Evangélikus Élet, 1951 (16. évfolyam, 1-51. szám)
1951-01-21 / 3. szám
s. .'UiSJ!'uw*a»a»iíssscn:~ t;■ ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP XVI. évfolyam. 3. szám 1951 január 21 iiemu&míA'jen*) ..araB-ga-W ■ )-J" EGYES SZÁM ÁRA 1 FORINT XSt>i$, ho0tf el ae Ikßkc^mk (II. Kor. 12:2 — 10) Egy iskolásflú az egyik születésnapján órát kapott a gazdag keresztapától ajándékba. Ez az óira nemei ik nagyon szép és értékes volt, hantim rendkívüli is, mert az órákon kívül, a napokat, sőt a hónapokat is mutatta. A számlapja ennek meg- fetclőCeg volt beosztva, több mutatóval. Elképzelhetjük a megajándékozod fiú boldogságát és büszkeségét. Óráját az iskolában még az osztályfőnök is megcsodálta. Ö lett az iskola hőse. Ügy érezte, hogy fölébe emelkedett mindenkinek és mindenki őt irigyli. — Másnap, az egész iskola kirándult. Ezen a kiránduláson is, még mindig a csodálatos óráról volt szó és most már a más osztálybeli gyerekek — niég a felsősök is! — valóságos búcsújárást rendeztek a fiúhoz, hogy az óráját lássák. Még az igazgató is megmutatlatta azt magának. — Nem volt önérzetesebb gyermek többé az iskolában az óratulajdonosnál. Boldogságában nagyokat ugrott a magasba, vidámakat kurjantva, de — egyszerre csak egy keserveset kiáltott és • fájdalmas jajgatással összecsuklolt. Az történt, hogy ugrándozás közben egy nagy tövisbe hágott és az a tornacipőn keresztül behatolt és beletört a talpába. — Úgy kellett a szegény gyereket a többieknek hozavinniök. Vége szakadt minden örömének és önérzetének. Nem besszélt többé az óráról, egészen megfeledkezett róla. Ez az elolvasott Ige tartalma 1st a testbe hatolt tövis, mely el- íeledtell a nagy dicsőséget A biblia eredeti szövege szerint még többről: hegyes karóról van szó, amelyet Pál a testében érez. Az Ige első versében Pál apostol is nagy örömről és rendkívüli dicsőségéről beszél. Arról, hogy ő elragadtatott a harmadik égbe, sőt a paradicsomba, ahol csodálatos látomásai voltak és hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyekkel méltán dicsekedhetne. Ezt az előreboosátott dicsekvést csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy ez Pál korában nagyon elterjedt szokás volt. A zsidóság körében Isten embereinek az volt az ismertetője!«, hogy elragadtatásokban, vagyis rendkívüli, mennyei élményekben volt részük. Négy ismert rabbiról pl. azt mesélték, hogy ők ilyen elragadtatás formájában a paradicsomban jártak. Nemcsak a zsidók, a görögök is ismertek hasonló eseteket és sokat beszéltek és írtak, istenfélő emberek mennyei utazásairól.— Pálnak is része volt tehát ilyen élményben, de ő nem dicsekvésből módja el, ezért nem is beszél a saját nevében és a mennyei világot sem írja le részletesen: mit látott és mit hallott ott. Csak éppen bizonyítani akarja: ha nektek éppen ez fontos, nos, én is vagyok olyan, mint azok, akik benneteket ilyen dicsekvésekkel akarnak Istennel való közösségükről meggyőzni és a maguk számára megnyerni. Pálnak, tudjuk, sokat kellett mindenféle riválisokkal, mindenféle hamis próféta ellen küzdenie, akik a hiszékeny népet, Páltól is, Krisztustól is el akarták tántorítani. Pál tehát, e dicsekvéssel azt mondja: én is vagyok annyira Isten embere, mint azok, akik ilyen elragadtatásokkal dicsekszenek. De Pál, végül mégsem ezzel dicsekszik. Hiszen az ő látomásai, számára is azt a veszélyt jelentették, hogy elbizakodjék és felfuvalkodotlá Váljék. Isten ettől meg is óvta. „És ' hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjamt..." ■ Pál nem tényleges tövisbe lépett, hiint a csodálatos óra birtokában elbizakodott fiú, ő a tövist, hegyes karót, csak hasonlatnak alkalmazza. Azt akarja vele mondani: mint ahogyan egyetlen, a testbe hatolt tövis az egész testet meggyötörheti, minden „ugrán- dozást“ meggátol és minden örömöt megkeserít, úgy gvötri Pál apostolt is, az ő tövise. Ezért mondja az eredeti szöveg szerint: mintha hegyes karót döftek volna beléje. Fájdalmai Olykor oly nagyok, mintha ököllel vernék a fejét. Minden elbizakodottságát elmulasztja. Nem érez 6 ilyenkor a mennyei kijelentésekből semmit, ellenkezőleg: úgy érzi, mintha a Sátán angyala bújt volna beléje, hogy gyötörje őt. Mi volt ez a tövis Pál életében? Évszázadok óta töprengtek már felette a tybliamagyarázók. Egyesek szerint: Tanuld meg, hogy minden Isten kezében van. A szenvedésed is, a tövised isi Nem az ördög kínoz vele, hanem az Isten neveli Így viseld te a testvérem, a tövisedet, szenvedésedet, hogy Pállal együtt válthassad boldogan: „Annak okáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban, Krisztusért, mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős..— Bogya Géza Pál ellenségei éj riválisai. Amikor ezek Pál „sikereit" látták, hogyan nyeri meg a népet, még meg is akarták ölni. Lystrában megkövezték. Philippiben megostorozták és szégyrenfához kötötték. Más bibliamagyarázűk szerint: fájdalmas betegség ez a tövis. Esetleg szembaj. Damaszkuszi megvakutása utal erre, — A galatalevélben azt mondja, hogy „testének erőtlensége miatt hirdette az evangéliumot.“ Különféle betegségeket feltételeznek, tehát az egyes bibi jamagyarázók: epilepsziát, idi <es fejgörcsöket, gyomor- bajt, ischiászt és egyebeket. Nem lényeges. A lényeg: a tövis, betegség volt. Ismét mások szerint, telki gyötrelmeket jelent a tövis. Pál kétségeskedése afelett, vájjon eléri e azt, amire törekszik, elvégzi e azt, amit Isten rábízott. Végül sokan azt állítják: a tövis, Pál I elkiismer etfurdatása a múltja miatt. Ez a mnlt — amikor ő még Krisztust üldözte — állandóan kísértette öt. Mivel Pál maga nem határozta meg pontosan, így senki közülünk nem tudhatja. Pál bizonyára tudta. A ko- rinthusiak is tudhatták. De ne bántson bennünket, hogy nem tudjuk! Söl! — így legalább mindenki a saját tövisére gondolhat, hiszen minden embernek van ilyen gyötrő tövise és pedig: az elbizakodottságunk ellensúlyozására. Kétségtelen, hogy az elbizakodottságra minden ember hajlamos. Az egyik: mert gazdagabb — a másik: mert okosabb — a harmadik: meri egészségesebb — a negyedik: mert kedvezőbb körülmények közölt él. „Del — mindenki mondhatja — hogy el ne bizakodjam ... tövis adatott az én testembe..." Természetesen, ezek a tövisek Is különbözők minden embernél. Az egyik női: anyagi nehézségek, a másiknál: betegség, a harmadiknál: valamilyen káros vagy szégyenletes szenvedély, a negyediknél: valami olyan körülmény, ami miatt sehogyan sem tud úgy érvényesülni, ahogyan szerelne. Mindenkinél: a bűn, a mi gyalázatos és gyarló ember-mivol- tunkl Tövis lehet a családban a rossz férj és a rossz fe’eség és tövissé válhatnak, büntetéssé, szenvedéssé és csapássá a bűneinket megelevenítő gonosz vagy terhelt gyermekek. Nem kell ezt a tövist senkinek keresnie és nem tudja senki letagadni. Isten gondoskodott arról, hogy cl ne bizakodjunk és minden embernek, minden családnak, megvan a tövise. Pál azt mondja, hogy háromszor is kérte Istent, ennek a tövisnek eltávolításáért. Eredménytelenül. Isten nem hallgatta meg. Így válaszolt neki: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm, erőtlenség által végeztetik el." — Pál eleinte azt gondolta, hogy ez a tövis, életének, sőt üdvösségének akadálya. Néha már arra gondolt, hogy nem Istennek, hanem a sátánnak hatalmában van és szabadulni akart a tövistől. De Isten Pálhoz tgy szólt: „Elégedj csak meg az én kegyelmemmel, az én erőm, éppen ezáltal az erőtlenséged által érvényesül.“ Isten, a fájdalom, a szenvedés tövisét, áldás-tövissé változtathatja. Előfordult már az is háborús sérülteknél, hogy az ellenséges golyó, valahol a szív környékén akadt meg s az orvosok azt mondták: „nem nyúlhatunk hozzá! — az operációnál megsérülne a szív és beáilna a halál. A golyónak — vagv szilánknak — a testben kell maradnia. — Del éppen ezért, nagvon óvatosan kell élnie ezután .. így válaszolt a mennyei orvos is, a hozzá imádkozó Pá'nak: „Nyugodj bele, a tövis szolgálatot végez benned, hogy el ne bizakodj!.. Készüli az ifyt Uatífyatácáta Máté ev. 20:1—16. Nágy emberek, bölcsek és tudósok, költők és művészeik közelében mindig ta'átunk olyan embereket, akik a rajongás és a hódiclat, a hűség és a szeretet, a segítség és az eszköz kicsi, de drága szolgálataival körülveszik őket. Akik mindennap megtalálhatók a műhely munkájában, vagy az ihletés remegő, szent lázában. Ott vannak a tervek és a vágyak vajúdásában és amikor a mű megszületik, ők az első édes visszhang, az első dicsőítő ének. Az alkotás aranypora az ő arcukat is beragyogja és őket is megszépíti. Névtelen emberek arcán ezt a megszépült pillanatot úgy hívjuk, hogy a munkatárs mámora. Ilyen kipirult arccal írta le egyszer valaki Goethe gondolataik, Becthowen dalait. Így tartotta valaki a kezében Semmelweis orvosi műszereit és Munkácsy gyönyörű színeit. Százak és ezreik állanak egy mű mögött, aminek az egészséget, a haladást, a szépséget köszönheti a világ. Isten is, a teremtés legnagyobb és legcsodálatosabb művésze, amikor a világ legnagyobb müvét, az élelet építi, mindig munkatársakat keres. Embereiket, akiknek a kezébe miniatűr munkákat ad, kicsi részleteket, egy gondolatot, vagy egv mozdulatot, egy mondatot a tervből, egy porszemet a katedrálisból, ho£y evvel ők dolgozzanak. Szőlőskerijében egy tökét, talán egy kicsi gyermeket, egy emberi szívet, a végtelen kőerdőben egy hajlékot, a családi életnek a fáját vagy egy templomot, hideg kövek közölt egy forró imádság meleg hajlékát. Csodálatos az Isten: érdemtelenül úgy ölel a szívére, hogy nemcsak megbocsát, nemcsak visszafogad, de mindjárt reánk is bíz valamit. Isten az Ö szőlőjébe hív minket. Nem a magunik önzésének kicsi kertjébe. Egész magatartásunk és viselkedésünk imádságaink és vágyaink mind úgy indulnak el tőlünk és mind azt várják, hogy Isten és a világ minket szolgáljon. Mi nem Isten munkatársai akarunk lenni, hanem önző zsarnokok, akik Istent is napszámba fogadnánk, ha lehetne. Jézus arra tanít, hogy mi vagyunk Isten boldog napszámosai, megbecsült és érdemtelenül szeretett munkatársai. Ezért keressük Őt, az áldott Gazdát mindennap. Templomban, Bibliában, igehirdetésben és imádságban. Hogy mindennap megkérdezzük Tőle: Mutasd meg nékem az én helyemet és mutasd meg az én munkámat, hogy vidáman és boldogan megtegyem. Mert azért születtem, hogy az életemen át Isten meglátszódjók valahol. Nem azért születtem, hogy egy önző és tétlen kacagóval több legyen a hiúság piacán, hanem azért, hogy valahol velem is az Isten szüretére szépüljön a világ! Isten sokféle módon szólít szolgálatába. Kit korán, kit későbben. Van, akit az utolsó órában is elfogad. Mert az Isten órája a kegyelem kerekein jár. — Nekem mégis sietnem kell. Mennem kell, ha hív. Neki kell szentelnem az életemet, amíg nem késő. — Értsük meg, hogy nem Neki kell a munkatárs, hanem nekünk kell a Gazda. Isten nem fizet a munkatársainak, hanem ajándékot ád. Nem idegennek szolgálunk, hanem annak, aki szeret, aki Atyánk nekünk. A gyermek nem kap fizetést, vagy bért. Nem is kell neki. Csak csók kell, csak szív kell, csak szeretet keli. Csak otthon kell. Minek is kellene neki más — amikor Jézussal hazaérkezve Istennél minden az övét Friedrich Lajos Bereezky Albert: a keresztyén realizmusról az elífésésről, az evangélizációröl a konfirmációról és az egyházi földekről (Püspöki jelentéséből) A keresztyén realizmus azt jelenti, ihogy a lényeget nem minősítjük múló illúzióknak és illúzióinkat nem látjuk valóságnak. A hitnek soha sincs szüksége illúzióra, megél az igazságból és eligazodik a valóságok közölt. Ebből a józanságból születik a helyes keresztyén fantázia, amelyik látja a fától az erdőt is és fölgyullad a szívében az a látomás, amit Isten akar láttatni velünk egy új világban ránk váró szolgálatnak újsága és reménysége felől. Hálásan meg kell állapítani, hogy (az egyházban) van őszinte javulási készség az egyház tiszta bibliai értelmének felismerésére és az egyháznak c világban való szolgálatára. Éles formában vetettem fel, ki tudja hányadszor minden ébredesi korszak központi kérdését, az egyház-kérdést. Beszámoltam arról, hogy éppen az evangélízáciő munkásai már 1919 júliusában egy többnapos konferencián félreérthetetlenül vallották és vállalták, hogy számunkra az Ür egyháza a magyar református egyház a maga konkrét gyülekezeteiben. Ugyanez a konferencia elvileg tisztázta az egyház és benne minden missziói munka viszonyát a világhoz, a felsőbbséghez és az újjáalakuló társadalmi rendhez. ’ ■' Az iskolai vallásoktatás új rendje {í:*"S:.a;ív hitoktatás) természetesen nem érinti az egyháznak azt a munkáját, amelyet gycnnekistenlisz- teteteken, kátémagyarázó istentiszteleteken és egyéb eddig is gyakorolt módokon végez. Külön is hangsúlyozom, amint ezt illetékes helyen is szóban és írásban tettem, hogy a konfirmációi előkészítés olyan gyülekezeti munka, amelynek nem volt a múltban se és most a jelenben se semmmi köze az iskolai vallásoktatáshoz, mivet a konfirmáció mindig önkéntes jelentkezésen alapul és az úrvacsorázó cgyháztagságra való előkészítést jelenti. Ezzel kapcsolatban nem hagyhatom szónélkül az olyan — szerencsére szórványos — átlátszó fogást, amit tudomásom szerint két gyülekezetünk akart bevezetni, kimondván, hogy a konfirmációi előkészítés haléves kortól 14 éves korig tart. A konfirmációi előkészl és még ennél is lényegesen tovább, tudniillik a születéstől a halálig tart — de az ilyen balfogások azt a gyanút kelthetik, hogy nem járunk el becsületesen és burkolt hitoktatást akaruuk csinálni. Magatartásunknak minden dologban olyan tisztának kell lennie, ami még a rossz látszatokat is igyek- szik kerülni. A pozitív oldalát csuk ilyen átlátszóan egyenes magata. tás mellett hangsúlyozhatjuk ennek g kérdésnek. Nem mondtunk le és nem is kívánja senki, hogy lemondjunk arról, hogy hívő szülők és hivő csa-í ládok Iliiben nevethessék gyermekeiket, a gyülekezet, ha igazán gyülekezet, a hivő családok otthona, hogy így a családi otthonok miniatűr gyülekezetek legyenek. Van ezen a terű* léten annyi végezni valónk és vaq itt a lelki szolgálat terén annyi lehetőségünk. hogy boldogok lehetünk, ha ezeket jól fei tudjuk használni. Minden emberi megértésen és érzelmen túl kötelességünk igen ko* jnolvan figyelmeztetni egyházunk elöljáróit, egyházmegyéink elnöksé. geit és minden presbitériumunkat, hogy vegyék lelkiismeretükre azt a súlyos helyzetet, amibe gyülekezetek is, de elsősorban a javadalmas lelki- pásztorok kerülnek, akik egy megái- líll’satatlan átalakításnak útjába akar. nak állni. Itt nem a hitünkről van szó, tehát semmiféle hitbeli magyarázatot nem lehet arra találni, hogy presbitériumok olyan földekhez ragaszkodjanak, amelyeknek minden terhét a szerencsétlen lelkipásztor hordozza. Sürgetem tehát a:z egyházi földek felajánlását, mert lelkiismeretes presbitérium nem vállalhatja azt, hogy a más kárára, főleg az igével szolgáló lelkipásztor terhére, nemleges határozatokat hozzon. A LiskoziSi In Jós lársaság A 18, század vége Magyarország felső vidékének evangélikusai között is megérlelte a tudós társaság alapításának a gondolatát. A felsőmagyarországi evangélikusok európai példákon több ily helyi társaságot alakítottak II. József türelmi rendeleté után, közöttük a kishonti se- niorátus tudós társasága, a Sodatitas Kishontiensis volt a leghosszabb életű és mert az esperesség hatása kiterjedt a magyar és szlovák vidékre egyaránt, hatása mindkét nép életében elég jelentősnek mutatkozott. Negyven évi fennállás* (1791— 1831) során a kishonti tudós társaság magyar, szlovák és német nyelven könyvtárra menő kiadványt bocsátott ki; e könyvek mind igen érdekesek és fontosak a magyarországi evangélikus vallástörténet, vallási régiségek kutatása szempontjából. A Soilemnia című almanachok egyesítik magukban szlovák tudós papok és magyar értelmiségiek munkálatait. Holko Mátyás esperes már 1767-ben felvázolta egy helyi tudós társaság tervét, amely kutatná a helyi magyar történelmet és a szlovák nép életét, meséit, dalait, az evangélikus egyház múltját; ebben Pet- rasch lovag morvaországi hazafias társasága adott neki ösztönzéseket. A kishonti tudós társaság így alakult gömör-kishonti magyar értelmiségiekből, haladó evangélikus nemesekből és szlovák papokból a felvilágosodás, a nép- és önművelés igényeivel. A nemességet és a magyar értelmiségieket az 1791-es évek magyar patrio'izmusa hatotta át, az evangélikus papság viszont a német- országi evangélikus egyetemekről magával hozta * népi romantika és a népiesség gondolatát, a népi nyelv kultuszát. Sziget volt soká ez a tudós társaság a korszak nemzeti ellentétei között, magyarok és szlovákok békésen együttműködtek benne és éppen a társaságot anyagi eszközökkel ellátó racionalista és felvilágosodott haladó nemes urak voltak azok, akik a nemzetiségi béke érdekében felszólaltak az egyre hevesebb magyarosító áramlatok ellen. így Fejet János gömöri magyar nemes már 1807-ben ugyanazokat az aggódó gondolatokat hangoztatja a korszak emelkedő sovinizmusával szemben, mint amilyeneknek 1811-ben híres akadémiai beszédében Kollár Jánossal a nagy szlovák evangélikus papköltővel való bizalmas tárgyalásai nyomán Széchenyi hangot adott. Fejes János vezéreszméje: Magyarország nem egynyelvű, egvnemzetű ország, Magyarországon több nemzet él békésen egymás mellett, helytelen és veszedelmes dolog tehát egy nemzetet erővel előnyben részesíteni a többiek felelt, ez az ország harmóniájának megbontásához vezet. Fejes János és Holko azt is fejtegetik, hogy a magyar nyelv uralmának gyors keresztülvitele és más népekre kényszerítése elszigetelné az országot és magára a magyar népre is kellemetlen következményekkel járna; a magyar nyelv gyors ej-ősza- kolása a kor vezéreszméjét jelentő magyarosítás tehát káros hatású a magyarországi nemzetek egyenjogúságára. A kishonti tudós társaság a magyar-szlovák nemzeti határszélen tehát meg akarta őrizni a nemzetek békés együttélését, amelynek éppen a helyi evangélikusok — magvaroi és szlovákok — együttműködés* olyan szép példát adott.
