentiszteletek látogatottsága a nagy távolságok ellenére is 50—60%! A rendszeres lelkipásztori munka eredménye ez. No meg az is, hogy anyagiakban is fokozatosan erősödnek. 1949-ben vették a szép kis parókiát Szárszón, ebben az évben 20 000 ' forintos költségvetésük van. Az offertóriumból adódó bevétel ebben a hónapban éri el a tavalyi egész évi offertóriumot. Az egy'házfenntartási járulék is növelhető, hiszen az adakozókészség megvan. És lélekszámban is fejlődhet a gyülekezet. Hiszen a somogyi embernek egy vágya van: kijönni a Balaton partjára, mert itt van a jövő. A BALATONSZÁRSZÓI gyülekezet azonban nemcsak önmagában véve fontos a magyar evangélikus egyháznak. A gyülekezet területe a Balatonnak jóformán egész déli partja. A Balaton pedig mindenkié. Nyáron hihetetlen mértékben megduzzadnak a balatonparti községek üdülőkkel. Ezek között jócskán van evangélikus is. A nyári idényben vasárnaponként kb. 100 nyaraló, az ország különböző gyülekezeteiből összejött evangélikus vesz részt az istentiszteleteken. Múlt vasárnap Fenyvesen 30 nyaraló volt ott a templomban. Ezek, mikor a lelkésztől meghallották, hogy a gyülekezet éppen ott Fenyvesen szeretne templomot építeni, szinte kivétel nélkül megígérték, hogy ha hazamennek, onnan is támogatni fogják a templomépítést, csak értesítést kérnek. EGYHAZUNKNAK NEM MINDEGY, hogy ott, ahol talán 10 és 10 ezer evangélikus tölti nyári pihenését, van-e gyülekezet, van-e lelkész, van-e istentisztelet, hallgat- hatnak-e igehirdetést az ország minden részéből idesereglett evangélikusok. Szinte azt lehet mondani: minden magyar evangélikusnak érdeke, és feladata, hogy a balaíonszárszói gyülekezet megmaradjon, sőt fejlődjön. SAJTÓOSZTÁLYUNK és az Evangélikus Élet szerkesztősége felismerte ezt és azt is, hogy az igehirdetés érdekében Balatonszárszón biztosítani kell a lelkészi állás folyamatosságát. Ezért ez év tavaszán 10 000 forintot adományozott a gyülekezetnek a lelkészi állás stabilizálására azzal a szándékkal, hogy a Gyülekezeti Segély keretében az Evangélikus Élet olvasótáborában gyűjtést indít erre a 10 000 forintra. Körülbelül egy hónappal ezelőtt ezt a gyűjtést lapunkban be is indítottuk. Sajnos — őszintén meg kell mondanunk — eddig nem sok eredménnyel. Pedig mindannyiunk felelősségétől függ egyházunknak ez a kicsinek látszó, de mégis jelentős helyének jövője. Hiszen a közegyháznak a jövőben is segítenie kell a szárszóiakat. Ha továbbra is kapnánk az évi tízezer forint 'közegyházi segélyt — mondották —, akkor önálló leVkészi állást tudnánk szervezni és biztosítani tudnánk az igehirdetés szolgálatát. MAGUK A „BENNSZÜLÖTT” evangélikusok is mindent megtesznek ezért. Hiszen parókiát akarnak építeni, templomot szeretnének építeni, végre saját kis templomot, sőt kiveszik részüket a közegyházi adakozásból, mások megsegítéséből is. Az idei Gyülekezeti Segély gyűjtésében elérték a lelkenkénti 2 forintos átlagot. Más gyülekezetek templomépítésére adakoztak ők így — a templomépítés gondjával és a lelkészi szolgálat biztosításával küzdő maroknyi evangélikusság. Megérdemlik, hogy mindannyian odaálljunk melléjük szeretetünkkel, imádságunkkal, áldozatkészségünkkel. BEFEJEZÉSÜL még egy mondatot: az erre a célra befolyt adományokat (melyet Sajtóosztályunk csekklapján lehet feladni a megjelölt céllal) rendszeresen közölni fogjuk lapunkban, hogy így is mindnyájunk ügyévé váljon a szárszói gyülekezet ügye. Juhász Géza Ne add magad a szürkeségnek Örvénylő forgás szédít egyre, előre mindig, meg nem állva, vad utakon vezet a pálya le a völgybe és fel a hegyre. Üvölt az élet indulója, rohan a roppant áradat, felhág s elönti váradat, mely lelked mélyét féltve óvja. Zokog, vonaglik millió kimondhatatlan fájdalom s remeg a néma szájakon: már csak az álmot inni jó? Lefojtott, szörnyű lángban égnek — ne égj el vélük! Védd magad! Tagadd a romlást, mely tagad, törj ki közülük, törj az égnek! Az Isten irgalmára kérlek, markold a kart, mely megragad, s habár a* ár még megdagad, ne add magad a szürkeségnek! Bodrog Miklós Meleg júliusi délelőtt. A vonat döcögve halad velünk, az Alföld sík vidékén. Ketten ülünk a párnás kocsi egyik fülkéjében. Üti társam egy idős, hetven körüli néni. Mozdulatlanul ül, egykedvűen néz; az ablak elölt elfutó tájat. A szép fekete ruha ünnepélyes külsőt kölcsönöz a néninek. Állomáshoz közeledünk. ÜtMársam leszálláshoz készülődik. Leszedem a csomagjait a hálóból, kikísérem a kocsi ajtajához. — Nagyon köszönöm a kedves segítségét. Látja, az ilyen öreg már így van. Gyönge, nem tud semmit maga megcsinálni, tehetetlen. Csak másokat zavar, mint például, most én magát. Hümmögök valamit közbe, hogy azért... De ő mondja tovább, határozottan, szinte elszántan. — Hetvenhárom éves vagyok. Feleslegesnek érzem magamat, ebben a rohanó világban. Ügy érzem, hogy elfut mellettem az élet. Sokszor azt érzem, hogy útjában vagyok ennek a szédületes, rohanó fejlődésnek. Jobb Július 10-én töltötte be 70. életévét Thumeysen Eduard, svájci lelkész, a bázeli egyetem teológiai pro- , fesszora. Thurneysen Barth Károly- [ lyal együtt új teológiai eszmélkedés i megindítója volt az első világháború j utáni időkben. Mint a bázeli Münster (nagytemplom) lelkésze 22 éve jelenteti meg Walter Lüthi jelenleg berni lelkéssszel együtt a széles körben elterjedt és ismert „Basler Predigten" sorozatot. Ezeket a prédikációkat világszerte a jó prédikáció mintaszerű példáiként használják fel a teológiai akadémiák homiletikai (az igehirdetés elméletével és gyakorlatával foglalkozó) szemináriumaiban. Évek óta tart ebből a tárgykörből előadásokat a bázeli egyetemen. Magyar tanítványai közül az egyik legkiemelkedőbb áldott emlékű Dr. Urbán Ernő lelkészünk, aki a második világháború áldozata lett. Az ő szerkesztésében jelent meg Thurneysen homiletikai előadásainak és tanulmányainak, valamint prédikációinak egy gyűjteményes munkája magyar nyelven. „Az Ige szolgálata” címen 1942-ben. A könyv anyagának fordításán, sajtó alá rendezésén teológiai hallgatókból álló munkaközösség dolgozott. Az előszó többek között következőket mondja Thumeysenről: „Ritka teológiai egyéniség, aki minden 'kérdést az evangélium szempontjából néz és a legmélyebb elvi, legégetőbb gyakorlati kérdésekben is a hitvallások útmutatása nyomán vezet el lenne már pihenni lenn, csöndben, örökre. Megdöbbentő az a tárgyilagos, nyugodt hang, ahogyan elmondja mindezt. Oly hirtelen jött, hogy nem tadok semmit szólni. Zavarban va- gyök. Közhelyet nem akarok mondani. A vonat lassít, majd megálL Kinyitom a kocsi ajtaját. Mire lesegítem kedves útitársamat, két kis unokája a kezét csókolja. Lánya vagy menye, nem tudom, szalad eléje. Csomagjait leadogatom a két jóképű, vidám, egészséges fiúnak. Egy pillanatra találkozik tekintetem a néniével. Sír. De a könnyein keresztül Is látom, hogy nagy örömmel vannak tel: a nagymama homályos, rövidlátó szemei. Hosszan nézek utánuk. Az asszony szinte viszi a karján. A két kis legény jóval előttük, férfias komolysággal viszi a nagymama csomagjait. 6r-hjl-» az egyedüli megoldáshoz. Gondolkodását tartalmilag a kinyilatkoztatás fényeire való odaadó, hűséges figye- lés jellemzi; gondolatainak alakja pedig egyszerű, világos, szemléletes. Munkássága mindig a mai élet kérdései és valósága iránti felelősségből fakad. Ezek a tulajdonságai a legnagyobb élő teológusok sorába állítják. tjgy látjuk, hogy szolgálatán keresztül kivételes ajándékokat szán az Egyház Ura magyar evangéliumi egyházainknak is. Thurneysen református teológus, de az igazi reformátort értelemben, aki szívesen és igaz fogékonysággal Luther iskolájában is járt. Ezért nem válthat 'ki csodálkozást, hogy éppen evangélikus teológusok szeretnék testvéri figyelmeztetéseit és tanácsait közkinccsé tenni.” 1948-ban hosszabb előadókörúton vett részt hazánkban Walter Lüthi társaságában. Isten szabad kegyelméről tartott előadásai jó irányban hatottak a lelki ébredés hevében, de túlzásaiban is élő magyar protestáns egyházakra. Thurneysen kiváló lelkigondozó is. A második világháború után kiadott „Lelkipásztorkodés-tana” magyaí nyelven is megjelent. Mint Dosztojevszkij kitűnő ismerője, nagy feltűnést keltett egy régebben megjelent és több kiadást megért mélyreható Dosztojevszkij tanulmányával, B. L. Menekülés az égő hajóról A budavári gyülekezet egyik nőtagja 63 éves korában az elmúlt évben kivándorolt fiához, Ausztráliába. Az idén, március 14-én szállt hajóra, a norvég „Skaubryn” fedélzetére 1500 kivándorló között. Kabinja a hajó legmélyén volt s a szűk térben vele együtt még két anya és két gyermek kapott helyet. Közel a célhoz, az Indiai-óceánon érte őket az a szerencsétlenség, amelyről rokonaihoz küldött levelében számolt be. Levelének egy részletét itt közöljük. * „Hét órakor volt a vacsora s fél nyolckor már együtt ültünk a szalonban és olvasgattunk. Fél 9 órakor elbúcsúztunk, az egyik család a hajó-moziba ment, ahol Ausztráliáról tartottak előadást. Már fáradt voltam s gondoltam, majd elmegyek másnap én is. A kabinomba mentem s ott találtam a fiatalasz- szonyt, aki azt hallotta, hogy hajónk állítólag Colombóban pár napig vesztegel, mert a gépek javításra szorulnak. Megijedtem s rossz érzés vett rajtam erőt. Háromnegyed kilenckor mindketten hallottuk, hogy a gépek leálltak, a világítás mindig halványabb lett, végül teljesen elsötétedett. Az emberek rohangáltak. Kilenc óra előtt 5 perccel megszólaltak a vésztjelző harangok! Elképzelhetitek micsoda ijedtség lett úrrá rajtam lenn a hajó mélyében, egy kicsiny kabinban! Uralkodtam magamon s mondtam a fiatalasszonynak, hogy vegye fel a mentőövet és segítettem begöngyölni kis gyermekét, mondván, hogy bizonyára kisebb zavar van, egy órán belül már visszatérünk és csöndes álomba merülünk. Ezzel magamat is nyugtattam, de csak arra gondoltam: minél gyorsabban fel a fedélzetre! Fent láthattuk, hogy a gépházból füstfelhők törnek elő, de mindannyian arra gondoltunk, hogy kisebb baj van csak, amelyet ilyen nagyszerű hajón, modern eszközökkel hamar megszüntetnek. A felnőtt utasok még aránylag nyugodtak voltak, de mind a 200 gyermek — három hónapostól 10 évesig — sírni kezdett. Csitítgattuik őket, de a fiatal anyák mindig izgatottabbak lettek. Egyszerre csak az óriási hajókéményből láng lövellt föl, utána vastagon tódult ki a fekete füstfelhő és mi teljesen kormosak lettünk. Az első mentőcsónakot nagy üggyel-bajjal kezdték már le- bocsátani. Közben láng és füst tört föl már la gépházból is és sor 'került a második mentőcsónak lebocsátására. A matrózok veszekedtek, kiabáltak, mert már száznál többen voltak az egyik csónakban. Akkor jutott eszembe, hogy lenn hagytam az okmányaimat, pénzemet, kézitáskámat, gyorsan le akartam futni kabinomba, de a vasajtónál egy matróz mindenkit visszakergetett: „Senki sem mehet le! Lenn füstöl, gáz van és robbanások.r’ Most döbbentünk arra, hogy az életünkről van szó... Már csak arra gondoltam, hogy épségben kerüljek be egy mentőcsónakba. A lángok már nagy erővel törteik elő a kéményből. Hangosan imádkoztam a Miatyánkot. A mentőcsónakok rettenetes állapotban voltak, semmi sem volt a helyén, a drótkötelek fennakadtak ... félelmetes volt. „Atyám a Te kezedbe ajánlom telkemet!” — mondogattam félhangosan. Végre átmásztunk a korláton s a negyedik csónakba jutottunk. Keresztül-kasul mászva a csónak közepén lerogytam egy padra. A 3 hónapos Péterkét jobb karomra vettem, a bal karomba egy két éves leánykát s a térdemre ült a fiatalasszonyka, akin erőt vett a tengeri betegség, szegénykének állandóan hánynia kellett. Ezzel a hármas teherrel meg sem tudtam mozdulni, mert a csónakban 75 személy helyett már 120-an voltunk. A csónak másfél órán keresztül lebegett a levegőben két méternyire a víz felett s minduntalan a „Skaubryn” falához ütődött, amely akkor már lángolva égett. Végre éjfél felé lebocsá- tották a csónakot a vízre. A parancsnoki híd égett és szörnyű hőség vett körül bennünket. A végtelen Indiai-óceán sötét vize várt reánk. Szerencsére holdvilág volt és a tenger csendes. Közben kiderült, hogy a hajón egyetlen tüzifecskendő sem működött. A matrózok nem tudtak evezni, káromkodtak és csaknem ösz- szeverekedtek a máltaiakkal. A gyerekek jajgattak, a víz betódult a csónakba s én is térden felül ültem a sós és hányásokkal teli vízben. Körülöttünk pedig tucatnyi cápa ólálkodott jó falatokra várva. Az égő hajó fénye csalta oda a cápákat. A szél feltámadt, mi ide-oda keveredtünk s alig tudtunk a hajó környékéről elszakadni, pedig már robbanások hallatszottak és nagy deszkadarabok hullottak le a magasból. Egy asszony rosszul lett és a csónak korlátján lkihajolt, amikor egy cápa a csónakhoz úszott s uszonyait világosan láttuk csapkodni. Rettenetes látvány volt, amint őt egy férfi szinte ordítva visszarántotta. Arcom és egész testem verejtékben úszott. Már csak annyit mondtam: „Atyám, legyen meg a Te akaratod, add, hogy minél gyorsabban veszítsem el eszméletemet és ezt a szegény, fiatal anyát és két kis gyermekét mentsd meg Istenem!” Ekkor egy fiatalember felkiáltott: „Nézze, néni, meg vagyunk mentve!” Alig tudtam fejemet visszafordítani s akkor láttam, hogy a „City of Sydney”, egy angol teherszállító hajó, mintegy 150 méternyire kivilágítva közeledik. Az első mentőcsónakok már el is érték. „Uram, Isten, most segíts tovább, ne hagyj el az utolsó percben” — imádkoztam. A hullámok már csapkodtak. Végül a mentőhajóhoz kerültünk. Fenn indiai matrózok kiabáltak és lebocsátották a „Jákob létráját”, a kötélhágcsókat s úgy éreztem, hogy ezek most valóban a mennybe vezetnek. Egy indiai, mint a macska, kúszott le, megragadta csónakunkat, majd a mi matrózaink segítettek az asz- szonyoknak felmászni. Az angol kapitány két zsákot küldött le, azokba dugtuk a gyermekeket s a feketebőrű indiaiak felhúzták őket. En voltam az utolsó asszony, aki felkerült a hágcsón. Fürgén kúsztam fel, nem hiába sportoltam annyit, de hát az életemről volt szó. Egyik lábammal átmásztam a korláton, a másikat megfogta egy indiai és utánam lökte, a korláton túl pedig egy másik karjába ölelt. Amikor rám mosolygott, szinte az Űr Jézus arcát láttam ott mosolyogni. Sorstársaimmal együtt lerogytam a piszkos, 'kemény fedélzetre s ott tudtam meg, hogy a teherhajó nitroglycerint szállít Liverpoolba... Piszkosan, kormosán, tapadó ruhákkal feküdtünk és üldögéltünk és néztük, hogyan ég el lassan hajónk és benne minden értékünk és vagyonunk... Hajnali fél 4 óra felé nagy villanást láttunk volt hajónkon. A kapitány akkor szállt csónakba két tisztjével, gondolom, ez volt a tizedik mentőcsónak. Már csak deszkákkal eveztek evezőlapátok nélkül. A csónak pereme mindössze 20 centiméterre állt ki a vízből. Egyetlen vödörrel merítették ki a betóduló vizet. Egy idős ember, 65 éves volt és szívbajos, szívszélütés következtében meghalt a csónakban. Másnap bocsátották le a tengerbe ... Amikor hajnalodott és megláttuk egymást, szomorú helyzetünk közepette is, kénytelenek voltunk nevetni. Volt 4—5 mosdótálunk s abban mosakodtunk egymásután, de szappan és törülköző nélkül, hiszen még fésűnk sem volt, hogy hajunkat rendbehozzuk. Végre délután 4 órakor közölte a „City of Sydney” kapitánya, hogy útközben találkozunk a „Roma” luxushajóval s az vesz fel bennünket a fedélzetére.” Így is történt. Az 1500 kivó.ndorló s az elégett hajó legénysége átkerült a „Roma”-ra, ahol már rendbehozhatták magukat, az utasok ruhát és fehérneműt ajándékoztak, sokan átengedték ágyukat és így jutottak el Aden kikötőjébe. Óriási tömeg feketéllett a parton. Az utasokat részben kórházba, részben egy leányiskola termeibe szállásolták el s a Nemzetközi Vöröskereszt vette őket gondozásba. Életük utolsó értékeit vitték új hazájukba és megérkeztek teljesen szegényen. Még csak egyet: a kiégett hajót bevontatták az ádeni kikötő felé, hogy megindítsák a vizsgálatot: miért támadt tűz és miért nem tudták eloltani? A vontatóhajó azonban a kikötő előtt hirtelen fordulatot vett s ennek következtében a roncshajó — elsüllyedt. Azon a hajón már nem végezhették el a vizsgálatot. ~
