Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)

1956-09-23 / 39. szám

Együtt Jézussal a templomban és az otthonban — Mt 8, 1—4. — A TERMÉSZET nagy templomá­ban elhangzott a Hegyi Beszéd ige­hirdetése és Jézus már éli is azt. Alig hogy lejött a hegyről, már dol­gozik és gyógyít. Elhangzottak ajká­ról az élet igéi és most következnek ez élet cselekedetei. Amit eddig hir­detett, azt meg is mutatja Isten or­szága utánozhatatlan mozdulatával. Amit most tenni fog, az nem más, mint megmutatása annak, hogy az igehirdetés és az élet mennyire együvé tartozik. Templom és világ, vasárnap és hétköznap, imádság és munka egy a szemében, és a kezé­ben. Amikor gyógyításra emeli a ke­zét, ezzel a mozdulattal arra tanit, hogy az egész emberi élet valójában örökös istentisztelet, szakadatlan Is­ten-szolgálat. Jézus életét kimagaslóan jellem­zi az a gondolat, hogy Istent képvi­selje, szolgálja és szeresse, amerre csak jár. Minden pillanatban és minden helyen. Embereken és dolgo­kon keresztül. A kánai menyegző vidám lakodalmas házában éppen úgy, mint a Getsemáné kert sira­lomházában, a virágvasárnapi dia­dalmenetben éppen úgy, mint a ha­lottas gyászmenetben Nain utcáján. AMERRE JÉZUS ÉLT, amerre Ö járt, ott mindig Isten győzött és ha valamit mondott, vagy cselekedett, ott mindig meg lehetett látni vala­mit Isten országa gyönyörű titkai­ból. És itt szomorúan kell bevalla- nunk, hogy a mi keresztyénségünk mennyire más, mint az övé. Mi két­éltű keresztyének vagyunk. Nálunk templom és otthon két különböző vi­lág. Vasárnap és hétköznap két kü­lön naptár. Hit és élet sokszor mesz- szebb van egymástól, mint két vi­lágrész. Az életünknek van egy ré­sze, egy nagyon kicsi része, amikor Isten gyermekei vagyunk, néhány templomi látogatással, néhány áhitatos órával és talán az imádság néhány elszálló pillanatával. Aztán van egy másik része az életünknek — sajnos a nagyobik része — ami­kor semmi se látszik meg rajtunk Istenből, az ö országából és annak legszebb törvényeiből: a szeretetből és a szolgálatból. AZ ÉLET ABBÓL ÄLL, hogy kö­zelebb kerüljön egymáshoz a temp­lom és az otthon, az Isten és az em­ber, Isten országa és a világ. Hi­szen Krisztus nem a kőpaloták kő­szívű Istene, hanem örök Társunk, Aki azt akarja, hogy mindenki a maga világát átszépítse Isten gondo­latai és parancsai szerint. Mint ahogy a tudomány rohanó vad folyó­kat alakít át világító fénnyé az esti szobánkban, úgy szelídítse meg a mi hitünk a rohanó világot boldogító, tiszta és békés tűzhellyé, ahol min­denki megtalálja a maga helyét, ke­nyerét, örömét, igazi életét, Istennel és emberekkel. Ezért kell nekünk mindig és mindenütt Istent képvi­selnünk. A kétéltű keresztyéneknek krisz­tusi keresztyéneknek kell lenniök. AMIKOR JÉZUS a sokasággal le­jön a hegyről, egy bélpoklossal ta­lálkozik. Ez a találkozás sok mindent elmond Jézusról. Hogy mindezt meg­érthessük, tudnunk kell azt, hogy a régi Kelet hírhedt betegsége volt a bélpoklosság. Aki megkapta, az már élve kilépett az élők sorából. Testét ellepték a szörnyű, nyílt sebek s hogy ne fertőzhessenek tovább, a bélpoklosnak el kellett hagynia örökre az otthonát, az embereket, az életet. Messze a városoktól, faluktól elkülönítve éltek a jószívű embereit könyöradományaiból. Addig, amíg el­mondhatatlan fájdalmaiktól megsza­badította őket a könyörülő halál. Szomorú, élőhalott világ volt ez! Sohasem derült ki, hogy ez a bél- poklos hogyan került Jézushoz. Ta­lán éhes volt és elkóborolt a bél- poklcs táborból, hátha találkozik va­lakivel, akinek megesik rajta a szí­ve és messziről