Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)
1956-01-01 / 1. szám
\ \, mm orr ORSZÁG 0 S EVANGÉLIKUS HETILAP XXI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1956. JANUÁR 1. ÁRA: 1,40 FORINT D. DEZSERY LÁSZLÓ: MINT AKIKNEK HIVATÁSUK VAN A A hivatását nem ismerő ember ,x “■ mindig úgy néz vissza egy elmúlt esztendőre és benne mindarra, ami azzal együttjárt, mintha szilveszter éjszakáján egy batyut tenne le, amely mindeddig nyomta a vállát. A hivatását nem ismerő ember számára az életben nem ez vagy az nehéz, Iranern nehéz maga az emberi feladat. És mivel az nehéz, ezért nehéz sok minden más. A hivatását ismerő ember úgy néz vissza az elmúlt esztendőre, mint amelynek folyamán elvégezte, amit tudott, de egyben elő is készítette azt, amit a következő esztendőben tennie kell. Az emberi feladat hivatástudattól teljes elvégzése nem olyan, mint az erdőirtás, hogy az ember nekifog, mindennap kivág belőle valamit és egyszer a végére ér, hanem éppen olyan, mint az erdő- telepítés, amely — minél jobban csinálják, annál jobban szaporodik és benne minden egyes csemete min dig nagyobbra nő, terebélyesedik. A Szentírás ezt így mondja: »Kevesen voltál hű, sokra bizlak ezután«. Ebben a mondatban nem azon van a hangsúly, hogy »kevesen«, hanem azon, hogy »hű voltál« a kevesen, tehát »sokra bízlak ezután«. A hirfh- tását ismerő embernek nem nehéz, hanem szép a feladata s így maga az egész élet is szép, mert annak tulajdonképpeni tartalma ez az emberi feladat. A keresztyén ember, aki a hivatását Jézus Krisztustól veszi, különösképpen így látja ezt. Urával együtt mondja: »az én igám gyönyörűséges és az ón terhem könnyű«. hivatását ismerő keresztyén ember számára a feladat mindig terebélyesedik. Elsősorban abban, hogy mindig világosabban felismeri azt és mindig jobban ért ahhoz, hogy hogyan fogjon hozzá. Meg abban, hogy mindig gyakorlottabb lesz az engedelmességben. Urához és hivatásához viszonyítva 'lesz mindig engedelmesebb. Ezért beszél a Szentírás az elhiwatás reménységéről. A keresztyén embernek nőnek a feladatai, de a feladatok alatt növekszik ő maga is. A keresztyén ember nem sziszifuszi munkát végez, nem hiábavaló és elvégezhetetlen munkát, hanem célratörő munkát, 9 amelyben eredményeket lehet elérni. Szolgálatot végez, amely neki magának és az embertársaknak áldást hoz. Mert Attól vette a hivatását, Aki a halála óráján azt mondhatta, hogy »elvégeztetett«. A Lelki ingyenélők mindig köny- nyebbet várnák. Az ingyen kegyelemből élők azonban mindig nagyobb eihivatást várnáik és az engedelmesség készségéért könyörögnek Istenhez. A mi újesztendőnk, az Ezerki- lencszázötvenkatodik, a mi számunkra új elhivatás minden eddiginél nagyobb feladatokra. Azért találjuk előre szépnek, azért tud megtelni a szívünk előre reménységgel, mert az eddigi feladatokban eredményeket értünk eL Isten áldása kisérte dolgainkat. Az eredményes munka közben ismét sokat okultunk s a hivatásunk még világosabban kibontakozott előttünk. Az újesztendő ezért reményteljes, mert tudatos egyházi és nemzeti életet élünk, meghatározott úton járunk es az elérendő célok kedvesek nekünk. 1956 egyházi munkatervét Isten igen világosan jelölte ki számunkra abban, hogy nyáron hazánkban ülésezik az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága és az év folyamán elő kell készülnünk az 1957-ben működésbe lépő Központi Alapra. Az Egyházak Világtanácsa Köz- ponti Bizottságának magyar- országi ülése nagy megtiszteltetés magyarországi protestáns egyházaink és gyülekezeteink számára. A kevesen való hűség nyomán kaptuk Istentől ezt a többet, ezt a minden eddiginél nagyobb eihivatást. Vendégül kell látnunk az Egyházak Világtanácsa száztagú vezérkarát, a világ minden tájáról érkező vezető egyházi férfiakat, ami gyülekezeteink és egyházaink számára komoly szervezési, anyagi, egyházi feladat. A történelem folyamán először van ilyen méretű eilhivatásunk. Isten adott ekkora erőt a mi egyházainknak, hogy erre a nagy alkalomra, amelyet nagy országok nagy egyházai sem tudtak még a maguk számára hivatásul venni, mi vállalkozhatunk. Isten azonban az ezzel kapcsolatos nagy feladatot elsősorban azért adta, mert egyházaink állhatatosan, hűségesen küzdöttek a Kelet és Nyugat közötti kapcsolatok fenntartásáért, a nemzetközi feszültségek enyhítéséért, a béke fennmaradásáért, amelyben egyedül lehetséges az egyházak ökumenikus világtestvérisége, és ennek a testvériségnek gyakorlása. A hivatást továbbá azért kaptuk, mert protestáns egyházaink a számukra egészen új történelmi környezetben Isten igéje helyes megértéséért, Isten akaratának megértéséért áldozták erejüket. A helyünkön és korunkban vállalt engedelmesség az a kevesen való hűség, amelyre Isten most minden eddiginél nagyobb elhívással válaszol. Bizonyos, hogy 1956-ban gyülekezeteink egyöntetű és minden vonatkozásban helyes bizonyságtétele az az Istentől adott fő feltétel, amellyel ezt a hivatásunkat be tudjuk tölteni. fTzt a hivatásunkat összefüggés- ben kell látnunk azzal, hogy Magyarország az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja lett. Hazánk nemzetközi tekintélyének emelkedésével jár együtt a mi ökumenikus szolgálatunk lehetősége és alkalma is. Hazánk békeszerető ország, amely már eddig is sokat áldozott a nemzetek közötti jó viszony oltárán és továbbra is kész arra, hogy az élet minden területén gazdagítsa az emberiséget az őszinte kapcsolatok gyümölcseivel. Az, hogy ezidén az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságát Magyarországon fogadjuk, egyik éppen minket érdeklő nagy tény annak bizonyítására, hogy államunk az Egyesült Nemzetek Szervezetének magasztos elveit magáévá tette és őszintén fog fáradozni továbbra is azok érvényesítéséért. 1956-ban meg kell teremtenünk az egyházi Központi Alap előfeltételeit. A Központi Alap egyházunk országos háztartásának egységét, szilárdságát, valamennyi gyülekezet és valamennyi egyházi munka szilárd anyagi biztosítékát fogja szolgálni. A gyülekezetek, a hívek áldozataival, adakozásával történő országos sáfárkodás élettől teljes, korszerű szervezetét készítjük elő, hogy egyházunk anyagi alapjaiban se inogjon meg. Reménységünk erre az elhivatásra azért van, mert egyházunkat Isten megőrizte minden belső lelki megingástól is. A felszabadulás utáni tíz esztendő alatt sok kísértés ellenére is egyházunk hitbeli és magatartásbeli egységben tudott megmaradni, sőt egységben szilárdabb lett, mint valaha. Egyházunk az igéből vett elhivatásra szegzett szemmel haladt az Isten által számára megnyitott úton és ezen az úton egymás kezét megtalálva találtunk rá időszerű feladatainkra. A háborús romokból újjáépített egyházunk szinte évről évre új felismerésekkel és a helyes felismerések határozott végrehajtásával • biztosította gyülekezeteinek és valamennyi egyházi munkájának anyagi alapjait. Most idáig értünk, hogy a minden eddiginél nagyobb elhívást vettük: — talán nemzedékek számára teremteni meg az országos háztartási egység biztonságát a Központi Alapban. I 956 nemzeti életünkben a má- sodik ötéves terv első nép- gazdasági évének esztendeje lesz. A második ötéves terv' azért lehetséges, mert az első ötéves tervet végrehajtottuk. Hazánk hatalmasat fejlődött ennek során. A nemzet mindig inkább a közös teherviselés és a közös munka mindenki számára termő gyümölcsei közös élvezésének útján halad. Hivatásunk, hogy a magunk erőivel hozzájáruljunk az eddigieknél is nagyobb nemzeti feladat végrehajtásához. Nekünk alapvetően hinnünk kell, hogy nagy távlatokban építkezünk, utánunk jövő nemzedékeik számára rakjuk le az élet alapjait. Gondolkodva, szorgalommal, áldozatkészen, a keresztyén hitből merített lelkesedéssel kell összpontosítanunk magunkat nemzeti feladataink elvégzésére. Hivatásunk tehát megnőtt, mert megnőttek a feladataink. Feladataink Istentől vannak, akinek szere- tete, gondviselő kegyelme, oltalmazó atyai keze takarja be életünket. A szerető mennyei Atyába vetett hit bizodalmával lépünk át az újesztendőbe. EGY ARC E9 'gy arc, egy név tűnik fel előttem az emlékezésben. Zolnai Palié. Sokaknak — tudom — nem mond semmit ez a két szó, hiszen kevesen vagyunk, akik ismertük, akik még emlékezünk rá. Előttem is csak ritkán, ilyenkor zimankós, ködös időben bukkan fel kedves arca, mindig mosolygó két kék szeme. Egyidős volt velem. Együtt koptattuk az iskola padjait, együtt izgultuk végig a végtelennek tűnő matematika órákat. Hazafelé is együtt vitt az utunk. Egyszóval: együtt voltunk örömben, bánatban, a fiatal életnek nagy örömében és gyorsan tovatűnő szomorúságaiban. így hát nem csoda, hogy együtt hurcoltak el bennünket behívó parancsra nyugat felé. (Egyikünk sem volt még 18 éves...) Azokat az emlékezetes napokat is együtt bolyongtuk végig, amelyek előbb kalandosnak tűntek, utóbb csúfosnak bizonyultak. A dunántúli nagy uradalomban is — ahová a katonaság elől szökve beálltunk summásnak — együtt szedtük a fogyni sohasem akaró répát. Aztán ő megpróbált hazajutni. Megszökött. Elfogták és besorozták katonának. Amikor hazakerültem, hiába tudakozódtam felőle. Nem volt sehol, még hír sem jött felőle. Mi visszaültünk az iskola padjaiba, hogy megint izguljunk a matematikai órákon. Mennyivel édesebb volt az ilyen izgulás, mint amikor nem is olyan régen attól rettegtünk, hogy besoroznak .»Hunyadi-páncélos- nák...« Tehát minden kedves, régi volt, ugyanúgy beszekundáztunk, ha nem készültünk és ugyanolyan örömmel fogadtuk a jelest, mint valami- Icor régen. Csak ő hiányzott közülünk és nem volt nap, hogy ne vártuk, hogy ne emlegettük volna. Késő ősz lett, mikor megjárva Németországot, valamelyik nyugati fogolytábort, újból beült közénk a padba. Néhány napig örültünk egymásnak, míg váratlanul kimaradt az iskolából. Beteg lett. Valami alattomos betegség újult ki rajta, amit a háborús nélkülözésekben kapott. Egy ilyen ködös, hideg téli napon, mint a mostaniak, kikísértük a temetőbe. Szomorúan, szinte értetlenül álltunk sírjánál. A sír előtt, amely egy kedves barátot takart. Egy kedves arcot, amely többet nem' örül velünk, mert a borzalmas rém: a háború letörölte félelmetes kezével róla a mosolyt. Azóta a borongás téli hónapokban az ő arca bukkan elém a ködből. És ha arról beszélek, hogy miért kedves nekem a béke és hogy miért nem kell a háború, akkor az ő neve is eszembe ötlik. Mert azt akarom, hagy á diákok tanulhassanak és együtt örüljenek fiatal életüknek... V. J, „... hogy hirdessem az lírnak kedves esztendejét” A názáreti zsinagógában kérdő szemek tekintettek Jézusra. A szívekben és a szemekben az a kérdés nyugtalankodott: vajon Jézus lesz-e az, akire sóvárgó hittel vártak, a Messiás? Később ezt a kérdést kimondottan is feltették neki, a Keresztelő követei: »Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?« (Mt 11, 3). Jézus válasza jóformán ugyanaz mindkét esetben. Ézsaiást idézi, egyszer mint ígéretet, mintegy beköszöntő beszédként, a másik alkalommal pedig már mint befejezett tényt, valóságot. Keresztelő János követeinek ezért mondja: »mondjátok meg, amit láttatok«. Mit ígért Jézus a názáreti zsinagógában és mit láthatták a Keresztelő követei? Azt, hogy az evangélium él és hat, hogy megfáradt emberek felegyenesednek, betegek gyógyulnak, a bűnök megbocsúttat- nak. Mindez azt bizonyítja, hogy beteljesedett, amit Jézüs Názáretben ígért: Őbenne valóban Isten kedves esztendeje érkezett el. Kedves ez az esztendő mindenekelőtt magának Istennek, mert Jézusban helyreigazíthatta a bűn által megrontott emberi életet. Jézusban és Jézus által Isten újra olyanná formálta az embert és az életet, amilyennek a teremtésben megtervezte és megalkotta. Evangélikus hitünk egy szóban így fejezi ezt ki: megigazulás. Ez az egy szó azonban mindent jelent, jelenti Isten kegyelmes hozzánkfordulását, valóságos bűnbocsánatát és új életet teremtő Gzeretetét. Kedves azután ez az esztendő, amely Jézusban kezdődött el, nekünk embereknek is. Krisztusban az örömhír jelent meg és öltött testet, örömhíre annak, hogy Isten szeret és áld. Ezért mondhatjuk azt, hogy ami Krisztusban lett, az nekünk is ked- bes. Isten Krisztusban az embernek minden szépre és jóra-vágyódására mondott igent úgy, hogy meg is adta azt, amit az ember önerejéből nem érhet el. A Jézusban megkezdődött »kedves esztendő« csák Isten mértékével mérve nevezhető esztendőnek, mert a valóságban az Isten és ember közötti kapcsolat új korszaka. Ez az ige mégis ideillik új esztendőnk élére, hogy belőle erőt és eligazítást nyerjünk. Minden új esztendő Isten megmegújuló szeretetére emlékeztet bennünket. Egyben kötelez is, hogy szavunkkal és életünkkel hirdetőivé legyünk Isten kedves esztendejének, a Krisztusban valóra vált ígéretnek. Az új esztendő küszöbén Isten arra emlékeztet berniünket, hogy ő fáradhatatlanul hirdeti nekünk a bűnbocsánatot és munkálja bennünk az új életet. Űjesztendei imádkozásunk ezért elsősorban hálaadás az evangélium hirdetéséért, a Szentlélekért. De azután, ezzel együtt, szinte egy lélegzettel könyörgés azért, hogy az élet minden dolgában, földi kötelességeink között tudjunk Istennek kedves életet élni, azaz tudjunk közreműködni a jóban, a békességszerzésben, a szeretetben. Így válik a keresztyének élete méltóvá keresztyén- ségükhöz. Adja Isten, hogy a ránk következő esztendő így lehessen az ő kegyelméből a mi szolgálatunk által is kedves esztendő őneki is és embertársainknak is! EPULO EGYHÁZ Német nyelven kiadták D. dr. Vető Lajos püspök könyvét egyházunk tíz esztendejéről TÍZ ESZTENDŐ küzdelmes napjai, hitek és látások, új útak és célok peregnek le szemünk előtt D. dr. Vető Lajos püspök most megjelent német nyelvű könyvében, amelyet a Keresztyén Demokrata Unió adott ki a Német Demokratikus Köztársaságban. (Vom Aufbau der Kirche in Ungarn.) Nem tudjuk öröm és büszkeség nélkül kezünkbe venni ezt a vaskos könyvet. Hiszen szinte első eset a magyarországi evangélikus- ság történetében, hogy a lutheri reformáció hazájában így figyeljenek fel ránk és így értékeljék azt az egyházépítö munkát, amelyet az elmúlt tíz esztendőben végeztünk. Híveink áldozatkészsége - és hazafias magatartása példakép lehet sokait számára, hogy hogyan lehet és kell odaállni szívvel, lélekkel nemcsak a gyülekezetek, hanem a falvak és városok országépítő vezetői és dolgozói mellé. ISTEN ŰJ PARANCSOLATAINAK. új útjainak és céljainak értelmét és igazságát értették meg lelkészek és laikusok, amikor hittel magukénak vallották azt az evangélikus egyházat, amely, tudott bűnbánattal tekinteni mulasztásaira és tévedéseire, de ugyanakkor keresztyén derűvel és reménységgel építi a templomokat, gondozza a betegeket és elesetteket, neveli az épülő egyházban szolgálni akaró fiatal lelkészeket. Nem mindenütt mondhatja el ezt alázattal az evangélikus egyház! AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN egyek» püspökök, professzorok és lelkészek. Egyek abban, hogy egyházunknak, gyülekezeteinknek és híveinknek egyenként kell beleépülniük és ma is állandóan bele- nevelődniök a világkeresztyénség nagy testvéri közösségébe. Bele kell nevelődnünk a magyar nép és az egész emberiség legnagyobb kérdéseinek: a békének, a békés együttélésnek a megértésébe és megélésébe. NEM EGY EMBERNEK a látásain keresztül szólal meg mindez Vető püspök könyvében, hanem a megélt és megírt tíz esztendő cikkeiből, tanulmányaiból, az Evangélikus Élet és a Lelkipásztor hasábjairól lép elérik okmányszerűen, hitelesen. Ebbein a meggyőző erőben rejlik a könyv egyik legnagyobb értéke. Ezért fogadták örömmel a németországi evangélikus keresztyének Keleten és Nyugaton egyaránt. Ezért tudnak erőt meríteni és tanulni belőle azok az evangélikusok, akiknek ‘hozzánk hasonlóan el kell jutniok küldetésük örök pozitívumának a felismerésére: Istent imádni és egymást szeretni. A krisztusi szeretet megélése és cselekvése tartott meg bennünket a nagy történelmi vajúdások és társadalmi átalakulások idején. Ez kötelez bennünket arra, hogy az ökumenikus felelősség jegyében átadjuk testvéreinknek hitbeli döntéseink eredményeit és tanító szándékú igazságait. EVANGÉLIKUS MAGATARTÁSUNK tízéves történetét adja az olvasók kezébe ez a könyv, a magunk okulására is! Mert az a múlt, ami ebben a könyvben elénk lép, kötelez a jelenben és újabb mezs- gyekövek leverésére ösztönöz bennünket. Arra indít, hogy a felismert igazságokat ezután se rejtsük véka alá. Arra kényszerít, hogy még mélyebbre ássunk evangélikus múltunkba és hozzuk felszínre mindazt, ami ma is ragyogó értéke egyhazunknak. Még következeteseb- bemértékesítsük evangélikus őseink, elsősorban Luther Márton örökségét és a jelenben helyesen tájékozódva prédikáljuk a ma emberének Jézus Krisztust. ISTEN CSELEKEDETT VELÜNK hitünk szerint az elmúlt tíz esztendőben. Mi csak engedelmeskedtünk. Istenre bízzuk jövőnket és Istentől kérjük azt is, hogy ezzel a könyvvel végezze el nevelőmun- káját a német evangélikusságban. Minket pedig indítson még több alázatosságra és . meghajlásra azelőtt a Jézus Krisztus előtt, akinek neve a szeretet, a megbocsátás és megbékélés parancsolatát prédikálja a keresztyénségnek és a* egész világnak. Dr. Pálfy Miklós „A MI SEGÍTSÉGÜNK AZ ŰR NEVÉBEN VAN" (Zsolt 124, 8.)
