Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)
1957-08-11 / 21. szám
Egy erdélyi reformátor emlékezetére WAGNER BÁLINT neve aiigha ismerős előttünk. Amikor halála négy évszázados fordulóján megemlékezünk róla, nem Is az a fontos, hogy egy névvel bővüljön egyház- történelmi ismeretünk. Amiképpen ő maga a reformáción munkálkodott, szolgáljon emlékezésünk is az evangélikus keresztyénség javára! Jó alkalom ez, hogy az eddiginél jobban ismerjük a reformáció hazánkbéli történetét,* és ezen a réven az eddiginél jobban becsüljük a lutheri reformáció hazai örökségét. LEXIKONI SZtJKSZAVÜSÄGGAL elég annyit mondanunk W agner Bálintról, hogy az erdélyi szász nép nagy reformátorának, Honterus Jánosnak volt a munkatársa, majd utódja a brassói lelkészségben. Meghalt 1557. szeptember 3-án. Költői művein kívül nevezetes 1550-ben megjelent görög nyelvű kátéja; 1555- fcen énekeskönyvet adott népének; és éppen 400 évvei ezelőtt, halála évében sajtó alá rendezte az Űj Testamentóm Erasmustól készített latin fordítását. Csakhogy éppen ez a rövid „méltatás” lenne a forrása e kiváló erdélyi reformátor csekélyre becsülésének. Wagner Bálintnak nem kisebb a jelentősége, mint az, hogy az ő wittenbergi kapcsolatai révén vált Honterus reformátor! munkája igazán lutheri tartalmúvá. A KÜZTUD ATBAN AZ VAN, hogy hazánkban a lutheri reformáció előbb a németlakta városokban hódított, és csak azutan jutott el a magyarsághoz. A svájci reformátorok hatásáról viszont az van a köz- tudatban, hogy az csak a magyarság közt mutatkozott. Bizonyos, hogy vidékenként másképpen színeződtek a reformáció jelenségei. De szorítkozzunk most csak Brassó vidékére. Nos, Honterus János csak 1542 után állott be a lutheri reformáció irányába. Addig Augustinus, a humanizmus és a bázeli (tehát svájci) reformátorok hatása alatt állott. Ez a kevert hatás kétségtelenül elindította a reformáció felé. De mekkora a különbség az 1530-ais években Honterus tétovázása és — például — Dévai Mátyás világos, egyértelmű lutheri reformátorkodása között! És Dévai Mátyás igazán csak példa a magyar reformátorok sorában. Ozorai Imre 1535-ben már harcos könyvet ír a pápaság ellen. Gálszécsi István énekeskönyvének csak a töredékében ás három Luther-ének található. Ugyanő a kátéjában már azokkal vitatkozik, akik félreértik az evangélikus reformátori tanítást a hitről és a jó cselekedetekről, Dévai már a harmadik wittenbergi útján is túl van, amikor Wagner Bálint először utazik ki Wittenbergbe. ÉRDEMES LENNE kinyomozni és okulásunkra nyilvántartani, hogy miért ferdiilt el a hazai reformáció magyar szemlélete. Most azonban inkább figyeljünk arra a tényre, hogy Brassóban mindenesetre, de az erdélyi szász vidékeken másutt is, a svájci hatás után 1következett a wittenbergi hatás, nem fordítva. Tagadhatatlan, hogy hazánkban sokfelé a wittenbergi-lutheri hatásnak a nyomába lépett a svájci hatás, az evangélikus gyülekezetekből sok vidéken lettek református gyülekezetek. De nincs sem történelmi, sem teológiai igazsága annak a nézetnek, hogy a svájci irány — és ezen beiül a kálvini reformáció — mintegy magasabb fok a reformáció történetében, fejlettebb, következetesebb, gyökeresebb, mint Luther tanítása .és reformátori munkája. Mindenütt külön-külön kell vizsgálni, hogy miképpen váltakozott a lutheri- evangélikus és a svájci-református irány, mi volt az. átalakulás oka, milyen körülmények között ment végbe a két egyház elkülönülése. Ugyancsak tanulságos lenne szem- ügyre venni Wagner Bálint méltatása során azt is. hogy miképpen egyesült benne a humanista és a reformátor, más szavakkal: az akkori tudományosság képviselője és az evangéliom szolgája. Legyen itt elég ennyi: úgy volt reformátor, hogy megmaradt a tudomány emberének. EMLÉKEZÉSÜNK aligha tekinthető többnek, mint egy nagy adósság elismerésének: tartozunk Wagner Bálint emlékének és magunknak is azzal, hogy teljesebb és tanulságosabb ismeretére igyekezünk. Dr. Sólyom Jenő Lapzárta után érkezett Dr. Kékén Andrástól, a minneapo- lisi küldöttség tagjától a következő levelet kápta szerkesztőségünk: Első tudósításomban megígértem, hogy asszonytestvéreink kedvéért közölni fogom annak a „tipikus amerikai” vacsorának a menüjét, melyet a magyar delegáció az Evangélikus Világszövetség bécsi központjának igazgatójánál. Althof-nál fogyasztott el július 28-án, Bécs „Rózsadombján”. íme: főtt sonka vastag szeletekre vágva. Körítéseik: makaróni, burgonya, sárgarépa, töltött paradicsom. Tészta: pie (ejtsd: páj) vékony lepény őszibarack zselével és krémmel. Gyümölcs: szőlő és banán. összbenyomás: ha ilyen a „tipikus amerikai” étkezés, akkor talán nem lesz nagyobb baj. De fordítsuk komolyra a szót. Július 29-én, hétfőn de. a magyar delegáció meglátogatta a Világszövetség bécsi központját. D. Ordass püspök megköszönte Althof igazgatónak és munkatársainak azt az igazi keresztyén szeretetet, melyet a magyar evangélikus egyház gyülekezetei, lelkipásztorai és hívei felé tanúsítottak. Meglátogatta a delegáció a „Bibel- haus”-t is, ahol a Brit és Külföldi Bibliaterjesztő Társulat bécsi központja munkálkodik az ige terjesztése érdekében. Ordass püspök itt is a köszönet szavát mondta el Uhl igazgatónak, aki a magyar evangélikus konfirmandusokat sokezer ajándék bibliával látta el. Alkalmunk volt megnézni a Bibelhaus múzeumában 330 különféle nyelvű bibliát, néhány régi nyomtatványt, Morrison misszionárius kínai nyelvű bibliafordítását, melyet 20 évig egy pincében tartózkodva fordított le kínai munkatársa segítségével. — s nagyon megrendítő látvány volt a vak-írású biblia 30 vaskos kötete. Búcsúzás közben Szabó püspök megjegyezte: „Milyen tiszta levegő van itt!” Igen, a bibliákból s az ott dol- . gozók szívéből valóban „tiszta levegő” árad. A Világszövetség irodájában megkaptuk a vasúti- és hajójegyet. Holnap, kedden reggel megyünk tovább. Mindenki így búcsúzott ma tőlünk: Isten áldja meg útjukat! S nekem ma jutott igazán tudatomba az az ige. amit tegnap hallottunk a templomban: „Mikor vízen mégy át, én veled vágyók” (Ézs. 43,2b Az egyház hangja a béke ügyében Az-országok népeinek meg kell értetniük kormányaikkal, hogy ők senkit sem akarnak elpusztítani, sem magukat elpusztulni engedni — mondja nagyjelentőségű nyilatkozatában Barth Károly egy nyugatnémet újság munkatársának. Az említett újság munkatársa abból az alkalomból intézett kérdéseket a világhírű teológushoz, hogy Schweitzer Albert és több német atomfizikus nyilatkoztak az atomkérdésről. „Az embereknek Keleten és Nyugaton szinte fel kellene lázadniok ez ellen az esztelenség ellen. Itt nem eszmékről, nem ideológiáról és nem politikai rendszerről van szó többé, hanem magáról az emberről.” Ugyanezzel a kérdéssel foglalkozott az Evangélikus Világszövetség elnöke, Hans Lilje, aki hangsúlyozta, hogy a német evangélikus egyház a közelmúltban legalább tíz nyilatkozatában beszélt arról, hogy az atomfegyverek gyártását és mindenféle kísérletet azonnal be kellene szüntetni. Az ilyen fegyvereket a világ minden népének azonnal le kellene tennie a kezéből. Az atomfegyverek és a velük való kísérletezés állandó tárgya az egyházak között tartott különböző konferenciáknak. Az Egyházak Világtanácsa már 1950-ben átadta a kormányoknak óvó figyelmeztetését az atomfegyverek használatáról, de 1954- ben az evanstoni világgyűlés, 1955- ben Davosban tartott Központi Bizottság és 1956-tKm a galyatetöi világgyűlés is hasonló álláspontra helyezkedett. A legutolsó tiltakozások közé tartozik a japán protestáns egyházaknak, a Brit Egyházak Tanácsának, a Német Evengéiikus Egyház Egyetemes Zsinatának és egy sereg evangélikus püspöknek és teológusnak nyilatkozata. Egyék tudunk lenni mi is mindazokkal az egyházi nyilatkozatokkalí aimelyék az elmúlt években vagy napjainkban látunk napvilágot és amelyék a háború és atomfegyverek ellen, a békéért küzdenek. Ebből a küzdelemből a mi magyarországi egyházunk lelkészei és hívei is kiveszik részüket. (Z) TUDNIVALÓK szertartásainkról in. Esküvő Az esküvő is, mint a keresztelő, két egymástól erősen elhatárolt részből áll. Az egyik a templomi esküvő, a másik pedig a családi otthonban végbemenő lakodalom. Míg eddig örömmel állapíthattuk meg, hogy evangélikus népünk csak a legritkább esetben mellőzi a keresztelést és a konfirmációt (hozzátehetjük a temetést is), addig az egyházi esküvőről már nem mondhatjuk el ugyanezt. Mert különösen a városi gyülekezetekben bizony elég gyakran elhagyják. Néhol csak az idősebbek, azzal az indokolással, hogy az már nem illik hozzájuk. Másutt, vegyesvallású pár esetében így oldják meg a kellemetlen vallási vitát. Sok esetben azonban tiszta evangélikus, fiatal pár is elhagyja a templomi esküvőt, egyszerűen mert fölöslegesnek tartja. Miért helytelen ez? A hívő keresztyén ember, ha csak a szomszéd városba készül is, azzal indul útnak: „No, Isten nevében!” És a hívő keresztyén ember megszokott napi munkáját is azzal a fohásszal kezdi: „Istien segíts!“ Hogyne kellene ugyanezt megtennie, amikor egy új életútra indul s amikor élete boldogságának építéséhez fog hozzá. De azoknál az esküvőknél is, amelyek a templomban mennek végbe, elég meggondolkoztatót találunk. Ott van mindjárt a nászmenet érkezése a templomba. Sok helyütt szokásban van még, hogy a háztól a legények muzsikaszó mellett, kezükben boros üveggel, táncolva kísérik el a templomig a fiatal párt. Ott azután kétféleképpen alakulhat a helyzet. Vagy kintmarad a muzsikáló, táncoló, kurjongató fiatalság a templomon kívül, s a násznépnek csak az idősebb része megy be az ifjú párral a templomba. Ez helytelen, mert hiszen mégiscsak ez a templomi szertartás az egész esküvőlakodalomban a legfontosabb. Vagy pedig — és ez még rosszabb — a legények borosüveggel a kezükben, talán italosán is bemennek a templomba, ami méltatlan az Isten házához. Helyes volna már a lakodalmas háztól teljes csendben és komolysággal indulni a templomba és ugyanúgy visszatérni, a vigadozást teljesen a lakodalmas házra korlátozva. Gyakori dolog, hogy a fiatal pár esküvő közben leíényképezteti magát a templomban. A fényképező jó ismerős nem egyszer az igehirdetés, az eskümondás vagy az imádság alatt jön-megy, zavarja a szertartást s egészen tönkre teszi annak áhítatát. Helytelen szokás az esketés megtörténte után a fiatal pár megroha- nása az oltár előtt s gratulációkkal — csókokkal való elhalmozása. Fölösleges és ízléstelen. A legközelebbi rokonok mindezt elvégezhetik odahaza, aki pedig egyszerű ismerős, az már a puszta megjelenésével is eléggé kifejezésre juttatta együtt- örvendezését. Sok esetben egyenesen visszataszító az a mohó kíváncsiság, amely a jelenlevőket eltölti. Van rá eset, hogy az ifjú pár elvonulásakor, fiatalok és öregebbek még a templom padjaira is felállnak, csakhogy „a menyasszonyt” jobban láthassák. A templomi esküvő nem látványosság, hanem istentisztelet. Istentisztelethez méltó komolysággal is kell végbemennie. * Az esküvő másik fele a családi otthonban végbemenő úgynevezett „lakodalom". Ez már evéssel-ivással- szórakozással is jár. Nem is kell kifogásolni. A Jézus első csodatételével kapcsolatos kánai menyegzőn is ettek és bort fogyasztottak, nyilván vigadoztak is az emberek. Ez hát még nem baj. A baj ott következik be, amikor a lakodalom résztvevői elvétik az evés-ívás-szórakozás mértékét és az dobzódássá, részegeske- déssé, duhajkodassá lesz. Ne feledjük, Jézus nemcsak a templomban, az esketésen van jelen, hanem jelen van az otthon tartott lakodalomban is. Éppen ezért ott is mindennek úgy kell végbemennie, hogy ö ne kifogásolhassa. E tekintetben igen fontos szerepe van a lakodalomban a „násznagy”- nak. Neki kell illő korlátok közé szorítania a fiatalok és idősebbek szórakozását és neki kel) gondoskodnia arról, hogy az imádság a lakodalomból se hiányozzék. És most még néhány rövid megjegyzés. Az ifjú párnak azzal a tudattal kell megkötnie házasságát, hogy az nem rövid kirándulás, hanem egész életre szóló szövetség. A lakodalmat sok költséggel rendező örömszüiőkinek e nagy bőség, sokszor tékozlás idején meg kellene emlékezniük a gyülekezet szegényeiről, adományt juttatva el számukra. Az esküvő napját pedig — ameny- nyire ez lehetséges — úgy kellene megválasztani, hogy az a vasárnap- ünnepnap rendjét ne zavarja s ne vonjon el a gyülekezetben — nem egyszer — igen sokakat az istentiszteletről. id. Dedinszky Gyula Pozsonyból jelentik A pozsonyi magyar evangélikus gyülekezet egyik tagjától kaptuk az alábbi hírt a gyülekezet életéből. A gyülekezetben Szentháromság vasárnapján volt a konfirmácjp. Kicsiny volt a sereg, de komoly felkészültséggel fogadott hűséget az Úrnak. A gyülelcezet lelkésze í. Kor. 6,20. alapján hirdette az igét, Szeretet teljes szavaikban figyelmeztette az Úr színe elé járuló gyermekeket arra a magas árra, melyet Üdvözít tőnk a keresztfán értük is fizetett. A legnagyobb szeretetnék ez az á-fa. arra kötelez, hogy öt dicsőítsük egész életünkben. A '•mai hűségfogadalom ne csupán szalmaláng legyen, mely hamar kialszik és nem marad utána más, csak egy marék szürke hamu. — Az ünnepségen Cermák Pál egyházközségi felügyelő szólt a konfirmandusokhoz, intvén őket, hogy maradjanak meg szent hitükben s mint az Úr Jézus hűséges tanítványai, egész életűkben legyenek hívek a ma tett fogadalmukhoz. Mi is kívánjuk pozsonyi testvéreinknek: adja Isten, hogy így legyen. Áldott emlékű szőlőmunkds A Tolna megyei Sárszentlőrinc evangélikus gyülekezete alapítását és felvirágoztatását Francke nagy magyar tanítványának, Szenicei Bárány Györgynek köszönheti. A pietizmus oszlopos képviselője halálának 200. évfordulóját most ünnepli a gyülekezet, és hálával emlékezik az Űr szőlőjének áldott munkására. A megtartott fogadalom Szenicei Bárány György 1682-ben Beleden született. Bár apjának a felvidéki Szenicén nemesi birtoka volt, evangéliumi hite miatt üldöztetést szenvedett, s emiatt a mi Bárány Györgyünk már szegénységben látta meg ezt a világot. Miután korán árvaságra jutott, nehéz sorban és sanyarú ínségben nevelkedett. Iskoláit is „veríték-kenyéren és két kézzel szerzett nehéz béren” végezte. Vakációk alkalmával gyűjtőkönyvecskével járta az országot iskolája javára szupplikálva. Egy alkalommal Thököly Imre száműzetésben társának özvegyéhez, br. Petróczy lstván- néhaz kopogtatott be, aki megtagadta tőle az iskola támogatását. Arra hivatkozott, hogy Thökölyék hiába kértek magyar evangélikus papot, aki nehéz száműzetésükben az evangéliummal szolgált volna nekik. Bár tisztes megélhetést kínáltak volna neki, senki nem vállalkozott a száműzetés kenyerének megosztására, s ezért „úgy kellett élmiök és halniok Isten Igéje nélkül, mint a barmoknak”. „Egyetlen diák sem tanul valóságosan Istenért, hanem csa'k ,a könnyű életért” — hangzott az evangélikus papságról sajnálatos okból rossz véleménnyel bíró asszony kemény bírálata. A hívő lelkű szegény diák elődei bűne miatt szégyenkezve fogadta meg Isten előtt, „hogyha szinte Tatárországba esne hivatala, mégis elmenne, ha mindjárt nagy nyomorúságára fogna is szolgálni”. Ezt a fogadását nem is tagadta meg soha. Tizenhárom családért Tolnába Iskoláit Bárány György Győrben, Pozsonyban, Eperjesen és Halléban végezte. 1713-ban Nagyvázsonyba került lelkésznek. Itt érte 13—14 gyönki jobbágycsalád kérése» akiket egy lelkipásztori utján — Nagyvázsony ból Páterváradra ment el egy sebesült evangélikus főtisztnek úrvacsorát osztani — maga biztatott fel, hogy hívjanak maguknak lelkipásztort. Meg is ígérte nekik, hogy ír érdekükben az espereseknek, de a gyönkiek nem akartak ■másról hallani sem, mint a szétszórt evangélikusok lelkigondozásáért ily nagy felelősséget érző Bárány Györgyről. Amikor Bárány György a gyönkiek meghívását bejelentette vázsonyi híveinek, azok tréfának vették, illetve négyéves hátralékuk megfizetése szorgalmazását gyanították mögötte. Csak akkor kaptak észbe, amikor a gyönki szekerek megérkeztek a papért. Most aztán könyörgésre fogta a dolgot a vázscmyi gyülekezet. Maguk mellé állították a papnét, hogy könnyeivel, a földesurat, hogy erőszakkal tartsa vissza lelkészüket. Mindez azonban nem használt. Bárány György éjnek idején valósággal úgy szökött meg a gyönkiekkel s az se tartotta vissza, hogy a vázsonylak csak egy félév múlva engedték utána feleségét, gyermekeit és minden jószágát. Bárány György a gyönkiek hívó szavát Isten rendelésének vette és 1718-ban elindult Tolnába, ahol akkor még egyetlen megszervezett evangélikus gyülekezet sem volt. Nyolc családdal a pusztára Szenicei Bárány György a gyönki gyülekezet megszervezése után, 1719 tavaszán elfogadta a györkönyi evangélikusok meghívását, hogy ott is megszervezze a magyar és német telepesekből a gyülekezetét. Mivel azonban a két nyelvű telepesek nem tudtak összeférni, a békeszerető Bárány György 1722 nyarán nyolc magyar családdal átköltözött a Szentlőrinci pusztára, amely valamikor virágzó település volt, de a törökdúlás teljesen elpusztította, A romokon hamarosan új élet indult. 