Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1955-12-11 / 50. szám
ADVENT PRÓFÉTÁJA MEGELEVENÍTŐ ADVENT A áveut igazi prófétája Keresztelő János. Alakja, szolgálata szinte példázza " * az egyházi esztendőnek ezt a kedves időszakát. Ott áll ő a Krisztus előtt, hogy előkészítse az útját, és rámutasson: Ö az Eljövendő! Szerény ■próféta, aki csak előhírnök akar lenni, de méltó ahhoz, akinek követe. Ezért kérlelhetetlen és szigorú, ezért hív bűnbánatra és megújulásra. Nem a nagy, hanem az egyszerű szavak embere, aki mint próféta is ember marad, es akihez étéért lehetett tanácsért, eligazításért, igazi prédikációért gyülekezni. Érdekes, hogy Keresztelő János körül milyen hatalmas tömeg, és milyen változatos sokaság sereglett össze. Nagyrészt persze az egyszerű emberek vették körül, akik felismerték benne a hozzájuk illőt, a közülük való!. Nevi volt hajladozó nádszál«, aki a szél fúvása szerint idomította volna mondanivalóját, és nem volt »puha ruhába öltözött ember« sem, aki a hatalmasok, a király érdekében szólt volna az egyszerű emberek félrevezetésére, még nagyobb kiszolgáltatottságára. Kinek-kinek a magáét mondta, és azt mindenki a maga módján jogadta. Eles szemmel meglátta a tömegben a farizeusokat, a képmutatókat, akik talán gyanakvással, félelemmel, vagy csak kíváncsisággal jöttek hozzá, leleplezte és megítélte őket. De észrevette a vámszedőket, a vitézeket, a népet is, és beszélt nekik az új életről egészen konkréten, úgy, ahogyan azt ezek a maguk életében valóra válthatták. Keményen szólt ezekhez is, de míg az ítéletes szóra a farizeusok elsőm f or dáliák, addig ezek bűnbánattal hajtollák fejüket a bűnbocsánat ' iteresztsége alá. .4 Keresztelő azonban fáradhatatlan volt. Keresztelt és prédikált cs következetesen mondta a maga monáólcáját. j/ ajon nem volt-e a Keresztelő igazságtalan? Ö mondta magáról, hogy ' csak útkészitö és rtem Krisztus. Ö csak inti a népet, de az ítéletet majd az gyakorolja, aki ö utána jön, noha előbbre való nálánál. Miért nem volt akkor megértőbb«, miért nem elégedett meg a látható és nyilvánvaló bűnbánattal? Miért korholt, feddett és intett tovább is, s miért éppen azokat, akikről láthatta, hogy a Krisztusra éhesen sereglenek hozzá? Vajon nem úgy cselekedett-e, mint a kátyúba jutott kocsis, aki nem a lusta, hanem a kész lovat nógatja, mert tudja, hogy azon Jog a szó? A Keresztelő prédikációjának ez a kérdése az egyház prédikálásának, és az emberek egymás közötti intésének mindig eleven problémája. Nem .kell-e a jóra való igyekezettel megelégedni? A már teljesített jót megdicsérni és elegendő eredménynek tekinteni? Vajon az egyház helyesen teszi-e, ha a keresztyén népet u hitben és a jócselekedetben mindig újabb és újabb előrehaladásra inti, ha önmagával elégedetlenül mindig újabb és újabb szolgálatokat kér és fogad el Urától. Vajon nem pihenhetünk-e meg egyszer már, hogy jólesően számba vegyük az eredményeket, amelyeket isten kegyelméből elérhettünk? A keresztyének hálátlanok lennének Isten iránt, ha az általa adott kegyelmi ajándékokat nem ismernék fel, nem vennék tudomásul, és nem köszönnék meg. De egyházunk mindezt abban a tudatban cselekszi, hogy egyszersmind sarkalja is önmagái és minden evangélikust a továbbhaladásra, a több és jobb kötelességteljesítésre, eredményesebb munkára, hűségesebb igehirdetésre és hallgatásra, és ezekhez hasonlókra. Vajon a Keresztelő kérdésének fényében igy van-e ez jól? /V'2m