Evangélikus Élet, 1953 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1953-11-29 / 48. szám
ÁDVENTI ÖRÖM Advent a készülődés ideje. Mint amikor valamilyen nagy családi örömünnepre várakozik boldog izgalommal szülő, gyermek és rokonság, úgy készül Krisztus születésének ünnepére most a gyülekezet, az egyház nagy családja. Ádventi énekek zsonganak a szívünkben. Ádventi gyertyák szelíd fénye világít, fenyőkoszorúk illata járja át a vasárnapjainkat és hétköznapjainkat. Mindez azonban csak készülődés: a Karácsony előhírnöke. Advent Karácsonytól kapja a fényét és melegét, arra készíti föl az egyház népét. Advent ezért a bűnbánat ideje. Különösen hangzik, de igaz: bűnbánat nélkül nem lehet igazi adventunk. Egyházi színe is a lila, ugyanaz, mint a böjti időé. Advent prófétája Keresztelő János, a Krisztus- várás bűnbánathirdető prédikátora. »Készítsétek az ÍJrnak útját és egyengessétek meg az ő ösvényeit!« (Mát. 3,3). Krisztus útja pedig a bűneikből igaz bűnbánattal megtörök szívébe vezet. Nincs igazi Krisz- tus-várás, az egyháznak az Isten testbeöltözött szeretete ünnepére készülődése, e nélkül a magunkbanéző és magunkkal leszámoló bűnbánat nélkül! A keresztyén ember egész élete kell, hogy megtérés legyen — mondja Luther. És ezt az ádventi időszak különös hangsúllyal hirdeti felénk. De advent az egyházi esztendő ürömidcje is. Ha nincs igazi ádventje a gyülekezetnek a szív löredelme nélkül, amelyről a puszta prófétája prédikált, nincs igazi ádventje e nélkül az öröm nélkül sem. A bűnbánat ma- gunkbanézésén átsüt a Krisztus felé fordulás tiszta örvendezése. Ügy szomjazunk az örömre, úgy hiányzik az életünkből fénye és melege! Az egyházi esztendő kezdete megnyitja előttünk ennek az örömnek tiszta forrásait. Adventi örömünk első forrása: Krisztus eljött hozzánk testben, Isten megtartotta ígéreteit! Az egyházi esztendőnek ebben az időszakában kitárul előttünk Isten mindama nagy cselekedeteinek széles távlata, melyekkel évezredek során át készítette, egyengette Krisztus hozzánkjövete- lét a történelemben. Az »idők teljességéig«, Karácsonyig, hosszú út vezetett. Benne volt Izrael népének egész csodálatos története Ábrahámtól a prófétákig és benne volt a pogány világ népeinek felkészítése is. Keresztelő János már közvetlenül az »idők teljessége« küszöbén áll. Mi azonban úgy ünnepiünk ádventet, hogy tudjuk. amit ők mind még csak reménykedve, sóvárogva vártak: Isten valósággal eljött megváltásunkra a Fiúban, emberi formában leszállt közénk a földre! Advent nékik még csak reménység volt. Nekünk már bizonyosság. örömünk az első Karácsony, Isten testtélétele, csodájából merít. Odafordul tekintetünk ádventben e felé a múltbeli, de sohá el nem halványodó esemény felé és áldjuk érte Istent örvendező szívvel. Advent örömének másik táplálója bennünk: azt a Krisztust várjuk, aki él és munkálkodik közöttünk az egyházban, megszenteli életünket. A keresztyén élet — mint ádvent ideje — állandó könyörgés Krisztus hozzánk jöveteléért. Sohasem vehetjük Öt véglegesen a birtokunkba. Hitünk, szeretetünk szüntelenül abból él, hogy kegyelmesen újra és újra, napról napra eljön hozzánk az igében, a szentségben, a gyülekezet testvéri közösségében. De úgy várhatjuk és úgy kérhetjük ezt a jövetelét, hogy közben látjuk, hisszük, tapasztaljuk: itt van és cselekszik köztünk. Megszentelte emberségünket azzal, hogy emberré lett. És megszenteli emberi életünket azzal, hegy a'* Szentiélekben szállást vesz bennünk. »Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus« (Gál 2,20). Krisztus vá- rása nem ünnepi hangulat csupán, hanem az ö várása a hétköznapjainkba, az otthonunkba, a mindennapi munkánkba, életünk gondjai és örömei közé. Megszentelő jelenléte, közelsége emberi életünkben — az ádventi öröm másik kiapadhatatlan forrása. Ádventi örömünknek van még egy indítéka: azt a Krisztust várjuk, aki visszajön és befejezi, amit elkezdett a világban, az életünkben. Ádvent nemcsak arról beszél az ige szavával, ami megtörtént és ami történik köztünk, hanem arról is, ami még a jövő reménysége. Töredékes az örömünk, megrontjá sok bűn, széretetlenségünk és hitetlenségünk? Az e miatti szomorúságunkon, bűnbánatunkon átragyog az ígéret fénye, Krisztus végső eljövetelének öröme, Isten országa teljességének közeledése. Amit megélünk és hálás szívvel látunk az egyház, a gyülekezet bűnökből tisztuló életének jeleiben, az még nem a fényes nappal, csak a hajnal derengése. Kezdet, amelyet bizonyos hitünk szerint teljességre visz, befejez majd az Eljövendő, a visszatérő Krisztus. Ádvent a Krisztus-várás öröme. Krisztus várása, aki eljött, aki jön és aki eljövendő. Induljunk az új egyházi esztendő útjára ezzel az örömmel! dr. Nagy Gyula Készülj az ige hallgatására! Advent 1. vasárnapja. I. Pét. 1:22—25. Advent. Krisztus jön újra kegyelemmel. Az új ádventben a régi, örök igével közeledik. Üj életet akar ajándékozni, a meglévőt megtisztítani és megerősíteni. Megtisztítani a képmutatástól a testvéri szeretet szívből való gyakorlására. Az első keresztyének tiszta, fele- baráti szeretetükkel vonzottak; be kell ismerni, mi képmutatásunkkal gyakran taszítunk. A képmutatás nélküli szeretet titka oz »igazság iránt való tengedelmes- ségbene rejlik. Erre szül újjá az ige által Jézus Krisztus. Az új élet gyümölcse többek között a megtisztított szeretet, amely nélkül nincs keresztyén élei, nincs egyházi élet. Ez a szeretet sohasem lehet öncélú. Mindig másokért való, mégpedig személyválogatás nélkül. Nem azért kell szeretnem felebarátaimat. hogy engem is szeressenek, hanem, hogy megtisztított szeretetemmel fel- melegitsem az arra rászorulók életét. Ez a szeretet mindig áldozatos szeretet. Nem üres beszéd, hanem konkrét cselekedet. Bizonyára van kör nyezetedben szereteted megnyilvánulására szoruló, de ezen a vasárnapon egyházunk közel félezer szeretetre szorulója: árvája, nyomorékja, öregje vágyik a te tiszta szereteted áldozatára. Az első gyülekezetekben nem volt szűkölködő. Ez nem elérhetetlen cél ma sem: a Jézusból született új élet valósága. Az egyházi esztendő elmúlik. De múlásában Krisztus újra jön a múlhatatlan, örök evangéliummal, hogy új — a Létek által megtisztított — életet ajándékozzon, amely mind atyádfiái, mind valamennyi embertársad felé a képmutatás nélküli szeretetben és annak áldozatában valósul meg szüntelenült IFJ. LÁBOSSÁ LAJOS Beszélgetés Niemöller Mártonnal magyarországi tapasztalatairól és az Egyházak Világtanácsa evanstoni nagygyűléséről Niemöller Márton, a nyugatnémetországi Hessen-Nassaui tartományi egyház egyházi elnöke magyarországi tartózkodásának első napjain sokoldalúan találkozott evangélikus egyházunkkal. Megnézte néhány temp-, lomunkat, szeretetintézményünket, a Lelkésznevelő Intézetet, előadást tartott a Teológiai Akadémián és a tanárokkal beszélgetést folytatott. Az egyetemes egyház fogadásán találkozott a budapesti paróhus lelkészekkel s ezekkel egyenként beszélgetett, a pesti, Pest megyei és budai egyházmegyék lelkészi munkaközösségeinek együttes ülésén nagyszabású előadást tartott, prédUtált Pakson, Gyönkön, Györkönybem és a Deák-téri templomban (a Kálvin-téri református templomban is), megnézte a mátrai egyházi üdülőket, meghallgatta a fasori ének- és zenekar Kantátar estjét és a Lutheránia Ének- és Zenekar Deák-téri nagyszabású Bach- hangversenyét. Az egyik vele töltött estén beszélgetést folytattunk Nie- möller Márton egyházi elnökied, aki a feltett kérdésekre készségesen válaszolt. . Szeretettel üdvözölte az Evangélikus Elet olvasóit, egyházunk népét. Egyházi életünkről szerzett benyomásai közül a következőket emelte ki: »Elsősorban azokra a gyülekezetekre gondolok, amelyekben igehirdetést végeztem. Meglepett a templomlátogatás hallatlanul nagy mértéke. Az is különösen szembetűnő volt, hogy a Tolna megyei gyülekezetekben nem vasárnapi, hanem szombat délutáni istentiszteleteket tartottunk s a templomok zsúfolásig megteltek. Mély benyomást tett rám a gyülekezetek éneklése valamennyi templomban. Csak irigységgel gondolhatok ezekre a nagy erővel éneklő gyülekezetekre. Mély benyomást tettek rám a meglátogatott gyülekezetek presbitériumai. Ezekkel az istentiszteletek előtt találkőz- tam s azokban a ‘kézszorításokban, melyekkel üdvözöltek engem, éreztem, hogy egész hamar közvetlen kapcsolat létesült közöttünk s az volt az érzésem, hogy ezek a férfiak mélyen benne élnek az egyházi életben. A szószéken is ; igen hamar eltűnt a szokásos idegenség s éreztem, • hogy ezek. a gyülekezetek odaadással hallgatják Isten igéjét. Feltűnt nekem a meglátogatott templomok igen jó állapota, tisztasága és rendje. Igen szépek a lelkészlaká- sok s azokban mindenütt rgen jó kapcsolatot találtam a szülők és a gyermekek között. Feltűnő, hogy milyen sole papné dolgozik különböző foglalkozásokban, ami nálunk Németországban szinte ismeretlen. Ebben a magyar evangélikus egyház talán legjobban az amerikai lutheránus egyházra hasonlít. Tudom, hogy ebben a tényben a magyar- országi társadalmi viszonyok tükröződnek, melyben a nők foglalkoztatottsága olyan széles.« Arra a kérdésre, hogy ml érdekelte legjobban egyházunk életében, Nie- möller Márton a következőket mondta: »Legelsősorban a lelkészképzés ügye érdekel engem, amelyről szereztem is közvetlen tapasztalatokat. Véleményem szerint a lelkészképzés az, ahol az egyik legdöntőbb egyházi munka kialakul. A németországi helyzettel összehasonlítva úgy látom, hogy ai az évszázadosán hagyományos magyar protestáns lelkészképzés, mely kollégiumi rendszerben neveli a lelkészeket, elsősorban azzal a problémával küzd, hogy a teológusok teológiai stúdiumaik köziben hogyan tudnak érintkezést kapni a másirányú tudományos eredményekkel és a nép egész szellemi életével. Németországban ez rendezettebb dolog, nekünk viszont a teológusoknak az egyházzal való kapcsolatának megszerzése tekintetében kellene sokat tennünk. A német teológiai képzés’ elsősorban a tanárok kutató munkáját segíti elő s kevesebb hangsúly van az egyházi szolgálatra való kiképzésen. Ebben a tekintetben tehát ellentétesek a problémáink. »A továbbiakban igen érdekelt a magyar evangélikus egyház szervezete és érdekes számomra, hogy az mennyire hasonló a magyar református egyház szervezetéhez. Az egyház jogi berendezkedése s az egyházi'vezetésben a mindenütt keresztülvitt kettős elnökség — mind az evangélikusoknál, mind a reformátusoknál — a fő dolog, amire itt gondolok. Rendkívül érdekelt engem a magyarországi evangélikusok és reformátusok közötti kapcsolat is és megállapítottam, hogy a két egyház között világos a hitvallásos határvonal s ugyanakkor örömmel látom, amit már azelőtt is tudtam, hogy a két egyház között milyen szoros együttműködés van, olyan, amely még az ökumenikus teológiai tanulmányi munkára is kiterjed.« Ezzel kapcsolatban teltük fel a kérdést, mi várható az Egyházak Világ- tanácsa 1954. évi evanstoni nagygyűlésével kapcsolatban, melyre a magyarországi egyházak is elküldik delegátusaikat s mellyel kapcsolatban a két egyház nagyszabású teológiai tanulmányi munkát végzett? A kérdésünk az, hogy várható-e, hogy a nagygyűlés az emberiséget mai problémáiban segítő és közérthető üzenetet tud fogalmazni? Niemöller' Márton így felelt: »Az evanstoni határozatok, illetve üzenét közérthetőségéhez a teológusokat erősen hozzásegíthetik a laikus részvevők. A határozatok, illetve az üzenet tartalmára vonatkozólag véleményem szerint már a gyűlés előtt sok minden eldől. Ha a benyújtott határozat-tervezetek jók lesznek, akkor a nagygyűlés is sikeres munkát fog végezni. Nem várható ugyanis, hogy a kéthetes gyűlésen a helyszínein folyjék le a munka döntő része. Ilyen értelemben nagy jelentősége ván a tanulmányi bizottságok előkészítő munkájának. Véleményem szerint az evanstoni nagygyűlés legfontosabb kérdése az, hogy sikerül-e továbbépíteni az 1948-i amsterdaml világgyűlés eredményeit. Amsterdamban eldőlt az a kérdés, hogy az egyházak együtt akarnak lenni. Evanstonban . arra kell feleletet kapnunk, hogy az egyházak tudnak-e együtt élni. Amsterdam nagy vakmerőség volt, mert ott az ökumenikus mozgalomból hivatalos egyházak együttműködő szervezete épült ki. Evanston még nagyobb vakmerőség, mert azt a kérdést veti fel, hogy vájjon az ökuménében részvevő egyházak kö- vetik-e vezetőiket, akik az Egyházak Világtanácsában való együtt- munkálkodást kimondták. Amsterdam óta az Egyházak Világtanácsa élete és munkája konszolidálódott, de éppen ez veti fel a problémákat, mert a benne részvevő egyházak plusz és mínusz értékelés alá kerülnek ökumenikus szempontból aszerint, amint a munkában ténylegesen részt vesznek, vagy nem. Evanston másik nagy kérdése az, hogy túl tud-e jutni az amsterdami eredményeken, elsősorban a béke, a nemzetek egymás közötti kapcsolata és a társadalmi kérdések területén hozott határozatok után. Ha Evanston ezekben a kérdésekben az állásfoglalást nem tudja továbbfejleszteni, akkor az Egyházak Világtanácsa hátrafelé megy. Ha t. i. Amsterdamban valamit valóban sikerült megragadnunk, akkor azt nem ejthetjük el a hátrafelé haladás veszélye nélkül. Arról meg vagyok győződve, hogy Evanston a ■ béke kérdésében határozottan fog nyilatkozni a béke fenntartása mellett, Erre — szerintem — minden illetékesben megvan a komoly készség. Bizonyos, hogy a nemzetközi kérdésekben is továbbfejlődés lehetséges. E tekintetben az amerikai protestánsok között figyelemreméltó változás észlelhető. MacCarthy politikája figyelmeztetőleg hat és rákényszeríti az amerikai protestánsokat arra, hogy a fenti kérdésekkel erőteljesen foglalkozzanak s a MacCarthyzirius az, amely kijózanítja azokat az amerikai protestáns egyházi vezetőket* akik a katolicizmushoz való közeledést szorgalmazták. Szerintem Evanstonban a legégetőbb kérdéssé a faji kérdés és a nemzeti önállóságot követelő népek törekvései lesznek. Bizonyos, hogy e tekintetben is mérsékelt előrehaladás történi« majd Evanstonban. Mindenesetre el tudunk jutni ahhoz, hogy Evanston kimondja azt, hogy a keresztyén egyház nem tűrheti, hogy különböző fajú emberek között az egyik magasabbrendűnek tartsa magát a másikkal szemben. Azt is el fogjuk érni, hogy a nagygyűlés intse az Egyesült Nemzetek Szervezetét és a kormányokat arra, hogy tegyék meg kötelességüket az elmaradt népek iránti felelősség vonalán és minden lehetőt tegyenek meg a népek függetlenségének előmozdítására. Bizonyos, hogy a nagygyűlés megmondja majd az Egyesült Nemzetek Szervezete felé, hogy nem olyan »rendőri akciókat« kell rendeznie, mint az Koreában tör» tént, hanem ehelyett a fenti utat kell járnia.« Feltesszük a kérdést, miben látia a Lutheránus Vi'ágszövet ség " felelősségét ezekben az időkben? '- »Nem tartam magamat illetékesnek a Lutheránus • Világszövetségről . nyilatkozni, de annyit megmondhatok, hogy a Lutheránus Világszövetség nem végzi helyesen a feladatát, ha. felekezeti . tömbalkotásra törekszik az Egyházak Világ- tanápsán belül vagy kívül. Viszont szívesen támogatja bármely egyház a Lutheránus Világszövetséget azokon a területeken, ahol misz- sziót végez, mint pl. Dél-Ameriká- ban.« Végül megkérdezzük, mi az általános benyomása Magyarországról? »Régebben — sajnos — nem voltam Magyarországon — válaszolja Niemöller elnök —, kivéve a Béke Világtanács júniusi Budapesten tartott ülését, melyen három napot töltöttem Magyarországon. így régebbi helyzettel nem tudok összehasonlítást tenni. Az azonban megragadó, ahogyan az egész országon látszik a munka láza, egy olyan elfoglaltság képe, mely az egész nép felől azt a benyomást adja, hogy itt lendületes és bátor országépítő munka folyik. Ezt láttam elsősorban Sztálinvárosban, amely annak példája, hogy egy tízmilliós nép milyen nagy alkotásra lehet képessé. Megismétlem azt, amit a Béke Világtanács budapesti ülésével kapcsolatban mondtam, hogy feltűnő a magyar emberek derűje és nyugalma, összehasonlítva sok nyugati ország népének lehangoltságával és idegességével.« Beszélgetésünk végén szívélyesen búcsúzunk Níetnöller Márton egyházi elnöktől, aki a Magyarországon töltött napjait a továbbiakban a református egyház körében fogja tölteni. Bizonyos, hogy Niemöller Márton magyar- országi látogatása erősítette a magyar és a német evangélikus egyház testvéri kapcsolatait, valamint a magyar portestantizmusnak a világprotestantizmushoz, való kapcsolatait. Az a reménységünk, hogy öt magái is segítik a magyarországi tapasztalatok abban a 'nagy munkában, melyet ő az Egyházak Világtanácsában a béke megvédéséért folytatott küzdelemben s az emberiség testvériségének fejlesztése ügyében kifejt. . D „KÉSZÍTSÉTEK AZ ÚRNAK Ú TJ ÁT‘W *\m 4 í
