Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-06-16 / 13. szám

A Z 9Zefelejcs-csokor A terem lassan kiürült, még az ab- •fi lakpárkányon sorakozott jáz­min-, margaréta-, és ki tudná elso­rolni miféle csokrok is elvonultak Varga Juli néni, a takarítóisszony karján, kötényében. Bogár Bálint bá­csi a nyugalomba vonuló öreg tanító egészen magára maradt emlékeivel és szomorúságával. Illetve mégsem; egy maroknyi vadnefelejcs még ott búslaködott a falitábla szivaesiartó- ján. Mielőtt Bogár bácsi végleg el­búcsúzott az ódon falaktól, és az em­lékeiben felmerülő szöszke, meg bar­na gyermekalaktól, mint rendhez szokott ember kézbe vette a kis csokrot, majd lassan behúzta maga után az ajtót. Az utcai kiskapuban tanácstalanul megállt. Senki sem várta ott sem, otthon sem és az ün­neplők is elszéledtek már, azaz még­sem Bócza Gyurka akkor bújt elő fi Icőhíd alól. —■ Hát te nem igyekszel haza? — fezzentett rá Bogár bácsi. — Haza, tanító úr kérem? — és ezekre a szavakra könnyek jelentek meg a gyerek két szemesarkában. ■— Persze, persze, — és indult a tanító tovább, kezében vitte a nefe­lejcs-csokrot, aztán zsebre gyűrte, mert akadályozta a sűrű kalapemel- getésben, hiszen innen is, onnan is sűrűn szálltak feléje a jónapok. A mikor hazaérkezett, letéve botját, ■f*- kalapját, kiment a méhesbe. Volt ideje bőven. Megszokott ven­déglői kosztja se hívta, szólította még, hiszen sokára hangzik még a déli harangszó. Azelőtt ezek a mé­hesbeli kis pihengetések voltak nap­jainak legszebb percei. Most nem ta­lálta a helyét. Nagyon ráért és min­dig ráér ezután. Fogta hát a botját és kalapját és indult a kertek alatt a rét felé, talán a méhei után. Az el­kígyózó gyalogút első fordulójánál is­mét a Bócza-gyerekbe botlott, maga sem tudta miért, megszólította a fiút; — Mit csinálsz te itt? Egy kis sóskaszárt keresek! t=i Ebéd előtt? ■—■ Ma elfeledkeztek rólam! Bogár bácsi agyán hirtelen átvil­lant: Hiszen ez a Gyurka-gyerek fa­luárvája s a bizonyítványkiosztás so­kak számára vígasságos napján, biz­tosan megfeledkeztek róla. Gondolta, megosztja vele kiporciózott ebédjét és hívta: — Na, gyere velem! És a fiú szótlanul megindult a ta­nító nyomában. TVfagy csilingeléssel jelezte a korcs­ig' ma bejárati ajtaja, hogy vendé­gek érkeztek. A kövér vendéglősné unott arccal rakta fel a tányérokat, evőeszközöket, majd zavarta volna el a bámészkodó Gyurkát. — Ma két terítéket kérek! fe­lmondta a tanító és a korcsmárosné, meg a falon keretben bámészkodó apostoli király — Ferencz József arc­képe ugyancsak elcsodálkoztak, aztán a korcsmárosné azzal a gondolattal, hogy a tanító úr vénségire megfur- csásodott — szótlanul hozta a két adag levest, majd a paradicsommár­tást, ujjnyi kis hús is került a tá­nyérra. A két vendég szótlanul evett, közben Bócza Gyurka feszülten fi­gyelte, hogy a tanító úr hogyan bá­nik azokkal a fölösleges evőeszkö­zökkel, hiszen ő legtöbbször még ka­nalat sem kapott, bögréből itta volt a levest. Az ebéd befejeződött és a tanító úr keresgélni kezdett a zsebé­ben, de a megszokott rövidszivar he­lyett most csak egy gyűrt-mart nefe­lejcs-csokrot húzott elő. Gyurka szó­lalt meg: — Istenem az én csokrom! — És mindkettőjük előtt hirtelen a Dobo­góér nefelejcsnevelő medrének képe jelent meg, később a tanító lelkében felmerült a méhes — de jó lesz alud­ni benne — a fiúéban pedig az egész faluhatáré, őt senki sem várja haza, legfeljebb éjszakára egy istálló vagy pajta mélye. Indultak volna, és ekkor a tanító, amit eddig soha sem tett, kézenfogta a gyereket, az utcára is így léptek ki, és jódarabon nem is eresztették el egymás kezét, csak a kiskapunál, amikor a kilincset le kel­lett nyomni. lí/f ár esteledett, amikor Gyurka keresni kezdte kalapját, és ad­dig felseperte az udvart, rendet csi­nált a verandán. — Éjszakára is, meg azutánra is itt maradhatsz, ha akarsz, — mondta a gyereknek Bogár Bálint nyugalma­zott tanító és előhozta a kamrából a vacsorát — egy köcsög aludttejet. Ezalatt a gyerek az asztalon heverő hervadt nefelejcs-csokrot tette egy pohárba s közben potyogtak a kömjr nyei, s minél több pergett végig az arcán, a szíve annál könnyebb lett... Mindezek abból az alkalomból ju­tottak eszembe, hogy ismerősöktől hallottam: Falum öreg tanítója Bócza Gyuri bácsi a napokban nyugalomba vonult, s az iskolából első útja a te­metőbe vitt, a régi tanító sírjához. Vi­hetett volna az ajándékvirágokból akár egy kocsiderékkel, de ő csak egy csokorravaló nefelejccsel indult el. Borsi Darázs József Szcjdit A szeretet nem mindig nagy kövekből rakja dómok pilléreit. Jelentéktelen kicsinyekből alkotja legszebb mesterműveit. Feesche M. után németből Turmezei Erzsébet ÜZENET FÓTRÓL tén száz fiatal azzal a boldogsággal térhetett vissza a mindennapi élet forgatagába, hogy Jézust követni fiataloknak is nagyon nehéz, de mégis érdemes, szép dolog. Örömmel hallottuk, hogy a fóti otthon ezután minden hónap utolsó vasárnapján az ifjúság rendelkezé­sére áll. A következő ifjúsági csen­desnap tehát június 30-án lesz. Az Otthon szeretettel vár minden fia­talt. Reuss András KONFIRMANDUSOKHOZ BÉKESSÉG NÉKTEK1 — így hangzott a köszöntés a Fóti Belmisz- sziói Otthonban tartott ifjúsági csen­desnap megnyitó istentiszteletén. Jézus ezen a napon nem felelősség­re akar vonni, hanem békességét akarja adni nekünk, mint Péternek is a háromszori tagadás után. KIT SZERETSZ TE? — Ez a kér­dés először felelősségrevonásként hangzott, azonban mégis figyelmez­tető és buzdító volt. Figyelmezte­tett, hogy mindazt, amit Jézusnál jobban szeretünk, elveszítjük, de buzdított is, hogyha mindennél job­ban szeretjük Öt, akkor mindent megad nekünk abból a sok öröm­ből és szépből, amit Isten ebbe a világba helyezett. Választanunk kell, és ettől a választástól függ jö­vőnk: boldogságunk vagy boldogta­lanságunk, üdvösségünk vagy kár­hozatunk. — A program szerint ez­után az előadás után beszélgetésnek kellett következnie. Mi, fiatalok, mindig telve vagyunk kérdésekkel, mondanivalókkal, csak éppen akkor nem merünk előhozakodni velük, amikor alkalom van rá. Sajnos, így volt ez most is. A komoly, de mégis az ifjúságnak szóló előadás után néma csend következett. És ebben a dermesztő csendben egyszercsak egy kétségbeeséstől zokogó hang pa­naszolta el, hogy nem tud szeretni, sokszor mondták már neki, hogy imádkozzon azért, hogy tudjon sze­retni, de érzi, hogy nem tud elég hittel imádkozni. — Ez az őszinte vallomás felért egy hosszú beszél­getéssel: mindannyian ilyenek va­gyunk. IFJAK CSAK LELKESEN! — Ez az előadás már útmutatás volt. Sze­rétéiről beszélni nagyon könnyű, de szeretni már nagyon nehéz, hát még hosszú éveken át, egy egész életen keresztül! Jézus követéséről sem nehéz beszélni, nem nehéz fogad- kozni sem, de Neki egy életen át en­gedelmeskedni képtelenek vagyunk. A mi apró-cseprő céljaink eléré­sére lelkesedésre van szükség, de Jézust csak a Szentlélek lelkesíté­sével lehet követni: csak így láthat­juk meg az utat, amelyen járnunk kell; önző életünk csak így válhat mások számára is hasznossá és csak így maradhatunk mindvégig hűsé­gesek. örülhetünk, ha sírni tudunk azon, hogy magunktól képtelenek vagyunk Jézust követni! Imádkoz­zunk a Szentlélekért! NÉKEM ADATOTT MINDEN HA­TALOM MENNYEN ÉS FÖLDÖN... és én tiveletek vagyok minden na­pon a világ végezetéig! — Ez az ige arról győzött meg bennünket, hogy érdemes Jézust szeretni és a Szent­lélek mutatta úton járni, hiszen Jé­zus velünk és közöttünk van hatal­mával és szeretetével: áldó keze, melyet mennybemenetelekor tanít­ványai felé tárt, még ma is áld. A lelkész áldásra emelt keze mindig erre emlékeztessen; AZ ELŐADÁSOK KÖZÖTTI VI­DÁM JÁTÉK ellenére is csendes nap volt ez a vasárnap. Ezen az es­A HIT Ú Egyik este kezembe került rég elfele­dett naplóm. Belelapozgattam, próbáltam megtalálni benne a nyurga, copfos ka­maszlányt, akkori magamat. 12 éves koromban kezdtem először fel- jegyezgetni apró-cseprő családi esemé­nyeket, iskolai csínyeket, barátnőkről pletykákat. Aztán vázlatos, odavetett tu­dósítások következnek az 1945—46-os évekből. Többször is cseréltük lakóhelyün­ket, gyerekkori pajtásaimtól elszakadtam. Itt arról olvasok, hogy nagyon egyedül vagyok, nincs senki, aki meg tudna ér­teni, akihez őszinte lehetnék. 1947 elején a körülmények ismét más városba kényszerítettek, messze csalá­domtól, idegenbe. Eleinte sokat sírtam éjszakánként. De hamarosan kedves lá­nyok vettek körül, hívtak kirándulni, sé­tálni, beszélgetni. Konfirmációi órára is ők vittek el és mivel már folyt az okta­tás, átsegítettek a kezdet nehézségein. Új barátnőim mások voltak, mint a többi lányok, úgy éreztem, tudnak valamit, amit én nem tudok. Próbáltam jobban odafigyelni a konfirmációs órákon, isten­tiszteleteken, hátha megtudok valamit, de ugyanazt a prédikációt hallottam, mint eddig 13 éven át: Jézus meghalt a bű­nösökért. — Értem is, hisz én is bűnös vagyGk, mint minden ember. Teltek, múltak a hetek, eljártam az ok­tatásra, a káté kérdés-feleleteit kívülről fújtam, templomba, bibliaórára is rend­szeresen jártam, néha imádkoztam is hangosan, hogy ne maradjak le a töb­biek mögött, _ ne legyek kevesebb náluk. Látszólag minden rendben volt, a Tiszte­lendő bácsi mindig dicsért, barátnőim azt hitték, én veszem legkomolyabban Isten dolgait. Valójában a komoly felszín alatt nagy zűrzavar volt. Az iskolában egyre rom­lott a magaviseletéin, nem tudtam úgy tanulni, mint régen, elkezdődtek a ki- sebb-nagyobb hazudozások, lógások. Sok minden megfordult az eszemben. Kezd­tem észrevenni, hogy nem vagyok már gyerek, osztálytársaimnak komoly ud­varlói voltak, kicsit lenéztem őket, de azért irigykedtem is. Főleg a fantáziá­mat nem tudtam megzabolázni. Kettős életet éltem, vágyódtam valami szebb, tisztább életre, de a hétköznapok apró harcaiban mindig elbuktam. Egyre közeledett a konfirmáció napja és bennem a nyugtalanság egyre nőtt. Állandóan az az ige visszhangzott ben­nem: „Aki méltatlanul eszi az én teste­met, és issza az én véremet, kárhozatot eszik és iszik magának.” Méltatlanul. Igen, én méltatlan vagyok — gondoltam. — Világosan láttam hazug, kétszínű éle­temet, de nem fájt elégge. Szerettem volna zokogva megbánni a bűneimet, de nem éreztem semmit, csak az fájt, hogy már sírni sem tudok. Gyorsan peregtek a napok, az esemé­nyek. Túl voltam a vizsgán, én voltam az ünnepelt a családban, mindenki kö­rülöttem forgott, de én mint egy alva­járó, sodródtam, nem éltem át valóság­gal, ami velem történt. Akkor ébredtem fel, amikor fehér ruhában az oltárnál térdeltem, fejemen éreztem a lelkész ke­zét és hallottam az igét, mintha nagyon messziről és magasról jönne: „Meg va­gyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem kövétkezendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat ej téged az Istennek szerelmétől, mely Vagyon a mi urunk Jézus Krisztusban.” (Róm. 8, 31, 32.) Semmi sem szakaszthat el, — de hisz akkor talán az sem, hogy a bűnbánatra T JÁ N... is képtelen vagyok. (Ma már tudom, hogy ez a bizonytalan vágy már bűn­bánat volt, amit Isten adott.) Ha élet és halál nem választ el Istentőr, mit számí­tanak az én érzelmeim? Nem úgy álltam fel az oltár mellől, hogy valami gyökeres fordulat történt a lelkemben, nem vetette szét a szívemet az öröm. De az úrvacsora megnyugvást adott, tudtam, hogy a keresztség után újabb kapcsolatba kerültem Istennel. Nem történt semmi falrengetö esemény, úgy éltem tovább, mint eddig, jószándék és bűn állandó harcai közt — de egy ige­mag talált egy kis földet a sok tüske és kő között. Tíz év telt el azóta. Most, hogy be­csukom naplómat és mindent végiggon­dolok, nem tudok egyebet mondani: Istennek szerelme tart azóta is. Nem építhetek másra, mint Őrá. A magam vá­gyódásaiból és bizonytalan érzelmeiből nem válik hit Isten igéje nélkül. Kedves lányok, akik most készültök a konfirmációra és ezeket a sorokat olvas­sátok, ne féljetek* ha úgy érzitek, mél­tatlanok vagytok a Test és Vér vételére, valóban azok vagytok, de Isten megtart a Jézus Krisztus által. O, aki elkezdi bennetek a jó dolgot, be is végzi azt. Thurnayné Schulek Vilma. 3QOOCX)OOOOOOOOOC»(XXXOOOOCOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOCXa» TUDOD-E — hogy énekeskönyvünk 712. éne­ke, a ,»Te Deum”, az egyház leg­szebb Szentháromságot magasztaló éneke? — hogy régi egyházi szökős szerint minden zsoltárimádságot a „Gloria“* val, a Szentháromság dicséretével fe­jezünk be: „Dicsőség az Atyának és a Fiúnaik és a Szentiéleknek ...“? — Ihogy a „Gloria“, keletkezése idején egyben a Szentháromság- tagadók felé való hitvallás is volt? — hogy az Ézs. 6,3-ban található „Triszhagion” (Háromszor-szent) mö­gött sokáig a Szentháromságra vo­natkozó rejtett utalást sejtettek? — hogy a Szentháromság titkát, az Atya, Fiú és a Szentlélek elvá­laszthatatlan egységét egymásba fo­nódó három körrel, vagy egy egyen­lőoldalú háromszöggel szokták jel­képezni? * EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Puskin u. 12; Telefon: 142—074. Szerkeszti a szerkesztőbizottság; Főszerkesztő: D. Ordass Lajos. Szerkesztésért és kiadásért felel: Dr. Kékén András szerkesztő. Előfizetési árak: Egy hóra 5,— Ft, negyedévre 15,— Ft, félévre 30,— Ft, egész évre 60,— Ft. Csekkszámla: 20412—VIII; ______10 OOP példányban' nyomatott. ZR ÍNYI nyomda Felelős: Bolgár Imre. jldUweM>s*ty> Igaz történet Isten ötödik parancsola­táról, mely így hangzik: „Ne ölj!” Nagy a rollerláz Budapesten. Kevés olyan 7—8 éves fiú van, akinek nincs rollerja. Az aszfaltos mellékutcák, de még a főutak járdái is valóságos paradicsoma a rollerosoknak, akik indián harci­kiáltásokkal, egy harckocsit megszégyenítő dübör­géssel, járókelők testi épségét veszélyeztetve szá­guldanak, sőt villámként cikáznak a golyóscsap­ágyakra szerelt faalkotmányon. A várbeli gyerekek fő versenyhelye az ide-oda tekergő lejtős szerpentin. Itt lehet csak igazán nagy versenyeket rendezni! Hű, micsoda élvezet le­felé száguldani! Éppen csak be kell „indítani a motort”, utána már csak annyi a versenyző fel­adata: minél kisebbre húzza össze magát, hogy csökkentse az ellenállást. Majd minden délután motorok, akarom mondani, upllerek hangos dübör­gésétől zajos a szerpentin. Pontos versenynaptár szerint rendezik a versenyeket, igyekeznek jó ren­dezésben lebonyolítani a „futamokat*’. Egymásután indítják a különböző kategóriájú motorokat, illetve rollerokat. Legvégül futnak az „oldalkocsis” rolle­rek. Ebbe a „kategóriába” tartozik a legügyesebb motoros — (ejnye, mindig félrecsúszik a nyelvem) — rolleros is: Ludányi Laci. Hej, micsoda nagy­szerű gépe van! — illetve csak volt. Laci rollertu­dása messze kimagaslott a mezőnyből. Kisujjában volt a rollerozás minden csinja-binja. Senki nem tudta versenyre olyan jól előkészíteni gépét, mint ő. Senki nem tudott olyan hirtelen a lábfékbe beletaposni, mint ő. No és azok a megállások, éles szögben való fordulások! Olyan „kunsztokat” tu­dott Laci, hogy kétségtelen ő volt a várbeli rolle- roscsoport elsőszámú „sztárja”. Csak az volt Laci keserve, hogy bizony otthon nem sok tekintélye volt éppen a rollerozás miatt. Édesapja csak nevette a nagy „rollerlázat”, édes­anyja pedig folyton szidta, hogy minden idejét ilyesmivel tölti el, mindig csak játszani akar, ahe­lyett, hogy többet tanulna. Mert azt ugye monda­nom sem kell, hogy a sok rollerozás, a túlsók já­ték a tanulás rovására ment. „Meglásd, egyszer valami baj történik ebből a bolond száguldozásból” — mondogatta előtte édes­anyja. Laci mind komorabb képpel indult az edzé­sekre, vagy a versenyekre: hát érdemes „élspor­tolónak” lenni, ha már otthon sem becsülik érte az embert? De egyszer tényleg nagy baj lett a rollerozásból. Egy versenyen Laci addig-addig kunsztozott az éles fordulókkal, a másik versenyző előzésével, a „ha­lálkanyarokkal” és „hajtűíordulókkal” (ahogy már így szaknyelven nevezik ezeket a műveleteket), hogy bizony karambol lett a vége. összeütközött egy másik versenyzőtársával, akit nagy jnerészen éppen a kanyarban akart megelőzni; az utánuk jövők nem tudtak kerülni, beléjük szaladtak. Nagy tömegbukás lett a verseny vége. Laci pazar mo­torja, mellyel olyan sok „dicsőséget” szerzett, da­rabokban hevert az út szélén. De ez volt a leg­kisebb baj. Nehezen tápászkodnak fel a bukás szenvedő hő­sei, legtöbbjének ruhája elszakadt, kezük-lábuk csupa vér. Sőt az a fiú, akivel Laci összeütközött, fel sem tudott állni. A lábával történt valami. Bizony hetekig nyomta az ágyat csontrepedéssel és bokaficammal. Mintha ez eset óta szelídebben „motoroznának" a várbeli gyerekek. Hogy is mondja a Kis Káté az ötödik parancsolat magyarázatában: „...felebarátunk testében kárt ne okozzunk ...” Nemcsak az vét az ötödik parancsolat ellen, aki gyilkol, hanem az is, aki a másik testi épségére nem vigyáz! írjátok meg, veletek történt-e ha­sonló? Géza bácsi Konfirmandusok Könyörgés Szentlélekért Ki Jézusra galambként szálltál, Istennek Lelke, szállj miránk! Pünkösdkor az apostolokra Jöttél mint kettősnyelvű láng. Tüzeddel jöjj, tisztíts meg minket, A szent Istenhez vonj közel; Atyának és Fiúnak Lelke, Szentlélek Isten, óh, jövel! Amen. László bácsi. Kedves Gyerekek! Mostani számunkkal egy újabb négy sorozatból álló rejtvény-rovatot indítunk el. Most is mind- egyik sorozatnak pontszám értéke 25, a négyé te-* hát összesen 100. A legtöbb 'pontszámot elérőket ugyancsak jutalmazni fogjuk. Az elmúlt négy szám megfejtéseinek beküldési határideje június 14. Kch vetkező számunkban közölni fogjuk azoknak nevét, akik az előző sorozatban jutalmat nyertek, a mos­tani megfejtéseket is Juhász Géza Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, VIII., Puskin-u. 12. címre küldjétek. A megfejtésre írjátok rá a ne­veteket és hogy hányadik osztályba jártok. Szere­tettel üdvözöl mindannyiotokat: Géza bácsi VÁLASZOLJ A. Mit mond Pál apostol a halálról? (3 pont). Ki volt az első keresztyén vértanú? (2 pont). Hol született Jézus? (1 pont). Sorold el a 12 tanítvány nevét (1 pont). Hol van megírva: „En vagyok az út, az igazs és az élet!” (3 pont). Miről szól Jób könyve? (2 pont). A kolossei gyülekezetei ki alapította? (5 por Mikor volt Jézus Egyiptomban? (4 pont). Hogyan halt meg Keresztelő János? (i pont). Ki lett „csalóból” Isten „harcosává”? (3 pon A Szentháromság imádása Atya, Fiú és Szentlélek — Igaz Isten, Eléd lépek. A Te orcádat keresem: Belevakul gyönge szemem. Titkaidat kutatgatom: Elámulok hallgatagon. Ki érthetné istenséged? Imádattal hajtok térdet! Amen. László bácsi.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom