Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)

1956-09-16 / 38. szám

Ä kiskunhalasi gyülekezet húszéves évfordulójára AZ ELMÚLT NAPOKBAN szülő­földemen és annak vidékén jártam. A homok és az árvalányhaj-termő földön, a Kiskunságban. Ennek is a közepén, Kiskunhalason. Ez a város ringatta az ón bölcsőm és ez a város a Kiskunság egyik igazi kun városa. A homokbuckákba vesző határa ma­gába zárja a múlt emlékeit és a je­len és jövő széles távlatait. Hiszen Kiskunhalas az egyetlen város, ame­lyik szobor kiábrázolt képében is örök emléket állított a legnemeseb­beknek: az élesett kuruc katonák­nak. A szürkülő kővitéz őrt áll a vá­ros múlt ja felett. A kardjára támasz­kodó kuruc vitéz lenéz a mélybe s kőszeme elszomorodik a porlandó kuruccsontok láttán. A kuruccsontok tetemeit borító szürke betonfedőn kis virágcsokor hervadt, amikor ott jártam. De az sem lehetetlen, hogy onnan a város széléről való ez a vi­rágcsokor, ahol a város utolsó háza ölelkezik a Kurucdombbal, ahol az érett búza szebben és erősebben nő, mint másutt, mert ott az élet ke­nyere kurucok vérétől megáztatott földben nő. KÖZEL A KURUCKORRA emlé­keztető szobor mellett ott emelkedik a népies stílusban épült világhíres Csipkeház. A halasi csipke külföldön talán ismertebb és csodálatra mél­tóbb, mint hazánkban. A női kéz finomságát kifejező munkát talán a legjobban az áttetszőén gomolygó füsthöz lehetne hasonlítani. Finom és mégis erő van benne. Világhíres a halasi csipke. Most, amikor itt állok e ház előtt, ahol lányok és asszonyok hajolnak görnyedten a varrópárna fölé, hogy visszahódít­sák a világhírnevet munkájuknak és ezzel is gazdagítsák városukat, akkor eszembe jut gyermekkori em­lékem. Alig lehettem nyolcéves, amikor először állhattam meg a csipkevarró asztal mellett. Az asz­tala mellett egy idősödő asszony ült. Orrán vékonykeretű szemüveg, haja simán hátrafésülve. Kun arca telt, egyszerű. Arcának vonalain látszik, hogy finom lélek. Ilyen volt ő. S a jóságos arc, a finoman rán­colt kézfej, az apró ujjak azóta már az örök nyugvóhelyen pihennek. A halasi csipke megteremtője és fá­radhatatlan művésze, Markovits Mária iparművésznő meghalt. Ter­vező és kivitelező, mester és mun­kás volt ő egyszemélyben. öt lát­tam én akkor, két évtizeddel ez­előtt, ott ülni az asztal mellett. A művészet csendes és egyszerű ka­tonája volt. Városának névtelen leánya, aki szívével és fantáziájá­val, munkaerejével és a szebbért, jobbért vívott céltudatos harcával világhíressé tette városát. De Kiskunhalas nemcsak a múlt városa. Nemcsak kurucszobor, Csipkeház és csipkeipar, az ősrégi Szilády Áron gimnázium emlékez­tet a város múltjára és tölti meg a látogató szívét, hanem ebben a kun városban is meglátható az élet­erő, ami ott lüktet ma minden ma­gyar városban és faluban. Építke­zés és fejlődés: ez jellemzi ezt a maradiságáról emlékezetes várost. Többszörösen kitüntetett Sertéshiz­lalda, Baromfifeldolgozó Vállalat, Gépállomás, Mezőgazdasági Tech­nikum és még ki tudná elsorolni azt a sok új létesítményt, amit ez­előtt tíz évvel még keresni sem le­hetett. Fejlődik, gyarapodik szülő­városom. Már nem elszigetelt vá­ros az ország vérkeringésében, ha­nem szerves része épülő hazánk gazdasági életének. A MÚLT ERŐSEBBÉ TESZI a jövő felé haladást Kiskunhalason. Az a város, amely múlttal rendel­kezik, érzi a jelent is és meg tudja érteni, hogy az ősök miért harcol­tak és tud azokkal együtt fáradozni és küzdeni, akik ma is harcolnak azért, hogy szebb és még békessé- gesebb legyen a halasiak és min­den magyar jövője. A múlt emlékét őriző és ápoló, a jövő szépségéért harcoló halasiak között ott vannak egyházunk tagjai is. Igaz, nagyon kevesen vannak. Számukat a többi felekezet szá­mához viszonyítva százalékban ta­lán ki sem lehet fejezni. Számuk mindössze 400—450. De ez a kevés evangélikus sem lakik bent a vá­rosban. Három nagyobb gócban he­lyezkednek el: Jánoshalma, Kis­kunhalas és Pirtó. Fiatal gyüleke­zet, mely kicsiségével dacolva él és hirdeti az igét. Összetételénél fog­va vegyes gyülekezet. Tagjai kö­zött vannak tsz-tagok, kereskedelmi dolgozók és nyugdíjasok. Dolgozva és imádkozva építik a gyülekezetü­kön keresztül az egyházat, és mun­kájukon keresztül a hazát. NAGY ÜNNEPSÉGRE készülő­dik ez a maroknyi evangélikusság. Ez év őszén ünnepli a gyülekezet 20 éves megalakulását. Nagy ünnep ez minden evangélikusnak, akik a kiskunhalasi egyházközséghez tar­toznak. Húsz esztendő kevés idő egy gyülekezet életében, elenyésző az évszázados jubileumokat tartó egyházközségekhez viszonyítva, de ennek a gyülekezetnek mégis örömünnep és hálaadásra késztető emléknap. Örömünnep, mert gyülekezet ala­kult. Ahol eddig igehirdetés csak nagyon ritkán hangzott el evangé­likus lelkész ajkáról, ott 1936 óta minden vasárnap igehirdetés hang­zik. Ez a maroknyi nép már több­ször elhatározta, hogy templomot, vagy legalább imaházat épít, ami az övék lesz és ahol Isten a saját házából nyújtja feléjük áldó kezét. De 1936-ig mégsem adatott ez meg a kiskunhalasi evangélikusoknak. Egyszer a nagy vizesség húzta át a tervet, másszor pedig a háború vitte el a józan elképzelést, tgy most egy bérelt helyiségben tartják az istentiszteletet. Most ezt a helyi­séget a hívek áldozatkészségéből kifestették, szőnyeggel, szószékkel látták el, hogy méltóképpen fogad­hassák külsőleg is az ünneplő gyü­lekezetei. Az öröm mellett van azonban szomorú kép is. Kevés a templombaj árók száma. A gyüle­kezet majd mindegyik tagja anya­gilag érzi a felelősséget az egyhá­záért, de ugyanez lelki értelemben nem mondható el. Adná Isten, hogy a húszéves gyülekezeti múlttal rendelkező kiskunhalasi gyülekezet imaterme mindig tele lenne hivő egyháztagokkal! hálaadással keli gondol­nunk Istenre is. Hiszen az Ö ereje és kegyelme volt az, aki megszer­vezte a kallódó lelkeket. Ö fogta össze egy gyülekezeti egységgé eze­ket az evangélikusokat. S Ö volt az, aki hűséges munkásokat adott egyházának. Most itt állok a lehúzott redő- nyű gyülekezeti terem előtt. Elvo­nulnak szemeim előtt azok, akik nem érhették meg ezt a jubileumot. Fülembecsengenek a gyermekfüllel hallott szavak: legyünk önállóak! Sok átbeszélt éjszaka eredménye a kiskunhalasi evangélikus gyüleke­zet. Egy célért dolgoztak. A városi tisztviselő az evangélikusok névso­rát állította össze, az építész özve­gye ingyen lakást adott az első lel­késznek, a harmadik a saját zsebé­ből fedezte a kiadásokat és így to­vább. összefogtak, mert szerették az egyházukat és evangélikusok akartak maradni. De nem hallgathatok azokról sem, akik pásztorolták és szervez­ték ezt a gyülekezetét. S különösen is szeretettel kell rájuk gondolnia e sorok írójának, hiszen ő a gyüle­kezettel együtt nőtt fel, és a szer­vező szívek az ő lelkét is közelebb vezették az Űrhöz. Szende Ernő kezdte a sort, jelenleg péteri lel­kész. Kocsin, kerékpáron járta a várost és a tanyavilágot. Szeretet- vendégségeket rendezett a tanyai erdő szélén. Később Virágh Gyula, — ma ózdi esperes — igehirdetésével ébresztette a meggyújtott mécsest. Növelte az egyházközségi tagok szeretetét és felelősségét az egyhá­zuk iránt. S jelenleg a sorban Ba- chát István következik. Talán töb­ben is voltak a pásztorok ez alatt a húsz év alatt, de ezek voltak azok, akikre ma is szeretettel és Isten iránti hálával gondol minden kis­kunhalasi evangélikus. Kiskunhalas a múlt és jövő vá­rosa. Kallódó evangélikusok egy- ségrejutása és húszéves gyüleke­zeti munkára való visszaemléke­zése legyen Istentől áldott! Karner Ágoston A híd készen van s várja a rajta átkelőket Nikolainen, helsinki professzor beszámolója magyarországi útjáról Mosolygó, szőke férfi, jellegzetesen finn módra középen elválasztott hajjal. Évei az 50 felé hajlanak. Az újtestamentomi írásmagyarázat pro­fesszora a helsinki egyetemen. Ez év­ben a teológiai kar dékánja. Docen­sével munkamegosztásban az Űjtes- tamentomhoz sorozatos kommentárt ír. Jelenleg az Apostolok Cseleke­detei magyarázatán dolgozik. A finn lelkészek összefogó testületének (lel­készegyesület) elnöke. A finn egyház külügyi bizottságának főtitkára. A finn mellett angol, német és svéd nyelven beszél folyékonyan. Az Egy­házak Világtanácsa Központi Bi­zottságának finn tagja. Mivel először járt most Magyaror­szágon, szükségesnek tartotta, hogy a galyatetői gyűlés mellett némi bete­kintést nyerjen egyházunk életébe. Két gyülekezetben is szolgált s meg­tekintett sok budapesti és vidéki templomot, egyházi intézményt s vé­gigjárta az egyházi hivatalokat. Néhány megjegyzést kérünk tőle tapasztalatairól. — Közös bajunk — mondja — a magyar és a finn egyházban, hogy ke­vés a világi elem az egyház irányítá­sában. Jó volna, ha több világi venne részt és erőteljesebben a gyülekeze­tek és felsőbb szervek irányításában. — örülök, hogy betekintést nyer­hettem az egyház szeretetmunkájába. Amit láttam, azt tükrözi, hogy az egyház és állam viszonya a gyakor­latban kiegyensúlyozott. — Ahol megfordultam, élénk gyü­lekezeti életet találtam. Különösen megragadott az erőteljes gyülekezeti éneklés. Magyarországi tapasztalatairól me­leghangú cikket írt a finn Kotimaa c. egyházi lapba. Bevezetőben örömét fejezi ki afelett, hogy D. Dezséry László püspök és Csepregi Béla lel­kész utazásával újra szövődik a kap­csolat a két egyház között, majd ki­fejti: az Egyházak Világtanácsa köz­ponti bizottsági ülése alkalmából tett utazását a kapcsolat felvételének és erősítésének kötelezésével vette. Megemlékezik arról, hogy hazánkban mindenütt lelkes örömmel üdvözöl­ték, gyakran halmozták el virággal. Egyházunkról szólva kijelenti: az egyház lelke nem gyöngült, hanem ma is él az erőteljes lelki örökség­ben. Bizonyságul említi azokat a gyü­lekezeti istentiszteleket, amelyeken részt vett: Budapest—Deák téren, Fo­ton és Budapest—Kőbányán. Szól a Finnországban járt lelkészekről, akik közül többekkel találkozott és beszél­getett. Részletesen szólt a központi hiva­talokról, a lelkészüdülőkről, ahol szintén megfordult látogatása alkal­mából, valamint a diakóniáról. A Teológiai Akadémián tett látogatásá­ról beszámolva, méltatja teológiai munkánkat. „A magyar evangélikus egyházban hűségesen dolgoznak, a remény nem lankad”, mondja ezután, majd befe­jezésül a két egyház közötti kapcso­latok szilárdulását és továbbépülését remélő szavait így zárja: »A híd ké­szen van s várja a rajta átkelőket”. AZ EGYHÁZTÖRTÉNETBŐL: OSI SZENT JOGÉRT...” 99 Evangélikus egyházunk a magyar 8 J protestantizmussal együtt év­századokon át szolidáris volt a nem­zeti függetlenségre irányuló küzdel­mekkel. A szabadságharcok újra meg újra felvirrasztották a vallásszabad­ság hajnalát is. Egyházi érdek is ve­zette a magyar protestantizmust a függetlenségi eszmék támogatásá­ban. De ez még nem minden. Az egyházi érdeknél is több és erősebb motívumként hatott a nemzet igaz érdekének felkarolása. Egyházunk igaznak ismerte el a nemzet köve­teléseit és a hozzá méltó szellemi fegyverekkel állott a hazafiság szol­gálatába. Ez természetesen azt je­lentette, hogy az egyház sohasem lé­pett fel kezdeményezőleg világi kér­désekben. Nem téveszthette össze magát a világgal, mert akkor meg­szűnt volna egyház lenni. De a hir­detett ige sóvá és kovásszá lett ott, ahol befogadták. Így vált az evangé­likusok hite a nemzeti törekvéseiket előmozdító erővé! A magyar evangélikus egyházi köl­tészet egyetlen évének, az 1848-as évnek termése mutatja, hogy az Is­ten színe elé álló keresztyén ember milyen mélyen és bensőségesen hor­dozza szívén hazája sorsát. Az 1848. március 15-i eseménye­ket Székács József pesti lelkész, a későbbi nagynevű püspök »Ima« cí­mű alkalmi versében azzal a hitbeli meggyőződéssel köszönti, hogy a szabadságért küzdő népek »ősi szent jogért« harcolnak, amelyet szívükbe Isten írt. Az igazság és szabadság alapvető erkölcsi eszméi Isten vi­lágrendjének törvényei. Az erkölcsi igazságnak a győzelmét ünnepli Szé­kács József verse: »Midőn a népek ősi szent joqért. Mellyet szívükbe Isten írt vala, Vérontva küzdenek, mígnem felderül A szabadságnak teljes nappala: A diadalmas énekek zajára önként nyíl a kebel buzgó imára S buzgó imája így hangzik nemünknek: Dicsőség légyen a mi Istenünknek!« Ugyanez az alapgondolat csendül meg Székács Józsefnek abban a ver­sében, amelyet a pesti evangélikus egyházközség 1848. március 26-án tar­tott ünnepi istentiszteletére írt »Tün­döklő hajnali csillag« kezdetű egy­házi dallamra: »Isten, ki a szabadságra, Az erköics ős alapjára Építéd országodat, S tűröd, hogy jog s jogtalanság Az örök jó s a gonoszság Vívjon kölcsön harcokat; Hála! — hála! Hogy győz a jog és veszít a jogtalanság S diadalmas a szabadság!« Az erkölcsi igazságnak, a szabad­ságnak a győzelme természetesen nem elvont fogalom volt a kortársak számára, hiszen az egész országot a legmélyebben érintették a márciusi események. Mindenki tudta, hogy a jog győzelme a jogtalanság felett az, hogy felszabadították a jobbágyokat, eltörölték a tizedet, megszüntették az ősiséget, felelős magyar miniszté­riumot hoztak létre, kiterjesztették a demokratikus szabadságjogokat, amelynek sorában a magyar protes­tantizmust különösen is kellemesen érintette a katolicizmus »uralkődó vallási« jellegének megszüntetése s a törvényesen bevett vallásfelekezetek egyenlőségének és viszonosságának törvénybeiktatása. Ezek a jogok valóban a népek jo­gai. Elefánt Mihály tápiószentmár- toni, később pesti evangélikus iel­0OOOOOOO<X>OOOOOO<X>OOOOOOOOOOOO<><XXXX>OOOOOC>OO<XxXXXXXXXXX>OOOOOOO<X>OOOOOOOOOO GEORGE BERNARD SHAW nem nevezhető ép­pen hívőnek. Legalábbis ké­telkedő, amint az a magya­rul »Fekete leányzó keresi az Istent« címmel megjelent jelképes elbeszé­léséből is kitűnik. A »-Fekete le­ányzó« a naiv, de határozott és egyenes akaratú, öntudatos és éles- eszű embert személyesíti meg: ő in­dul megkeresni az Istent, de sok vi­szontagság és csalódás után oda jut, hogy próbálkozása reménytelen, kár a fáradságért. Ugyanazt a követke­zést vonja le, amit másfélszáz évvel azelőtt Voltaire Candide-ja: hagyjuk az efféle hiábavaló keresést, »vár ránk a munka a kertben«. (S való­ban: a pusztán emberi isten­keresés tényleg holtvágányra fut. A keresztyénség azonban nem önmaga erejéből óhajt eljutni Isten megis­merésére.) Shaw — főként színmű­veiben — felvetette a harcot minden olyasmi ellen, amit képmutatásnak, rossznak ítélt. Általában a szokott­nál sokkal gúnyosabban állította szembe ezzel a leplezetlen valót, azt a keserű igazságot, amelyet mi ta­lán olykor meglehetősen negatívnak érzünk, amelynek a kimondása azon­ban valószínűleg számára is keserű volt és fájdalmas. Alighanem ezzel is magyarázható, hogy »a gúny dok­tora« néha eléggé könnyed tréfálko­zásba is bocsátkozik. (Nem egészen ok nélkül írhatta róla egyik szigorú bírálója, Ambrus Zoltán, hogy »el- méssége jobb r>tunkáiban se nagyon válogatós«.) A keserű igazság professzora b^klíTK-KIp0mpáesZa­G. B. Shaw születésének százados évfordulójára KORA KERESZTYENSÉGÉRÖL nem volt éppen a legjobb vélemény­nyel. »Warrenné mestersége« c. drá­májának egyik főszereplője egy eléggé ellenszenves lelkész; a »Sze­relmi házasságiban a nyomorta­nyák béréből fényűzően élő Sarto­rius az egyik protestáns egyház pres­bitere, de ennél számunkra sokkal érdekesebb és tanulságosabb. »Az ördög cimborája«: a címben »megne­vezett« főalakot elriasztja a keresz- tyénségtől anyja képmutató, szere­tetlen kegyessége, embertelen zsar- nokoskodása: »Gyűlölete támogat engem rosszaságomban.« Mivel úgy találta, hogy az általa ismert keresz­tyének élete nem jó, tanításukat is elutasította. »Mindig a saját lelkem törvényét követtem és ezt akarom követni ezúttal is«. Ugyanebben a darabban egy többnyire szimpatikus pap is szerepel, aki azonban végül is rádöbben, hogy pályatévesztett em­ber, s ötvenéves korában az ameri­kai szabadságharcosok egyik csapa­tának az élére áll. Ahogyan tehát Shaw általában a »keresztyén« em­bert ábrázolja, az ránknézve koránt­sem hízelgő. Emiatt kár lenne meg­sértődnünk; okulni belőle sokkal hasznosabb, annál is inkább, mivel úgy látszik: Shaw nem annyira na­gyon a keresztyénség ellen, mint in- káb annak eltorzulásai ellen hada­kozott. rabjából, a Szent Johanná­ból. (Lapunk annak idején foglalkozott vele; most csak pár meg­jegyzést.) Shaw színművével »föltá­masztotta-« a szentet, hogy megmu­tathassa: jaj lenne nektek — vagy inkább neki —■, ha tényleg föltá­madna. Hogy férne víz és tűz együtt? Hatalmaskodó ostobák és számító »okosok« hogyan szenvedhetnék azt, aki csupa lélek, s aki egyedül Isten­nek hajlandó engedelmeskedni — de neki aztán olyan odaadó hévvel, amilyenre csak az igaz hit képes! A legmegkapóbb az a hamisítatlan, ki­mondhatatlanul meleg, szívünkhöz nagyon-nagyon közel álló természe­tesség, amellyel szinte mindenkit megnyer, a rá kicsit is hallgatókat jobbá teszi Johanna, akinek cselekvé­sében, szavaiban a hamis pátosznak, a mesterkéltségnek az árnyéka sincs meg. Ezt, ezt kell »eltanulnunk« tőle életünk egészével! S hogy lefegy- verzi még esküdt ellenségeit is ez a halálig hű, igaz határozottság, s az önfeláldozás! (Ez nyilván magát Shaw-t is elragadta.) Cselekvő ke­resztyének kellenek a világnak! Meg- szentelődésre, belső változásra hív Johanna s e nagyszerű színdarab zárószava: »Mikor lesz ez a föld készséges arra, hogy befogadja a te szentjeidet, Uram?« Bizonyára: ha jól figyelünk Shaw mondanivalójára, a keresztyén ember számára az ő »támadásai«. is kedves tanulságot je­lentenek. Bodrog Miklós kész »Ádám« című költeményében az egyvér-ből teremtett emberiség testvériségét és szabadsághoz való jogát emeli ki: »Egy atyától származunk, Egy családhoz tartozunk, Testvérek vagyunk. — Melly felséges gondolat! Nagynak érzem magamat S méltóságomat. —« Amikor egyeseknek érdekükben állt a nemzetiségi villongás szítása, Elefánt Mihály verse a népek test­vériségét szólaltatja meg: »Nem vagyok hát idegen E földön — rokon velem Magyar s szerecsen ...« Az emberek közötti egyenlőség és testvériség ellenségei ugyan hangoz­tatják »én nemes, te nemtelen, hogy lehetnél egy velem?«, de biztos kéz­zel mutatja meg Elefánt Mihály Is­ten akaratának útját az egy atyától származás testvéri lelkületében: »Egy atyánk! ez jelszavunk.« Katona Sándornak »Uniói kör­ének« című verse az egységben rejlő erőt emeli ki: »Dicső a hon, dicső a nép. Hol egység magva kél. örök tavasz, szilárd erő, Hol égi béke él.« A nemzet előtt álló nagy felada­tok sürgetik az egységet, amelyben a költő óhajtása szerint jelentős sze­rep vár az egyházakra is: »Tűzzük ki hát az eqyesség Győzelmi zászlaját S az egyházak szelíd egén Lobogni hagyjuk át!« Elefánt Mihálynak mély érzésű, vallásos és hazafias lelke élénk rész­véttel kíséri a szabadságharc minden fejleményét. Amikor nehézre fordul az »ősi szent jogért« folytatott küz­delem, kitárul a költő előtt a jövő­nek, a szabadság győzelmének táv­lata, amikor a nemzet biztosan ma­gának vallhatja a szabadságot. A vers sorainak kezdőbetűit kifelé ol­vasva »Kossuth Lajos éljen« jelszót adják ki: »Kifáradt az ármány s retteq Ostromolni népedet. Süt a nap, mit elboritni Sötét éjben nem lehet. Uram! adtál szabadságot, Terjed a földön országod. Hála, hálaszónk neked! Lelkesülve szebb Jövőért Annyi bátrak küzdenek. Jaj nekik, s nekünk, ha égi Oltalom nem lesz velek! Seqéld, Isten, győzzenek! És mi hisszük, győzni fognak! Látjuk már a nagy napot, Jólét ölén hol köszöntjük E hazát, mint szabadot, tlagy Isten! adj ily napot!« A nehéz napokban a vallásos köl­tészet hangja is hol fájdalmas, hol vigasztaló, hol az árulók ellen fordul, általában egyre szélesebb skálán, egyre mélyebben és szenvedélyeseb­ben szolgálja az igaz ügyet. Perlaki Dávid bezi evangélikus lelkész »Ima a tengeren« című verse angol fordítás. A viharzó tengeren bajban levők kétségbeesését és vergődését szólaltatja meg. Erőt és bátorságot az Istenben való bizodalomból kell meríteniök. Újra meg újra visszatér az a vi­gasztalás, amelyet például Filep Mihály geleji református lelkész »A hit« című költeményében így olva­sunk: »Csak égjen lelked oltárán a hit, Jövőd meghoza még áldásait!« Horváth Sándor, akkori nagydó- mölki káplán, a későbbi győri lel­kész »Dávid siralma Saul és Jona- thán halála felett« és »Ábner halá­lán tett siralma Dávidnak« című verseiben a hősi halott baj társakért érzett fájdalmat szólaltatja meg. A haza védelmére induló fiatal honvédsereg felé sokszor szállt Ele­fánt Mihály versén keresztül a szü­lők, feleségek és gyermekek köszön­tése: »A merre mégysz, dicső sereg, Áldásaink kísérjenek, Győzelmet hordj zászlóidon, Béke viruljon utadon.« Különböző történelmi események között, különböző művészi értékkel, különböző egyházi költőktől valók ezek a versek, de egységes bennük a hitből fakadó hazaszeretet, a nem­zet boldogulásáért való lelkesedés az igazságos ügy győzelmébe vetett hit. Dr. Ottlyk Ernő EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest Vili. Puskin u. 12. Telefon: 142—C74. Szerkesztésért és kiadásért felel: D, Dezséry László szerkesztő. Előfizetési árak: Egy hóra 5.— Ft negyedévre 15.— Ft. félévre 30.— Ft. egész évre 60.— Ft Csekkszámla: 20.412—VIII 10 000 példányban nyomatott 2-564151. Athenaeum (F. v. Soproni Bél*)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom