Evangélikus Élet, 1954 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1954-04-25 / 17. szám

EVANGÉLIKUS ÉLET

3

Luther Krisztus pokolraszállásdról

„...MEGTARTÁSRA VALÓ NÉP...“

»Azt kell elmondanunk erről a hitcikkről, mégpedig olyan egyszerűen amint csak lehet, hogy érettünk Krisztus a poklot megsemmisítette, az ördög birodalmát és hatalmát teljesen összezúzta.« »Testünk és külső emberünk szerint ugyan még rémít és szorongat bennünket a pokol, úgyhogy gyötrődünk miatta, de a hitben és Lélekben már megsemmisült, össze van zúzva, nem árthat nekünk. Mindezt egyetlen egy ember tette a mi Urunk Krisztus, azzal, hogy alá- szállott a poklokra.« »Az összes szerzetes szentsége, a világ minden hatalma és ereje sem képes arra, hogy a pokol, tüzének csak egyetlen szikráját is kioltsa. Azonban ez az ember győzelmi zászlajával maga szállt alá, menekülnie kellett előle valamennyi ördögnek, akárcsak a halálos méreg elől és a pokol minden tüzének ki kellett aludnia.«

Ezeket Luther 1533. húsvétja utáni héten Torgauban mondta, ahol igehirdetés-sorozatot tartott a második hitágazatról. Jézus pokolraszál- lásával kapcsolatban különösen két figyelemreméltó dolgot kell kiemelnünk Luther prédikációjából.

Luthert az egész pokol-kérdés csak Jézus Krisztus megváltói munkájával való összefüggésében érdekelte. A középkori gyakorlattal ellentétben nem részletezi, taglalja, nem színezi ki, hogy milyen a pokol. Főleg nem igyekszik minél melegebbre befűteni azért, hogy a pokolteremtette rémület segítségével, tehát lélektani eszközökkel, kényszerítsen embereket »hitre«;

Jézus pokolraszállásáról és feltámadásáról egy prédikáció keretében beszél. A diadal örömhírét szólaltatja meg. Nem rémít. Bátorít, erősít, vigasztal. Ha erre a kérdésre keresünk feleletet nála: mi a pokol? — akkor közvetlen választ, meghatározást nem is kapunk tőle. Közvetett válaszait talán így lehetne összefoglalni: A pokol bűneink végső következménye. Hogy mi a pokol, azt át se tudjuk élni, csak Jézus Krisztus tudja igazán, mert ő élte át. Ö viszont azért élte át, hogy nekünk ne kelljen átélnünk. »Most már nem szabad egy keresztyénnek sem félnie tőle. Ha el is jön a halál órája, nem kell a pokol kínjait elszenvednie, aminthogy Krisztus által a halált

sem ízleli meg, hanem a halálon és poklon át az örökéletre kell jutnia.«

A másik dolog, amire Luther prédikációja felfigyeltet az, hogy nem köti hozzá mondanivalóját a középkori világképhez, amely szinte fö’d- rajzilag határozta meg a pokol helyét és az ókori pogány népek elképzelésével színezte ki azt (elég csak Daniéra gondolni). így tanít: »Hála Istennek, nem vagyunk oly ostobák, hogy azt hinnénk és mondanánk, hogy Krisztus pokolraszállása testileg történt volna meg, külsőleges módon, farúdon lobogó zászlóval, vagy mintha a pokol fából, vagy vasból készült építmény lenne.« »Hogy miként történhetett az, hogy egy ember, aki a sírban feküdt, ugyanakkor alászállott a poklokra, azt hagyjuk nyugodtan érthetetlennek és megmagyarázhatatlannak. Mert

mindez nem testileg megragadható módon történt, még akkor sem, ha vaskosan és testileg festjük meg, képzeljük el és példázatban kell beszélnünk róla, mintha csak egy erős vitéz, vagy óriás hatolt volna be seregével, zászlajával és fegyvereivel egy várba, hogy azt szétrombolja, benne az ellenséget foglyul ejtse és megkötözze.«