odavet neki egy ala­mizsna-falatot. De nem találkozott senkivel. Kóborló útján elérkezett a hegyhez, ahol Jézust hallgatta a so­kaság. Bizonyára elrejtőzött a bo­korban, hogy el ne zavarják az em­berek. És hallgatta Jézust. Az ige­hirdetés után nagy harc vívódott benne. Érezte, hogy ez az egyetlen valaki, aki még segíthet rajta. De mi lesz akkor, ha nem akarja? Ha ö is irtózni fog tőle, mint a többiek. Mi lesz, ha gyógyulás helyett meg­szégyenítés, vagy ütés fogja érni’ Mi történik, ha a tömeg felzúdul és kövekkel zavarja el és új fájdalmak kerülnek a régiek mellé? Mindegy! Akármi történik — gondolta magá­ban — megpróbálom ... Ez a bélpok- los hitének káprázatos kockázata. Mindent, de mindent erre a döntő találkozásra, Jézusra tett fel. És amikor Jézus odaérkezett a búvóhelyéhez, kihajolt a bokorból és Jézus lábai elé vetette magát. Dermesztő döbbenet fagyasztotta meg körülötte a levegőt... Mi lesz most? — Valaki elkiáltotta Jézus felé: — vigyázz, bélpoklos! Sokak lelkében a riadt csendben végigszállt a vélemény: biztosan elmegy mel­lette talán szótlanul, talán könnye­sedé szemmel, komoran és komolyan, ahogyan a mások szenvedése mel­lett elmennek az emberek. DE JÉZUS NEM MENT EL. Ö nem mondott le soha senkiről! Neki drága volt minden és mindenki, akit Isten keze küldött, vagy teremtett a világra Sohasem tűrte maga körül az éhséget, a betegséget, a bűnt és kivétel nélkül mindenkinek adott valamit kifogyhatatlan gazdagságá­ból. Odalépett a bélpokloshoz és meg­érintette őt. És ettől az érintéstől ab­ban a pillanatban megtisztult és meg­gyógyult a bélpoklos, akiről már le­mondtak és akit már eltemettek az emberek. így történt meg az első csoda Jé­zus kezén... A bélpoklos pedig elindult haza­felé ... Micsoda út lehetett ez..; Visszatérni az életbe. A régi házba, a régi otthonba, ismerős műhelybe, vagy kedves mezőre. Újra találkozni kedves arcokkal. .. Kezet fogni és megcsókolni azokat, akiket szeretett. Újra terveket szőni, dolgozni és vár­ni az édes Holnapot..: Ment hazafelé és arca egy új arc vonalaiban fénylett és soha többé nem tudta elfelejteni a megváHó ar­cot, a gyógyító és életetadó Krisztus­arcot. Talán nem is tudjuk, hogy éle­tünkben már hányszor mentünk át mi is a bélpoklos csodáján. Hiszen mindnyájan magunkkal hordozzuk a bűn borzalmas betegségét. Ez a be­tegség már is gyógyíthatatlan. Mond­hatnám így is, hogy halálos, hiszen megváltoztatta arcunk vonásait, meg_ fertőzte gondolatainkat és átszőtte érzéseinket. El vagyunk különítve Is­ten közelségétől és hordozzuk ma­gunkban a kárhozat halálos írását — a bűneink miatt. NEKÜNK IS JÉZUS az egyetlen orvosunk. Nem haltunk még meg, mert Jézus hosszútűrő kegyelme még halogatja a halált... Találkoznunk kell Jézussal valahol. Templomban, betegágyon, vagy a halál fekete vil­lámfényénél. A mindennapi kenyér­nél, az otthoni tűzhelynél, a Bibliá­nál, vagy az esti imádságnál. Vala­hol találkozni kell Vele... Ma ilyen szép, boldogító mondani­valója van az evangéliumnak feléd, hogy ha senki se értene meg, ha mindenki elmenne melletted, a sor­sod, a könnyeid, a nyomorúságod mellett, Ö mindig megáll és mindig melletted áll: a bánat utcáján, a ha­lál kapujában ... Szava nemcsak vi­gasztalás, hanem erő, segítség, visz- szaadott öröm, visszaadott élet. Igazi, szép, diadalmas emberi élet!... Friedrich Lajos Vácegres Kies völgy katlanban fekszik Vác­egres, Domony egyházközség filiája. Lélekszáma mintegy 350. A szép kis leányegyházközség gyülekezeti élete eleinte lévita tanítója vezetésével, az iskola melletti imateremben folyt. Imatermét még a múlt században templom váltotta fel. A templom közel hatvan éves. Templomszente­lési évfordulóját a gyülekezet minden évben megünnepli. Ilyenkor a keresztyén szeretet vendéglátásának — amelyet ottho­naikban gyakorolnak — hivatalosai a gyülekezet volt tagiai, akiket az élet más gyülekezetekbe sodort, s a gyülekezeti tagok rokonai, kereszt- szülők. Zsúfolásig megtelt a temp­lom. A kis gyülekezet önkéntes áldozat­tal, önerőiéből kíviil-be’ül kita­tarozta és kifestette templomát. A tatarozásra, kifestésre, üvegcsillárra és falikar-égőkre mintegy tízezer fo­rintot áldozott a gvülekezet. Az igei szimbólumokkal ékes oltárt ugyan­csak óira aranvoztatták és festették. Az oltár csúcsán aranyozott kereszt áll, a hom’ni-tót-ben pedig az Tstent magasztaló felirat arany betűi: Di­eVn*<iéfS If-rfvpn 7{7Á Tc.fftryno,]<- a ságban! Az oltárkén a sámán» asz- szonnvel beszélgető Jézus Krisztust ábrázolja. A templom megűtftásán kíílőpüren is sokat fáradozott Drenvovszkv Já- nn<3 öopdnok és K^rpbalt .Tózcof pcrv- házfi. a gyülekezeti tagok áldnzatá- nak begvűitósével. A hálaadó is+en- tlszte’eten Torda Gvula, az anva- pvtilokezet lelkésze szolgált. Jelen vo't a gyülekezet volt lévitája, He­gedűs Pál is. dr. Gyimesy Károly 400 éve született a „korálok királynőjének" szerzője A KERESZTYÉN ÉNEKESKÖNYV 403. sz. énekét szokták a »ko­rátok királynőjének« nevezni. Záb- rák Dénes fordításában igy kezdődik az ének: »Tündöklő hajnali csil­lag ...« Elefánty Sándor egyházi énekeink szorgalmas és ismert kuta­tója lapunk egy régebbi számában (1950. január 12.) kimutatja, hogy Nicolai Fülöp hires énekét magyar­ra először Tatay István téti lelkész fordította le a XVII. század végén. A »Magyar lelki órában« Sartorius Szabó István átdolgozásában »Ö tün­döklő hajnalcsillag ...« kezdettel je­lent meg. Ezt az átdolgozást vette át az Új Zengedező Mennyei Kar. A református Ráday Pál szintén átdol­gozta a »Lelki hódolásban« ilyen kezdettel: »Szívünk vígsággal ma bétölt«. Református testvéreink ezt az átdolgozást használták a leg­utóbbi időkig. Mostani énekesköny­vükben a Cantate című kiadvány Turmezei Erzsébet által készített for­dítását vették át módosított formá­ban, ilyen kezdősorral: »Szép tün­döklő hajnalcsillag«. Ez az új fordí­tás tartalmában és ritmusában hí­vebben tükrözi az eredetit, mint a gyülekezeteinkben jelenleg használt kiegyenlített ritmusú forma. Ha egy­szer az énekeskönyv első részében szereplő énekeket is eredeti ritmu­sukban éneklik majd gyülekeze­teink, valószínű a »Szép tündöklő hajnalcsillag« éneklésével kezdik a begyakorlást. Dér Endre ugyancsak az Evangé­likus Élet 1949 karácsonyi számá­ban foglalkozott énekünkkel és fel­hívta a figyelmet az Űj Zengedező szép fordítására. Ennek alapján jó összefoglalást adott az ének üzeneté­ről. Így ír: »A pestisdúlta gyülekezet lelkésze, Nicolai Fülöp ezeket a gon­dolatokat fejezte ki az énekben: Bár­miféle megpróbáltatás zúdul is reánk, mit sem változtat a gyönyörű tényen: Jézus az én vőlegényem! A csapások zúdulása közepeit nem vagyok egyedül! Ígéretének megfele­lően, igéje s a szentségek révén mindenkor velem van az én »egyem, fényem, szén violám, égi mannám« — Jézus Krisztus, az én királyi pá­rom, »hív lelkem vőlegénye«, ki »en­gem, bűnöst, eljegyzett, Szentjeiké­vel megpecsételt s megtisztított vé­rével«. AZ ÉNEK SZERZŐJE Nicolai Fülöp 400 évvel ezelőtt. 1556. augusz­tus 10-én született. Olvan időkben élt, amikor a felekezeti harcok, pro­testánsok és katolikusok, evangéli­kusok és reformátusok között végső­kig kiéleződtek. Apjának, aki szin­tén lelkész volt és 1543-ban gyüleke­zetével a westfáliai Herdecke hen a reformációhoz csatlakozott, többször kellett más gvü'ekezetbe költöznie a vallási küzdelmek következtében. Nicolai Fülöp 1583-ban apja helyén lelkész lett Herdeckében, de a kato­likus nyomás miatt csakhamar Kölnbe, maid innen Waldeckbe köl­tözött. Itt 1588-tól a várost és udvari lelkészi tisztet látta el egyaránt. He­ves összeütközésbe került szigorúan lutheránus magatartása miatt a re­formátusokkal. Számtalan vitairatot bocsátott ki. Egy udvari főembert, mivel református nézeteket vallott, nem engedett az úrvacsorához já­rulni. Ellenfelei sem maradtak adó­sok, megtiltották, hogy a marburgi egyetem teológiai doktorátust adjon neki, letételén és eltávolításán mun­kálkodnak. 1596-ban a westfáliai Unna gyülekezete hívta meg. Itt jó időre távoltartotta magát a feleke­zeti harcoktól. Két testvére rövid időközben halt meg és néhány hét múlva az egész várost ragályos be­tegség, pestis pusztította. Házának ablakai a közelben levő temetőkertre nyíltak. Naponként látta a sírásók megfeszített munkáját. A lakosság egyharmada, 1400 ember a pestis martalékává lett. Ezékiel könyvét és a Jelenések könyvét tanulmányozta szorgalmasan ebben az időben. Gyü­lekezetének vigasztalására könyvecs­két írt »Az örökélet boldogságos tüköré« címmel. A nagy vitázót egé­szen más oldaláról ismerték meg. Könyve számtalan kiadást ért meg. A vigasztaló könyvecske két, azóta minden evangélikus énekeskönyv­ben szereplő énekét is közli: az egyik a »korátok királynője«, a má­sik »Vigyázzatok azt kiáltják«. 1601- ben a hamburgi gyülekezet hívta meg lelkészéül, ahol ismét folytatta vitázó tevékenységét. Prédikációi tö­megeket vonzottak a templomba. 1608-ban halt meg. A szenvedélyes vitákra, tudomá­nyos munkásságára a mai gyüleke­zetek már nem emlékeznek. Énekeit evangélikus és református gyüleke­zetek egyaránt éneklik. EAy német egyháztörténész ezt írja: »Vegyük mindezt jelképnek? Az egyházi és teológiai viták rövid életűek és ha­mar feledésbe mennek. A tudomá­nyos munkásság, ha mélyreható, hosszabb időre hat ki, azonban egy­szer ez is feledésbe merül. Mara­dandó azonban mindaz, ami Jézus Krisztus gyülekezetének építését szolgálja, ha igaz forrásokból táplál­Bcnczúr László Beteg fohásza De akik az Urban bíznak, erejük megújul. (Ézs 40, 31/a.) Betegágyamon Téged kereslek, hozzád fordulok, Irgalmas szívű, drága Jézusom! Oh tekints reám, És nyújtsd felém a te kegyelmednek Rajtam könyörülő, áldott karját! Könyörüli rajtam, S nagy irgalmadért enyhítsd fáldalmam, Ki értem szenvedtél a Golgotán! Ki e'őtt nincsen Lehetetlen, óh Uram szánj meg. Uram Te segíts, — gyógyíts meg engem! Hallgasd meg szívem, És ajkam hő fohászát, — hadd leljek Kegyelmedben erőt és gyógyulást! Uram Istenem, Újítsd meg erőmet, szolgálhassam ; Még továbbra is szeretteimet! ! Hogy kegyelmedért Teljék meg szívünk boldog hálával, — Nagyobb hittel, s hűséggel irántad! S mindenkor reád Bízván magunk, — tiszta, szent életbe« —■ Neked szolgáljunk, s példád követve, Téged dicsérjünk E földön. S egykor célunk elérve, Mindörökké, odafenn a menyben, — ámen. Váczi János JEQYZETEK Riedl Frigyes a kiváló irodalomtörténész és nevelő, a buda­pesti egyetem egykori tanára, száz évvel ez­előtt született, 1856. szeptember 12-én. Apja is irodalomtörténész és nyelvtudós volt, Riedl Szende, aki a Bach-korszakban, mint felvi­déki ember, jól tudván szlovákul, a prágai egyetemen a magyar nyelv lektoraként műkö­dött s korszakalkotó hídverő munkát végzett a magyar műveltség cseh ismertetése terén s ugyanakkor közvetítette a magyarságnak a cseh irodalom akkori legfőbb alkotásait. Fia, aki Gyulai Pál halála után, a pesti egyetem magyar irodalomtörténeti katedráját kapta meg, a legtüneményesebb tanár-nevelő volt. Egy irodalom-tanári nemzedéket nevelt fel finom és nemes magatartásával, mély s első kézből való tudásával, kiváló előadókévességé- vel. Riedl tanítványai aztán tovább adták mes­terük beléjük plántált lelkesedését s fel tud­ták ébreszteni egy második nemzedékben is az irodalom őszinte szeretetét és megbecsülését. Riedl azt akarta, hogy a középiskolai irodalom- tanár megtanítsa növendékeit olvasni, olvasni a szó legigazibb értelmében úgy, hogy az olvasott mű maradandó élményükké váljék. Ugyanígy foglalkozott a tudományos kutatás elmélyítésével. Szellemes, okos, ragyogó stí­lusú előadásai, intim szemináriumi gyakorla­tai nagy hatással voltak diákjaira. Én már csak Riedl diákodnak, tanáraimnak és bará­taimnak elbeszéléseiből értesültem a kiváló nevelőről. De Riedl így is halott rám, mint ahogy hatott és hat ma is minden róla szóló adat és történet. Hiszen sose volt nagyobb szükségünk a Riedl Frigyes-féle telkekre, mint most, amikor egyetemi ifjúságunk szomjasan keresi egy-egy katedra körül a tudomány szent menedékét s a szellemosztó ízlés színhelyét. Most újból ki­adják Riedl finom monográfiáját Arany Já­nosról, legfőbb művét, arcképét annak a nagy költőnek, akinek költészete eltöltötte Riedl lelkét s képessé tete arra, hogy Aranyt, a leg­nagyobb magyar költőt, olvasói és hallgatói szivébe vésse. Magas, tiszta ragyogású em­ber volt. Mikor köröskörül kétségbeestek az emberek, Riedl felemelte a szavát s ezt mondta: »Magyarország súlya immár nem hatalmi, nem katonai, hanem művelődési jel­legű. Magyarország vagy művelt lesz, vagy nem lesz!« Mennyire igaza volt. Ha művel­tebbek leszünk, boldogabbak is leszünk. Egy egészséges, erős, szép és boldog emberekből összeálló országra hívta fel a figyelmet va­rázsló hangsúlyával. Azóta mindnyájan rájöt­tünk Riedl Frigyes igazára, de mindnyájan érezzük, milyen messze vagyunk még attól, hogy Riedl igazát megvalósítva lássuk önnön- magunkban, jobbra és balra, közeli és távoli szomszédságunkban, e mindössze is kicsiny magyar glóbuszon, ahol oly könnyen érthetnők meg egymást s oly egyszerűen tudnák meg­valósítani a boldog művelt nemzetet. Kazinczy Ferenc halálának 125. évfordulója — 1821 augusztus 23. — eszünkbe juttatja a szellemi ember je­lentőségét társadalmunkban. Kazinczy nem volt nagy író, nem maradt utána egyetlen olyan strófa, amely átzsong az ember lelkén, megráz és fölemel. Nem volt nagy író, de nagy volt írói magatartásában, a módban, mo­dorban és mozdulatokban, ahogyan írói lényét megmutatta. Művelt volt s izgatottan sokol­dalú, kíváncsi és mohó lélek. Nemcsak kora irodalmát ismerte, hanem a képzőművészetet és politikát ss. Fölényesen mozgott a társa­ságban s meg tudta ítélni az embereket, akár a költőket. Jellemző, ahogyan készül az iro­dalmi vezér szerepére s ahogyan ezt a szere­pet egy hosszú életen át betölti, leveleivel fel­verve egy alvó ország szellemiségét. Valami jelképes van abban, ahogyan társakat keres és magához fűz. Jobbról az öreg Baráti Szabó Dávidot keresi meg, a katolikus papot s tekin­télyt, balról Batsányi Jánost, az igazi költőt s forradalmas lelket. Így alapítanak ők hárman Kassán folyóiratot 1787 őszén, a magyar felvi- lágosultság azúrkék ragyogásában, II. József legígéretesebb éveiben. Hallani a szabadkőmű­ves páholyokból a mesterek kalapácsütéseit. A világot meggyőző értelem, mint valamely fehér felhő, domborodik a szemhatáron. S az­tán jön a császár halála, Kazinczy egyéni sor­sának törése s végül a jakobinus-mozgalom korai vége: a leleplezés és büntetés. Egy orszá­got hajlít a császár a vérpadhoz s a börtön küszöbére. De Kazinczy Ferenc 2387 napos börtönében sem törik meg. Kiderül, hogy ez a nyápic s szépelgő léleknek hitt litarátor ke­mény és makacs jellem. A sötét és büdös bör­töncellában, a brünni Spielberg pincéjében lát­tam Kazinczy odúját, toll és tinta híján az uj­jábái kinyomott vérrel írta ingfoszlányokra írói mondanivalóit. S mire kilép a patkány­zugból a magyar társadalom elé, kész a terve. S volt ereje és akarata, szívóssága és heve ah­hoz, hogy ezt a tervet mindhalálig képviselje és nyélbeüsse. Mit akart fölemelni az iroda­lommal? Mit akart a fentebb stíllel és nyelv­újítással, az ízléses mondanivalóval, mely ma mesterkélten hat s nyílván akkor is kissé mes­terkélten hatott, amikor az orthológusok inge­rülten nekitámadtak Kazinczynak. Mit akart Kazinczy? A magyar kultúrát teljessé és álta­lánossá tenni. Benne és híveiben volt még dac és ágálás a bajuszos, pipás, muzsikás uram- bátyám-nemzetieskedés ellen, végül azonban Kazinczyék törekvése éppúgy eljutott ehhez a réteghez, mint a racionalista telkekhez. A szel­lem országában különös törvények uralkod­nak. S előfordul e törvények szerint, hogy az egykori ellenfél épp avval erősödik, amit kifo­gásolt a szembenállónál. A magyar műveltsé­get a két párt vitája a múlt század elején nem apasztotta, hanem gazdagította. Kazinczy ba­rázdájában nőtt Vörösmarty s mindaz, amit a műit század hozott. Ady Endre hetvennégy verse jelent meg most szerb for-= ditásban az újvidéki Matica Szrpszka kiadásá­ban. Olvasom Csuka Zoltán beszámolóját a szerb Ady-antológiáról, azt írja, a fordítások nagyon sikerültek. A kötet elé Ady Endre barátja, Todor Manojlovics szerb költő irt be­vezetőt. Most divatba jött, engesztelésképpen, szólni és írni délszláv dolgokról. De tudnivaló, hogy műveltségünk sugárzása a fekete évek­ben sem szünetelt a délszlávok szövetségi or­szágában. Mikor nálunk Babits és Kosztolányi nem jelenhetett meg. Újvidéken napvilágot látott. S ha most a legnépszerűbb műfajban, a sportban, megélénkül a magyar—délszláv barátkozás, gondoljunk a múltra, amelyből mint jó forrásból mindig táplálkozik az ember. A múltra, amikor a régi Újvidék, a magyar- országi város, volt a szerbség szellemi köz­pontja s az újvidéki szerb színház javára — 1862 júniusában — a Budai Népszínházban előadást rendeztek s a pesti magyar sajtó élénken támogatta a szerb színház megsegíté­sét. Akkor nem volt egyezmény az irodalmi művek cseréjéről s mégis a szerb színház ön- nönmagától nem osztrák—német darabot mu­tatott be első előadásai alkalmából, hanem magyar színműveket. Sőt, a belgrádi szerb nemzeti színház, mely 1868-ban jő létre, ma­gyar darabbal mutatkozik be közönségének, szerb fordításban Obernyik művével, a szerb tárgyú Brankovics Györggyel. Póth István szlavistánk írja, hogy az első, a legelső szerb színi előadás is Pesten volt a magyar színház épületében, s egyszer még Déryné is énekelt szerb népdalokat eredetiben egy szerb törté­nelmi drámában. S a mi Nemzeti Színházun­kat szerb költők ódában köszöntötték, mint például Vidákovics Milodán. S Egressyt és Szigligetit szinte nemzeti írójukként üdvözöl­ték, fordították és előadták a szerbek. Ha az emlékeket elővesszük, délen is zeng a nagy húr s ugyanolyan pozitív barátságról beszél, mint egyéb tájakról. Szalatnai Rezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom