Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-07-13 / 28. szám

JÓ PÉLDÁVAL------cynlnnln gyülekezel Em beri rendeltetésünk és a technika A Cserhát hegység kies vidékén el­dugott kis község a Nógrád megyei Bokor. Lakóinak száma alig haladja meg a háromszázat, s ebből 206 lé­lek evangélikus. A község egyetlen templomát Nógrád megye legrégibb evangélikusnak épített templomának tartják. Építési ideje ismeretlen. Valószínűleg eredetileg torony nél­kül építették. Mellette harangláb volt, amely 1860-ban a falu nagy ré­szével együtt tűzvész martaléka lett. Ezután építették a templomhoz a ma is meglévő szép tornyot falusi meste­rek a saját elgondolásuk szerint. A templom oltárképe 1804-böl való és Petz Ferenc festményeként ismerik. A bokori gyülekezetnek 1799. óta vannak gondosan vezetett anyaköny­vei. Egészen 1947-ig a béri anyaegy­házközség filiája volt, 1947-ben ar.yá- sodott és ugyancsak a béri anyaegy­házközség területéből hozzácsatolták leányegyházként Kutasót, szórvány­községekként pedig Cserhátszent- ivánt, Alsőtoldot, Felsőtoldot, Gará- bot, Ecseget és Kozárdot. A lélek- szám így is csupán 442. A gyülekezet területén Cserhátszent'ivánon is van kicsiny evangélikus templom, azon­ban ma már mintegy 20 léleknek a temploma csupán. Anyásodás óta a kicsiny, de élni akaró és buzgósága folytán életké­pes bokori gyülekezet állandóan építkezik. Legelőször a második vi­lágháború végén teljesen tönkrement templomi orgonáját pótolta harmo- niummal. Azután a lelkészi lakás céljaira telket vásárolt és 1951-ben hozzákezdett a papiak építéséhez, de mielőtt ezt befejezhette volna — mert hiszen hol pénze nem volt a gyülekezetnek, hol pedig anyag­hiánnyal küzdött — 1955-ben a rom­épületként ható templom külső rend- behozatalához kezdtek és két év múlva fejezték be, miközben a templomtelket is új kerítéssel vették körül. Ezidén a templom belsejét öl­töztették új köntösbe, villanyvilágí­tást vezettettek a templomba és csil­lárokat szereltek fel. A kicsiny gyü­lekezet nagy pénzösszeget kitevő ter­mészetbeni munkákon kívül, mert mindent a hívek végeztek, amit csak végezni tudtak, mintegy 60.000 Ft ál­dozatot is hozott a saját erejéből. 11 év nehéz küzdelmeinek és sok áldo­zatának eredményeképpen ma már kivül-belül megújított templomban gyönyörködhetnek a bokori evangé­likusok és kevés hiányossága van már a kicsiny és szerény, de csinos és ízléses lelkészi lakásnak is. Ebből az alkalomból kívánta a gyülekezet főpásztora szolgálatát és D. dr. Vető Lajos püspök június 29-én teljesítette óhajukat. Esett az eső egész nap és a marasz­taló nógrádi sár igen nehezítette az utakon való járás-kelést, a gyüleke­zet tagjainak mintegy kétharmad ré­sze mégis ott szorongott a templom­ban. A templomba lépő püspököt a gyülekezet egyik leánytagja őszinte szeretetszavakkal és virágcsokorral köszöntötte. Az istentiszteleten D. dr. Vető La­jos püspök 2. Tessz. 2, 13—17. alap­ján hirdette az igét. Igehirdetésében a következőket mondotta: „Figye­lemre méltó, hogy mai szentlec­kénkben milyen sok szó van az igaz­ságról és tudományról. A keresztyén- ség nincs az igazság és tudomány el­len. Ellenben ellene van a hazugság­nak, a tudatlanságnak és tudomány­talanságnak. A tudomány és igazság a mi számunkra a mi Urunk Jézus Krisztus igazsága és tudománya... Ez a tudomány egyszerűen a szere­tet, vagyis az, hogy az embereknek hogyan kell élniük ebben a világban, mit kell gondolniok a világról és mit kell nekik szem előtt tartam akkor, amikor együtt kell élni más embe­rekkel ... Mi mai emberek a husza­dik