Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-12-25 / 52. szám

2 EVANGÉLIKUS ÉLET A templomát megújítqf irsai gyülekezet a Deák téri parókia átépítésére éá teljes felújítására adakozott "•Egymás terhét hordozzátok-« és •■kiki a maga terhét hordozza« — ez a két ellentétesnek látszó intelem Pál apostolnak a Galácia-beliekhez írt levelében, annak 6, részében, szinte egymás szomszédságába ke­rült. Az egyház közösségi életé­nek jelensége és törvénye mind a kettő — egyszerre és együtt. Az ir­sai egyházközség ezekben az igék­ben gyakorolta magát, mikor 75 ezer forintos költséggel megújította templomának belsejét és ádvent má­sodik vasárnapján, december 4-én, az ünnepi istentisztelet offertóriu- mát: 700 forintot, a Budapest Deák téri parókiaépület átépítésére és tel­jes felújításához ajánlotta fel; A hálaadó istentiszteleten D. De­zséry László püspök hirdette az igét. Ádvent második vasárnapjának evangéliumából, Lk 21, 33—36-ból Isten ígéretére mutatott rá: «-Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszé­deim soha el nem múlnak.« Ennek az ígéretnek az a kettős jelentősége, hogy Isten nem a halálos ítéletet választja az emberrel szemben, ha­nem a megmentést, a megtartást, a kegyelem útját és hogy mi egész emberi életünkkel felelünk előtte arról, to jón megcselekedtük-e az ö jő, ember javát kereső akaratát. Az engedelmesség útján haladva két kí­sértés ellen kell küzdenünk: a -tob­zódás« ellen, a könnyelmű, nemtörő­dömség életformája ellen és az »élet gondjai«, a reménytelenség, az ag­godalom ellen. Mindkettő megnehe­zíti szívünket, összefoglalóan ezért azt kívánja tőlünk az ige: éljetek Krisztus szerint, hogy megállhassa­tok egykor Krisztus előtt. Az istentisztelet után tartott dísz- közgyűlésen Válint János esperes, irsai lelkész ismertette a templom és annak belső megújítása történe­tét. Néhány érdekesebb részlet je­lentéséből: A gyülekezet 1713—14. évben Zólyom megyéből telepített szlovák nyelvű evangélikusokból jött létre. 1722-ben épített templo­muk kicsinek bizonyult. Helyette 1799—1801 között új templomot épí­tettek. Ezt 1884-ben boltívessé épí­tették át. Utoljára 1904-ben festet­ték. A templom mostani belső megújí­tását 1954-ben kezdték el a kórus átépítésével. Idén ősszel készült el a falak és az oltár kifestése Lesz- kovszky György festőművész tervei szerint. További munkák még: az oltár és szószék különválasztása, új szószék készítése (a helyi kisipari tsz végzi el) és az új oltárkép meg­festése, melyre Feszty Masa mű­vésznő kapott megbízást. Az e mun­kák elvégzéséhez szükséges összeget is összegyűjtötte már a gyülekezet. A püspököt Kemenczey János egyházközségi felügyelő köszöntötte a díszközgyűlésen. Az egyház mai útjáról szólva, ezt mondotta: »Ezen az úton elöljárni, tanácsolni, útmu­tatni nem hálás feládat, de akik tudják, hogy ők az élő Isten követei, azok a jól végzett munka jutalmá­ban kapják az elismerést. Az új idők életútját járó evangélikusok, és mi mindnyájan azoknak valljuk ma­gunkat, hálásan köszönjük ezt a szolgálatot, melynek egyik része ez a mai is, amikor a püspök együtt örül evangélikus népe Istentől meg­áldott munkája sikerén.« •— Szere­tettel köszöntötte még a jelenlevő Dr. Rékasy Pál egyházmegyei fel­ügyelőt és az irsai gyülekezettel együtt ünneplő testvéri egyházköz­ségek jelenlevő képviselőit. Délután a szomszédos alberti gyü­lekezetbe látogatott át D. Dezséry László püspök és adventi úrvacso­rái istentiszteletet tartott. Ürvacso- rai beszédét 2. Kor 13, 13. alapján mondotta. Az alberti egyházközség az istentisztelet offertóriumát: 1000 forintot, szintén a Deák téri építke­zések céljára ajánlotta félj 99 a* egész népnek,.,66 Amikor az angyali szózat azt mondja, hogy a Megtartóban az egész nép örömet talál (Lk 2, 10), ak­kor az történetileg természetesen Izrael népére vonatkozik. Ez persze nem jelenti azt, mintha a pogány né­pek nem lettek volna ugyancsak az Istenéi. A megváltás egyetemességét és minden népre, minden emberre kiható erejét hirdeti az egész Új­szövetség. A karácsonyi örömnek ez a múltat és jelcint átfogó kiterjedt­sége arra kötelez minket, hogy keresztyén látásunkból ne hiá­nyozzék az egész egyházra, az egész keresztyénségre és az egész emberiségre figyelő szempont. Isten maga adott Krisztus szü­letésének ilyen átfogó, mindenek­re kiterjedő jelentőséget, hiszen »úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte« (Jn 3, 16). Ebben a széles távlatban szól a karácsonyi angyali köszöntés a gyermek Jézus méltó fogadásáról: az Istennek adott háláról és a földi békességről* Akik Isten egyszülöttjét ismerik és befogadják, azok nemcsak kívánják, hogy áldás és békes­ség otthona legyen a föld, hanem maguk is előmozdítják a kará­csonyi szózat valóra válását: »E földön békesség és az emberek­hez jóakarat« (Lk 2, 14). Mindez arra kötelezi a világ ke­resztyénéit, hogy egyházként segít­senek az emberiségnek abban, hogy megosztottsága állapotában további enyhülés következzék be és kiala­kulhasson a békés egymásmellett- élés világa. Az »egész népnek«, az egész egyháznak adott kará- • csonyi örömnek erőforrásnak is kell lennie ahhoz, hogy a keresz­tyének az emberek iránti jóaka­Kedves olvasóinknál Istentől áldott, boldog karácsonyi ünnepeket kíván az EVANGÉLIKUS ÉLET szerkesztősége és kiadóhivatala rattal küzdjenek a világ jövendőjéért. békés Isten népének, az egyháznak kü­lönösen is hordoznia kell az embe­riség jövendőjéért érzett felelőssé­get. Ma már nincs olyan ház, ahol az emberek ne beszélnének az atom­energiáról. Mégis ma már minden ember tudja, hogy az emberiség jö­vendőjét milyen döntően befolyásol­ja, hogy békés célra, vagy háborús pusztításra szolgál ez a valóban kor­szakot alkotó fizikai felfedezés. De ugyanakkor az emberek százmilliói­nak szívében kiolthatalanul él az a reménység, hogy sikerül megvalósí­tani a nyugodt élet lehetőségét, a tudományos felfedezések megszaba­díthatják őket a nyomor és az éhség rémétől, biztosíthatják a jólét foko­zását. A legelemibb emberi érdekek védelmében új küzdelemre indul a már eddig is oly sok győzelmet el­ért békemozgalom. A Béke-Vilégta- nács Irodájának helsinki felhívása a leszerelés kérdését és a nukleáris fegyverek eltiltását tűzi ki a béke­mozgalom legaktuálisabb céljaiként. A felhívás többek között ezt mondja: »A fegyverzet csökkentése útján megtett minden lépés újabb leszere­lési intézkedéseket tesz lehetővé. Minden ilyen irányú lépés elő fogja mozdítani a bizalom helyreállítását és a vitás kérdések rendezését. Minden ilyen irányú lépés közelebb hozza azt az órát, amikor a bizalmat­lanság és rettegés helyét átveszi va­lamennyi ország békés együttműkö­dése, valamennyi nép testvérisége.« A népeknek ezt a testvériségét és barátságát természetszerűleg kell segítenie és munkálnia az Isten népének, az egyháznak, hiszen Urától azt a kinyilatkoztatást vette, hogy Isten »az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette« (Csel 17, 26), és az egész emberi nem­zetséget egy véren váltotta meg. Az »egész népnek«, az egész egyháznak szóló karácsonyi evangélium azt is jelenti, hogy mi keresztyének adósai vagyunk annak a világnak, annak a2 egész emberiségnek a szeretetével, amelyet úgy szeretett az Isten, hogy az ő egyszülött Fiát küldte érte Megtartóul és Megváltóul. Dr. Ottlyk Ernő D. dr. Vető Lajos püspök az Énekeskönyvről D. dr. Vétó Lajos püspök decem­ber 14-én, az Északi Egyházkerület Esperesi Értekezletén bemutatta a Keresztyén Énekeskönyv új kiadá­sát. A püspök hangsúlyozta, hogy egyházunk 1943 óta nem adott ki énekeskönyvet s hogy a mostani ki­adással a gyülekezetekben meglevő hiányokat pótolják. Kifejtette to­vábbá, hogy a Keresztyén Énekes­könyv ennél sokkal nagyobb lépés. Évtizedekig tartó különböző tanul­mányok, himnológiai kutatás ered­ményei mutatkoznak ebben a mű­ben. A Dunántúli Énekes könyv anyagának kiválogatása, az Üj Rész összegyűjtése a Keresztyén Énekes­könyvnek ebben az új kiadásában, jelentős lépést jelent a jövendő egyetemes énekeskönyv felé. A püspök kiemelte, hogy igen nagy jelentősége van az énekeskönyv imádságos részének és annak, hogy az Üj Rész kótákkal jelent meg. A püspök ünnepélyes szavakkal mél­tatta az énekeskönyv előmunkála­tait s ennek során köszönetét mon­dott D. Dezséry László püspöknek, aki a Keresztyén Énekeskönyv új kiadásának szerkesztését irányította és igen sokat fáradozott az új ki­adás megjelentetésén. Vető püspök áldást kívánt az új énekeskönyv használatára. Megyer Lajos hajdú-szabolcsi es­peres meghatottan köszönte meg az új énekeskönyvet az egyházi vezető­ségnek és az Egyházegyetem Sajtó- osztályának. Különösen megköszön­te a lelkészi kar nevében azt, hogy az Egyházegyetem Sajtóosztálya va­lamennyi működő evangélikus lel­késznek tiszteletpéldányt küldött az énekeskönyvből. Megállapította, hogy lelkészeink és egyházunk hívei nem is számítottak ilyen hatalmas műre, ilyen gyönyörű kiállitású, minden igényt kielégítő énekes- könyvre. Weltler Rezső győr—soproni es­peres kijelentette: ez a legszebb ka­rácsonyi ajándék, amelyet egyhá­zunk vezetősége nyújthatott a Ma­gyarországi Evangélikus Egyház né­pének. Az esperes méltatta az éne­keskönyv teológiai, hitvallásos tisz­taságát és megállapította, hogy a Keresztyén (Dunántúli) Énekeskönyv anyagának hitvallási szempontú ki­válogatása méltó egyházunknak ah­hoz a mai éberségéhez és fáradozá­sához, amellyel egyházunk hitvallá­sos tanítására felvigyáz; Benczúr László püspöki titkár az énekeskönyvhöz tartozó korálkönyv előkészítéséről beszélt. Közölte, hogy külön jelenik meg a Keresztyén (Du­nántúli) Énekeskönyv énekedhez és külön az Űj Rész énekedhez a kán­torok használatába kerülő korál­könyv. A püspöki titkár, aki az éne­keskönyv előkészítésében végig részt vett, lelkesen és hálával beszélt arról, hogy egyházunk országos hírű egyházzenészei milyen egyetértés­sel dolgoztak az ének-anyag zenei el­készítésén, a korálok harmonizálá­sán, a korálkönyv előkészítésén. Egyházunknak igen jelentős munka- közössége van ma már az egyházi zene tudományos művelésére. Egy­házi zenészeink az énekeskönyv új kiadásával kapcsolatban valóban igazi munkaközösséget alkottak. A Keresztyén Énekeskönyv új ki­adása országosan nagy örömet kelt. Az Északi Egyházkerület Esperesi Értekezlete ENSZ-tagságonkról Az Északi Egyházkerület Esperesi Értekezlete december 16-án megem­lékezett arról, hogy Magyarorszá­got felvették az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. ENSZ-tagságunkról D. dr. Vető Lajos püspök tett bejelen­tést Napirend előtti felszólalásában hangsúlyozta, hogy ezzel »teljes jo­gú, egyenjogú tagjai lettünk a népnek és államok családjának«. »Hosszú küzdelem előzte meg ezt a sikerteljes eseményt. Ez az ered­mény nagy jelentőségű sok tekintet­ben és nagy feladatokat is ró a mi magyar népünkre és a magyar ál­lamra.« »ENSZ-tagságunk annak a bé­kés építőmunkának elismerését jelenti, amely hazánkban több mint tíz esztendeje folyik« — jelentette ki a püspök, majd egyhá­zunk közreműködéséről szólt ha­zánk békeküzdeknében. »Érdekes lenne krónikaszerűen egymás mellé állítani azokat a lépéseket, melyek elősegítették, hogy ezt az eredményt elérjük. Többször hallattuk szavun­kat, hogy magyar államunkat ve­gyék fel az Egyesült Nemzetek Szer­vezetébe.« Ezután az Egyházak Világtanácsa evanstoni és davosi ülé­seiről szólt, majd ezeket mondta: »Még a. legközvetlenebb lépésre is hadd mutassak rá. Az Egyesült Nemzetek Szervezeté­nek tizedik ülésszaka előtt a magyar protestáns egyházak vezetősége táv­iratilag fordult Nolde-hez, az Egyhá­zak Világtanácsa Nemzetközi Ügyek­kel foglalkozó Bizottságának igaz­gatójához, és erre hosszú távirati választ kaptunk, amelyben Nolde közli, hogy megtalálják a módját annak, hogy ez ügyben elgondolkoz­tassák az illetékeseket.« »Hálát adunk Istennek azért, hogy abban a nagy eredményben, amely néze­tem szerint előreviszi a népek békés együttélésének és együttműködésé­nek ügyét, egyházunk is közremű­ködhetett«; »A genfi szellem hat és érvénye­sül továbbra is. Rengeteg fel­adat hárul ránk a népek együtt­élésének biztosítása és a béke megszilárdítása terén.« »Kívánom, hogy a magyar nép most még nagyobb odaadással küzdjön hazája fellendítésén, építésén és békés együttmunkál- kodásán« — fejezte be beszédét a püspök; Az esperesek megvitatták a beje­lentést, ENSZ-tagságunk jelentősé­gét és kifejezték egyházunk örömét a nemzetközi siker felett, ff arácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehet­tünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fia­tal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mind a ketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyer­tyában. Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni. — Volt egyszer egy ember — mondta —, aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsö­nözzön. Házról-házra járt és mindenhová be­kopogtatott. — Jó emberek segítsetek rajtam! «- mondta. — A feleségemnek gyermeke szüle­tett és tüzet akarok gyújtani, hogy felmele- gitsem őt meg a kisdedet. De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt. Az ember tehát csak ment, mendegélt. Vég­re észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányban vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lo­bog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat. Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három felébredt, mikor arrafelé tartott, kitá­tották széles szájukat, mintha ugatni akar­nának, de egy hang se hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük fölborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűz- fényben és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte. Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyin-hátán, hogy nem tudpttcWe. jutni. Ekkor egysze­A SZENT EJSZÄI1CA írta: LAGERLÖF ZELMA rűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult. Idáig jutott el nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azon­ban igazán félbe kellett szakítanom. — Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? — kérdeztem. — Azt majd meghallod nemsoká­ra — mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet. — Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett, öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szem­ben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte, és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elka­nyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre. Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbesza­kítottam. — Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? — Nagyanya azon­ban nem is törődött a kérdésemmel, hanem folytatta az elbeszélését. — Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. A pásztor legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megféle- medett és nem merte megtagadni tőle, amit kért. — Vágy csak, amennyi keU! — mondta az idegennek. A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darab fa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a pa­razsat elvihette volna. A pásztor jól látta ezt és azért újból biz­tatta: — Végy csak amennyi tetszik! — és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával. Az ember azonban lehajolt és puszta kezé­vel néhány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányúlt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna. Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét. — Nagyanyó, miért nem akarta a pa­rázs megégetni annak az embernek a kezét? — Mindjárt meghallod — mondta nagy­anya és tovább folytatta a történetet. — Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon el­csodálkozott: — Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget? — Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle: — Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy min­denek olyan kegyesek hozzád? Erre az idegen így felelt: — Én nem mond­hatom meg néked, ha magad nem látod! — És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a feleségét és/i kis­dedet. A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el a szem elől ezt az embert, míg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Föl- szedelőzködött tehát és utána ment, mig el nem jutott oda, ahol az lakott. Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége és a gyer­meke és ott semmi más nem volt a hideg, sivár kőfalaknál. A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ár­tatlan csecsemő halálra fázik, a barlangban és bár kemény szívű ember volt, mégis ellá­gyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldoz- ta hát válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az ide­gennek és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet. De alighogy megmutatta, hogy ö is tud jó­szívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyat látott, amit eddig nem láthatott és olyat hallott, amit eddig nem halihatott. Látta, hogy ezüst szárnyú kis angyalkák ál­lanak sűrűn körülötte és mindegyiknek hárfa van a kezében és mindegyik hangosan éne­kelte, hogy: Ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből. Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem. De nemcsak a pásztor körül voltak angya­lok, hanem angyalokat látott, ahová csak te­kintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyeken és ott lebegtek fent az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyi­szor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet. Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig sohasem látott. Ügy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek. Midőn idáig jutott nagyanya, felsóhajtott és így szólt: — És amit a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket. Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagy­anyám: — Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól fügff. nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, homi olyan szemünk legyen, amely meglátja az Űr dicsőségét!

Next

/
Oldalképek
Tartalom