Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-09-29 / 28. szám

DÁNIÁBAN PRÉDIKÁLTAM... A magyar—dán lelkészcsere kere­tében két hetet töltöttem Dániában. Nem vállalkozom arra, hogy részle­tes és teljes képet adjak a dán egy­házi életről, bár abban is sok a tanulság. Inkább csak a dán temp­lomot és istentiszteletet kívánom néhány vonással megrajzolni. Bár több gyülekezetben prédikáltam, elsősorban arra a gyülekezetre gon­dolok, amelynek lelkésze Tage Mor- sing, néhány héttel ezelőtt Magyar- országon járt. A gyülekezet Faarevejlben van, 80 kilométerre Koppenhágától és 4 kilométerre a tengerparttól, Seeland- ban. * A templom 800 éves. Tornya, mint általában a vidéki templomoknál, nem égbeszökő karcsú, hanem szög­letes, masszív őrtorony és arra em­lékeztet, hogy régi idők véres har­caiban onnan is védekeztek az el­lenség ellen. A templom körül te­rül el mindig a temető. Ezekre a temetőkre csak egy emberi szót le­het mondani: gyönyörűek! Gondo­zott, virágos sírok, tiszta utak, fe­hér padok hirdetik, hogy az élők még nem felejtettéit el a halottakat. (Sokat tanulhatunk ebből gyakran szégyenkezve...) A templom előtt kis park és egy­ben parkírozó hely autók számára, hiszen a környékből 6—8 kilométer­ről is jönnek istentiszteletre s sokan autóval. A kerékpárok sokaságát láthatjuk a templom falának állítva lánc és lakat nélkül. Senki sem gon­dol arra, hogy egy is eltűnjék, vagy akár csak a pumpa a gépről. Ott fehérük a zászló hatalmas árboca is, mert amikor istentisztelet van, minden ünnepen, felhúzzák a dán lobogót. (Vasárnap, ünnepnap kü­lönben minden ház előtt ott a zászló s ha valamelyik családtag­nak születésnapja van, vagy esküvőt tartanak, esetleg kedves vendég ér­kezik, ennek mindig jelét adják a felhúzott zászlóval.) Belül a templom tiszta fehér. Há­tul áll a kis orgona s előtte, a meny- nyezetről egy csodálatos faragású hajó ereszkedik le, finom vitorla- rúdjaival, fedélzetével, kis ablakai­val, mint az egyház jelképe. Az oltár XV. századbeli művészi fafaragású. A szószék hasonlókép­pen. A padok egyszerűek, kényelme­sek. A szószék közelében négy fej­hallgató a nagyothallók számára, a szószéken apró mikrofon. Öt perccel 10 óra előtt megszólal a harang. Alig hallgat el, még háromszor három kongásl hal­lunk, ezzel jelzik az istentisztelet előtti in^dkozós idejét. A gyüleke­zet már a helyén van, itt nem szo­kás öt percet késni! Mindkettőnkön a szokásos dán gallér van, de Tage Morsing még ragyogó fehér mise- ruhát is vett fel. hátán és mellén aranyos-bordó kereszttel. Azonnal az oltár elé állt. Az orgona halk játéka után a padok elé lépett Hen­rik Weber, a gyülekezet „előéne- kese”. Frakkban volt! A kezében tartott papírlapról1 ősi imádságot ol­vasott fel a mély csöndben, majd az első ének versét énekelve, hátra­vonult az orgonához. Meg kellene már tanulnunk úgy énekelni, mint a dán és német gyü­lekezetek énekelnek! Nem erővel, hangosan, hanem kellemes tónussal és nagyszerű ütemmel. A ritmikus énekeket ritmikusan énekelik. Ezért természetes az, hogy minden érek verset végig énekelnek! Sok éneket énekelnek egy istentiszteleten, még­sem megy az idő rovására. A litur­gia színes, az Apostoli Hitvallást csak a lelkész mondja. A kereszte­lést mindjárt a liturgia után tartják a templom oldalhajójában felállí­tott ősrégi keresztelőkútnál. Az igehirdetést német nyelvről tolmácsolja Tage Morsing. Rövid mondatokban beszéltem a folyama­tosságért. (Mint megtudtam később, tekintettel a tengerparti nyaralá­sokra, a gyülekezetben helyet fog­lalt egy angol, egy skól, egy svéd és egy német vendég is, ezért ért­hető, hogy az offertóriumban két dolláros is volt.) Minden délelőtti főistentiszteleten van úrvacsoraosztás. Mintegy hetve­nen járultak az oltár elé, a többiek addig csendben várták a befejezést. Az oltár rácsánál belül, végig egy lemez húzódik s azon állnak a kis kelyhek, vagyis külön kelyhes úr­vacsoraosztás van minden dán temp­lomban. Az úrvacsorához csak az egyházak számára behozott nehéz vermuthszerű bort adnak. (Egy má­sik templomiban az „előénekes” osz­totta az ostyát, én a bort.) Az istentisztelet nem énekkel, ha­nem ismét az „előénekes” imádsá­gával fejeződik be. Ezután a temp­lom főkapujához mentünk és a gyülekezet minden tagjával kezet- fogtunk. Jöttek a presbiterek (ebben a gyülekezetben mindössze hatan vannak), a közeli leánynépfőiskola hallgatói és tanárai, az ..öregek há­záénak lakói, „dán szülők” akiknél a második világháború után magyar gyermekek üdültek, és nem maradt el a fotoriporter sem, mint ahogyan az igehirdetést is újságírók jegyez­ték. A többi külföldivel pár perces beszélgetés alatt máris „ökumenikus” hangulat teremtődött. A 800 éves templom természetesen valamikor katolikus templom volt és nagy többségében valamennyi Dániában. Egy másik kis városkában az oltár szélén, üveg alatt, még egy szent „ereklyéjét” is őrzik azzal a felfogassal, hogy a tör­ténelem elmúlt eseményeit 'nem kell letagadni, ha azok senkinek sem ár­tanak. Az „előénekes” szolgálata vi­szont már az egyetemes papság elvé­nek hangsúlyozása, így kap helyet a laikus egyháztag is az istentiszte­leten a gyülekezet nevében. A templomok látogatottsága vál­tozó. Régi törvény érvényesül, amely mindenütt igaz: ahol a lelkész komoly az igehirdetés és pásztoráiős munkájában, ott él a gyülekezet. Faaravejlében ilyen hitben és sze- retetben erős gyülekezettel találkoz­tam. Várady Lajos Á Holnap érkezett meg! (ii.) Egy mohamedán Sohase látott még a világ akkora egyházi kiállítást, mint amekkorát az Evangélikus Világszö­vetség rendezett minneápolisi világ­gyűlése alkalmával. . A másfélmilliós város legtöbb­férőhelyű épületének legnagyobb helyiségében 5000 négyzetméternyi terület 67 rekeszében szemlélhető, hogy „mit hisznek és tesznek az evangélikusok” világszerte. Huszonkét külön bizottságban 200 ember dolgozott hónapokig ezen a kiállításon. Mióta Lilje püspök augusztus 15-én megnyitotta, állan­dóan nagy tömegek látogatják a ki- állítást. Nem csoda! A kiállítás mindenekelőtt a szépségével hat. Színek és for­mák szép összhangja az egész. A te­rem minden részében állandóan halk zene zsong. F inommívü harangok halk szava mintha a mélyből jönne, modern zeneszekrények sugározzák sorra a csodálatosan szép evangé­likus korátokat. A legújabb vallásos művészet külön helyet kapott. A kiállítás a gazdagságával is megfogja a látogatót. Felvonul­nak a különböző templomépítészeti korok szaíkszerű formamagyarázat kíséretében. Az itthoni és pogány- misszió beszédes számai, képei, a nevelés, templomi berendezés, egy­házi ruhák, harangok, orgonák, szent­edények, az egyházi gyermek-, ifjú­sági-, női- és férfimunka statisz­tikája, stb. stb. adnak, napokra szóló tanulmányi anyagot. Aztán a világ­egyház hatalmas kiadvány-tömege. Könyvek, füzetek ezrei. Az evangé­likus