század második felében különö­sen is érezzük, mennyire szükség van a jézusi tudományra és igaz­ságra. Az emberiség és a világ ma halálos veszedelemben él. Tudomá­nya révén az ember olyan háborúba keveredhetik bele, amelynek követ­keztében elpusztíthatja önmagát és a világot. Sőt már a rávaló készülés is, az atombombák halmozása és a velük való kísérletezés is emberi éle­tünket, gyermekeink és unokáink életét a legsúlyosabb betegségekkel és halállal fenyegeti. Éppen ezért mi a szeretet igazsága és tudománya birtokában és nevében küzdünk azért, hogy ezt a veszedelmet az emberi­ség elkerülje. De egyébként is arra töreksziinlk, hogy az egész emberi élet a szeretetnek és az igazságnak szellemében alakuljon ki." Istentisztelet végeztével a püspök úrvacsorát szolgáltatott a Krisztus teste és vére után vágyakozó hívek­nek. Úrvacsoraosztás után díszközgyű­lés volt, melyen az egész templomi gyülekezet részt vett. A közgyűlésen Petor János lelkész, az anyaegyházzá alakult gyülekezet első lelkésze kö­szöntötte a püspököt és megköszönte azt a jelentős összegű közegyházi se­gélyt, amiben a bokori gyülekezet különböző forrásokból részesült. Egy­ben vázolta a gyülekezet építési küz­delmeit. A püspök az egyházkerület és egész evangélikus egyházunk nevében köszöntötte a fáradozó és nagy áldozatokat hozó gyülekezetét, s további egyházszeretetre buzdította őket. A délutáni istentiszteleten Csákó Gyula püspöki titkár prédikált. A püspök a látogatás alkalmával a lelkészi hivatalban is vizsgálatot tartott és mindent példás rendben talált. A bokori gyülekezet jó példával szolgál az élni akarásra, az ősök nyo­mán járó egyházszeretetre és áldo­zatkészségre. Csákó Gyula Azt szokták mondani, hogy „a technika századában" élünk. Való­ban, talán semmi sem jellefnző any- nyira korunkra, mint a technika ré­gebben elképzelhetetlen haladása és a technika „uralma”. Legtöbben kö­zülünk már gyermekkorunktól fog­va a technika alkotásai közt élünk és magától értődő számunk­ra, hogy vasúton és autón utazunk, lakásunkat villannyal világítjuk és rádiót hallgatunk. Ez a technika „hódít": nemcsak nálunk, ahol év­századok óta benne élünk a techni­kát létrehozó „művelt népek” közös­ségében, hanem távoli országokban olyan népek közt is, amelyeket még nagyszüleink hajlandók voltak „va­dakénak mondani és lenézni. Szá­munkra a természetes emberi jogok közé tartozik, hogy az elmaradott né­pek is megismerjék és használni tudják a technika „vívmányait”. A „technika" görög származású szó és azt jelöli meg, ami az emberi képességet mutató „mesterségekhez” vagy „művészetekhez" tartozik. Ez az ősrégi szó, amely ma talán min­den nyelvben polgárjogot kapott, kettőt mutat: Egyik, hogy a technika mint emberi képesség és a testi-lelki képességek segítségével létrejött „mesterség” kezdettől fogva hozzátar­tozik emberlétünkhöz, másik, hogy idői korlátok nélkül minden ember­faj számára hozzáférhető. Amikor az ősember pattintott kövek­ből baltát készített és szerszámokat munkált ki, már megalkotta a ma kezdetlegesnek mondott technikát. Ehhez a művelethez, valamint a cél­tudatosan készített szerszám felhasz­nálásához ugyanazokra a testi-lelki képességekre és ugyanarra az érte­lemre volt szüksége, amellyel a „mo­dern" technikát is megteremtette. A technika mindenkor hatalom volt az ember kezében. Vele, mint eszközzel igyekezett céljait megvaló­sítani, életfeltételeit biztosítani, munkáját könnyebbé, életét kényel­mesebbé, szebbé és gondtalanabbá tenni. Mindez nem véletlen sem az egyes ember, sem az emberiség éle­tében. Tudva vagy tudatlanul bele­tartozik annak az isteni parancsnak a keretébe, amelyet a Biblia első lap­jain olvasunk: „Töltsétek be a föl­det és hajtsátok uralmatok alá!” (1. Móz 1,28). Ennek az igének a fé­nyében Isten adta rendeltetésünk, hogy a természet erőiben és művei­ben rejlő lehetőségeket értelmünk­kel és testi képességeinkkel kiak­názzuk „uralmunk alá hajtsuk" és szolgálatba állítsuk. Az, hogy Isten a „saját képére és hasonlatosságára” teremtette az embert, egyebek közt abban is mutatkozik, hogy szellemi erőnkkel és testi képességeinkkel célszerűen tudjuk használni a ter­mészeti világot. A mai ember sok­szor kezdetlegesnek gondolja, amit régebbi nemzedékek alkottak. Pedig érdemes gondolni arra, hogy a hatal­mas öntözési rendszerek, amelyeket az ember a történelmi idők hajnal­hasadásakor Mezopotámiában alko­tott, vagy az egyiptomi piramisok ma is lenyűgöző alkotásai, nem is szólva a görögök és rómaiak káprázatos ci­vilizációjáról, nem kevésbé mutat­ták az emberi szellem alkotó képes­ségét, mint a modern kultúra és technika. Ma, pedig amikor egy új atomkorszak hajnalhasadásának iz­galmas évtizedeit éljük, az ember beláthatatlan fejlődés útját látja maga előtt. De mihelyt az atomkorszak nevét kiejtjük, azonnal előttünk van ko­runk égető életkérdése. Egész nem­zedékünk azzal vívódik, hogy ami az egész emberiség javát szolgálhatná, mint az atomerő békés felhasználá­sa, az atombomba formájában mér­hetetlen világpusztulásba döntheti a népeket. Kezdettől fogva úgy volt, hogy az ember a kőből készült bal­tát, mellyel kunyhója építéséhez fá­kat döntött ki és amellyel vadállatok ellen védekezett, fegyverül használ­ta embertársai ellen. Amióta az em­ber él, ez minden nemzedékben min­dig új formában ismétlődött meg. Az atombomba fenyegető veszedel­me és. az atomerő békés felhasználá­sának kérdése ennek az ősi „vég­zetnek" a korunkat fenyegető, sors­szerű kibontakozása. De vajon való­ban „végzet”-ről van szó? Keresz­tyén hitünk erre a kérdésre azzal fe­lel, hogy annak a mélyén, amit „vég­zetnek" vagy enyhébb szóval „tra­gédiának” szoktak mondani, ember- létünk végső nyomorúsága rejtőzik. A Biblia ezt mondja „bün"-nek. De éppen ebbe a végzetszerűségbe nem tudunk beletörődni. Nem nyugodha­tunk bele, hogy a bennünk rejlő go­noszság azokkal az alkotásokkal, amelyek egyébként az emberi szel­lem nagyszerű vívmányai és ame­lyeket az ember isteni rendeltetése szerint alkotott, egyesek és népek kárára visszaéljen. A rádió szombatesti tarka-barká­ját minden bizonnyal sokan hallgat­ják! E műsor keretében nemrégen Gádor Béla konferált és milyen jó volt hallani, amikor a tevékeny sze­retettől beszélt. — Talán nem veszi rossz néven a híres konferáló művész és író, ha lapunkban hivatkozunk rá, mert azt hiszem, nemcsak én hallgatom őt szívesen. Azért volt különösen jó, amit mondott, mert mondanivalóját nagy­szerűen konkretizálta! Ilyeneket mondott, nem szószerint Idézem: a tevékeny szeretet a villamoson így beszél: csak ön után kérem, az elő­Hogy azonban ezt elkerüljük, ah­hoz nem elég, hogy ezt elhatározzuk és hogy küzdjütik ellene. Ehhez az embernek érzületében és gondolko­dásiában, akaratában és cselekvésé­ben kell megváltoznia. Az Írás ezért követeli tőlünk, hogy „újuljunk meg”: ezt a megújulást nevezzük „új embernek". Azokat a képessé­geket, amelyekkel Isten az embert felruházta, hogy e rendeltetését megvalósíthassa, az ember nem használhatja öncélúan és még ke­vésbé önző módon. Különben az ember előbb-utóbb önmagát emészti meg és önmaga sírját ássa meg. Ez mindig így volt az egymást váltó nemzedékek során. Ezért lett a tör­ténelem a népek temetőjévé, ezért hordozza magán minden emberi al­kotás a múlandóság bélyegét. Emberi rendeltetésünk az, hogy amit szellemünk erejével, kezünk munkájával alkotunk, azt embertár­sunk, felebarátunk, népünk és _az egész emberi közösség szolgálatába állítsuk. És pedig úgy, hogy alkotá­sunk mások, a közösség javát, életé­nek és életlehetőségeink előbbreha- 1 adását, gazdagodását és elmélyü­lését munkálja. Csak így teszünk eleget isteni rendeltetésünknek! Valamikor az ember azt gondolta, hogy Istent úgy dicsőíti, ba csodá- latos szépségű templomokat emel neki. Ezek az alkotások ma is fel­emelik lelkünket és láttukra ön­kénytelenül imára kulcsoljuk ke­zünket. De Istent kell dicsőítenünk azzal is, hogy szellemünk világot meghódító erejét embertársaink ja­vára fordítjuk. Bennünk keresztyé­nekben pedig kiváltképpen is erős­nek kell lenni az akaratnak, hogy az ember úgy uralkodjék a földön* mint aki isteni rendeltetését Isten kedve szerint tölti be. Dr. Karner Károly léptetett hivatalnoktórsnak: szívből örülök a kitüntetésnek, az anyagiak­ban megszorult embernek: itt van 100 forint, nekem még van stb. Amíg a konferálást hallgattam* arra gondoltam, hát igen, a keresz­tyén szeretetnek mindig a' készség állapotában kellene lenni! Készen­létben kell lennünk, hogy szomszé­don, baráton és általában minden­kin rögtön és azonnal segítsünk! Szeretetünk akkor szeretet, ha rög­tön segít és ad! Isten nem helyet­tünk, hanem velüvik akar dolgozni! F. D. IHR SE Ni Eli! JCijLtatihu^k Európa Könyvkiadó 1958. 239 oldal, 18 Ft. A Janus könyvek kétnyelvű sorozatában, igen ízléses kiadásban jelent meg ez az evangéliumi szellemű könyv. Senilia, azaz öregkori munkák az összefoglaló alcíme a könyvben található 48 miniatűrnek. Tartalmilag egy hangulat fogja össze eze­ket a gyöngyszemeket — akárcsak az öre­gedő Goethe verseit és a mi Arany Jánosunk Öszikékét —, a halálfélelem és az életszeretet, a magány és az elmúlás, számvetés az el­végzett munkával. A nagy orosz író súlyos betegen, élete utolsó éveiben írja a Költeményeket, hazájá­tól távol, honvágytól gyötörve. Külföldön is hal meg 1883-ban, 65 éves korában. Gerinc­rák végez vele. Ö maga így ír egy levelében művéről: s,Ami a Költeményeket illeti, egyáltalán nem vagyok elvakulva; kár erősítgetni, hogy nem valók nyilvános felolvasásokra, hiszen csak az irodalomkedvelők meghitt körének fog majd tetszeni... Remélem, hogy a költemé­nyek közül egypár megmarad néhány olvasó emlékezetében." Ebben tévedett Turgenyev* mert a „Költemények prózában“ drágagyön­gyeit a világ sok-sok nyelvén milliók ol­vassák. A gyógyíthatatlan beteg Turgenyev előtt öregasszony, majd bogár képében jelenik meg félelmetes mementóként a halál. De ő a halál árnyékában is — tudta, hogy gyó­gyíthatatlan beteg — így kiált fel: „Megáll­juk a harcot!“. „Az orosz falu békessége és szénaillata, a bérkocsis halott felesége, a koldusnak adott kézfogás, a gyászoló parasztasszony és a gaz­dag földbirtokosasszony, az orosz nyelv .— egy-egy apró remekmű témája — mind az író vérrel és könnyel szerzett humanizmusá­ról, törhetetlen életszeretetéről, harci kedvé­ről hazafiságáról tanúskodnak. De Turge­nyev jól tudja; csak az önfeláldozó szeretet* a bátor tett válthatja meg az embereket. A „Költemények prózában“ formailag pró­za, de a prózai sorok ritmusa, a nyelv ze­néje az orosz irodalom legnagyobb költői alkotásai sorába emeli. Méltó betetőzése a turgenyevi életműnek." Fenti sorokat Apos­tol András, a könyv elé írt meleghangú be­vezetőjéből idéztük. _ A humanista* de ezen több helyen, sőt egész szellemében túlmenő, kifejezetten ke­resztyéni szellemű turgenyevi műből ízelítőt adunk olvasóinknak, melyet Áprily Lajos fordított, megkapó egyszerűséggel és művészi alázattal alkalmazkodva Turgenyev szelle­méhez és stílusához. — hjl — KRISZTUS OU láttam magam fiatalkori, szinte kisfiús alakomban, egy alacsony falusi templomban. A régi szentképek előtt piros foltokban karcsú viaszgyertyák égtek. Szivárványos Ikis koszorú övezett minden kis gyertyalángot. Homály és sötétség volt a templombanDe előttem emberek soka­sága állt. Szőke parasztfej egytől egyig. Néha-néha megmozdultak, leborultak és felemelkedtek újra, mint az érett kalászok, mikor lassú hul­lámmal végigfut rajtuk, a nyári szél. Egyszer csak a hátam mögül egy ember lépett elő s mellettem megállt. Nem fordultam feléje, de rögtön megérez- tem, hogy ez az ember —Krisztus* Meghatottság, kíváncsiság és félelem egy­szerre fogta meg a lelkem. Erőt vettem ma gomon... s rápillantottam a szomszédomra. Az arca: mint a többié. Ez az arc minder, ember arcához hasonlított. A szeme égj kicsit felfelé nézett, nyugodtan és figyelme­sen. A két ajka csukott, de nem feszül egy­másra; felső ajka mintha csak pihenne az alsón. Nem nagy a szakálla, ketté van vá­lasztva. A két keze összefogva, egyik sem mozdul. A ruha is olyan rajta, mint aikárkié. „Ez volna Krisztus! — gondoltam magam­ban. — Egy ilyen egészen egyszerű emberi Nem lehet!“ Elfordultam. — De alig vettem le a tekin­tetem erről az egyszerű emberről, ismét úgy rémlett nekem, hogy Krisztus maga áll mel­lettem. Megint erőt vettem magamon... s megint ugyanazt az arcot láttam, azt a minden em­ber arcához hasonlót, ugyanazokat a meg­szokott, de egyben ismeretlen vonásokat. S egyszerre elszorult a szívem — s fel­ocsúdtam. Csak akikor értettem meg, hogy éppen ez az arc, ez a minden ember arcai­hoz hasonló — ez a Krisztus arca. SCSI Egy özvegyasszonynak meghalt az egyet­len, húszesztendős fia. Első munkás volt a falujában. A falu földbirtokosasszonyu, amikor érte­sült az özvegy gyászáról, már a temetés nap­ján meglátogatta. " Otthon találta. A szoba közepén állt, az asztal előtt, s lassan, jobb kezének egyenletes mozgásával — a bal lelógott, mint egy ostor — merít- gette a híg scsi-levest egy kormos fenekű fazékból s fogyasztotta kanalával egymás után. Az asszony arca sötétebb lett és lesová­nyodott, szeme piros volt és dagadt... de egyenes és ünnepélyes volt a tartása, mint a templomban. „Én Istenem! — gondolta a földbirtokos­asszony. .— Még ilyen pillanatban is tud enni... Milyen durvg, érzésűek ezek egytől egyial“ És visszaemlékezett a földbirtokosasszony, hogy amikor néhány évvel ezelőtt elvesztette kilenchónapos leánykáját, bánatában lemon­dott róla, hogy egy gyönyörű nyaralót bérel­jenek Pétervár közelében — s egész nyarát a városban töltötte. — Az asszony pedig csak !kanalazta a levest. A végén a földbirtokosasszony nem áll­hatta meg szó nélkül. — Tatyana — szólalt meg —, rendkívül csodálkozom rajtad! Hát, kértek, te nem is szeretted a fiadat? Hát hogy nem vesztetted el az étvágyadat? Hogy tudod megenni azt a scsit? — Vaszjám meghalt — szólalt meg az asz- szony csendesen, és két beesett orcáján ismét végigfutották a fájdalom könnyei. — Most már az én végem is elkövetkezett; le­tépték a fejemet elevenen. De ezt a scsit nem hagyhatom kárba veszni: már benne van a só! A földbirtokosasszony váll it rántott és kiment. Neki mindig kevésbe került a sója.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom