Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)
1957-06-16 / 13. szám
Egyházunk szabadsága és egysége 400 évvel ezelőtt Erdélyben MÁRK EVANQÉLIUMA (T) Jézus él! E napokban, június elején múlt '400 éve, hogy az erdélyi országgyűlés olyan vallásügyi törvényt hozott, amely méltó az emlékezésre, „Ki-ki tartsa azt a hitet, amelyet akar, új és régi szertartásokkal.” A törvény az ország lakosaira bízza, hogy a hit dolgában az ő döntésük szerint történjék az, ami nekik tetszik, csakhogy ne mások hántásával. Az új vallás követői ne zaklassák a régi vallást, ennek követői ellen semmi erőszak ne történjékTordai országgyűlés Hasonló rendelkezést már 1550- ben tett az erdélyi országgyűlés: kiki az Istentől neki adott és engedett hitében maradjon meg, és senki se háborítson mást a vallásában. Ez a törvény öt évvel megelőzte az augs- burgi vallási békét: az evangélikus vallás elismerését Németországban. Erdélyben tehát egyházunk hamarabb jutott állami elismertetésre és szabadságra, mint a reformáció hazájában. Igaz, hogy az 1557. évi tordai országgyűlési törvény sem nevezte nevén az „új” vallást, de nincs semmi kétség, hogy ezen az evangélikus egyházat értették. Ez már előbb is jól szervezetten élt Erdélyben, megvolt a rendtartása, kormányzata, püspöke, de a hét évvel korábbi rendelkezés határozottabb megismétlésével most már állami törvényben is elérte szabadságát. E szabadság elérésének azonban az a nevezetessége, hogy a törvény heiyt- adott két vallási felekezet békés egymás mellett élésének. Ez a sajátos erdélyi vallási türelmi rendszer ekkor bontakozott tehát ki. Néhány évvel utóbb egy harmadik: a református, majd nemsokára egy negyedik: az unitárius vallásfelekezet is megkapta az erdélyi országgyűléstől a „bevett vallás” jogi helyzetét. Gondoljunk arra, hogy a királyi Magyarországon csak egy fél évszázaddal később érte ex az evangélikus egyház a törvénybeli elismertetést, akkor sem ellenmondás nélkül, és akkor sem úgy, hogy valóban védve lettek volna templomai, gyülekezetei, lelkészei és patrónusai a római katolikus vallás visszaerőltetöitőL 1557 másik nagy egyháztörténelmi eseménye a kolozsvári nemzeti (országos) zsinat volt. Az erdélyi evangélikus egyházak elöljárói maguk is szükségesnek látták, hogy összegyűljenek, de az imént említett tordai országgyűlés szintén akarta, hogy legyén egy nemzeti zsinat az evangélikus tanításban támadt ellentétek megszüntetésére. Ez a zsinat 1557. június 13-án ment végbe, és Kolozsvár volt a színhelye. Az ellentétek gyújtópontjában az úrvacsora ügye állott. De a zsinat általában a Krisztus szentségeiről szerkesztette meg „Egyetértés“ című állásfoglalását; összefoglalta az evangélikus tanítást a keresztségről, a feloldozásról és a Krisztus testének és vérének közösségéről. Viszont elhatárolta magát a másképpen tanítóktól, köztük a svájci irányúaktái, az úgynevezett szentségrontóktól. Ennek is megvan az egyháztörténelmi érdekessége, de most hadd összpontosítsuk figyelmünket arra az erdélyi viszonylatban páratlan jelenségre, hogy három evangélikus egyház fogott benne össze, püspökeik személye szerint a következők: Boldi Sebestyén, Isten bélteki egyházának pásztora és a Krisztus alsó-magyarországi egyházainak szuperintendense, Hehler Mátyás, a szebeni egyház pásztora és az Isten erdélyi szász nemzetbeli (száseföldii) egyházainak szuperintendense, Dávid Ferenc, a kolozsvári egyház pásztora és a Krisztus erdélyi magyar nemzetbeli (vármegyékben) egyházainak szuperintendense. Nem volt szó egyesülésükről, Erdély állami igazgatása ezt nem tette voina lehetővé, de az evangélikus egyház számára mindig is fontosabb volt a tanításbeli, mint a szervezeti egység. A kolozsvári nemzeti zsinatról azért lenne mulasztás meg nem emlékeznünk, mert az együttes tanácskozás és a tanításban való egység hitvallásszerű kifejezése sok tekintetben drága emléke egyházunk történelmének. Sajnos nem volt folytatása. Maga Dávid Ferenc rontotta el az egységet, nemsokára a gyülekezetek tömegeit vitte át előbb a református, majd az unitárius vallásra. Ezzel a folyamattal egyidejűén az evangélikus egyházi szervezetek száma egyre apadt. Ma azon a területen, amelyről az evangélikus egyházak képviselői akkor összegyülekeztek, újra két evangélikus egyházi szervezet él, de közülük az egyik viszonylag új alakulás. „Jézus feltámadott! El!” Húsvét- nak e diadalmas hírén alapszik és ebből él az egész keresztyénség. Ez volt történetének is elindítója. Nagypéntek sötét napján valamennyi tanítvány csalódott és kétségbeesett. Hitük reménytelenül szertefoszlott. De a Feltámadott legyőzte hitetlenségüket éppen azáltal, hogy feltámadott, és mint élő mutatta meg magát nekik. Most tudták már, hogy „Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18). S amikor eltűnt szemük elől, akkor is tudták, hogy nem hagyta magukra őket. Erőt kaptak, mert „a Szentlélek eljött reájuk” s ők elindultak, hogy tanúskodjanak a Feltámadottról, aki legyőzte a halált és uralkodik (Ap. cs. 1,8). Éppen ezt az általuk szertevitt hírt nevezték ők evangéliumnak, örömhírnek. Az akkori görög világ és a zsidóság is beszélt evangéliumról. De mi volt akármelyik is ahhoz képest, amit ők hirdettek?! A görögök az egymást váltó, istenített, zsarnok császárok uralkodását üdvözölték és nevezték ezzel a szóval, legtöbbször azonban csak kötelező frázisként és talán rejtett gúnnyal is. A zsidóság meg Isten királyi uralmának evangéliumát várta, amiről az Ószövetség prófétáit (Ézs. 52,7). Ügy gondolták, ha egyszer eljön Isten, királyságának napja, Izrael megszabadul elnyomott, megalázott helyzetéből, megtisztul bűneiből s uralkodni fog a pogányokon. De mindez csak jövendőbe néző vágy volt. A tanítványok tudták, hogy amit Ézsaiás és az egész Ószövetség ígért, az itt van, megérkezett, beteljesedett Jézusban, akit Isten „Úrrá és Krisztussá tett” Persze ezt csak ők tudták. Ezért gyűltek össze. Együtt imádták és dicsőítették az Urat, aki az úrvacsorában jelen volt közöttük s megerősödtek újra meg újra az evangélium hirdetésére, amelyre a Feltámadott küldte őket. E, tanúskodás közben is mindig tapasztalták, hogy az Űr jelen van és „együttmunkálkodik velük” (Mk 16,20). Így lettek naponként egyre többen. Számukra persze a Feltámadott nem valámi időtlen „túlvilági szellem” volt, akiről a fantázia szabadon szülhetett különös legendákat és érdekes meséket (= mithoszokat). Ilyen sejtelmes és ködbeburkolt mithosza és istensége volt bőven az akkori világnak, de ezeket el is fújta azóta nyomtalanul a történelem szele. Számukra éppen az volt a legfontosabb, a döntő s egyúttal kikerülhet teilen tény, hogy aki most isteni dicsőségben uralkodik a mennyben, az nem más, hanem az, aki itt járt velük a földön, s végül Pontius Pilátus alatt Jeruzsálemben meghalt a kereszten. A dicsőség hatalmas Ura nem más, mint az ember Jézus. Se számukra, se hallgatóik számára nem volt más „út” a mennyei Ürral való találkozásra, csak a földi Jézus életútja, vagyis a keresztút. Éppen akkor mutatkozott ez meg legjobban, amikor legközvetlenebbül voltak együtt a megdicsőült Krisztussal: az úrvacsorában. Benne az élő és valósággal jelenlévő Jézussal találkoztak, de nem mint valami „szellemmel”, hanem úgy, mint aki emberi testének és vérének áldozatuladásával halálba ment érettük. De nem csak az volt számukra döntő, hogy a megdicsőült Krisztus nem más, mint a földi Jézus, hanem — megfordítva — az is, hogy a földi Jézus se volt más, mint az, akit ők most mindenek hatalmas Uraként imádnak és hirdetnek. Ugyanaz volt 0 akkor is, földön jártában is, csak — elrejtve, Isten akaratából beletakarva a megvetettségnek, kigúnyol- tatásnak, elhagyatottságnak, szenvedésnek és halálnak emberi sorsába. Akkor még ezt ők maguk se látták és értették világosan. Hitték ugyan, hogy ő a Messiás, de ez a hitük mindig újra összetörött Jézus megaláztatásában folyó életének nehéz, kemény valóságán. Ezért hagyták végül ők is magára, amikor élete a legmélyebbre aláztatott az elfogatástól a keresztig. De most a feltámadás által feltárult előttük Jézus egész földi életének titka. Húsvét fényében kinyílt előttük Jézus szavainak és cse- lekedeteinek mélységes értelme és igazsága. Ezért vált olyan fontossá és nélkülözhetetlenné az első keresztyének számára, hogy összegyüjtsék és meg- jegyezzék az apostolok elbeszéléseit Jézus cselekedeteiről és szavairól. Ennek az összegyűjtött „hagyomány- anyagnak” két fő csoportja alakult ki. A „történeti anyag” Jézus életének eseményeit gyűjtötte össze. Ez különösen a missziói igehirdetésben volt fontos. A másik a „beszédanyag”. Ez inkább a már a keresztyénséghez csatlakozók oktatásánál volt jelentős. Ebből a hagyományanyagból jöttek létre a ma is kezünkben lévő evangéliumok, közöttük Márk evangéliuma is. Dóka Zoltán 1557 mindenesetre a szabadság és az egység éve volt az evangélikus egyház számára Erdélyben. A szabadságnak és az egységnek ez az akkori példás és tanulságos találkozása nyilvánvalóan különösen is igényelheti figyelmünket — abban az esztendőben, amelynek közelgő egyháztörténelmi eseménye a minneapolisi evangélikus világgyűlés, ezzel a fő tanácskozási tárggyal: szabadság és egység a Krisztusban. Dr. Sólyom Jenő Szegények ivóedénye leszek Ha egyszer majd a szenvedés tüzében Salaktalanra, hófehérre égtem S Isten kezében tisztaérc leszek: Szegények ivóedénye legyek! Ne mirrhát rejtő, vésett, ritka váza. Gazdag templomok féltett drágasága. Csak árva, üres kezekben forgó. Hűvös forrásvízzel teli korsó Hogy gyenge fényem az égig elérjen, Szépüljek meg a szenvedők kezében, Őket szolgáljam boldogan, vakon, Kik sírva bolyganak az utakon. Amiért küzdtem és amit akartam. Az ő sebükre hulljon, mint a balzsam. És nékik harmatozzak, csak nékik, Kik az Urat bús szívvel szeretik. Ha egyszer majd a szenvedés tüzében Salaktalanra, hófehérre égtem, Hogy újra tiszta, csengő érc legyek: Szegények ivóedénye leszek! RUMI ERZSÉBET TTegyek alatt, szőlők mellett kanyarog a Ikis folyó. Vize alacsony, töltése magas, ami azt jelenti, hogy errefelé olykor nagy vizeik is vannak. A töltésen gyerek megy a vízzel egy irányban. Iskolás gyerek. Szőkehajú, halványarcú, rövidnadrágos. Fején ellenzős sapka, vállán egy spárgaszatyor, abban kiég fejkendőbe takart könyvek. Megy befelé a városnak. Lehajol a földre, kavicsot vesz fel és elhajítja a víz felé. Ugratni szeretné a vízen, de az mélyen van, így hát csak egyet csobban a víz. A kavics meg elkezdi vándordíját odalenn a tenger felé. Sietve indul a gyerek, mintha csak eszébe jutott volna valami. Szaporázza lépéseit, oldalán himbálódzik a szatyor. Szeme a vízen, két keze zsebben és küép mint egy katona. — Egy-kettő, egy-kettő, egy ... — vezényel magának félhangosan és körülnéz, hogy nem látja-e valaki. Fenn a hegyoldalban szőlőt kapál — vagy ahogy erre mondják — vakar két asszony. Nincs a közelben senki ss’m. Erre felharsan a füttyszó és olyan takaros indulót fúj magának, mint egy trombitás. Nem sokáig fütyül, mert a vízparton megpillant két nyelet, amikről zsinór fut a vízbe. Elhallgat. Szép csendben megy el a horgász mögött, hogy ne zavarja a „fogást”. A lenn ülő ember azonban ügyet sem vet a gyerekre. Megán egy percre. Nézi a buktatókat, amik moccanás nélkül őrködnek a vízen. Nem mozdulnák ezután sem. Távolról vonatfütty hasít a csendbe, erre ismét nekiindul. Mintha csak néki fütyültek volna. Otthagyja a folyót, átgázol a réten és befordul a városka felé. Sietve kapaszkodik fel az árakból a műútra és talpal befelé a házaknak. A város előtt szembe jön vele egy asszony. Bőszoknyás, virágos kendős. Rászól a gyerekre ■— Hova mész Jancsikám? — Megyek a városba. — Tán csak nem beteg valaki nálatok? — Nem. Konfirmációs órára megyék. — Hát az meg mi? — csodálkozik a másik. — Az egyháznál. Az idén gyónok először. i— A városban? Hát 'miért nem otthon? Hja. persze. te olyan... izé __ vagy az anyád után . Mi is vagy te? •— Evangélikus — mondja zavartan a fiú. A másik sajnálkozva nézi. — Hogy mért nem tudtok a faluval tartani... Muszáj neked odajárni, he? Hiszen az nem is vallás, csak olyan... pogány kod ás! A gyerek nem felel, csak az arca pirosodik. — Na Isten veled, Jancsikám. — Isten vele. Megy befelé a házaknak. A sardkról visszanéz az asszony után és fúj egyet. Látszik, hogy bántja ez a néhány mocskolódó szó, amit az asszony mondott. Hogyne Jancsi tudja már... fájna* hisz nem először hall ilyeneket. Hát mit csináljon, ha az anyja olyan faluból való, ahol meg ezeknek nincs templomuk, mert majd az egész falu evangélikus. \fegyedóra múlva feltűnik tempósan lépe- ' gető kis alakja a város túlsó vége felé. Ott áll egy templom előtt, ami udvarban van. Virágos kert, zöld pázsit, piros salak üde foltjai keretezik a zömök kis templömot. Egybe van építve a templom egy hosszú épülettel, ami bizonyára a papiak. Ide nyit be a gyerék. Megigazítja vállán a szatyrot, húz egyet a sapka ellenzőjén és megindul befele. Becsenget a házba. Kijön egy sötétruhás fiatalember. — Jónapot kívánok, tisztelendő bácsi. ■— Isten hozott Jancsi — mondja a lelkész. •— Megjöttél? — Meg — mondja halkan Jancsi. ■— No csak ülj le az udvaron a padra s tanulgassál. Mindjárt megjönnék a többiék. Jancsi odamegy a pádhoz, leteszi a szatyrot és kiveszi belőle a kendőt. A kendőből köny veket szed elő s egyiket kinyitja. Tanulgat. Közben nézelődik. C1 zalait a lelkész bemegy a szobába. Ven- dége van, idősebb kopaszodó férfi üldögél odabenn. — Jancsi jött — 'mondja a házigazda és visz- szaül a székbe. — Konfirmációi óráraj persze ... persze. No megyek is. — Várj, ne siess. Még nincsenek itt a többiék. A vendég kinéz az ablakon és meglátja Jancsit a pádon. — Helyes gyerék — mondja barátságosan. — Szórványbeli. hat testvére van. A faluban egyetlen családunk. Anyja evangélikus, apja nem. Sokat piszkálják őket a rokonságból a vallás miatt. Csúfolják, gúnyolják nem egyszer a pajtásai is. Olyan kis vadóc volt, miikor behozta anyja konfirmációra. Hogy várhattam volna, hogy jó 'képet vágjon a vallásához, mikor már annyit kapott miatta. — No és tud? — Tudogat. Bibliát tavaly látott először a nővérénél, mikor az konfirmált. Egyháztörténet? Három órán át mesélgettem néki a régiekről, őseinkről. Szerette hallgatni. — Megjött a kedve. — Azt hiszem megjött. Gyúrja' az anyagot, persze lemarad a helybeliek mögött. Fejfájás, vérszegény gyerék. Sokszor látom, hogy már szédül a sok megjegyeznivalótól és képtelen tovább figyelni. Igyekszem kedvet csinálni neki, sokszor megdicsérem, ez bátorítja, A másik nézi az ablakon át a gyereket. ■— Csak megmaradjon a hitében — mondja csendesen. A pap bólogat, — Adná az Űr, hogy gyónásig hitre jusson. Mert tudod, ilyenkor látom, hogyha a Szentlélek Isten nem cselekedne, az én munkám jóformán semmit sem érne. A vendég visszafordul az ablaktól. — Te, imádkozzunk érte — mondja egyszerűen — most, A zalatt megcsikordul az utcaajtó, egyszer, kétszer, háromszor, jönnek a konfirmandusok. Hangosak, jökedvüek, csakhamar ott vannak a padnál. Jancsi is megélénkül. Mire kimegy hozzájuk a pap, már a padot ugrálják keresztül a fiúk. — Gyertek legényék. — Erős vár a mi Istenünk! Ballagnak befelé. Útközben mindegyik kinyitja a könyvét és mégegyszer belepislognak. Hátha most ragad meg az a hosszú mondat fejükben, ami nem ment odahaza. Imádság után bibliát nyitogatnak. Az elmúlt hét kedves igéjét keresik ki. Jancsi akku- rátosan lapozza a magáét. — Olvasd Jancsi. Kezét a sor alá teszi, ...... — A z Isten szeretet.. — olvassa ki fennhangon. Bizony szeretet. Perceken át hallgatja Jancsi, hogy miért tudják a keresztyének ezt ilyen jól. Nem fukarkodik papja a szóval, mondja szeretettel, egyszerűen Isten szeretettnek történelmét. Az óramutató lassan előrekúszik. J ancsi összekucorodik a széken, szeme a padlót járja. Nem nézne fel a világért sem, mert a feleltetés kezdődött meg. A többiek már nyújtogatják kezüket és felelgetnek buzgón. — Jancsi, mondjad csak. Bizonytalanul feláll és nekikezd a válasznak. — Hiszem, hogy saját eszemmel... és erőmmel ... nem tudnék ... Jézus Krisztusban .. , az én Uramtfan ... hinni... hinni ..■. — Sem őhozzá eljutni.. -. — ;;. sem őhozzfy eljutni..: Csend. Három kéz emelkedik fel jelentkezésre. — Hagyjátok. Tudja ezt Jancsi. De nem tudja. Száját rágja, öklét facsar- gatja, nem jut eszébe a folytatás. A szomszédok vihognak és fölényesen nyújtogatják kezüket, Jancsi elvörösödik. Beszegi a fejét és hall* gat. — Ejnye Jancsi, hát már másodszor adtam fel neked. Jancsi hallgat konokul. A földet nézi. — Mondjátok csak — s rámutat a lelkész egyikre.: — nem tudnék hinni.. hanem a Szent■* lélek hívott el engem az evangélium által... — Te ülj le Jancsi. Jövő órára megtanuld, Te meg folytasd. Az óra tovább folytatódik. Egyszer még meg tudott felelni, egyszer nem. jiMikor a pap tovább tanít és magyaráz, fel- emeli Jancsi figyelőn a fejét. Látszik arcán a hallatlan igyekezet, hogy Imindent megértsen a hallottakból. A többiek is figyelnek, de csak úgy könnyedén. Látható, hogy évek óta benne élnek ebben a tanításban és számukra csak összefoglalás a konfirmáció mindarról* amit eddig tanultak. De Jancsi nem bírja már az iramot. Szé-t dűlő fejjel fordítja le a maga nyelvére a vallásos élet szavait: kegyelem, üdvösség, hála- adás. A leckét jelölik. Aztán megtelik a szoba a Miatyávk hangos szavaival és az itteniek kidobognak az ajtón. Jancsi utoljára marad. Sebesen pakolja könyveit a kendőbe, kendőstül a spárgaszatyorba. Mire végezne, már mind elmentek a pajtások. S négyszemközt marad a lelkésszel, — Jancsi. Felnéz, zavarban van, szégyenkezik. — Tanulj jobban fiam — mondja amaz szeretettel. — Tudod, hogy néked sok hiányt kell pótolnod. Jancsi tudja. Annakidején jó szívvel elvállalta. Most szinte görnyed válla a bepótolan- dók súlyától. — Aztán ne felejtsd el, hogy mi szeretünk téged. Meg rajtunk kívül még másvalaki is. Ö a legjobban. Jancsi felnéz csodálkozva. — Nem tudod kicsoda? Gondolj a mai igédre. Jancsi gondolkodik. Kiderül az arca, nevet a szeme. — Az Isten szeret — mondja és kisimul az arca. Köszön és elmegy. A pap utána néz és arra gondol, hogy minden negyedik konfirmandus szórványból való. Csak félig élnek benne az egyházban, mint Jancsi. A kátét nehezen tanulják, de ha tudják Istenről azt amit Jancsi, akkor a legnagyobbat tudják. A fiú már az utca végén jár. Siet, oldalán himbálódzik a spárgaszatyor. Kis alakja eltűnik az utcasarkon. Megy haza, H, Németh István