szabad elfeledkeznünk arról, hogy a Keresztelő, és később maga J ' Jézus sem hagyta abba egy pillanatra sem a farizeusok, a képmutatók, az önteltek, a lusták, az önzők korholását és megítélését. Azt is hozzátehetjük, hogy minden szó, amelyet ezekből az igehirdetésekből a Szentlélek erejével valaki is megfogadott, ugyanakkor és egyben ítélet és kárhoztatás volt azoknak, akik nem fogadták meg. Ha az egyház Isten igéjének megfelelően buzdítja a keresztyén szent népet a hit gyakorlására, a képmutatás nélküli szeretetve, a fáradhatatlan jócselekvésre, az emberi és hazafiúi kötelességek mind hűségesebb teljesítésére, a felebarátért áldozatra is kész életre, cikkor ha külön nem hangsúlyozza is, mindig ítéletet gyakorol a hamis- hitűek, a képmutatók, a közömbösek és tétovázók felett. Isten igéje mindamellett fáradhatatlan tovább-cselekvésre buzdítja azokat, akikben Szentlelke elkezdte a munkát. Az ige számos helyen egészen világos, és félreérthetetlen szavakkal szól erről. Lk 12, 48-ban azt mondja, hogy akire Isten sokat bízott, akinek sokat adott, attól sokat vár, sokat követel. Ml 25. 29-ben azt mondja, hogy akinek van (feladata Istentől), annak még több adatik. Ezek szerint ez a buzdítás nem »zaklatás« Isten részéről, vagy az egyház részéről, hanem, éppen elismerése annak, hogy Isten ajándékaival, megbízásaival tüntet ki, és ránkbíz valamit az ő ügyéből. Lk 17, 10 pedig attól int, hogy megelégedettekké váljunk és azt mondjuk: eleget tettünk már. A z advent prófétája tehát Isten akarata szerint és az eljövendő Krisztus útkészítő jé hez méltóan cselekedett, amikor az igazságravágyó, jóraéhes, egyszerű emberekhez fordult, és őket még több jóra, még több igazságra buzdította. A mai egyház is akkor hű urához, ha ezekhez a dolgos, egyszerű emberekhez fordul, és a jóban való állhatatosságra, áldozatkész sze- retetre búzáit ja ókéi. Isten az egyházat azért rendelte, hogy általa is előbbre menjen a jó a világban. Hiszen ezért jött Krisztus, és ezért fordult ó is olyan nagy szeretettel a hétköznapok egyszerű népéhez, a magukkal meg nem elégedettekhez, a bűnbánókhoz, akiknek a legtöbbet ígérte: az örökéletet. Zay László INDIA, a mesék országa egykor sok ábrándozás célpontja, ahová utazók, kutatók, misszionáriusok és gyarmatosítók sereglettek, hogy a titokzatos országból kincseket bányásszanak elő, ez az ország a mi időnkben valóban arra törekszik, hogy kincsekkel ajfndékozza me», a világot. A legdrágább kincs eléréséhez igyekszik minden erejével hozzásegíteni az emberiséget, ahhoz, hogy megőrizhesse és tartóssá tegye békéjét. A földkerekség (lakosainak számára nézve) második legnagyobb országa az utóbbi években nagy- nemzetközi tekintélyt és megbecsülést vívott ki magának. Felnőtt országgá lett, amelynek népe részt követelt és részt vett magának az emberiség sorsának intézésében — s nem kis eredménnyel. A népek hálásan tartják meg emlékezetükben, hogy mit tett India annak idején a koreai háború megszüntetésére és azóta a fegyverszünet fenntartására, 1954-ben nagy szerepe volt Indiának a genfi tárgyalások ■ étre jöttében, az indokínai háború békés befejezésében. Komoly és felelősségteljes szerepet vállal India az |iNSZ munkájában is, így pl. nemrégiben az atomenergia békés felhasználásával foglalkozó nemzetközi értekezleten s általában mindenütt, ahol a nemzetközi kérdések tárgyalások útján való rendezését szolgálják. EZ A TÖREKVÉS vezette Indiát és az ország vezetőit arra, hogy mind szorosabbra fűzzék barátságu- i kát a Szovjetunióval. Az a jóviszony, ' amely e két nagy ország között ki- ; alakult és egyre erősödik, önmagá- I ban is beszédes bizonysága annak, hogy különböző társadalmi és gazdasági rendszerek között lehetséges a békés együttélés. India valóban úgy cselekszik, ahogyan beszél. Mindenki előtt ismeretes az az 5 pont, amelyet annak idején Nehru és Csou En-laj miniszterelnökök mondottak ki s amelyeknek elsője a különböző : rendszerek békés együttélésének ! egyik alapvető nyilatkozata lett. | Moszkvában tett látogatásakor Nehru - miniszterelnök nem hagyott kétsé- j get afelől, hogy az ő országa nem ! egészen azon az úton keresi a békés . és jobb jövendőt, mint a Szovjetunió ' népe, de őszinte baráti viszonyra mutatkozott készségesnek ezzel az országgal és minden más országgal, amely ugyancsak őszintén keresi az emberiség 'békéjét és fejlődését. INDIA MA Kelet egyik vezető országa, de egyben hangadója az egész emberiségnek. A békés együttélés jó példáját adja a 4Kínai Népköztársasághoz való viszonyában, az ázsiai és afrikai országok problémáiban való részvétellel. Ugyancsak a békés együttélés megélésének jó példája a szovjet állam vezetőinek és az indiai vezetőknek az elmúlt napokban 1e- zajlott indiai találkozása és tanácskozása, amely nemcsak a két nép további közeledését és barátságát, de az emberiség ügyeinek előrehaladását is szolgálta. A világ népei szeretettel és bizalommal tekintenek Indiára és továbbra is »kincset« várnak tőle: további hozzájárulást a KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK CSEHSZLOVÁKIA metodista egyhaza október utolsó napjaiban tartotta háromnapos évi konferenciáját Prágában. A konferencián megnyitó beszédet mondott a cseh metodisták szuperintendense, Václav Vancsura. Részt vettek a metodisták gyűlésén az összes cseh protestáns egyházak küldöttei. Köztük fontós megnyilatkozása volt Hromádka József professzornak. Hrornáclka kifejtette, hogy minden protestáns egyháznak alkalma és módja van rá, hogy gazdagítsa a testvér egyházat. Krisztus egyhazának barátai nem azonosak az egyházi kartoték-lapok határaival. Az egyház jelen vgin mindenütt, aliol nép gyűlik össze, hogy Isten igéjét hallgassa. A metodisták csehszlovákiai vezetőjévé a .gyűlés Vancsura szuperintendenst választotta meg. A metodisták prágai gyűlése, amely többek közt üdvözölte a magyarországi metodista egyházat is, hangsúlyozta a ökumenikus magatartást a protestánsok közt. KOPPENHÁGÁBAN nyilvánosságra hozták, hogy a dán evangélikus egyház delegációja látogatást tesz a Szovjetunióban az ottani egyházi vezetőknél. Ez az első alkalom, hogy a dán evangélikus egyház hivatalos küldöttséget küld az orosz ortodox egyházhoz. A küldöttséget H. Fuglsang Damgaard koppenhágai érsek vezeti. A delegációban részt vesz Erik Jensen püspök, Alf Johansen sallingi esperes, aki néhány éve már járt a Szovjetunióban, és beszél oroszul. John Langhoff lelkész, aki az északi ökuménikus intézet sajtótájékoztatóját szerkeszti. Ez a sajtó- tájékoztató kiemeli, hogy ez az első meghívás, amellyel az orosz ortodox egyház skandináv egyházat hívott meg a Szovjetunióba. béke ügyéhez. India jó példája sok országot buzdíthatna a közvetlen tárgyalásokra, a békéért való áldozatos fáradozásra és a különböző rendszerek békés együttélésének állandó gyakorlására! NÉGY VÁ Z L AT Keresztelő János lefejezésének történetéhez HERÓDES. A bűn, ha él, csak növekedni tud, s bár lassan indul, gyorsan mélyre jut, HERGDIAS. A szent vetélytárs immár nem beszél. De élek én! Üdv! Elmúlt a veszély! A TÁNCOLÓ LEÁNY. Amit anyám mond, mindig az teszem, követtem most is engedelmesen. KERESZTELŐ JÁNOS. A csukott száj így is igéket ont: egy élet végén roppant súlyú pont. Bodrog Miklós Mi, keresztyének is sokszor elfelejtjük, hogy a tegnapunk a máért és a holnapért volt. Ami pedig a mai napot illeti, az legyen valóban mozgalmas. Nincs az ördögnek még egy olyan tárt kapuja, és szíve szerinti ösvénye, mint a tétlen álmodozás, aminek egyetlen konkrét eredménye van, de az is pokolra való: a jó cselekvés elszalasztása és elhalasztása arra az időre, amikor már késő. Akármilyen mozgalmas azonban a ma, mégis jó, hogy nem lehet benne mindent elvégezni. A holnapi nap így indítja a keresztyén embert alázatra, így gyújt új reményt benne, és igy ébreszt tervet. A keresztyén ember számára így léphet akcióba újra, minden nap a kegyelem és válhat a benne való hit új szántás-vetés, új kalászérlelés eredményekről prédikáló forrásává. Mi azonban, mint keresztyén emberek, akik nemcsak egyszerűen, az időben élünk, hanem egyúttal az egyházi esztendők állandó egymásutánjában is, jelenleg azok egyikének éppen az ádventjében, vessünk a fentiekre pillantást még egy szemszögből, ami a legjellemzőbb az evangélikus ádventre. Ez pedig az, hogy eljött a mi váltságunk, Jézus, aki nemcsak hozzáférhetővé teszi magát, hanem biztat is azzal, hogy férjünk hozzá. Tehát nem pusztán egy esemény szem elé idézéséről van szó ádventnek, mint időszaknak a vásznán, hanem Isten fáradhatatlan szeretetének háló-kivetése is azok felé, akiket előzetesen megajándékozott a bűnbocsánat lehetőségével. Ennek az ajándéknak azonban nemcsak részesei, hanem sáfárai is vagyunk. Ami pedig a sáfárokat egyedül ékesítheti, az a hűség, amely egyúttal ébren tartja a feszült figyelést Krisztus második ádventjére. Múltunkat, jelenünket és jövőnket mi ebből a szemszögből nézzük. Ha így van, akkor a tegnapot nem zárhatjuk mással, mint bűnbánattal és bocsánattal. — A mát *nem kezdhetjük mással, mint az ebből születő szabadsággal és reménységgel. A holnapi napra nem készülhetünk másképp, mint roppant felelősséggel, mert nem mindegy, hogy mi és hogyan történik benne. Ha küzd is valaki, nem nyer koronát* ha nem szabályszerűen küzd, Hétköznapiasan nézve az ügyet, mi nem kezdhetünk azzal a hátsó gondolattal újat, hogy jó lesz úgy is, mint eddig volt. Az önző élet bűnök árán is önmagát dédelgető tompasága nem tá- maszkodhatik azzal a hamis bizonyossággal Istenre, hogy neki a jövőben nem lesz más dolga, mint hogy leplet borítson a múltra. De még az se sokkal több, ha, tilalomfákkal rakosgatja körül magát valaki, mint azt a törvénnyel csatázó pietisták, szekták és még sokan mások tették és teszik a farizeusok és öncsalók legkirívóbb útján. Advent az evangélikus embernek szabadságot hirdet, amelyben megritkulnak a tilalomfák és megszaporodnak az útjelző táblák, amelyek mindig arra felé mozgatnak, ahol a legtöbbet és legjobbat teheti az ember ma is, holnap is. — Az ilyen magatartáson egyre több az áldás és egyre kevesebb az átok. Az evangélikus ember éppen ezért nem másoktól félti folyton a hitét, hanem legfeljebb önmagától. Nem azon gyötrődik, hogy az Ür Isten készíti-e, vagy kínálja-e neki a feladatot, hanem sokkal inkább az a kérdése, hogy akit a bizonyságoknak ilyen fellege vesz körül a bűn felől is, meg a kegyelem nagysága felől is, hogyan állhatja meg a helyét önzés nélkül úgy, hogy jó szolgálatot végezzen, rendesen éljen és megéljen. Nem sok köze van az ádventhez annak a keresztyén embernek, akit' a Lélek nem ebbe az irányba mozgat, hanem önző módon cipeli-magával a múltját, és azzal esik neki a mának dühösen, és gyerekesen, hamis reménységgel. — Holnapját pedig majd senki sem igazolja. — Nem igy tesz, akinek ádventje van.- A múlt nem vádolja, a jelene szabad, a jövendője biztos. Még arra a végső esetre is, amikor elkezd hasadni a második advent hajnala. Szabó Gyula Egy tanulságos kiállításon A második világháború befejezése után, 1946. novemberében a fenti címmel cikket írtam az egyik egyházi újságba. Többek között ezt írtam: »Mély bánattal reágondolok a szörnyű háború halottaira, akárhol nyugosznak a világban, és akármelyik nemzet fiai és leányai voltak. Elvonulnak előttem az őket sirató apák, soha meg nem nyugvó szívű édesanyák, gyászbaborult hitvesek és elárvult gyermekek. Szörnyű vízióként szüntelenül látom a felperzselt falvak és városok pusztító lángjait, és újra belesikoltom a világba: emberek! testvérek! soha többé háborút! Tudom, hogy vannak, akik túlkiáltják gyenge hangomat, a gonoszok, a halálra spekulálók, a vérből aranyat sajtolok, a háborús úszítók szeretnék elnémítani mindazok ajkát, akik velem együtt kiáltják: legyen vége a szörnyű vérszüretnek és szálljon alá a meggyötört földre a békesség szelíd angyala.« Bátortalan, gyenge hangocska volt ez akkor még, talán azért is került az egyházi lap utolsó oldalára. De miért is jut eszembe mindez? Azért, mert városunkban járt az Országos Béketanács atomvonata. Amikor kilenc évvel ezelőtt fenti cikkemet megírtam, olyanféle érzésem volt, hogy láttam és megtapasztaltam a háború borzalmait, pedig csak most tudom, és most látom, ennek a nagyon tanulságos kiállításnak a megtekintése után kaptam ízelítőt a háború, az atombomba borzalmaiból Nézem a látogatók arcát. Fiatal diáklányok és diáki}jak, felnőtt I férfiak és nők dermedten nézik a pusztulás szörnyű dokumentumait. A fiúk és lányok tálán arra gondolnak: az ő életüket is borzalmas sötét árnyékkal fedné be az a rém, ha az emberiség legjobbjai, békeszerető férfiak és nők százmilliói nem küz- denének azért, hogy kiküszöböljék a háborúk e legpusztítóbb szörnyetegét, az atombombát. Mélységesen elszomorító és lehangoló volna ez a kiállítás, ha csak ezt mutatná be az atomenergiáról. Azonban nemcsak a pusztítás szörnyű emlékeit látjuk, hanem felragyog előttünk a békés jövőnek a képe is. Látjuk a világ első atom- villany telepéi, amely béklyóba zárja a félelmetes erőt, és az emberi tudomány és haladás szolgálatába állítja. Látjuk az első magyar atom- villanytelep modelljét, látjuk azt, hogyan használják a rádióaktív izotópokat az iparban, mezőgazdaságban, gyógyászatban. Látjuk, hogyan küzdenek szerte a világban az emberiség százmilliói, hogy az atomenergiát ne pusztításra, hanem az emberiség életének könnyebbé tételére használják fel. Mikor kifelé megyek a kiállításról, egy újságíró megkérdezi tőlem: Mit szól a kiállításhoz? — Mélységesen megrendítő, de reményt keltető is — mondom —, mert ha az emberiség békeszerető milliói ezt az erőt a népek javára használják fel, akkor csodálatos távlatok nyílnak meg a világ előtt. Halász Béla „Mindenkor jóra törekedjetek? «gr egymás iránt, mint mindenki iránt66 (i. Tessz 5,15)
