Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)
1956-03-25 / 13. szám
4 EVANGÉLIKUS ELET Világ megváltója — földi példaképünk Káldy Zoltán előadása az Országos Tanulmányi Héten (Folytatás.) m Az elmondottak alapján fel kell lépnünk a gyakran előforduló keresztyén szűklátókörűség ellen. Kari Heim mondja Jesus der Weltvollen- der c. munkájában, hogy tévedés azt hinni, hogy Jézus uralkodási területe csak a lélek birodalma, a lélek királysága. Egyesek szerint ő világos választóvonalat vont a külvilág és a lélek üdvösségének világa között és csak arra szorítkozott, hogy egyes lelkeknek »pásztora és püspöke legyen«. Ezek szerint Jézus csak a túlvilággal törődött és e világot átengedte a világ hatalmainak. E felfogás szerint Jézus erre gondolt, amikor ezeket mondotta: »Az én országom nem e világból való« (Jn 18, 36), »Adjátok meg a császárnak, ami a császáré« (Mt 22, 31), »Ember ki tett engem köztetek bírává, vagy osztóvá« (Lk 12, 14). Azt mondja Heim, ha helyes volna ez a következtetés, akkor az egész Üjtestamentum egyetlen nagy félreértése lenne annak, amit Jézus voltaképpen akart. Ugyanis az üdvösség Ura egyúttal a világnak is Ura. Hogy Jézus a világnak is Ura, ez most még nem nyilvánvaló, mert ebben a világban a sátán is dolgozik. De az, hogy Jézus még most nem teszi nyilvánvalóvá a világ feletti Űr voltát és nem vette át mindenki előtt láthatóan a világ feletti hatalmat, ez nem lemondás a világ feletti hatalomról, hanem csak elhalasztása a hatalom nyilvánvaló átvételének. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy ö most már a világ Ura. Különösen figyelnünk kell e kérdésben a Jelenések könyvére, amely nyomatékosan vallja, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása által a bűnnek és halálnak hatalmából való szaba- dítás már megtörtént. Vagyis a nagy döntő fordulat már nem pusztán a jövendőnek reménysége, hanem a jelen valósága. Ezért áll a Jelenések könyvében mindenütt a megdi- csőült Krisztus előttünk és ezért tűnnek el a földi Jézusnak a vonásai. Az apokaliptikus idők démoni hatalmai is Istennek és az ő Krisztusának a kezében vannak. Ez tűnik ki abból a kifejezésből is, hogy a démoni hatalmakra vonatkozólag állandóan ezt olvassuk: »adatott neki« vagy »adatott nekik«. Pl. 9, 3-ban »adaték azoknak hatalom ... és megmondaték nékik, hogy ne bántsák, hanem csak azokat az embereket, akiknek homlokán nincsen az Isten pecsétje«. Az »adatott« kifejezés azt teszi nyilvánvalóvá, hogy csak azért lehet hatalma a démoni erőknek, mert Isten és az Ő Krisztusa adja nekik és csak addig van hatalmuk, míg az Isten adja nekik. Hiszen »győzött a Juda nemzetségéből való oroszlán« (Jel 5, 5). Egyik mennyei istentiszteleten ezért hangzik fei a dicsőítő ének: »E világnak országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön örökké uralkodik« (Jel 11, 15). Ugyanezt juttatja kifejezésre az ún. hétpecsét-látomás. A hétpecsétes könyvet senki sem tudja kinyitni, csak Jézus, mert halála által legyőzte a bűn és halál hatalmát és így csak neki van hatalma elindítani az apokaliptikus történéseket. Ezért énekli a mennyei kar: »Méltó vagy arra, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecsétéit, mert megölettél és megváltottál minket Istennek a te véred által«. (Jel 5, 9). Ezért szűklátókörűség és egyben a hamis hitnek a következménye úgy tekinteni a világra, mint ami mindenestül a sátáné és az abban folyó eseményeknek nincs köze a Krisztushoz. Amikor a keresztyén emberek a templomon kívül részt- vesznek a világban folyó különböző munkákban, akkor nem egy olyan területen élnek és dolgoznak, ahol Jézus és a sátán között a döntő fordulat még nem történt meg, hanem olyan területen, ahol az valóban megtörtént. Tehát nem olyan helyen élnek és dolgoznak, amely helyen a végső hatalom a sátáné, hanem olyan helyen, ahol a végső hatalom éppen Jézus Krisztusé. Ha a sátán minden erővel dolgozik is szerte a világban, ez nem változtat azon a tényen, hogy »győzött a Juda nemzetségéből való oroszlán«. Hitünk a világ Megváltójában megszabadít bennünket a keresztyén szűklátókörűségből és megőriz attól, hogy a történelmi átalakulások idején hamis pietizmusba és szektás magatartásba meneküljünk. Éppen ez a hit készteti az egyház tagjait arra, hogy bizalommal vegyenek részt abban a munkában, ami a világban folyik, tudva azt, hogy a világ Megváltója a történelmi változások között is biztosan vezeti az egész világmindenséget a végső célja felé. A világ Megváltójában való hit felelősséget ébreszt bennünk a megváltott világ iránt és megláttatja velünk, hogy kötelességeink vannak a földi valóság iránt, amelyben Isten rendje szerint élünk. Affelé a világ felé, amelynek Jézus Krisztus a Megváltója, felelősségünknek kétség nélkül elsősorban abban kell megnyilvánulnia, hogy hirdetjük az evangéliumot. Hogy Jézus a világ Megváltója és hogy a világ megváltott világ ez nem jelenti ugyanis azt, hogy az emberiség immár mindenestül él is ebből a váltságból, hanem csak azt, hogy a világon mindenütt, ahol az emberek a bűnnek rabságában élnek, megnyílhat börtönük ajtaja és kijöhetnek abból, a tárgyi lehetőség mindenki számára itt van. »Bizonyára azért, amiképpen egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat, azonképpen egynek igazsága által, minden emberre elhatott az életnek megigazulása« (Rm 5, 18). Mivel a váltság az evangélium által adatik, azért a világ Megváltójában való hit minden ember adósává tesz minket. Hiszen azért adta Isten megváltóul Jézust a világnak, hogy senki cl ne vesszen. Ennek az evangéliumnak a hirdetése sokszor nehéznek tűnik számunkra, valójában mégis könnyű az, mert nem nekünk kell a világot Krisztus számára meghódítani: Isten azt már rég Krisztus alá vetette. A mi feladatunk csak az, hogy hirdessük az emberiségnek azt, aki máris Ura. Nem nekünk kell nagy szorgoskodással az embereket megmentenünk, Krisztus a világ Megváltója maga akar a mi bizonyság- tételeinken keresztül szólni és Ö akarja cselekedeteit véghezvinni. A világ Megváltójában való hit megszabadít bennünket minden szűklátókörűségből, arra is kötelez, hogy küzdjünk annak a világnak helyes rendjéért, amelynek Jézus a Megváltója. Akik hisznek a világ Megváltójában és várják az ő dicsőséges eljövetelét, azok ismerik Istennek hosszútűrését, mellyel időt ad az embereknek a világ Megváltója melletti döntésre. Ezért kell sikraszállnia a keresztyén embernek minden emberi életért, tekintet nélkül arra, hogy ezek az emberek hisznek-e Jézus Krisztusban vagy nem, tekintet nélkül arra, hogy mely nemzet, vagy faj, vagy társadalmi réteg tagjai legyenek is. Ezért kell síkraszállnunk a szabadságukért, mert Isten azért tartja fenn az embert, hogy felelősséggel döntsön előtte (Schlink). Az életért és szabadságért való síkraszállás azonban azt is jelenti, hogy síkra- szálljunk a földi igazságosságért és a földi békéért. Mivel hiszünk a világ Megváltójában, azért nem szabad segítségünket velünk azonos gondolkozásúakra korlátoznunk. Segítségül kell lennünk ott, ahol arról van szó, hogy valami módon globálisan rendezzék az emberiség kérdéseit. Vállalnunk kell azokat a tetteket, amelyek a konkrét történelmi helyzetben szükségesek. Még ott is a békét és a megegyezést kell keresnünk, ahol ez reménytelennek látszik. Mindezt azért, mert Jézus Krisztus ezért a világért halt meg, melyet Isten fenn akar tartani, hogy az evangélium által sokan megtartassanak. A világ Megváltójában való hit megszabadít bennünket abból a szűklátókörűségből is, amely az embereket a szerint osztályozza és nézi, hogy elfogadták-e már a világ Megváltója által hozott váltságot. A keresztyének nem nézhetnek a körülöttük élő emberekre úgy, mint vadidegenekre, hanem csak úgy,- mint a világ Megváltójának drága vérén megváltott emberekre, akikre Ugyanaz az Isten hozza fel a napját, mint a keresztyénekre és ugyanaz az Isten élteti őket, mint a keresztyéneket és ugyanaz az Isten tartja meg őket, mint a keresztyéneket, és akik ugyanannak a bocsánatnak az alapján állhatnak csak meg Isten előtt, mint a keresztyének. a Eddigiekben a »világ« szóra, a kozmoszra és abból folyó következményekre tettük a hangsúlyt, hogy Jézus a világ Megváltója, most még a »megváltó«, a »szótér« kifejezésre kell újra figyelnünk. Jézus a világ Megváltója. Amikor az első keresz- tyénség Jézust »szótér«-nak vallotta, meg volt győződve arról, hogy Jézus valóságosan megszabadít a bűnnek, a halálnak és sátánnak hatalmából. Szabadítása igazi sza- badítás. Volt azonban ennek a kifejezésnek később bizonyos polemikus éle is a görög-római ember- istenítéssel, a császárkultusszal szemben. Velük szemben is vallották, hogy Jézus az egyetlen és igazi Megváltó. Tehát Jézus abszolút értelemben Megváltó. A Megváltó. Csak ő tud megszabadítani a bűn- i kát. nek, halálnak, ördögnek hatalmából. Ez jut kifejezésre némileg már ebben a két igében is: »Megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek ... amely arra tanít... várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusnak dicsőséges megjelenését« (Tit 2, 11—13). Továbbá: »De amikor a mi megtartó Istenünknek jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent« (Tit 3, 4 stb.). Jézus abszolút értelemben a világ Megváltója. Ez jut kifejezésre Jézusnál is az »én vagyok« (ego eimi) kezdetű igéknél is. »Én vagyok a világ világossága«. »Én vagyok az út, az igazság és az élet«. »Én vagyok az életnek kenyere«. Mindezekben az igékben Jézus azzal az igénnyel lép fel, hogy ő páratlan módon az életnek kenyere, világossága stb. Ez igékben Jézus ezt. mondja: Én vagyok az egyetlen, rajtam kívül nincs senki más, aki életet és váltságot adhat és ad is valósággal. Kétség nélkül úgy van, hogy az a keresztyénség, amely nem vallaná, hogy Jézus abszolút értelemben a világ Megváltója, már nem volna keresztyénség. Viszont az a tény, hogy Jézus a világ egyetlen és igazi Megváltója, nem jogosítja fel a keresztyéneket semmiféle hübrisz-re, vagyis gőgre, elbizakodottságra, éppen lesajná- lásra a .világban folyó munkával szemben és erőszakoskodásra az egyházon kívül élőkkel szemben. A keresztyéneket vagy egyes keresztyéneket sokszor hatalmába veszi valami taszító bigottizmus, melytől megkötözötten olyasféle nézetet vallanak, hogy minden, ami az egyházon kívül történik, merő hiábavalóság. Különösen a hamis pietizmust üli meg ez a bigottizmus, mely szerint, mivel egyedül Jézus az igazi Megváltó, azért hiábavaló és eredménytelen munka mindaz, ami a földön és közelebbről hazánkban az emberi élet külső körülményeinek politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális téren va'ló előbbre haladásáért folyik. Ebben a bigottizmusban hangzanak el sokszor olyan kijelentések, hogy a világ sorsát és az egyes országokat igazán csak a keresztyének tudnák jól eligazítani. És ebben benne van az a vélemény is, hogy amit nem a keresztyének csinálnak, az már eleve rossz. Ebben a bigottizmusban a keresztyének igen sokszor - össztévesztik magukat a Világ Megváltójával, mert ő a Megváltó és nem mi. Ez a bigottizmus erősen gátolja azt, hogy az evangélium üzenete sokakhoz eljusson. Már eleve szíveket zár be. Gondoljunk csak arra, hogy egy- egy szektás embernek makacs önhittsége milyen ingerültséget tud bennünk ébreszteni. A keresztyének bigottizmusa és hübrisze ugyanezt az ingerültséget idézi elő azoknál, akik nem tartoznak az egyházhoz. A Világ Megváltója olyan volt közöttünk, mint aki szolgál. És azt is mondotta: »Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok« (Mt. 11, 29). A hübrisz és a bigottizmus kiállhatatlan magatartása helyett újra és újra keresnünk kell az egyház legalázatosabb formáját. A keresztyének akkor cselekszenek helyesen, ha nem hübrisz- ben, hanem alázatban és nem bigottizmusban, hanem türelmességben és a világban folyó munka megbecsülésében élnek. Amikor bizonyságot tesznek a Megváltóról, akkor ezt »szelídséggel és félelemmel« (1. Pét. 3, 15) kell tenniük. Közben tudniuk kell, hogy a világban folyó munka, nem valami olyan, ami kiesik az Isten hatalmi köréből, hanem abban a gondviselő és fenntartó Isten munkálkodik. A világgal szemben való türelemnek pedig abból a hosszútűrésból kell táplálkoznia, amellyel Isten viseltetik a világ iránt: (Folytatjuk.) Jézus, szenvedésedről mostan elmélkednem... Csaknem valamennyi gyülekezetben szokásos nagypéntek délután Jézus Krisztus szenvedés-történetének, a passiónak felolvasása. A lelkész az oltár előtt olvassa az evangélium kiválasztott szakaszait a virágvasárnapi bevonulástól kezdve egészen a sírbatételig. Olvasását a gyülekezet éneke szakítja meg közben olyan énekversekkel, melyek visszhangozzák mindazt, ami Isten üzeneteként szól hozzánk a szenvedés-történetből. A passiöolvasás egész rendje, bibliai szövegei, énekei és imádságai külön füzetben van összeállítva. Régebben inkább valamelyik evangélium menetét követte a passióolvasás, az utóbbi időkben azonban mind a négy evangéliumból összeválogatott szövegek mondják el a szenvedés történetét. Ilyen pl. Törtely Lajos volt ceglédi lelkész passiója és ilyen a legutóbb Ruttkay Miklián Géza által összeállított passióolvasás rendje is. Jézus Krisztus szenvedésének a térténete nem tekinthető úgy végig, mintha kívülállóként szemlélhetnénk. Valamiképpen mindnyájan részesei vagyunk annak, ami Jézussal történt. Ügy peregnek le előttünk a szenvedés történet-eseményei, mint valamely fiim, vagy színdarab feszültséggel teljes, jelenetei — és mégsem látnunk, hanem hallanunk kell azt, ami történik, mert Jézus szenvedése olyan esemény, amely nem látványosság, hanem Is- \ ten hozzánk szóló szava. Igazán 1 csak imádkozva, énekben dicsőítve, továbbhirdetve lehet nyomon kísérni annak minden mozzanatát. Sokan úgy gondolják, hogy a passióolvasás e ma ismert egyszerű formájából alakult ki az a művészi és mégis áhítattal teljes passió forma, amelynek legismertebb és egyben eddig legtökéletesebb példáját Bach János Sebestyén műveiben ismerjük. Inkább fordítva történt. A gazdagabb zenei formák leegyszerűsödéséből jött létre a passióolvasásnak az a módja, amelyet ma gyakorlunk gyülekezeteinkben. Már a középkorban elterjedt szokás volt Nagypénteken, hogy a templomban énekelve recitálták a szenvedés-történetet valamelyik evangélium szövege alapján. Ezt kórus-passiónak nevezték, mert egy háromtagú kis énekkar adta elő. A lelkész Jézus szavait, a diakónus az evangélistáét, a többi személy és a tömeg szavait pedig a második diakónus énekelte. Később alakult ki a motetta-passió. Ezt énekkar adta elő több szólamban. Ennél azonban nem osztották meg a szerepeket, hanem egy- egy evangélium zeneileg feldolgozott teljes szövegét énekelte mindig az egész kar. A reformáció korában és még utána is szokásban maradt a passió ilyen formában való éneklése. A reformáció azonban a passióéneklésnek a harmadik ún. dramatizált formáját karolta fel. Ennél a gyülekezetét is bevonják a passió előadásába úgy, hogy egy-egy korái eléireklésével kapcsolódik bele annak menetébe. Szólóénekesek éneklik az evangélista, Jézus, Pilátus, Péter és a passiótörténet többi szereplőjének szavait. A tömeg hangját az énekkar szólaltatja meg. Az énekkar azonban éppúgy, mint a történet menetébe beiktatott és azt egy pillanatra megszakító »áriák« értelmezik is a szenvedés-történetet a bűnbánat, az imádat, a hálaadás hangjának megszólaltatásával. Ilyenszerű passiót írt már Luther kántora, Johann Walter is. Ezek a passiók is hűségesen követik a bibliai szöveget és azt veszik körül, hordozzák és értelmezik a muzsikával; Kisebb falvakban, ahcl megfelelő énekesek nem álltak rendelkezésre, ilyen formában nem lehetett előadni a passiót. Ezeken a helyeken a lelkész egészen egyszerű egyhá- zias dallammal énekelte, vagy egyszerűen felolvasta a szenvedés-történetet. A passióolvasáshoz mindig prédikáció is csatlakozott. Voltak hosszú gyülekezeti énekek is, amelyek Nagypéntekre készültek és Jézus szenvedés-történetét, mondták el korál-formában. A szlovák nyelvű gyülekezetek énekeskönyvében, a Tranosciusban több olyan nagypénteki ének is van, amely »Krisztusnak a hivő lélektől a Golgota hegyére való elkíséréséről« szól. Közöttük van 55 strófás ének is. A passióolvasás mai formája tehát régebbi, gazdagabb formálmak a leegyszerűsítése. Mindkét íijjna azonban azt akarja szolgálni, amit Jézus szenvedéséről egyik korálunk így fejez ki: De ne csak kínod tudjam, Okát is megértsem, Hogy Te gúnyt s halált Uram, Szenvedtél énértem. Oka annak én vagyok, Én és tenger vétkem, Fájdalmid ezért nagyok; S célja: üdvösségem. (Dt 181,3) Benczúr László Virágvasárnap AZ AMERIKAI Nemzeti Lutheránus Tanács 38. évi ülésének megnyitó gyűlésén Dr. O. A. Benson elnök kijelentette, hogy az egyházaknak közre kell működniök a szabadság nemes amerikai hagyományainak helyreállításában. »Nem elég, hogy mint állampolgárok magánemberként kifejezzük nemtetszésünket és borzadásunkat azok miatt a bírói igazságtalanságok miatt, amelyeknek az utóbbi időben olyan gyakran voltunk tanúi — mondotta Dr. Benson. Amikor bizonyos szervezetek hazafiságra hivatkozva kényszert gyakorolnak az emberekre, hogy osszák az ő nézetüket, akkor a keresztyéneknek kötelességük, hogy minden erővel és egységesen megvédjék hagyományos szabadságuT me a te királyod jő...« 99-"- Külföldön még a XIX. század vége felé is szokásban voltak a virágvasárnapi körmenetek. Németország katolikus vidékein a körmeneteken fából készült szamarat vontattak körül a városon, az egyház népe pedig pálmaágakkal a kezében vonult a menetben. Meglepődnek vagy meg is botrán- koznak sokan, ha maguk elé képzelik Jézus virágvasárnapi bevonulásának ezt a groteszk megjelenítését. Miért kell a szent és nagy ünnep felvonulásának középpontjában ott lenni ennek az igénytelen, szürke állatnak? Annyi más alkalmasabb eszköz lenne arra, hogy az ünnep értelmét, hangulatát kifejezhessék. Mennyivel finomabb formája lenne virágvasárnap eseményeire való emlékezésnek az áhítatos énék, az ujjongás. Miért van mégis szükség arra, hogy ez a teherhordó állat is szerepet kapjon az ünnepen? Mert egyet kell értenünk abban, hogy a régi történet drámai bemutatásánál lényeges pontot emelt ki a fenti gyakorlat. bibliai leírásban azt olvassuk, hogy az Urnák »szüksége volt« a szamárra. Jézus tehát ragaszkodott ahhoz, hogy bevonulása úgy történjék, ahogy az történt. Céltudatosan választotta meg formáját. Nem szokatlan Jézusnak, a Messiásnak a történelemben a Szentírásnak az a megjegyzése, hogy Jézus nem magától, a maga elgondolása szerint cselekszik, hanem hozzászabja magát az Atyának már régóta kinyilatkoztatott tervéhez és akaratához. Az Atya a virágvasárnapi történet előtt már régen megalkotta tervében a jeruzsálemi bevonulás jelenetét. Zakariás próféta világos szóval beszél arról, hogy Isten felkent királyának, a Messiásnak népe közé való bevonulása hogyan történik. »íme, a te Királyod jő hozzád, alázatosan és szamáron ülve.« Jézus tehát ezért a próféciáért tartotta szükségesnek, hogy igénybe vegye bevonulásához a teherhordó szamarat. A Messiás-Királynak méltóságát nem a külső pompa adja meg, hanem az Isten tervéhez való alázatos ragaszkodás. Csakis ebben az alázatos formáiban lehetett ő IsA ten embermentő tervének a végrehajtója. Jézus pedig akart is az embernek megmentőjévé lenni. Ezért volt szüksége a szamárra. 'V’essünk egy pillantást arra a * sokaságra is, ameiy pálmaágakat lenget. A régi német szokás a körmenetben ezt a mozzanatot is helyesen eleveníti fel lényeges eseményként. A Jeruzsálem felé vezető úton zarándokok sokasága vette körül Jézust s ahogyan János írja az evangéliumban — kezükben voltak a pálmaágak, tehát a zarándokoknál megszokott módon. Semmi különös, feltűnő cselekedetet nem mutat a kép. Jézus bevonulása belesimul a zarándokok vonulásába. Az énekek a szokott zarándokénekek voltak. Nem volt semmi szenzáció, semmi kihívó ebben a bevonulásban; János azt írja, hogy még a tanítványok sem értették azt, ami történt; A Jézust követő sokaságban azonban voltak, akik tudták, hogy miért ragaszkodnak Jézushoz. Azért szegődtek a nyomába, mert hallottak a csodáról, ami Bethániában történt. Tudták Jézusról azt. hogy Ö támasztotta fel a negyedik napja halott Lázárt. Jézus mindmáig megmaradt alázatos Királynak. Nem harsonáztat maga előtt s nincs fényes kísérete: És nem tart győzelmi diadalmenetet. Az egyház sem a rajongók hangos sokasága. Jézus alázatos maradt a bűnbocsánat csendes igéjében s az egyház szerény kell, hogy legyen annak a tudatában, hogy Királya a feltámadás és az élet. így tehát, így »jő a te Királyod«; Muncz Frigyes EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Égvház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. Vili.. Puskin-u. 12. Telefon: 142—074. Szerkesztésért és kiadásért felel: D. Dezséry László szerkesztő. Előfizetési árak: Egy hóra 5.— Ft. negyedévre 15.— Ft, félévre 30.— Ft. egész évre 60.— Ft. Csekkszámla: 20.412—Vili. 10 000 példányban nyomatott 2-561211. Athenaeum (F. v. Soproni Béla)
