Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1955-07-10 / 28. szám
4 EVANGÉLIKUS ÉLET 1518 áprilisára a szépfekvésű egyetemi városba, a neckar-menti Heidelbergbe hívták össze az ágos- ton-rend németországi kongregációjának gyűlését. Ezeket a rendi találkozókat háromévenként tartották .Szokás szerint ilyenkor nyilvános teológiai vitát is rendeztek. Ez alkalommal egy férfikora elején járó, de már messze földön ismert szerzetes kapta a megtisztelő megbízást a vita lefolytatására: Luther Márton, a Szentírás tudományának ISTEN MEGISMERÉSE ES A VILÁG MEGISMERÉSE wittenbergi professzora. Nevét 1517. október 31. után szárnyrakapta a hír. Szenvedélyes viták zajlottak személye és írásai körül. Legbőszebb ellenfelei, a szászországi dominikánusok, szószékeikről már ujjongva azt hirdették, hogy hamarosan máglyára kerül. Barátai ezért nem kis aggodalommal engedték el a biztos Wittenbergből, a bizonytalan, távoli útra. Luther heidelbergi vitája A vita lefolyása tovább növelte rendjén belül és kívül az iránta való tiszteletet, sőt csodálatot. A vitán részt vett egy ifjú elzászi dominikánus, névszerint Bucer Márton, Strasbourg későbbi reformátora. Lelkendezve írta barátjának: »Bármennyire nekifeszültek is a mi fő vitázóink, hogy Luthert a nyeregből kivessék, egy ujjal sem tudták elmozdítani álláspontjától! Csodálatos és elragadó, ahogyan válaszol. Összehasonlíthatatlan a türelme, ahogyan az ellenvetéseket hallgatja. Eles látása Pál apostoléra emlékeztet. Amilyen rövid, oly találó feleleteit a Szentírásból veszi és mindenkit csodálkozásra ragad.« Luther, aki alig félévvel azelőtt kilencvenöt tételével alapjaiban rendíti meg a pápaság hatalmát német területen, most negyven rövid, két- kétsoros tételt állít fel és bocsát megvitatásra. A tézisek nagyobbik fele a teológiából, egy kisebb része a filozófiából veszi tárgyát. Az előbbiek az ember bűnösségéről, akaratának a bűnben való megkötözöttsé- géről, a kegyelemről és a hitről szólnak. Az utóbbiak a középkor gondolkodásában uralkodó • aristotelesi filozófiát támadják. Luther negyven heidelbergi tétele 1518-ból nemcsak azért jelentős, mert lemérhetjük rajtuk, hogyan távolította el a Szentírás tanulmányozása a tudós szerzetest a római egyház teológiájától. Luthernek ezek a ‘tételei a tartalmuk szerint is időtállóak. Csak egyet idézünk közülük: Az emberi szeretet a szeretetre méltó felé fordul; Isten szeretete a szeretetre méltatlant találja mag és teremti újjá! (28. tétel). Nemrégiben egy ismert evangélikus teológus, Edmund Schlink, hívta fel megint a figyelmet ezekre a vitatételekre. Schlink, a heidelbergi evangélikus teológiai fakultás professzora. Az egyházak múlt évi evanstoni világgyűlésén az európai teológusok képviseletében ő tartotta a megnyitó előadást. Az evangélikus teológiának ez a kiváló képviselője egy nemrég megjelent tanulmányában arra mutat rá, hogy Luther ezekben a tételekben milyen fontos megállapításokat tesz nemcsak a bűnről és kegyelemről, hanem a megismerésünkről is. Ezek a tézisek időtállóan világítanak rá az értelem és a hit, a teológia és a filozófia, a keresztyénség és a tudomány egymáshoz való viszonyára. A következőkben a heidelbergi teológiai vitának ezekre a vonatkozásaira próbálunk figyelni. Mit tanulhatunk ma a reformátortól Isten megismeréséről és a világ megismerése felől? Kétségtelen, hogy sokszor nem könnyű követni a reformátornak a korabeli teológia és filozófia nehéz fegyverzetébe öltözött gondolatait. De megéri a fáradságot! Mert Luther végeredményben Isten igéjéhez vezet el és amit mond, azzal az ige világosságát vetíti rá mai kérdésekre. Istent hitben, a kereszten ismerjük meg Nyugtalan a mi szívünk, amíg Te- benned meg nem nyugszik, Urunk — vallja Augustinus. Valóban, a vallásos lélek meg nem szűnő vágyódással keresi Istenben az élűt végső értelmét, a szabadulást bűneitől, a feleletet a halálután titkára. A teológia is ebben fárad: hogy elérje, megismerje és megismertesse Istent. De melyik a járható, az igazi út Istenhez? Ez a nagy kérdés, a vallásos ember és minden teológia nagy kérdése. Luther a heidelbergi tételekben felel erre a kérdésre: az az út, amelyen nem mi jutunk el Istenhez, hanem Isten jött el hozzánk! Nem az ismeri meg igazán az élő Istent, aki értelme segítségével a teremtés művein át próbálja »feltornászni« magát Isten dicsőségének trónusához. Hanem az, aki hitben a kereszten, a megfeszített Krisztusban találkozik Istennel. Az előbbi kísérlet a »dicsőség teológiája«. Ez az út a »kereszt teológiája«. A vallásos ember sokszor próbálkozik úgy eljutni Istenhez, hogy a természetben, a lekiismeretben, a történelem eseményeiben próbálja felismerni a Teremtő »kezenyomát«. Úgy gondolja, Isten hatalma, bölcsessége, dicsősége a mindenség és az élet csodálatot keltő világából ragyog felénk a leginkább. Költők, gondolkodók, vallásos szellemen hányszor igyekeztek végigjárni ezt az utat! Ez azonban a »dicsőség« teológiája! Nem kívánja feltétlenül bűnösségünk, méltatlan voltunk elismerését és nagyon könnyen elvakít, elbizakodottá tesz. A reformátor határozottan nemet mond erre az útra. »Istent nem lehet másutt megtalálni, csak a szenvedésekben és a kereszten.« Fordított az út: nem mi emelkedünk fel értelmünkkel a teremtettség lépcsőfokain át Istenhez, hanem Isten jött alá a világunkba, Jézus Krisztusban; Krisztus kereszthalála a nagy kinyilatkoztatás! Arról beszél, hogy mi bűnösök vagyunk, Isten Fiát megfeszítettük, meg kellett halnia bűneinkért. De arról is beszél a kereszt, hogy Isten megbocsátó, újjáteremtő szeretettel fordult a bűnös emberhez. Ezt a kettőt — bűneink súlyát és Isten szeretetének nagyságát — értelmünk nem, egyedül a hit ismeri fel a Megfeszített keresztjében! S ez a hit újjáteszi a szíveket is: megszabadít önzésünktől, újjáteremt a másik ember iránti szeretetre. A »kereszt teológiája«, amelyet Luther Pál apostoltól tanult (1. Kor. 2, 1 kk!), evangélikus egyházunk legnagyobb kincse. Benne tisztán és igazán van ott az evangélium, amely új embert teremtő hatalom és az egyház létének, szolgálatának igazi értelme a világban. A reformáció tehát gyökeresen szakított az Isten-keresésnek azokkal az útjaival, amelyekben nagyrészt a középkori egyház is járt. Isten dolgaiban, a hitünk kérdéseiben az ész, az emberi értelem nem igazít el bennünket. Vele a saját bölcsességünkben és jócselekede- teinkben való üdvösségkeresés hamis útjára kerülünk. így értjük meg, hogy miért lett Luther heidelbergi tételeinek bibliai alapja Pál apostolnak ez az igéje: »Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hivőket« (1. Kor. 1, 21). Istent a hit, nem pedig az értelmünk ismeri meg. A golgotái kereszten és nem a természetben, a lelkünk mélyén, vagy a világ életében. Ez az Isten igéjére épitő mai teológia alapvető tétele is! Luther ezt az igazságot húzza alá még jobban, amikor arra figyelmeztet, hogy a kereszt nemcsak a tárgya teológiánknak, hanem a »módja« is. Hogy Istent igazán megismerjük, nekünk is engedelmesen fel kell vennünk a keresztét. Azokat a terheket, szenvedéseket, amelyeket nem magunk kerestünk ki magunknak, hanem Isten rak a vállunkra életünk során. Köztük is a legállandóbbat: az ó-emberünkkel, régi énünkkel és bűneinkkel való naponkénti nehéz harc keresztjét és küzdelmét. A Ke- resztrefeszítettben, a saját keresztünk alatt ismerjük meg igazán az Istent — ez a »kereszt teológiája«, a heidelbergi tézisek legmélyebb üzenete. A világ megismerése az értelem feladata Luther tehát széttörte a középkori gondolkodásnak azt az alaptételét, hogy értelmünk mindent megismerhet; nemcsak a világot, hanem Istent is. Amikor pusztán értelmünkkel próbálunk Isten létéről, cselekedeteiről, akaratáról megbizonyosodni, akkor vagy sötétségben járunk és csődbe kerülünk (Kant ezt a felismerést támasztotta alá filo- zófiailag az istenbizonyítékok kritikájával), vagy kikerülhetetlen logikai ellentmondásokba jutunk. A teológia hittételei a filozófia számára ellentmondásokkal vannak tele, paradoxonok. Luther ezért is nevezi heidelbergi téziseit »theologica paradoxainak, teológiai paradoxonoknak. Az Isten felőli igazság természetében rejlik, hogy értelmünk számára megközelíthetetlen. Az értelem — mondja Luther — »szána- lomraméltóan dadog és használhatatlanná válik, amikor a hit dolgairól és a megigazulásról kezd beszélni (WA 42, 596). Istentiszteleti rend Július hó 10-én, Vasárnap Deák tér de. 9 (úrv.) Madocsai Miklós, de. 11 (úrv.) Hafenscher Károly, du. 7 Dóka Zoltán. — Fasor de. V2IO Sülé Károly, de. 11 Gyöngyösi Vilmos, du. 7 Dulcz Pál. — Dózsa György út 7. de. V2IO Dulcz Pál, — Üllői út 24. de. V2IO. de. 11. — Rákóczi út 57/b. de. 10 (szlovák) Szilády lenő dr. de. 3 /4i2. — Karácsony S. u. 31. de 10. — Thaly K. u. 28. de. 11 Bonnyai Sándor, du. 6 Bony- nvai Sándor. — Kőbánya de. 10 Koren Emil. Utász u. 7. de. 9 Juhász Géza. — Vajda P. u. 33. de. V2I2 Koren Emil. — Zugló de. 11 Muntag Andor. — Gyarmat u. 14. de. VslO Muntag Andor. — Rákosfalva du. 5 Muntag Andor. — Fóti u. 22. de. 11 Rimár Jenő, du. 7 Rimár Jenő. — Váci út 129. de. 8 Rimár Jenő. — Újpest de. 10. Blázy Lajos, du. 7s7 Btázy Lajos. — Dunakeszi de 9 Matuz László. — Vas* u. 2/c. de. 11 Szimonidesz Lajos. — Pesterzsébet de. 10. — Soroksár-Újtelep de. ',’212. — Rákospalota MÁV-telep de. ,/a9. — Rp. Nagytemplom de. 10. — Rp. Kistemplom du. 3. — Pestújhely de. 10. — Rákoskeresztúr de. — Rákoshegy de. 9. — Rákosliget de. 10. •- Rákoscsaba de. 9, du. Va7. — Cinkoia de. 9. (gyenn.), de 10, du. V23. — Mátyásföld de. 7* 12. — Kerepes-Kistarcsa de '/j 10. — Árpádföld du. 5. — Pestlőrinc de. 11. — Pestimre de. 10. — Kispest de. 9. de. 10. du. G. — Wekerle-Telep de. 8. — Rákosszentmihály de. ’/all, du. 5. Bécsikapu tér de. 9. Dóka Zoltán, de. 11 Pethő István, du. 7. Dóka Zoltán. Toroczkó tér de. .Va9 Pethő István — Óbuda de. 9. Sárkány Tibor, de. 10 (úrv.) Sárkány Tibor, du. 5. Sárkány Tibor. — XII., Tarcsay V. u. 11. de. 9 Zulauf Henrik, de. 11 Zulauf Henrik, du. 7. Ruttkay Elemér. — Lelkésznevelő Intézet de. Vall Ruttkay Elemér. — Diana u. 17. de. Va9. Danhauser László. — Kelenföld de. 8 Ruttkay Elemér, de. 11. Bottá István. — Németvölgyi u. 138. de. 9 Bottá István. — Csepel de. 11, du. 7. — Budafok de. 10 Visontai Róbert — Nagytétény de. 8. Visontai Róbert. — Kel envoi gy de. 9 Bodrog Miklós. — Albertfalva de. Vall Bodrog Miklós. — Csillaghegy de. V2IO, du. 7. EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest Vili.. Puskin-u. 12. Telefon: 142-074. Szerkesztésért és kiadásért felel: D. Dezséry László szerkesztő. Előfizetést árak: Egy hóra 5.— Ft negyedévre 15.— Ft, félévre 30.— Ft. egész évre 60.— Ft. Csekkszámla: 20.412—VIII. 10.000 Déldánvban nyomatott 2-553115. Athenaeum (F. v. Soproni Béla) A reformációnak ezt a cselekedetét, a teológiának ezt a álláspontját sokan úgy értették és értik félre, hogy vele az értelem, az ész megbecsülése és a tudomány ellen támad. Semmi sem lehet nagyobb félreértés! Schlink világosan,és meggyőzően fejti ki említett tanulmányában, hogy amikor Luther Isten igaz megismerésének egyedüli útjául a Megfeszítettben való hitet, a »kereszt teológiáját« jelöli meg, ezzel az emberi értelem tevékenységi területét is megjelöli: az értelmet megszabadítja igazi feladata, a világ megismerése és a világban való eligazodás számára. Luthernek a »romlott, parázna értelem« és a filozófia mint az evangélium ellensége felőli kijelentéseit gyakran értették félre oly módon, hogy a reformáció általában ellenségesen áll szemben az értelemmel és a filozófiával. Luthernek ezek a kijelentései azonban csak a hit dolgaival, Isten megismerésével kapcsolatban érvényesek. Ott a puszta értelem és filozófia valóban téves utakra vezet, amint az előzők során láttuk. Isten megismerése a hit tevékenységi területe! Ez a legkevésbé sem érinti az értelem és gondolkodás jelentőségét általában, a világ megismerésében és az emberi életben. Ismeretes, milyen jelentős szerepet tulajdonított Luther a »Frau Vernunft«-nak, az értelemnek, ilyen vonatkozásban. Heidelbergi téziseiben is azt vallja, hogy »a bölcsesség nem magábanvéve rossz ..., hanem az ember él vissza a leggonoszabbul a legjobbal« (23. tétel). Egyebütt még világosabban beszél róla, mi az ész tevékenységi területe: a világi dolgok, az élet mindennapi feladatai és a társadalom jó rendjének kialakítása. Külső dolgokban és veszedelemben az az értelem ítéletét kell megkérdeznünk — vallja —, hogy Istent ne kísértsük! (WA 44, 87). Értelmünk Isten ajándéka, Isten-képmás voltunknak (1. Móz. 1, 26—27) egyik legfőbb vonása. Mert csak az értelemmel bíró emberi lény képes az Istennel való személyes, hitbeli közösségre. Igaz, a bűnös ember »a legjobbal is a leggonoszabbul visz- szaél«. Értelmét önzésének és a rossznak a szolgálatába állítja. De ez nem változtat azon, hogy az értelem Istentől kijelölt rendeltetése a világ megismerése és a világban való életünk szolgálata. Következik ebből, hogy a tudás és tudomány jelentőségét földi életünk szempontjából nem becsülhetjük meg eléggé! A keresztyén hivő ember a tudománynak a világot megismerő, a világ törvényszerűségeit az ember javára fordító erő- feszitései iránt sohasem lehet közömbös, még kevésbé elfogult. Azt valljuk, hogy a tudásért való fáradozás, a tudomány munkája az ember Istentől kapott feladata. A Szentírás első lapján Istennek ezt a parancsát olvassuk: »Töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá!« Ezt az ún. »kultúrpa- rancsot« az ember értelme munkájával és akarata megfeszítésével, igen jelentős részben éppen a tudomány munkáján keresztül hajtja végre. A tudomány megismerő munkája és a hit Azt jelenti-e mindez, hogy egyfelől Isten hitbeli megismerése, tehát lelki életünk közt, másfelől a világnak értelmünkkel való megismerése, tehát a tudomány közt nincs semmi kapcsolat, teljességgel függetlenek egymástól? Nem. Ha így lenne, akkor a hitünknek nem lenne köze értelmünk ismereteihez és a tudásunknak sem lenne semilyen belső kapcsolata hitünkkel. Akkor lehetne hinni anélkül, hogy értelmi kétségeink támadnának. Es lehetne itt a világban értelmesen élni anélkül, hogy Istenre szükségünk lenne. Ez azonban a reformációnak és egyházunk álláspontjának teljes félreértése. Bár mindegyiknek megvan a maga világosan megjelölhető tevékenységi területe: a hité, Istennel való közösségünk, az értelemé, a világgal való kapcsolatunk, — e között a kettő között a gondolkodó és hivő ember személyében van az egység, az összefüggés! Amíg Isten szeretete a bűnbocsánatban újjá nem teremtette az embert, addig hit és értelem között hiányzik a harmónia. Miként akaratunk, értelmünk is küzd, lázad Isten reánk való igénye ellen. Ahogyan Schlink mondja: cselekvésünknek és gondolkodásunknak is át kell mennie a megtérés és a hit szoros kapuján, hogy mindkettő igazzá, jóvá és gyümölcstermővé legyen! így, Isten bennünk végzett újjáteremtő munkája nyomán, helyreáll a harmónia az értelmi megismerés és a hitbeli megismerés, keresztyén hitünk és értelmünk között. Milyen következményei vannak mindezeknek Isten-megismerésünk és világ-megismerésünk, közérthetőbben a keresztyénség és a tudomány egymáshoz való viszonyára nézve? Itt megint az említett tanulmány végső következtetéseit idézzük. A Krisztusban való hit megőriz attól, hogy meglévő tudásunkat lezártnak, váltpzhatatlannak tekintsük, és csak reá kívánjuk építeni. A Krisztusban való hit arra indít, hogy a világ és az emberi élet ellentmondásai, ismereteink befejezetlensége és a lét, élet megoldatlan végső, nagy kérdései ellenére higgyünk a lét és élet végső értelmében, a világ felett uralkodó teremtő Istenben. így leszünk szabadokká az igazság fáradhatatlan kutatására a valóság egész területén. Mert hiszen a világ törvényszerűségeiben a teremtő Isten tervét és munkáját ismerjük meg, magának Istennek a parancsára! Végül, a Krisztusban való hit megőriz az önző, öncélú, felelőtlen vagy egyenesen a bűn szolgálatába állított kutatástól, tudománytól. Hit és szeretet a felebarát iránt, hit és felelősség Isten előtt az emberi közösségért, ennek megmaradásáért és javáért — elválaszthatatlanok egymástól. A Krisztusban való hit tehát értelmünket és annak minden erőfeszítését, a tudomány tevékenységét is végeredményben az Isten előtti felelősség és az emberi közösség iránti szeretet jegyébe állítja bele. Istennek hitben való megismerése ezért nemhogy akadályozná, hanem inkább ösztönzi, feladatunkká teszi a világ megismerését. Az embernek ezt a tevékenységét is megszenteli: növeli felelősségünket Isten előtt, hogy értelmünk munkája összhangban legyen a szeretet parancsával; Dr. Nagy Gyula „Emberé a munka, Istené az áldás66 AZ ORSZÁG DÉLI RÉSZÉIN már javában folyik az aratás, de más vidéken is szőkül az árpa, s a búza haragoszöld színe is sárgába megy át. Egyre több tájon indul meg a legnehezebb, s egyúttal legszebb paraszti munka, az aratás. AZ ORSZÁG KENYERÉÉRT folytatott munka minden embert érint hazánkban, természetesen minket, keresztyéneket is, akik Istentől adott feladatot látunk az aratásban. Hitünk nemhogy elválasztana a hazánk javáért folytatott munkától, hanem éppen abban erősít meg. Isten igéje mondja: »Míg a föld lészen, vetés és aratás meg nem szűnnek.« (1. Móz 8, 22) Az ember Istentől rendelt állandó feladata tehát a vetés és aratás. Isten akarata, hogy a föld csak úgy adja meg termését, ha az hűséges munkán alapszik. Erre a munkára vonatkozik Isten gazdag ígérete és áldása. Nem hiába mondja ősi közmondásunk: »Emberé a munka, Istené az áldás.« Isten teremtett világa valóban gazdag áldással jutalmazza az ember munkáját, szorgalmát és igyekezetét. A zsoítáriró így magasztalja az áldások Istenét: »Meglátogatod a földet és elárasztod, nagyon meggazdagítod azt. Megitatod barázdáit, göröngyeit meglapítod, záporesővel meglágyítod azt, termését megáldod. Megkoronázod az esztendőt jóvoltoddal, és a te nyomdokaidon kövérség fakad.« (Zsolt. 65, 10—12) Az emberi munkával már elkészített barázdára és a már learatott termésre következik Isten áldása, az esztendő megkoronázása bőséggel, »kövérséggel«. MAR MÁSFÉL ÉVSZÁZADDAL ezelőtt, Tessedik Sámuel szarvasi lelkész, a falu nagy papja tiltakozott egyesek olyan biblikusnak álcázott felfogása ellen, mintha a keresztyén embernek nem kellene szorgalmasan részt vennie a munkában, hiszen Isten úgyis mindennel ellátja és gondoskodik róla. Tessedik élesen bírálta azt a végzethit-szerű álláspontot, hogy ha Isten akarja, lesz jó termés és betakarítás, ha nem akarja, nem lesz, ember itt semmit sem tehet, fölösleges tehát minden igyekezet a jobb terméseredményért és a fejlettebb gazdálkodásért. Nem árt Tessediknek ezt a harcát feleleveníteni. Amennyire természetes, hogy a keresztyén ember minden elért eredményért Istennek ad hálát, annyira természetes az is. hogy a maga feladatát, az Isten által reá kiszabott tevékenységet és munkakört nem róhatja Istenre. A természetnek az ember hasznára és javára fordítása Isten teremtői akaratában gyökerezik. O maga akarta és rendelte, hogy az ember részese legyen Isten gondviselő és világot fenntartó művének, éppen a lelki- ismeretes munka által. Ezért mondja Pál apostol egészen keményen azt, hogy »ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék« (1. Tess. 3, 10). A SZENTlRASON alapuló egészséges lutheri eletfelfogás mindig erőteljesen hangsúlyozta a keresztyén ember munkában és hivatásban való hűségét, az embertársak javáért végzett munka keresztyén erkölcsi jellegét. Az aratás és termésbetakarítás ügye nem olyan, ami kívül esik keresztyén életünk körén, amivel szemben közömbösek lehetnénk, hanem olyan ügy, amelyben Isten színe előtti felelősséggel kell helytállnunk, amelyben keresztyén lelkismeretességgel kell harcolnunk mindnyájunk javának minél jobb előmozdításáért, a hasznos és bölcs rendelkezések betartásáért, az állam iránti kötelezettségek pontos és hűséges teljesítéséért. A gabonabetakarítás és az ezt követő munkák gondos elvégzésével nemcsak dolgozó parasztságunk jövedelme növekszik meg, hanem ezzel egész hazánk fejlődése és felvirágzása is előbbrejut. Efelől a jó munka felől el nem marad Isten áldása, megkoronázza az esztendőt bőséggel! Dr. Otllyk Ernő