tanítás és igehirdetés had­oszlopai. Egyházi filmek tömege mu­tatja a szolgálat bátor, új módsze­reit. Az egyik asztalon szerénykedik az Evangélikus Elet és a Lelki- pásztor. Csak ez a két kiadványunk jutott ki, de sok szem simogatja meg hetilapunknak azt a számát, amelyik a vendéglátó Minneapolis egyik részletét mutatja. A kiállítás leginkább átfogó mondanivalójával hat. — A hetvenmilliós evangélikus világ­egyház él és dolgozik. S ez nemcsak önmagában öröm, hanem mert Jézus szótartó hűségének a bizonyítéka: az anyaszentegyház örökké megmarad. A kiállítás bejáratánál egy hatal­mas tábla mutatja a világ népessé­gének szaporodását. Minden 11. má­sodpercben meggyullad egy kis vil­lanykörte, jelezve, hogy az emberi­ség minden 11. másodpercben egy- gyel szaporodik. Aztán minden má­sodik percben is meggyullad egy kis villanykörte: a világ evangélikussá- ga minden második percben egy új­szülöttel szaporodik.. A minneápolisi nagygyűlésen érezni lehet a világevangélikusság szívének dobogását. A kiállításon pedig látni lehet ugyanannak a szívnek dobogását. Szabó József Whitbyben egy úrvacsoraosztás alkalmából együtt szolgáltak: egy ausztráliai érsek, egy kínai, egy néger és egy volt mohamedánus. Ez utóbbit Mahmood Rezavinak hív­ják. Igen képzett izlam-tanítónak a fia, aki fiát keményen nevelte a mohamedán hitben, mely hitnek tör­vényei szerint halállal kell lakolnia annak, aki az egy igaz hitet elhagyja. Ahol ezt a törvényt ma már az ál­lamhatalom nem engedi végrehaj­tani, a hitelhagyó igen megszenved lépéséért. Hozzátartozói gyűlöletét, barátai megvetését kell elszenved­nie; sokszor az utcán mindenki füle- hallatára átkozzák és megköpdösik. Rezavi családja igen buzgó izlám- hívő volt. Ö maga ezt írja ifjúságá­ról: „Át voltam itatva a mohamedán hittől: a keresztyéneket hitetlenek­nek és tisztátalanoknak tartottam. Tizenkilenc-húsz éves fejjel az Izlá- rnot tartottam a vallások vallásának, melynek kinyilatkoztatásai mindent fölülmúlnak.” Atyja korai halála után nagy­bátyja vette át nevelésének irányí­tását. Kitűnő képzésben akarta ré­szesíteni, ezért keresztyén iskolába adta. Erkölcstani órákon a Bibüa is használatban volt, de egyenlőre nem gyakorolt hatást Rezavira. Még ellenkezést sem váltott ki belőle. Annál nagyobb hatással volt rá egy misszionárius tanítója. „Láttam — írja —, hogy ez az ember más volt, mint a többi. Szeretetteljesebb volt még atyámnál, nagybátyámnál is. A mosolyából láttam, hogy kedvel en­gem.” Ez a megtapasztalt szeretet nagy hatással volt Rezavira. De egyelőre ki tudott térni Krisztus elől ezzel a megfontolással; „Van jó mohamedán és rossz mohamedán; ez az ember jó, annak ellenére, hogy keresztyén.” A megtapasztalt szeretet azonban tovább működött benne. Kénytelen volt megállapítani, hogy a misszio­nárius szeretete összefüggésben van hitével. Ekkor gyűlölni kezdte. Mindenféle komiszságot elkövetett, hogy bosszantsa. Mégis, mindennek ellenére a misszionárius szeretete nem csőikként. Rezavi hónapokig vívódott: Áz Izlám már nem elégítette ki, Krisz­tus mellett még nem tudott dönteni. Sokszor látták őt szinte űzötten sétálni, egyik kezében a Koránnal, a másikban a Bibliával. Egy napon megoldódott a kérdés! Rezavi maga így mondja el: „Egy másik tanáromban, aki azelőtt moha­medán volt, az előbbinek szeretetét találtam meg. Ebből egyszerre vilá­gos lett előttem, hogy a keresztyén hit Istene nagyobb mint Allah! És ez az Isten egészen közel jött hoz­zám. Megtanultam hinni, hogy ez az Isten meglátogatta és megváltotta az ö népét a Jézus Krisztusban. A despota, diktátor mohamedán Isten helyébe a szerető Isten képe lépett. Megragadott a Krisztus szeretete; minden felhő eltűnt, mely az igaz Istent eltakarta.” Mi okozta ezt a változást? A misz- szionárius? Az Ü j testament um ? A mohamedánból lett kenesytén tanár? Rezavi azt mondja: „Nevezettek mind eszközöik veltak az Isten ke­zében. Isten szeretete volt az, ami foglyul ejtett. Minden értelmi ellen­kezés elmúlt bennem. Isten egészen közel lett hozzám. Bűnös vagyok, de van Krisztusom. Felemel, ha elesem. Nem tudom pontosan megmondani, hogy szívem melyik pontját érintette meg a Krisztus; hogyan mentett meg, az nekem is titok, de — Ö tette!” Közli: Dr. K. P. 4 Uifofyás Icát A nyár folyalmán ismét alkalmam nyílt a közeli szentgyörgypusztai lkát, megtekintésére, amelyet népünk Jkifolyós 'kút”-na!k nevez. A kút ne­vét a vizet rendkívül bőségesen buz­gó forrásától kapta. A széles kútgyü- rűk nem képesek 'korlátot vetni, ha­tárt szabni, gátat emelni a szüntele­nül ömlő víznek. A kút káváján ke­resztül folyik ki és árad szét a víz állandóan, pedig nagyon sekan fo­gyasztják: a közeli és távoli környék lakói, az állami gazdaságok népes, különböző telepei, sőt óriási tartá7 lyökban még tárolnak is állandóan belőle. Jöhet a tél, és jöhet a nyár, lehet dermesztő hideg, vagy perzselő forróság. a kútból szünet és korlát nélkül folyik ki a kristálytiszta, él­tető forrásvíz s ád új erőt a hozzá­jövő szomjazáknaSk. Valahányszor ezt a csodálatos bő- ségű kutat tmeglátom, vagy nevét emlegetni hallom, mindig Jézusra kell gondolnom. Az Ö szervtetére! Kiapadhatatlan annak a forrása, mert nagyon mélyről — Istenből magából —* táplálkozik, aki maga a tiszta, merő szeretet. Állandóan adja szerétét. Nincsen sem téli, sém nyári fogyatkozás Nála, hiszen „min­den napon” velünk van. Szeretete mentő és erősítő forrássá válik min­den időben, minden bűnben, min* den szeretetlenségben, minden két* ségbeejtő erőtlenségben. Jézus szere* tete és személye nem csupán egyes népék, egyes fájók, egyes színek, egyes társadalmi osztályok kizáróla* gos használatára és éltetésére szánt 'magán-kút, hanem Isten által aZ egész világnak odaajándékozott, pá* ratlanul álló köz-kút. Jézus szeméi lye és szeretete nem a kis családi házak udvarán ásott és csupán a ke* vesék ellátására szolgáló magán- tulajdon, hanem a falvak, községek, városok közterein létesített artézi* kút, amelyből bárki meríthet, ama* lyet báiki szabadon igénybe veheU mert köz-kincs, mert köz-tulajdon. Az ö szeretete „kifolyó”, túláradó szeretet. Nem sajátíthatja ki ’magá­nak senki! Kár is lenne próbálkozni vele. Jézus az Egyház kútja! Nem egyes tagóké csupán, hanem a tagok összességéé, azöké, a!kik szomjasa és Hozzá jönnék, hogy igyanak, (János 7, 37.) Az Ige és a Szentsége­ken keresztül árad ma is ki a vi­lágba az ő szeretete! Világ Kifolyás Kútja, tégy pa­zarlóvá engem is szereteted tovább adásában! Zoltán László DR. MASZNYIK ENDRE (1857 szeptember 24 — 1927 október 13) Kartársai közül, akikkel együtt tanított Pozsonyban 1885—1917-ig, már senki sem él. Lelkésztársai kö­zül, akikkel együtt jegyezte fel ne­vét valamelyik egyházkerület nyil­vántartó könyvébe, néhényan még élnek hazánkban és a szomszédos szocialista államokban. Legfiatalabb tanítványai is felül vannak a hat­vanadik életéven. Könyvének olva­sói élnek mindenütt, ahol magyar nyelven olvasnak hazánkban és a világon. Dr. Masznyik Endre áron! család­ból származott. Családja történelmi egyházi név nálunk. Ennek a név­nek a gályarab ős után ő volt a második tagja, aki a család dicsősé­gét öregbítette. Műveit 1888—1917. között írta és adta ki. Nevezetesebb standard munkái: Jézus élete, Pál apostol élete, Luther élete, Pál apostol leve­leinek magyarázata, Evangélikus Dogmatika, Voltak-e Jézusnak test­vérei című vitairata, s az Űjtesta- mentum fordítása. Kötetekre rúg azoknak a cikkeknek az egésze, amelyeket a MI OTTHONUNK, a Gondolat, az Evangélikus Örálló, A Theológiai Szaklap és a Protestáns Szemlében jelentetett meg. Tanulmányai és professzori műidé dése szerint szisztematikus és egze-’ géta volt. Utóbbiban nagyobb, súlyo­sabb és értékesebb. Olyan kor teoló­gusa volt, amikor a polemika és apologetika dívott s e területen nagyszerűen harcolt, ö volt a ma­gyar protestáns teológusok között az, aki e nemben és műfajban írott cik­keivel a legsikeresebben szállt szem­• be a katolicizmussal. Ragyogó tollal; és elegáns szellemmel félelmetes • vivő volt. • Dogmatikáját olvasni és megta-; nulni is rendkívül nehéz volt. De t aki azt egyszer megtanulta, az nem: lehetett hűtlen egyházához. Egzege-; tikai óráira úgy özönlött az ifjúság,; hogy a pozsonyi tantermek mindig; szőkéknek bizonyultak. Hallgatói • nem ítélték kimondottan liberális: teológusnak, de ahogy ő vezette az; egzegetikai órákat, az vonzó és le-5 bilincselő volt. A szószéken közvet-: len, különösen az értelemre hatni; akaró igehirdetéseket tartó igehír-; dető volt, de mindezt olyan igehír-í dető, természetes nyájassággal csele-: kedte, hogy mindig őt kívánta a szó-; székre a pozsonyi teológus ifjúság és; a nagyközönség Is. Stílusa megvesz-; tegetőem szép volt. Előadásaiban és: írásaiban egyaránt. Korának újság-; fró tekintélye: Rákosi Jenő írta róla,; hogy Masznyik Endre ír legszebben: magyarul. ' A teológiai irodalom művelése te-; rén szerzett nagy alkotásaival nem! aratott olyan sikert, mint amilyent: megérdemelt volna. r Érthető, hogy akik közelében él-; tek, talán elfogultan rajongtak érte.j Viszont a magyarhoni evangélikus; egyház jelenének kötelessége az,! hogy évfordulók varázslatos egybe-: esése Idején, születésének századik: és halálának harmincadik évfordu-; lóján személyével és műveivel fog- • lakkozzunk. Hálával emlékezzünk: mindarra, amit Isten rajta keresztül: egyházunknak adott. . Dr. H. Gaudy László I Jifa már alig tudom, valóság-e, álom-e, — olyan messze van tőlem térben s oly közel a szívem­hez, hogy ma is elakad a lélegzetem s valami borzongva fut végig a hátamon. Csípős, metsző reggelen indul­tunk. Süvítő szél söpörte a quarc- éles hószemek millióit széliében a hógyalukkál simára tisztított széles betonúton, míg suhantunk észak felé a hótól roskadó mérhetetlen fenyő­erdők között. Húsz fokos hideg volt. Järvenpää — jelezte az útjelző tábla s nem sókkal később megál- lottunk egy erdővel borított emel­kedő domboldal szélén. — Jöjj egy kicsit utánam — szólt ő hozzám, kilépve az autóból. Széles léptekkel taposott utat, térdtg me­rülve a hóban, az erdő mélye felé. Nagyokat emelve lábamat, lép­kedtem utána, a csizmájával mé- lyesztett apró hókutakba. Galléro­mat felhajtottam, kucsmámat mélyre húztam. Hunyorgó szemem alig állta a süvítő szélben millió tűként szúró hókristályókat. Huszonöt-harminc lépés után meg­állt. Fordulnia kényelmetlen lett volna. Két lába cövekként mélyedt a hóba. Csak úgy a válla fölött félig visszafordult s csendesen megkér­dezte: — Mit hallassz? Kérdése értelmének mélyét für­késztem s fülem-lelkem nagy figye­lésbe kezdett. 7úgott az erdő. Szélparipák szá- ^ güldottak végig, tarolva a nyögő erdőt. Egyre élesebben tombolt a, hóvihar. A lábunk-vágta hókutokat már betemette, mint minden életet, mély a hó alatt sejlett. Nyögve kiál­tozták a fenyőóriások, süvítő hang­orkán dörögte túl jajszavukat. Tel­jes regisztrálással orgonáit az erdő s ha csöndesült a vihar, hirtelen megállt a szél. úgy öntött el a csend, mint amikor lázban égő arccal hi­deg szélben állunk s a szél hirtelen múltával elönti arcunkat a forróság. Muzsikált ez a csend halk melódiá­kat s ha új lökésekkel indult a szél s a fák csúcsai fent jajongva csapód­tak egymáshoz, behunytam szemem s láttam az ősi föld ősi erdőlrtóit verejtékkel döntve a monumentális szálfákat majd később szenes arccal kotorva a parazsat, hogy égjen a haraszt, a gally s a tönk — mint Edelfelt festményén —, majd mint mély dobpergés törte szét a képet a messziről rohamra induló újabb szél­ármádia robaja ■.. Igen, már lázas voltam, amikor hátrahajló tekintetébe mélyen néz­tem s kimondtam a súlyos szót: .— Finlandia. Mosolya inkább az együttérző él­mény bizonyságtétele volt, mint pajkos derű, amikor kinyújtott kar­ral mutatott egy erdőszéli távoli ház felé: — Nézd, ott lakik Sibelius! A z élmény nagy fortisszimójá­^ val zendvlt meg akkor bennem Finlandia végének zsoltáros hymnu- sza, a Rege, a Tapiola személytelen és történettelen mesealakjai vilióz­tak előttem, a tuonelai hattyú meg­foghatatlan ereje emelt, a Ristilukki dallama zengett s a Valse triste finom bája ringott. Az erdőből mint hatalmas ködkép formálódott elém a tar, markáns koponya, Sibelius, aki azóta immár az örökkévalóság finn egébe tornyo­sult óriás lett. S most, hogy nem támaszkodik többé faburkolatú szobáinak falához, messze merengve a tág ablakokon át a finn tájak, a finn erő, a finn múlt felé, nem jár lassú léptekkel fenyőkhöz idomult szálas alakjával ott, hol az elmúlt tél metsző hóviha­rában állottam, most köszönöm meg néki Finlandiát, a Tapiolát, a Regét, a Ristilukkit, Valse tristet s a töb­bit. Köszönöm bennük az erőt, a hitet, a bizonyságtevést, a gazdag élményt, — köszönöm néki a finn tájat, népet és múltat, költészetet és művészetet, miket emlékeimben az ő muzsikája kelt életre —, köszönöm az esti csendet, amely hónapok óta, az erdőszéli élmény óta oly sokszor telik meg lemezjátszóm mellett ülve az ő dallamaival, erejével, biztatá­sával, hitével, reménységével — s köszönöm, hogy megtanított érezni és hallani is azt, amit látok, hogy jelenné tudja tenni azt, ami múlt. gyógyítóvá azt, ami láz, összhanggá azt, ami hangok zavara és erővé azt. ami fájdalom. Wem tudom, hogyan temették. De ^ ' tudom — azzal a tudással, mely nem a látottakon alapul, de bizonyo­sabb minden kézzelfoghatónál —, hogy az a nép, mely egy vasúti sze­rencsétlenség 23 áldozatát nemzeti gyászként tudja siratni, Sibelius koporsója után magába merülő, le­hajtott fejjel, egyetlen szomorú ütemben lépkedett a Finlandia hymnuszának hatalmas, lassú ára­dása mellett. Koren Emil s e m llh

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom