Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-07-27 / 30. szám
ORSZÁG OS E V A N G É L 1 KU 5 Hl-; E T 1 LA P XXIII. ÉVFOLYAM, 30. szám. 1958. JÜLIUS 27. ARA: 1,40 FORINT* HITTEL REMÉNYSÉQQEL, SZERETETTEL A mögöttünk lévő kerek évtized egyházi eseményei és arcvonásai között volt egy jellemző kifejezés: útat találtunk. Az Egyezmény megkötése utáni évek alakulásában jutottunk el eddig a vallomásig. Erről az útról szekerünk rúd ja másfél évvel ezelőtt nemcsak hogy elkanyarodott, de — amint azt legútóbb olvastuk — árokba is vezetett. Mindannyiunkat, az egyház egész népét izgatja ez a kátyú s ma már a kiút felé állunk arccal. Árokból kelvén lépteinket próbálgatjuk, hogy biztos legyen haladásunk. A hit egyháza vagyunk. Bibliai és reformátori örökségünk ez. Sokkal döntőbb szót kellene adnunk a magunk életében Jézus Krisztusnak. Előítéletek és hiten kívüli, magukkal hurcolt lelki tehertételek nélkül. Nem hiszek és nem akarok hinni azoknak, akik szeretik úgy beállítani egyházunk útját a szocializmusban, hogy az a hitbeli kérdésekben hozott megalkuvások és feladások útja. Arról beszéltünk az elmúlt évtizedben, hogy „hitből döntöttünk”. Nem volt könnyű a hit harcát magunkban megvívnunk olyan kérdésekben — és folyamatosan mindig is vívnunk kell — amelyekben a történelem még nem produkált számunkra példát. Sok töprengéssel, belső vívódással és tusakodással jár ez s nem mentes a verejtéktől. De döntésekig jutottunk s ezek a döntések mind arról a hitünkről szólnak, hogy tudunk a szocializmusban egyház maradni s felismertük benne Istentől kapott feladatainkat, hűséggel élünk az egyház ura, Jézus Krisztus iránt, nem lankadunk a teljes evangélium hirdetésében, a szentségek kiszolgáltatásában, a keresztyén szeretet gyakorlásában, az egyház útját nem általában látjuk, hanem igyekszünk észrevenni a mában, a mi mai időnkben, ami több, mint a „helyzet tudomásulvétele” s ami az egyház mai helyzetének és jövőjének, Istentől kapott feladatának megtalált útját jelenti. •■p adom, hogy korunk világméretű belső forrongásában nehéz előre meglátni a holnap és holnapután szükséges aktuális lépéseket, de tudom azt is, hogy ha a nagy perspektívában hittel döntöttünk s elfogadjuk Istentől azt a feladatunkat, hogy nekünk pedig egyházként a szocializmusban kell élnünk, az nem a sorozatos kompromisszumkötések útja, hanem az a bátor útkeresés és építés, amely sokszor fáradságosan, sokszor verejtékes erőfeszítésekkel, de felhalmozott sóder, homok, kőzuzalék helyén hisz a megépült útban. Persze ez annál nehezebb, minél kevesebb az egyetértés. A reménység egyháza vagyunk, akik hiszünk az evangélium erejében. Derűs és kiegyensúlyozott munkánknak ez az alapja. Így felelt -valaki egy lelkésznek, aki aggodalmaskodott az egyház útja és jövője felől: „miért van úgy megijedve? Hát nem hisz a portékájában, amit árul?” Pál a korintusiaknak arról számol be, hogy Jézus Krisztust, mint megfeszítettet, nem emberi bölcs szavak és bizonyságok útján hirdeti, hanem „Léleknek és erőnek megmutatásában“ (1 Kor. 2,5). Ha a reménység egyháza vagyunk, akkor hiszünk abban is, hogy a Jézus Krisztus evangéliuma közöttünk valóban munkálkodik. Ez pedig azt is jelenti, hogy bizalommal vagyunk egymás iránt. Ha valaha, úgy ma bizonnyal nagy szükség van arra, hogy a nyolcadik parancsolat lutheri magyarázatát szívünkre vegyük s egymásnak „mindeneket javára magyarázzunk”. De felettébb szükség van arra is, hogy „helye legyen az intésnek” s ha egymással ügyeinkről szót váltunk, keressük és föltételezzük szavaink mögött a közöttünk munkálkodó evangéliumot. Éppen ezért, ha a reménység egyháza vagyunk, higgyünk abban, •*-' hogy az evangéliumnak, az egyház kincsének életes ereje van s eligazító szó rejlik benne. Nem elvont igazságok, kánaáni képek sokasága az evangélium, hanem ma élő ige, amely a Inai élet valóságos kérdéseiben zendül meg s nem régmúlt idők eol-hárfáit zúgatja benne az időtlen szél. Hisszük, hogy egyházunk templomos népe nem elmenekül az élettől, amikor templomba jön, hanem azt a valóságos életet hozza magával a szószékek alá, amelyben naponta benne él s azokra a kérdésekre vár feleletet, amelyek ott ébrednek benne. És az a tapasztalatunk, hogy azt az igét viszi magával, ami életét előre viszi s nem hátráltatja. Ha pedig ezt nem kapja meg, elmarad. A szeretet egyháza is vagyunk. Ennek súlyos mértéke a betegek, aggok, nyomorékok, elhagyatottak, megkötözöttek felé kinyújtott segítő kezünk ereje. Az egyház szeretetintézményei mindig hőmérő higanyaként mutatták az egyház hitének, reménységének és szeretetének életképességét. De ezen túl most arra szeretnék rámutatni, hogy van szeretetszolgálatunk az egészséges, erős emberek felé is, akik mellettünk ülnek a templompadokban s a szószékeink alatt. Ezek felé is úgy, hogy nem csak a templompadokban látjuk meg őket, hanem észrevesszük az embert ott, ahonnan a templomba jött: mindennapi életében, munkahelyén, otthonában, szórakozásában, \ művelődésében és őszinte szívvel tudunk együtt örülni emelkedésén, bizalommal vagyúnk a holnapjához, segítünk ahhoz a mában, hogy a holnapjához jó reménységgel legyen. Nem konfliktusok szításán munkálkodunk, hanem sokkal inkább azon, hogy ki-ki csendes életet folytasson és szolgálatát betöltse. Hiszem, hogy a jó rendnek, a jobbá fejlődő életnek a szolgálata mélyebben hozzátartozik szeretetszolgálatunkhoz, mint az alamizsnálkodás. A kátyúba, árokba jutás mindig nagy zökkenőkkel jár. Sok a javítani való, a helyreigazítandó utána. S vannak, akik ilyenkor fáradtan ülnek le: nincs tovább. Azt hiszem, az a feladatunk, hogy utat találva és célt látva egymást emeljük tovább — hittel, reménységgel, szeretettel. Koren Emil Három hét története — Látogatás a Déli Egyházkerületben — Emlékeznek Olvasóink, hogy ma egy hete az Északi Egyházkerület püspökével D. dr. Vető Lajossal folytattunk beszélgetést belföldi és külföldi útjáról, valamint az Északi Egyházkerület eseményeiről. Most a Déli Egyházkerület püspöki hivatalában járunk, ahol a püspöki dolgozószobában Koren Emil püspökhelyettes nyilatkozik az Evangélikus Élet munkatársának. Munka 32 fok árnyékában Az első, amit meg kell látni az, hogy milyen mozgalmas munka folyik ebben a püspöki hivatalban. Nyár van! Aszfaltot olvasztó kánikulai nyár. A rádió 32 fokot mondott be árnyékban, de van talán 40 is. A tikkasztó forróságban mindenki igyekszik a munka után keresni a hűsítő árnyékot, a pihenést, a szabadságot. Már jóval túl vagyunk a munkaidőn és itt 32 fok árnyékában kattogó írógép, levelek és emberek várják a belépő püspökhelyettest. — Honnan jön Püspökhelyettes úr?! — kérdezem. A Püspökhelyettes közismert nyugodt hangján válaszolja: — Sajtóértekezletről. — Szóval tőlünk! — Igen, a csütörtök mindig az Evangélikus Életé. Ilyenkor készül a jövő heti lap. A szerkesztőbizottsági ülésről nem szabad hiányozni mondja mosolyogva. De ma külön, örömöm is volt — folytatja a püspökhelyettes — mert láttam a most megjelent - szép új imakönyvefc Igen szép ez az imakönyv! Nekem különösen a mai nyelve és modem mondanivalója tetszik. Aztán néhány szó a melegről, a nyárról és arról, hogy itt még „munkaidőn“ túl is dolgoznak. Elkomolyodó arccal feleli: — Az Egyház éleiében nincs és ne'm is lehet nyári szünet. Az Egyház él és az életben nincs szünete a lélegzésnek, a kenyérnyújtásnak, a munka ritmusának és nincs szünete soha az Istennel való életnek. Nincs szünete az Igének és nincs szünete az imádságnak. T-dom. Püspökhelyettes úr, hogy mindössze három hete végzi ezt a szolgálatát, mégis hadd kérdezzem meg, milyen imádsággal és milyen gondolatokkal kezdte el munkáját? — Amikor az Egyházügyi Hivatal elnöke visszahívta a Déli Egyházkerület éléről a Miniszteri Biztost, akkor ezzel a cselekedetével hozzásegített minket ahhoz, hogy az Egyházikerület életét mi magunk irányítsák és vezessük. — Amikor a püspökhelyettesi szolgálatot elvállaltam% elhatároztam, hogy amíg a püspöki állást betöltik, ez a mondat fogja irányítani minden munkámat: „Együtt az Egyház papjaival!“ Együtt az Egyház espereseivel... Hogyan sikerült felvenni a kapcsolatot a lelkészekkel —• kérdezem. — Hosszú egy esztendei szünet után július 10-ére összehívtuk a Déli Egyházkerület esperest értekezletét. Espereseink évek óta bírják a lelkészek és a gyülekezetek bizalmát. A velük való találkozás tehát az egész kerülettel való találkozást jelentette. Az egyház és az atomfegyverkezés már régebben kijelentette, hogy véget kell vetni egy olyan háború előkészületeinek, amely az atomfegyverek használata következtében mindkét fél számára értelmetlenné válik. — Brunner Emil professzor viszont úgy véli, hogy éppen a pacifizmus idézi fel a háború veszedelmét és a Nyugatnak meg kell őriznie a hatalmi egyensúlyt a Kelettel szemben. A vita tehát máris megindult. A svájci lelke szegyesület tanulmányi bizottsága határozatot fogadott el, mely követeli az atombomba-robhaníícnlr haliulÁlríülnn hAC7i'ínf aíp. E címen hosszabb cikket közöl a svájci egyházak kőnyomatos hírszolgálata. „Az egyháznak, ha igazán él, a mával kell foglalkoznia. Nem maradhat meg a tisztára egyházi kérdések körében, mint amilyen a hitvallás, az istentisztelet, az egyházi alkotmány, hanem érintik a látszólag politikai kérdéseket is." A cikk rámutat arra, hogy mióta a svájci hadseregnek atomfegyverekkel való felfegyverzése napirenden van, ebben a kérdésben a sváici egyháznak is állást kell foglalnia, A nézetek itt is elágaznak. Ismeretes Barth professzor álláspontja, aki sét. Sajnálatát fejezte ki a felett, hogy Albert Schweitzer lelkiismeretének szavát nem tekintik mindenütt az egyház szavának. A Svájci Egyházi Szövetség külön ülést hívott össze ebben a tárgyban. A bázeli egyház zsinatán dr. Geiger lelkész előadásában hangsúlyozta, hogy a svájci hadseregnek atomfegyverekkel való felszerelése ellen a hit engedelmességével kell szót emelni. A cikk végül megállapítja, hogy ebben a kérdésben nagy felelősség terheli a svájci egyházat, amely elől nem térhet ki. Örömmel és Isten iránti hálával mondhatom el, hogy ez a találkozás — testvéri találkozás volt! Az Egyház életéért felelősséget vállaló, az Egyház érdekéért szolgálni kívánó és egymást megbecsülő testvéri találkozás! örömmel és Isten iránti hálával mondhatom el, azt is, hogy az espe- resi értekezlet az evangélium levegőjében való egyetértés testvéri találkozója volt. Örömmel és Isten iránti hálával 'mondhatom el, hogy az esperesi értekezlet komoly keresztyén hittel és életszerű józansággal, az Egyház iránti felelősséggel és hűséggel vállalta egységes együttm.umkálkodás- sal mindazt, amit Isten a Déli Egyházkerület szolgálatára rábízott. örültünk, hogy velünk volt Vető püspök úr is és így Övele is megbeszélhettük azokat a kérdéseket, amelyeknek megoldása előttünk áll. Két esperes-testvérünk hiányzott az :értekezletről. Az együk a Pestmegyei Egyházmegyéből, ahol az esperesi szolgálat jelenleg még elintézetlen és a Nyugat-Békési Egyházmegyéből, ahol az esperesi tiszt betöltésre vár. Hisszük, hogy Isten a neki tetsző legjobb megoldáshoz fog elvezetni minket ebben a kérdésünkben is. Együtt az Egyház lelkészeivel... Az esperesi értekezlettől eltekintve, milyen találkozása volt püspökhelyettes úrnak az Egyház lelkészeivel? — Szegeden részt vettem a Csong- rád—Szolnoki Egyházmegye Lel- készi Munkaközösségi ülésén. Jólesett itt hallani Zoltai Gyula esperes jelentését ennek a szórványegyházmegyének az életéről és munkájáról. Jólesett hallani a szórványlelkészek hűséges szolgálatáról és az egyházhivek hűséges hitéről. Jólesett hallani és látni a lelkészek bizalmát és szeretetét, amivel együtt munkálkodnak esperesükkel. És különösen is jólesett együtt lenni és beszélgetni a lelkészekkel, akik szívükön hordják Egyházunk sorsát; életét és jövőjét. Jártam Hódmezővásárhelyen is. Takács János lelkész megmutatta a templomot és benne az új oltárte- ret. Megálltam a szószék előtt és amikor a keresztet néztem az oltár felett, magam mögött éreztem a gyülekezet hitét, imádságait és áldozatkészségének szép oltárát. A Kereszt néDének boldog ajándékát. Mezőtúron Bártfai Lajos lelkészszel találkoztam. A buzgóságáról jól ismert szórvány lelkész jó kedvvel végzi a szórványszolgálat nehéz munkáját. Nagy segítség lenne egy motorkerékpár ebbén a gyülekezetben. Szarvason beszélgettem Kalavszky Kálmán igazgató-lelkésszel és dr. Nádor Jenő egyházmegyei felügyelővel. A beszélgetés során felvetődött a Nyugat-Békési Egyházmegye sok nehéz személyi kérdése. Noha sok jóindulatú törekvés van é kérdések megoldására, nekem meggyőződésem, hogy e gyülekezetek életét és nyugalmát csak átfogó és testvéri megértéssel elvégzett lelkészcserékkel lehet majd megoldani. Együtt az Egyház Gyülekezeteivel... A m'ülekezetékért való munkájában sikerült-e püspökhelyettes úrnak valami eredményt elérni? — Igen! Darvas József egyházkerületi felügyelő úrrál együtt illetékes helyre vittük az orosházi és á Péteri gyülekezet kérését. Közbenjárásunkra az Állami Egyházügyi Hivatal az orosházi ősi nagytemplom renoválására 20 ezer forint, az ország egyik legszebb empire-stílusú péteri templomának pedig 15 ezer forint rendkívüli államsegélyt folyósított. Fentieken kívül Egyházkerületünk a nagytnágocsi gyülekezet templomának renoválására 10 ezer forint templomépítési offertóriumot juttatott el. Az idő múlik és menni kell tovább. Már harmadszor lép be a püspöki titkár és hozza az aláírnivaló- kat. Az újságíró kíváncsi szemével ezekbe is belenézek. Az egyik levél hosszabb, több lapból áll. Kiderül, hogy püspöki körlevél a lelkészeknek. A másik: beutalás üdülésre. Rövidesen megtudom, hogy az üdültetési offertóriumból többgyermekes és rászoruló lelkészcsaládok nyernek üdülést Mátraszentistvánban. Ezek között az első Győri János nagytar- csai lelkész volt. Koren püspökhelyettes még írja alá a leveleket, amikor búcsúzóul megkérdezem: — Mik a tervei Püspökhelyettes úrnak a közeljövőben? Azonnal kapom a választ: — Amíg az új püspök szolgálatba áll, addig szeretném felkeresni azokat a gyülekezeteket, ahol a szolgálatra szükség van. Mert sok elintézni való van. Nem így, aktok alapjául Hanem személyesen! Együtt az érdekeltekkel! Együtt az Egyházzal! Együtt a lelkészekkel! Együtt a gyülekezetekkel! Mert ma ez a legfontosabb szó: „Együtt !!!” Ez törént három hét alatt a Déli Egyházkerületben. Friedrich Lajos