1722 szeptember 8-án megtartották első istentiszteletüket, sárból, nádtetővel templomot építettek, s miután szaporodott a hívek száma, sövénnyel megtoldották. Bárány György közben fáradhatatlanul munkálkodott. Minden reggel és délután könyörgést tartott az év nagyobb szakában írásmagyarázattal. Húsvéttól Adventig katechizá- ciót tartott a megkonfirmált ifjúság számára minden vasárnap délután. Úrvacsorát osztott a sátoros ünnepeken, reformáció ünnepén, advent első vasárnapján és minden újhold utáni vasárnapon. Sürgette a házi áhitatok tartását, az iskoláknak tankönyvvel, az otthonoknak bibliával, énekeskönyvvel és áhitatos-könyvek- kel való ellátását. Ilyeneket maga is szép számban írt, fordított és kiadott. Nem csoda, hogy a mustármagnyi kezdet hamarosan nagy fává nőtt, s a sárszentlörinci gyülekezet a szerveződő tolnai evangélikus egyházmegye középpontja lett. Üldöztetés, száműzetés Pedig nem ment akadály nélkül az építő és szervező munka. Alig kap erőre a fiatal gyülekezet, pásztorát a megyebeli protestáns lelkészekkel együtt 1725. szeptember 24. napjára beidézték Simontornyára, ahol a katolikus klérus a vármegye uraival karöltve kiadta a parancsot, hogy az evangélikus lelkészek két hét alatt hagyják el az országot. Felsőbb közbenjárásra ez alkalommal elhárult a veszedelem Szemezel Bárány György és Sárszentlőrinc felől, de a következő esztendőben újult erővel támadt fel az üldözés, amely elöl Bárány Györgynek is menekülnie kellett. Három évet Dörgicsén töltött kényszerű száműzetésben, az ottani evangélikusok gondozásával. Csak Tolna megye hatalmas földesura, gr. Mercy Claudius követelésére hívták vissza sűrű bocsánatkérések közepette a vármegye hatalmaskodó urai. Voltak közben csendesebb évek is, de az üldözés veszélye még nem ült el teljesen. 1742-ben újra fellángolt a protestánsok elleni gyűlölet tüze. Berényi Zsigmond pécsi püspök a vármegye hajdúival és egy sereg plébánossal végigjárta a vármegye gyülekezeteit. Erőszakkal elfoglalták a templomokat, iskolákat, parókiákat. Elűzték az evangélikus lelkészeket, tanítókat és katolikusokat kényszerítettek helyettük az evangélikus népre. Ilyen szándékkal jelent meg Lörincen is Berényi püspök kíséretével. A gyülekezet azonban nem nézte tétlenül a dolgot. Lelkészüket a templom kulcsával együtt elrejtették a Sárvíz zsombékos szigetjein, a lakosság pedig felsorakozott a nádfedeles sártemplom védelmére. A férfiak kaszára, kapára kaptak, két Fördős pedig karddal állt oda a templom bejáratához, hogy ha kell, fegyverrel is megakadályozzák templomuk elrablását. Az asz- szonynép fülsiketítő lármával és szitkokkal tisztelte meg a hívatlan vendéget. Vérontást ~ is sor kerülhetett volna, ha Berényi püspök nem tesz le erőszakos tervéről, és nem menekül el a megbolygatott faluból. A gyülekezet a veszedelem elmúlása feletti örömében a Papját őrző sárvizi szigetet lelkészének ajándékozta javadalmi földül, és a mai napig is papszigetnek nevezi. A templom,védő kardot ereklyeként őrzik az egykori hithű Fördősök mostani leszármazottai. A fáradhatatlan lelkipásztor 32 évig gondozta sárszentlörinci nyáját. Nemcsak ennek a községnek volt a pásztora, hanem az egész tolna-baranyai egyházmegyének az atyja és első esperese. Neve kitörülhetet- lenül benne van egyházunk történetében. Nagy családjából — 12 gyermeke volt — lelkészek és jeles világi evangélikus családok ősei származtak. Még megérte, hogy fiát, Jánost, mint felpéci evangélikus lelkészt, dunántúli evangélikus püspökké választották és felavatták. 1757. július 1-én pihent meg munkában elfáradt teste. A gyülekezet és az egyházmegye nagy részvéte mellett temették el három prédikációval és egy verses búcsúztatóval. Csontjai felett ma már a falu terjeszkedik és virul, de emlékét nagyon sokan őrzik a szívükben. Csepregi Béla