Ugyanakkor Luther köti magát a biblia kifejezéseihez, nem igyekszik azokat átvitt értelemben magyarázói. Úgy látja, hogy itt olyan képben beszél a biblia, amelyet a hitvallás is átvett, amely alkalmas arra, hogy megragadhatóvá tegye számunkra Jézus Krisztus értünk kivívott diadalát és az erről szóló örömhírt. »Az ilyen kép nem árt és neon téveszt meg, hanem nagyban segít, hogy ezt a hitágazatot megértsem és elfogadjam; az egész értelme homálymentes és tiszta. Ez így van függetlenül attól, hogy a pokol kapuja és a zászló rúdja fából van-e, vagy vasból, vagy hogy egyáltalán léteznek-e? Azokat a dolgokat, amelyeket nem ismerünk és nem tudunk, csak ilyen módon, képekben ragadhatjuk meg.«

Luther tehát nem valami világkép, vagy éppen a középkori vallásos világnézet érdekében száll síkra. Az evangélium üzenetét tolmácsolta. »Pokol, hol a te fullánkod?!« Ezt a húsvéti kérdést akarja most is szívünkbe vésni;

Sajtóosztályunk kiadásában vékony füzet jelent meg, első lapján címül viselve Péter első levelének ezeket a szavait. A füzet különle- nyomat a Lelkipásztor c. lelkészt szakfolyóirat ez év januári számából és egyházunk püspökeinek 1953. december 1-én, Pozsonyban, teológiai diszdoktorrá avatásukkor elmondott beszédeit tartalmazza.

Lapunk amnak idején részletesen beszámolt egyházunk küldöttségéinek nagyjelentőségű szlovákiai látogatásáról és ennek kiemelkedő eseményéről: dr. Vető Lajos és Dezséry László püspök díszdoktorrá avatásáról a Szlovák Evangélikus Teológiai Fakultáson. Pecsét volt ez a látogatás a két evangélikus egyház egyháztörténelmi jelentőségű egymásra találásán és a püspökeinket ért megtiszteltetés egyházaink kézfogását szimbolizálta. A két díszdoktori székfoglaló beszéd mintegy testvéri beszámoló volt a magunk életéről és hitéről a testvérnek.

Dr. Vető Lajos püspök beszédében arról a problémáról szólt, mellyel lelkészeink »a felszabadulás után bizonyéra Isten akaratából különösképpen szembekerültek«: az egyház mint közösség kérdéséről. A disszertáció őszintén szembenéz azzal a kérdéssel, ami valóban keresztyénsé- günk egyik legizgatóbb kérdése, és ezt olymódon teszi, hogy nemcsak a lelkészeknek, hanem minden egyház- tagnak segítséget nyújt a válasz megkeresésében és az ebből folyó keresztyén magatartásban. A biblia és hitvallásaink tanításából indul ki, majd az ige kritikáját vállalja egyházi múltunk és mai kérdéseink felett. Mindezt azért teszi, hogy világosan lássuk Istentől kapott feladatunkat: »Az egyháznak az embereket közösségi életre kell nevelnie. Meg kell tanítania őket arra, hogy egymást szeretetben elhordozzák, segítsék. az egyéni különbségek és eltéréseik megbecsülésével, vagy legalább tisztele then tartásával tudjanak egymással békében élni. s egymással tudjanak együttműködni.« Az egyén, a család és a világ életének problémáiban megmutatja »azt a helyes utat, mely megoldásra, gyógyulásra vezet: a szeretetben erős és igaz közösségi magatartást«.

Dezséry László püspök vallást tesz »arról a hitről, amely bennünk él s azokról a hitbeli felismerésekről, melyeket a kegyelmes Isten egyházunk szolgálatára nézve a mi nemzedékünknek ajándékozott«. »Isten mindenestül megmozgató kérdéseket szegezett nekünk«, melyeknek az volt a célja, hogy élő reménységgel képessé tegyen a hitre és a szeretetre. Dezséry püspök beszédében kezdődő új egyháztörténelmi korszakunk középpontjában az igehirdetést és a gyülekezetét látja. Isten iránti hálával számol be arról, hogy »a reformáció óta fennálló és sok-sok vihart megállóit magyar evangélikus egyházban szilárdan áll az egyházi hivatal, az egyház egysége, szilárdan állanak a presbitériumok... Isten *géje szabadon és erővel hirdettetik az országban ... újjáépítettük templomainkat s a gyülekezetek az igehirdetésből naponként tápláltatva élnek és virágoznak.«

Az igehirdetés becsületességének, igazságának és személyes hatásának kérdései után a püspök a gyülekezetre irányítja tekintetünket, mert Luther és a biblia tanítása nyomán tudja, »hogy az egyháznak az egyház népére való tekintettel s népe érdekében kell végeznie egész szolgálatát«. Tanító egyház vagyunk — mondja és arra figyelmeztet, »hogy a világ nem egyes igazakról, hanem az egész gyülekezet becsületéből szeiez magának benyomást a keres í- tyénség áldásáról vagy átkáról a mi mcstani napjainkban«.

A székfoglaló beszéd minden sora tanúságtétel a boldog felismerésről, hegy . egyházunk megajándékozott egyház, de arról is, hogy »a megajándékozó ttság nagy éi'zései között eszmélünk igazán bűneinkre, mulasz- 'ásainkra és feladatainkra.

Ezek a kérdések és bizonyságtevések a mieink, valamennyiünké. Rólunk van szó és a körülöttünk élő, keresztyén feladatként reánk bízott emberekről, akikkel együtt mi vagyunk a megtartásra való nép.

Zay László

KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK

ANGLIA

AZ ANGOL ALSÖPAPSÄG ÉVI 390 FONT NYUGDÍJÉRT, MINT LÉTMINIMUMÉRT HARCOL. A Westminstert Papok Házában J. B r i c r 1 y lichíieldi kanonok a nyugdíjas lelkipásztorok vitájában síkraszállt az elaggott lelkészek és feleségük életminimumát biztosító nyugdíjért. Az összeget évi 300 fontban jelölte meg, amely jelenlegi kétségbeejtő helyzetükből kimentené őket. A jelenlevők lelkesedéssel fogadták az indítványt, amit azután az Egyház zsinata elé terjesztettek

Nemsokára befejezik tanulmányaikat az általános iskolák és a középiskolák felső osztályát végző fiatalok. Természetes tehát, hogy őket elsősorban, de rajtuk túlmenve az egész országot foglalkoztatja a pálya- választás kérdése. Erről folyik most a szó otthon és iskolában egyaránt.

Különös felelősség hárul ebben a helyzetben a szülőkre és pedagógusokra egyaránt. Mind a családnak, mind az iskolának nagy tiszteletben kell tartania az ifjú léleknek az életről alkotott első képeit. Senkit sem szabad erőszakkal, de még rábeszéAz egyéni szempontokon túlmenően azonban igen fontos társadalmi és közösségi szempontok is vannak. Ma már sikerült kiküszöbölni a régi társadalmi rendnek az ezen a téren mutatkozó visszásságait is: minden fiatal tehetségéhez és célkitűzéseihez méltó pályát választhat. Azok, akik eddigi tanulásukkal bebizonyították, hogy méltók a további tanulásra folytathatják tanulmányaikat a középiskolákban, Illetve az egyetemeken és főiskolákon. Azok számára pedig, akik nem akarnak tovább tanulni, nyitva áll az ipar és a mezőTANULÓ GYERMEKEINK

ARCOK A BIBLIÁBAN

Az otthon maradt fiú

(Lukács 15:25—32.)

A tékozló fiú történetét jól ismerjük és sokszor halljuk, amikor megtérésről és magunkbaszállásról van szó.

Jézusnak a tékozló fiúról szóló példázatában nemcsak a tékozló fiúról van szó, hanem pontosan arról, hogy: »egy embernek két fia vala.« (Lukács 15:11.)

Az egyiket, a tékozló fiút jobban ismerjük. Vegyük azért most szemügyre a másikat, az otthon maradt fiút, hogy mégjobban megismerjük Jézus példázatának lényegét.

Tudjuk, hogy mennyire várta visz- sza az atya eltávozott és elveszett fiát. Az otthon maradt fiú, a bátyja azonban nem várta.

Ez a fia, amikor a mezőről hazajövet, a házhoz közeledve, hallja a vigadozást, a zenét és táncot, nem öröm tölti el, hanem a gyanú.

Sejti, hogy öccse jöhetett haza. Irigy és féltékeny a vagyon miatt. Nem felejti öccse elvitt részét, Ez marja önző szívét.

Dávid az eszeveszett Sault hárfájával meg tudta szelídíteni. Ezt az embert azonban a zene és tánc, ha még oly mennyei öröm sugárzása is, mint amilyen az atyai szeretet, sanda gyanújából csak haragra gerjeszti atyja és testvére iránt. Az öröm, a jókedv, a zene hidegen hagyja.

Előszólít egy szolgát. Kérdőre vonja, hogy: »mi dolog az?« Be sem teszi a lábát az atyai házba, ahol pedig ő is otthon volt, hanem csak kérdezősködik és szimatolgat, mint egy rossz szomszéd.

Amikor a szolga közli vele az örömhírt és atyja nagy örömét, kiönti előtte haragját és semmiképen sem akar bemenni, hanem hagyja, hogy az hírül vigye haragvó gonoszságát atyjának. Öröm- és ünneprontó, botrányt keltő a magatartása.

»Annakokáért« kijön az atyja és kérleli szívtelen és konok fiát. Elnézi, hogy atyja őt kérlelje. Hajtha- tatlans ágában arcátlanul atyját vádolja szemrehányásaival. Azt mondja, hogy atyja nem adott neki még egy kecskefiat sem, hogy barátaival vigadjon.

Ugyan, ki hiszi ezt el neki? Atyja, aki kisebbik fiának első kérésére odaadta fele vagyonát, előre kiadva Örökségét, vájjon éppen csak neki he adott volna egy kecskefiat? Nem adott, mert nem is kért. Aki saj- hálta a hízott tulkot atyja örömétől, hazakerült testvérétől és az egész báznépétől, éppúgy sajnálhatta a kecskefiat is barátaitól és ahogy

most sem vigad, úgy vélük sem vigadott.

Utált ez az ember minden közösségeit. Magának élő, örömöt, kedélyt nem ismerő, lelketlen jellem tárul elénk. Atyjával szemben tiszteletlen és engedetlen. Hivalkodik, hogy mennyi esztendeje szolgál s ezt úgy tünteti fel, hogy atyjának dolgozott. Hiszen atyja maga is dolgozott és szolgái is dolgoztak, nemcsak ő. Most sül ki, hogy miért dolgozott. Nem szeretetből, hanem a vagyonért, a maga hasznáért.

Azt mondja, hogy atyja parancsolatait soha át nem hágta. Ha ez igaz, ha nemcsak hivalkodás, akkor sem lehetett ez a magatartása őszinte és még kevésbbé szívből fakadó, mert jelleme és viselkedése alaposan rácáfol.

Testvéréről is csak úgy beszél: »Ez a te fiad«. Mintha atyja neki nem is volna atyja és testvére nem is volna testvére.

Legrútabb tette most következik. Atyjának tiszta örömébe, megtért fia múltjának az ürömét keveri bele. A megbocsátó szeretetre talált testvérét, éppen a megbocsátás örömünnepén, atyja előtt vádolni kezdi lezárult múltjával. Ugyanakkor atyját is, mint fia bűnösségének okozóját, a megbocsátás miatt pedig, mint fia bűnpártolóját, vádolja.

Szívében nincsen szeretet sem atyja, sem testvére iránt. A megbocsátásról, mely atyjának joga és öröme megtért fia iránt s ami neki is kötelessége volna, mit sem tud. Csak hagyja, hogy atyja kérlelje és mindvégig hajthatatlan és engesztelhetetlen marad.

Végül is atyjának hozzáintézett végszava ez: »Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott: elveszett és megtaláltatott.« (Lukács 15:32.)

Nem vigadott és nem örült, mert lelke mélyén volt gonosz.

Testvére csak elveszett juh és elgurult drachma volt, de megtaláltatott.

A tékozló fiú a megtértek jó példája, míg ő, az »otthon maradt fiú«, a farizeusok díszpéldánya

Jézus állította oda mindkettőjüket a farizeusok elé. (Luk. 15:2, 3, 11.) Lássák meg, hogy e kettő közül melyik az elveszett és megtalált juh, az elveszett és megtalált drachma, hogy lássák meg a tékozló fiúval ellentétben önnön tükörképüket az otthon maradt fiúban;

Dr. Gyimesy Károly

február 16-án.

NÉMETORSZÁG

A Schleswig—Holsten-i tartomány evangélikus egyházának zsinatjában a gyülekezetek ifjúságának is helyet biztosítottak a zsinatban azáltal, hogy képviselőjüket rendes zsinati tagul hívták be.

*

A németországi evangélikus misz- sziói napok jelentéséből tűnt ki, hogy a tengerentúlon működő misz- szionáriusoknak a száma 1952-ben 446-ról 580-ra emelkedett,

IZRAEL

Most van alakulóban az Izraeli Köztársaság területén az evangélikus egyházak tanácsa, amely valamennyi ottani lutheránus egyházat egységes szervezetbe szándékozik tömöríteni.

FRANCIAORSZÄG

Vienney, francia protestáns lelki- pásztor a békemozgalom tagja március 10-én a Perreux-ben tartott nagy tiltakozó gyűlésen beszélt a bonni és párizsi egyezmény ellen, amely tudvalevőleg Nyugat-Német- ország új raf elf agyvérzését és az atlanti háborús paktumba való bevonását célozza.

LELKÉSZI MUNKAKÖZÖSSÉG

A pesti és budai egyházmegyék lelkészeinek rendszeres teológiai munkaközössége április 8-án az Egyetemes székház tanácstermében tartotta április havi összejövetelét.

Bevezetőül Cserháti Sándor bibliatanulmánya hangzott el Keresztelő János és Jézus keresztsége egymáshoz való viszonyáról, valamint a Zsid. 6, 4 és köv. versek értelméről. A tanulmányt eleven megbeszélés követte. Ezután dr. Kosa Pál tanulmánya került felolvasásra és részletes megbeszélésre, ezen a címen: »■A Szentlélek tartja fenn az egyházat«. A tanulmány az egyház kontinuitásának kérdésével, továbbá az igehirdetésnek, a szentség-kiszolgáltatásnak és az egyházi szolgálatnak, mint a Szentlélek egyházfenntartó munkája elsőleges eszközeinek jelentőségével és teológiai értelmével foglalkozott.

léssel sem olyan irányba elindítani, ami nem egyezik meg vágyaival és elképzeléseivel. Sőt, inkább arra kell figyelni, hogy milyen irányban fogékony a fiatal lélek és segíteni őt abban, hogy neki megfelelő hivatást választhasson.

gazdaság minden területe.

PályaváJásztás előtt álló fiatal« jainkra széles lehetőségek várnak. Segítsük őket abban, hogy olyan élethivatást válasszanak maguknak, ahol tudásuk legjavát adják a hazának.

BIBLIA-OLVASÓ

HETI IGE:

Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által. 1. Pét. I, 3.

Április 25. vasárnap — 1. Kor. 15, 1—11.

Az evangélium, a feltámadás örömhíre, az üdvösség alapja nem ko« holt vagy légből kapott tanítás. Történeti bizonyságok, szemtanúk pré« diikálása ébreszti hitünket.

Április 26. hétfő — 1. Kor. 15, 12—19.

Könnyebb a Krisztus feltámadásában hinni, mint vallani a testnek feltámadását. Pedig keresztyén hit a Krisztus feltámadása hite és a test feltámadásának hite nélkül nem hit.

Április 27. kedd — 1. Kor. 15, 20—28.

A feltámadásnak rendje van. Először is az ember-Krisztusnak kel« lett első zsengéjének lennie, hogy az ember-Ádám bűnének zsoldját el« törölje. A további rend célja, hogy végül Isten dicsősége az első zsenge után mindenki feltámadásában teljességre jusson.

Április 28. szerda — 1. Kor. 15, 29—34.

Nem a halál félelme, hanem a feltámadás hite kötelez keresztyén erkölcsiségre, azaz élő reménységben való új életre.

Április 29. csütörtök — 1. Kor. 15, 35—49.

A lélek halhatatlansága nem sokat érne. Magunkkal vinnénk az örökkévalóságba az életnek az Ádám bűnesete okozta minden terhét, A halált követő feltámadás azonban megtisztít, az élet igazságában támaszt fel és éltet a Krisztus arcához hasonlóvá téve,

Április 30. péntek — 1. Kor. 15, 50—53.

A feltámadás titok. Hitnek és nem látásnak tárgya. Egy minden« esetre biztos; a bűnnek és minden következményének még a csírája is elpusztul benne.

Május 1. szombat — 1. Kor. 15, 54—58.

A feltámadáshit újjáformálja a földi életet is. Istennek hálát adva új életet élünk. Üj életünk alapja a Krisztus diadala. Üj életünk tartalma az állhatatos és buzgó munka —, melyet mindig Isten színe előtt végzünk. Új életünk reménye, hogy munkánk nem hiábavaló az Úrban,

MEGJELENT:

.......MEGTARTÁSRA VALÓ NÉP...“

D. Dr. Vető Lajos és D. Dezséry László püspökök díszdoktori székfoglaló beszéded.

Ara 2.— forint

Megrendelhető az Evangélikus Egyetemes Sajtóosztálynál, Budapest, VIII., Puskín-utea 12. — Csekkszámlaszám: 220.278.