Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-08-11 / 21. szám

Egy erdélyi reformátor emlékezetére WAGNER BÁLINT neve aiigha ismerős előttünk. Amikor halála négy évszázados fordulóján megem­lékezünk róla, nem Is az a fontos, hogy egy névvel bővüljön egyház- történelmi ismeretünk. Amiképpen ő maga a reformáción munkálkodott, szolgáljon emlékezésünk is az evan­gélikus keresztyénség javára! Jó al­kalom ez, hogy az eddiginél jobban ismerjük a reformáció hazánkbéli történetét,* és ezen a réven az eddi­ginél jobban becsüljük a lutheri reformáció hazai örökségét. LEXIKONI SZtJKSZAVÜSÄGGAL elég annyit mondanunk W agner Bá­lintról, hogy az erdélyi szász nép nagy reformátorának, Honterus Já­nosnak volt a munkatársa, majd utódja a brassói lelkészségben. Meg­halt 1557. szeptember 3-án. Költői művein kívül nevezetes 1550-ben megjelent görög nyelvű kátéja; 1555- fcen énekeskönyvet adott népének; és éppen 400 évvei ezelőtt, halála évében sajtó alá rendezte az Űj Testamentóm Erasmustól készített latin fordítását. Csakhogy éppen ez a rövid „méltatás” lenne a forrása e kiváló erdélyi reformátor csekély­re becsülésének. Wagner Bálintnak nem kisebb a jelentősége, mint az, hogy az ő wittenbergi kapcsolatai révén vált Honterus reformátor! munkája igazán lutheri tartalmúvá. A KÜZTUD ATBAN AZ VAN, hogy hazánkban a lutheri reformá­ció előbb a németlakta városokban hódított, és csak azutan jutott el a magyarsághoz. A svájci reformáto­rok hatásáról viszont az van a köz- tudatban, hogy az csak a magyarság közt mutatkozott. Bizonyos, hogy vi­dékenként másképpen színeződtek a reformáció jelenségei. De szorít­kozzunk most csak Brassó vidékére. Nos, Honterus János csak 1542 után állott be a lutheri reformáció irá­nyába. Addig Augustinus, a huma­nizmus és a bázeli (tehát svájci) reformátorok hatása alatt állott. Ez a kevert hatás kétségtelenül elindí­totta a reformáció felé. De mekkora a különbség az 1530-ais években Honterus tétovázása és — például — Dévai Mátyás világos, egyértelmű lutheri reformátorkodása között! És Dévai Mátyás igazán csak példa a magyar reformátorok sorában. Ozo­rai Imre 1535-ben már harcos köny­vet ír a pápaság ellen. Gálszécsi Ist­ván énekeskönyvének csak a töredé­kében ás három Luther-ének talál­ható. Ugyanő a kátéjában már azokkal vitatkozik, akik félreértik az evangélikus reformátori tanítást a hitről és a jó cselekedetekről, Dévai már a harmadik wittenbergi útján is túl van, amikor Wagner Bálint először utazik ki Wittenbergbe. ÉRDEMES LENNE kinyomozni és okulásunkra nyilvántartani, hogy miért ferdiilt el a hazai reformáció magyar szemlélete. Most azonban inkább figyeljünk arra a tényre, hogy Brassóban mindenesetre, de az erdélyi szász vidékeken másutt is, a svájci hatás után 1következett a wittenbergi hatás, nem fordítva. Ta­gadhatatlan, hogy hazánkban sokfe­lé a wittenbergi-lutheri hatásnak a nyomába lépett a svájci hatás, az evangélikus gyülekezetekből sok vidéken lettek református gyüleke­zetek. De nincs sem történelmi, sem teológiai igazsága annak a nézetnek, hogy a svájci irány — és ezen beiül a kálvini reformáció — mintegy ma­gasabb fok a reformáció történeté­ben, fejlettebb, következetesebb, gyökeresebb, mint Luther tanítása .és reformátori munkája. Mindenütt külön-külön kell vizsgálni, hogy miképpen váltakozott a lutheri- evangélikus és a svájci-református irány, mi volt az. átalakulás oka, mi­lyen körülmények között ment vég­be a két egyház elkülönülése. Ugyancsak tanulságos lenne szem- ügyre venni Wagner Bálint méltatá­sa során azt is. hogy miképpen egyesült benne a humanista és a reformátor, más szavakkal: az akkori tudományosság képviselője és az evangéliom szolgája. Legyen itt elég ennyi: úgy volt reformátor, hogy megmaradt a tudomány emberének. EMLÉKEZÉSÜNK aligha tekint­hető többnek, mint egy nagy adósság elismerésének: tartozunk Wagner Bálint emlékének és magunknak is azzal, hogy teljesebb és tanulságo­sabb ismeretére igyekezünk. Dr. Sólyom Jenő Lapzárta után érkezett Dr. Kékén Andrástól, a minneapo- lisi küldöttség tagjától a következő levelet kápta szerkesztőségünk: Első tudósításomban megígértem, hogy asszonytestvéreink kedvéért közölni fogom annak a „tipikus ame­rikai” vacsorának a menüjét, melyet a magyar delegáció az Evangélikus Világszövetség bécsi központjának igazgatójánál. Althof-nál fogyasztott el július 28-án, Bécs „Rózsadomb­ján”. íme: főtt sonka vastag szele­tekre vágva. Körítéseik: makaróni, burgonya, sárgarépa, töltött paradi­csom. Tészta: pie (ejtsd: páj) vé­kony lepény őszibarack zselével és krémmel. Gyümölcs: szőlő és banán. összbenyomás: ha ilyen a „tipikus amerikai” étkezés, akkor talán nem lesz nagyobb baj. De fordítsuk komolyra a szót. Jú­lius 29-én, hétfőn de. a magyar de­legáció meglátogatta a Világszövet­ség bécsi központját. D. Ordass püs­pök megköszönte Althof igazgatónak és munkatársainak azt az igazi ke­resztyén szeretetet, melyet a magyar evangélikus egyház gyülekezetei, lelkipásztorai és hívei felé tanúsí­tottak. Meglátogatta a delegáció a „Bibel- haus”-t is, ahol a Brit és Külföldi Bibliaterjesztő Társulat bécsi köz­pontja munkálkodik az ige terjesz­tése érdekében. Ordass püspök itt is a köszönet szavát mondta el Uhl igazgatónak, aki a magyar evangé­likus konfirmandusokat sokezer ajándék bibliával látta el. Alkal­munk volt megnézni a Bibelhaus múzeumában 330 különféle nyelvű bibliát, néhány régi nyomtatványt, Morrison misszionárius kínai nyelvű bibliafordítását, melyet 20 évig egy pincében tartózkodva fordított le kí­nai munkatársa segítségével. — s nagyon megrendítő látvány volt a vak-írású biblia 30 vaskos kötete. Búcsúzás közben Szabó püspök meg­jegyezte: „Milyen tiszta levegő van itt!” Igen, a bibliákból s az ott dol- . gozók szívéből valóban „tiszta leve­gő” árad. A Világszövetség irodájában meg­kaptuk a vasúti- és hajójegyet. Hol­nap, kedden reggel megyünk tovább. Mindenki így búcsúzott ma tőlünk: Isten áldja meg útjukat! S nekem ma jutott igazán tudatomba az az ige. amit tegnap hallottunk a temp­lomban: „Mikor vízen mégy át, én veled vágyók” (Ézs. 43,2b Az egyház hangja a béke ügyében Az-országok népeinek meg kell értetniük kormányaikkal, hogy ők senkit sem akarnak elpusztítani, sem magukat elpusztulni engedni — mondja nagyjelentőségű nyilatkoza­tában Barth Károly egy nyugat­német újság munkatársának. Az em­lített újság munkatársa abból az al­kalomból intézett kérdéseket a vi­lághírű teológushoz, hogy Schweitzer Albert és több német atomfizikus nyilatkoztak az atomkérdésről. „Az embereknek Keleten és Nyu­gaton szinte fel kellene lázadniok ez ellen az esztelenség ellen. Itt nem eszmékről, nem ideológiáról és nem politikai rendszerről van szó többé, hanem magáról az emberről.” Ugyanezzel a kérdéssel foglalko­zott az Evangélikus Világszövetség elnöke, Hans Lilje, aki hangsúlyozta, hogy a német evangélikus egyház a közelmúltban legalább tíz nyilatko­zatában beszélt arról, hogy az atom­fegyverek gyártását és mindenféle kísérletet azonnal be kellene szüntet­ni. Az ilyen fegyvereket a világ minden népének azonnal le kellene tennie a kezéből. Az atomfegyverek és a velük való kísérletezés állandó tárgya az egyházak között tartott különböző konferenciáknak. Az Egyházak Világ­tanácsa már 1950-ben átadta a kor­mányoknak óvó figyelmeztetését az atomfegyverek használatáról, de 1954- ben az evanstoni világgyűlés, 1955- ben Davosban tartott Központi Bizottság és 1956-tKm a galyatetöi világgyűlés is hasonló álláspontra helyezkedett. A legutolsó tiltakozá­sok közé tartozik a japán protestáns egyházaknak, a Brit Egyházak Taná­csának, a Német Evengéiikus Egyház Egyetemes Zsinatának és egy sereg evangélikus püspöknek és teológus­nak nyilatkozata. Egyék tudunk lenni mi is mind­azokkal az egyházi nyilatkozatokkalí aimelyék az elmúlt években vagy napjainkban látunk napvilágot és amelyék a háború és atomfegyverek ellen, a békéért küzdenek. Ebből a küzdelemből a mi magyarországi egyházunk lelkészei és hívei is kive­szik részüket. (Z) TUDNIVALÓK szertartásainkról in. Esküvő Az esküvő is, mint a keresztelő, két egymástól erősen elhatárolt rész­ből áll. Az egyik a templomi eskü­vő, a másik pedig a családi otthon­ban végbemenő lakodalom. Míg eddig örömmel állapíthattuk meg, hogy evangélikus népünk csak a legritkább esetben mellőzi a ke­resztelést és a konfirmációt (hozzá­tehetjük a temetést is), addig az egy­házi esküvőről már nem mondhat­juk el ugyanezt. Mert különösen a városi gyülekezetekben bizony elég gyakran elhagyják. Néhol csak az idősebbek, azzal az indokolással, hogy az már nem illik hozzájuk. Másutt, vegyesvallású pár esetében így old­ják meg a kellemetlen vallási vitát. Sok esetben azonban tiszta evangé­likus, fiatal pár is elhagyja a temp­lomi esküvőt, egyszerűen mert fö­löslegesnek tartja. Miért helytelen ez? A hívő keresztyén ember, ha csak a szomszéd városba készül is, azzal indul útnak: „No, Isten nevében!” És a hívő keresztyén ember megszo­kott napi munkáját is azzal a fo­hásszal kezdi: „Istien segíts!“ Hogyne kellene ugyanezt megtennie, amikor egy új életútra indul s amikor élete boldogságának építéséhez fog hozzá. De azoknál az esküvőknél is, ame­lyek a templomban mennek vég­be, elég meggondolkoztatót találunk. Ott van mindjárt a nászmenet ér­kezése a templomba. Sok helyütt szokásban van még, hogy a háztól a legények muzsikaszó mellett, ke­zükben boros üveggel, táncolva kísé­rik el a templomig a fiatal párt. Ott azután kétféleképpen alakulhat a helyzet. Vagy kintmarad a muzsiká­ló, táncoló, kurjongató fiatalság a templomon kívül, s a násznépnek csak az idősebb része megy be az ifjú párral a templomba. Ez helyte­len, mert hiszen mégiscsak ez a templomi szertartás az egész esküvő­lakodalomban a legfontosabb. Vagy pedig — és ez még rosszabb — a le­gények borosüveggel a kezükben, talán italosán is bemennek a temp­lomba, ami méltatlan az Isten házá­hoz. Helyes volna már a lakodalmas háztól teljes csendben és komolyság­gal indulni a templomba és ugyan­úgy visszatérni, a vigadozást telje­sen a lakodalmas házra korlátozva. Gyakori dolog, hogy a fiatal pár esküvő közben leíényképezteti magát a templomban. A fényképező jó is­merős nem egyszer az igehirdetés, az eskümondás vagy az imádság alatt jön-megy, zavarja a szertartást s egészen tönkre teszi annak áhítatát. Helytelen szokás az esketés meg­történte után a fiatal pár megroha- nása az oltár előtt s gratulációkkal — csókokkal való elhalmozása. Fö­lösleges és ízléstelen. A legközelebbi rokonok mindezt elvégezhetik oda­haza, aki pedig egyszerű ismerős, az már a puszta megjelenésével is eléggé kifejezésre juttatta együtt- örvendezését. Sok esetben egyenesen visszataszí­tó az a mohó kíváncsiság, amely a jelenlevőket eltölti. Van rá eset, hogy az ifjú pár elvonulásakor, fia­talok és öregebbek még a templom padjaira is felállnak, csakhogy „a menyasszonyt” jobban láthassák. A templomi esküvő nem látványosság, hanem istentisztelet. Istentisztelethez méltó komolysággal is kell végbe­mennie. * Az esküvő másik fele a családi otthonban végbemenő úgynevezett „lakodalom". Ez már evéssel-ivással- szórakozással is jár. Nem is kell ki­fogásolni. A Jézus első csodatételé­vel kapcsolatos kánai menyegzőn is ettek és bort fogyasztottak, nyilván vigadoztak is az emberek. Ez hát még nem baj. A baj ott következik be, amikor a lakodalom résztvevői elvétik az evés-ívás-szórakozás mér­tékét és az dobzódássá, részegeske- déssé, duhajkodassá lesz. Ne feled­jük, Jézus nemcsak a templomban, az esketésen van jelen, hanem jelen van az otthon tartott lakodalomban is. Éppen ezért ott is mindennek úgy kell végbemennie, hogy ö ne kifogásolhassa. E tekintetben igen fontos szerepe van a lakodalomban a „násznagy”- nak. Neki kell illő korlátok közé szorítania a fiatalok és idősebbek szórakozását és neki kel) gondos­kodnia arról, hogy az imádság a la­kodalomból se hiányozzék. És most még néhány rövid meg­jegyzés. Az ifjú párnak azzal a tudattal kell megkötnie házasságát, hogy az nem rövid kirándulás, hanem egész életre szóló szövetség. A lakodalmat sok költséggel rendező örömszüiőkinek e nagy bő­ség, sokszor tékozlás idején meg kel­lene emlékezniük a gyülekezet sze­gényeiről, adományt juttatva el szá­mukra. Az esküvő napját pedig — ameny- nyire ez lehetséges — úgy kellene megválasztani, hogy az a vasárnap- ünnepnap rendjét ne zavarja s ne vonjon el a gyülekezetben — nem egyszer — igen sokakat az isten­tiszteletről. id. Dedinszky Gyula Pozsonyból jelentik A pozsonyi magyar evangélikus gyülekezet egyik tagjától kaptuk az alábbi hírt a gyülekezet életéből. A gyülekezetben Szentháromság vasárnapján volt a konfirmácjp. Ki­csiny volt a sereg, de komoly felké­szültséggel fogadott hűséget az Úr­nak. A gyülelcezet lelkésze í. Kor. 6,20. alapján hirdette az igét, Sze­retet teljes szavaikban figyelmeztette az Úr színe elé járuló gyermekeket arra a magas árra, melyet Üdvözít tőnk a keresztfán értük is fizetett. A legnagyobb szeretetnék ez az á-fa. arra kötelez, hogy öt dicsőítsük egész életünkben. A '•mai hűségfoga­dalom ne csupán szalmaláng legyen, mely hamar kialszik és nem marad utána más, csak egy marék szürke hamu. — Az ünnepségen Cermák Pál egyházközségi felügyelő szólt a konfirmandusokhoz, intvén őket, hogy maradjanak meg szent hitük­ben s mint az Úr Jézus hűséges ta­nítványai, egész életűkben legyenek hívek a ma tett fogadalmukhoz. Mi is kívánjuk pozsonyi testvére­inknek: adja Isten, hogy így legyen. Áldott emlékű szőlőmunkds A Tolna megyei Sárszentlőrinc evangélikus gyülekezete alapítását és felvirágoztatását Francke nagy magyar tanítványának, Szenicei Bárány Györgynek köszönheti. A pietizmus oszlopos képviselője halálának 200. évforduló­ját most ünnepli a gyülekezet, és hálával em­lékezik az Űr szőlőjének áldott munkására. A megtartott fogadalom Szenicei Bárány György 1682-ben Beleden született. Bár apjának a felvidéki Szenicén nemesi birtoka volt, evangéliumi hite miatt üldöztetést szenvedett, s emiatt a mi Bárány Györgyünk már szegénységben látta meg ezt a világot. Miután korán árvaságra jutott, nehéz sorban és sanyarú ínségben nevelkedett. Isko­láit is „veríték-kenyéren és két kézzel szerzett nehéz béren” végezte. Vakációk alkalmával gyűjtőkönyvecskével járta az országot isko­lája javára szupplikálva. Egy alkalommal Thököly Imre száműzetés­ben társának özvegyéhez, br. Petróczy lstván- néhaz kopogtatott be, aki megtagadta tőle az iskola támogatását. Arra hivatkozott, hogy Thökölyék hiába kértek magyar evangélikus papot, aki nehéz száműzetésükben az evangé­liummal szolgált volna nekik. Bár tisztes meg­élhetést kínáltak volna neki, senki nem vál­lalkozott a száműzetés kenyerének megosztá­sára, s ezért „úgy kellett élmiök és halniok Isten Igéje nélkül, mint a barmoknak”. „Egyetlen diák sem tanul valóságosan Istenért, hanem csa'k ,a könnyű életért” — hangzott az evangélikus papságról sajnálatos okból rossz véleménnyel bíró asszony kemény bírá­lata. A hívő lelkű szegény diák elődei bűne miatt szégyenkezve fogadta meg Isten előtt, „hogyha szinte Tatárországba esne hivatala, mégis elmenne, ha mindjárt nagy nyomorú­ságára fogna is szolgálni”. Ezt a fogadását nem is tagadta meg soha. Tizenhárom családért Tolnába Iskoláit Bárány György Győrben, Pozsony­ban, Eperjesen és Halléban végezte. 1713-ban Nagyvázsonyba került lelkésznek. Itt érte 13—14 gyönki jobbágycsalád kérése» akiket egy lelkipásztori utján — Nagyvázsony ból Páter­váradra ment el egy sebesült evangélikus fő­tisztnek úrvacsorát osztani — maga biztatott fel, hogy hívjanak maguknak lelkipásztort. Meg is ígérte nekik, hogy ír érdekükben az espereseknek, de a gyönkiek nem akartak ■másról hallani sem, mint a szétszórt evangé­likusok lelkigondozásáért ily nagy felelőssé­get érző Bárány Györgyről. Amikor Bárány György a gyönkiek meg­hívását bejelentette vázsonyi híveinek, azok tréfának vették, illetve négyéves hátralékuk megfizetése szorgalmazását gyanították mö­götte. Csak akkor kaptak észbe, amikor a gyönki szekerek megérkeztek a papért. Most aztán könyörgésre fogta a dolgot a vázscmyi gyülekezet. Maguk mellé állították a papnét, hogy könnyeivel, a földesurat, hogy erőszak­kal tartsa vissza lelkészüket. Mindez azonban nem használt. Bárány György éjnek idején valósággal úgy szökött meg a gyönkiekkel s az se tartotta vissza, hogy a vázsonylak csak egy félév múlva engedték utána feleségét, gyermekeit és minden jószágát. Bárány György a gyönkiek hívó szavát Isten rendelésének vette és 1718-ban elindult Tolnába, ahol ak­kor még egyetlen megszervezett evangélikus gyülekezet sem volt. Nyolc családdal a pusztára Szenicei Bárány György a gyönki gyüleke­zet megszervezése után, 1719 tavaszán elfo­gadta a györkönyi evangélikusok meghívását, hogy ott is megszervezze a magyar és német telepesekből a gyülekezetét. Mivel azonban a két nyelvű telepesek nem tudtak összeférni, a békeszerető Bárány György 1722 nyarán nyolc magyar családdal átköltözött a Szent­lőrinci pusztára, amely valamikor virágzó te­lepülés volt, de a törökdúlás teljesen elpusz­tította, A romokon hamarosan új élet indult. 1722 szeptember 8-án megtartották első isten­tiszteletüket, sárból, nádtetővel templomot építettek, s miután szaporodott a hívek száma, sövénnyel megtoldották. Bárány György közben fáradhatatlanul munkálkodott. Minden reggel és délután kö­nyörgést tartott az év nagyobb szakában írás­magyarázattal. Húsvéttól Adventig katechizá- ciót tartott a megkonfirmált ifjúság számára minden vasárnap délután. Úrvacsorát osztott a sátoros ünnepeken, reformáció ünnepén, ad­vent első vasárnapján és minden újhold utáni vasárnapon. Sürgette a házi áhitatok tartását, az iskoláknak tankönyvvel, az otthonoknak bibliával, énekeskönyvvel és áhitatos-könyvek- kel való ellátását. Ilyeneket maga is szép számban írt, fordított és kiadott. Nem csoda, hogy a mustármagnyi kezdet ha­marosan nagy fává nőtt, s a sárszentlörinci gyülekezet a szerveződő tolnai evangélikus egyházmegye középpontja lett. Üldöztetés, száműzetés Pedig nem ment akadály nélkül az építő és szervező munka. Alig kap erőre a fiatal gyü­lekezet, pásztorát a megyebeli protestáns lel­készekkel együtt 1725. szeptember 24. napjára beidézték Simontornyára, ahol a katolikus klé­rus a vármegye uraival karöltve kiadta a pa­rancsot, hogy az evangélikus lelkészek két hét alatt hagyják el az országot. Felsőbb közben­járásra ez alkalommal elhárult a veszedelem Szemezel Bárány György és Sárszentlőrinc fe­lől, de a következő esztendőben újult erővel támadt fel az üldözés, amely elöl Bárány Györgynek is menekülnie kellett. Három évet Dörgicsén töltött kényszerű száműzetésben, az ottani evangélikusok gondozásával. Csak Tolna megye hatalmas földesura, gr. Mercy Claudius követelésére hívták vissza sűrű bocsánatkéré­sek közepette a vármegye hatalmaskodó urai. Voltak közben csendesebb évek is, de az üldözés veszélye még nem ült el teljesen. 1742-ben újra fellángolt a protestánsok elleni gyűlölet tüze. Berényi Zsigmond pécsi püspök a vármegye hajdúival és egy sereg plébános­sal végigjárta a vármegye gyülekezeteit. Erő­szakkal elfoglalták a templomokat, iskolákat, parókiákat. Elűzték az evangélikus lelkésze­ket, tanítókat és katolikusokat kényszerítet­tek helyettük az evangélikus népre. Ilyen szándékkal jelent meg Lörincen is Berényi püspök kíséretével. A gyülekezet azonban nem nézte tétlenül a dolgot. Lelké­szüket a templom kulcsával együtt elrejtették a Sárvíz zsombékos szigetjein, a lakosság pe­dig felsorakozott a nádfedeles sártemplom vé­delmére. A férfiak kaszára, kapára kaptak, két Fördős pedig karddal állt oda a templom bejáratához, hogy ha kell, fegyverrel is meg­akadályozzák templomuk elrablását. Az asz- szonynép fülsiketítő lármával és szitkokkal tisztelte meg a hívatlan vendéget. Vérontást ~ is sor kerülhetett volna, ha Berényi püspök nem tesz le erőszakos tervéről, és nem mene­kül el a megbolygatott faluból. A gyülekezet a veszedelem elmúlása feletti örömében a Pap­ját őrző sárvizi szigetet lelkészének ajándé­kozta javadalmi földül, és a mai napig is papszigetnek nevezi. A templom,védő kardot ereklyeként őrzik az egykori hithű Fördősök mostani leszármazottai. A fáradhatatlan lelkipásztor 32 évig gondozta sárszentlörinci nyáját. Nem­csak ennek a községnek volt a pásztora, ha­nem az egész tolna-baranyai egyházmegyének az atyja és első esperese. Neve kitörülhetet- lenül benne van egyházunk történetében. Nagy családjából — 12 gyermeke volt — lel­készek és jeles világi evangélikus családok ősei származtak. Még megérte, hogy fiát, Já­nost, mint felpéci evangélikus lelkészt, dunán­túli evangélikus püspökké választották és fel­avatták. 1757. július 1-én pihent meg munká­ban elfáradt teste. A gyülekezet és az egy­házmegye nagy részvéte mellett temették el három prédikációval és egy verses búcsúztató­val. Csontjai felett ma már a falu terjeszke­dik és virul, de emlékét nagyon sokan őrzik a szívükben. Csepregi Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom