Evangélikus Élet, 1951 (16. évfolyam, 1-51. szám)
1951-04-01 / 13. szám
mmma OS EVANGÉLIKUS XVI. évfolyam. 13. szám 1951. április 1 sfcotmúBmai ■■mama im iMimi mi iiihzwm ———-----EG YES SZÁM ARA 1 FORINT VETŐ LAJOS: írjátok alá »Elveszti az Isten azokat, akik gyönyörködnek a háborúban« JUUUtc ido-sce^cd szavai a fák ív&t Amidőn Isten országának a királya virágvasámapján szegény emberek élén bevonult a szent városba, a főpapok és az uralkodó réleg, a farizeusok és írástudók felháborodtak, majd összefogtak, hogy látszólag a nép érdekében, de tulajdonképpen a saját hatalmukat féltve, a világ Megváltóját keresztre feszítsék. Keresztre feszítsék Azt, aki a szegényeknek evangéliumot hirdetett A főpapi tanács „előkelő“, „művelt“ emberekből állt, azonban roppant önző hatalmi politikát folytatott. „Ha hinni fognak Jézusban a tömegek, elveszítjük ezt a földet és a népet“ — érvel a főpapi tanácsban Kajafás. Mennyivel magasabb, tisztább az egyszerű, „tanulatlan“ emberek, a nép erkölcsi színvonala! Felismerik, hogy Jézus a javukat akarja. Azóta is azok az írók, akik a néppel szoros kapcsolatot tartottak fenn, mennyi nagyszerű leírását hozták a nép igazság-érzékének, egymást segíteni kész emberszereteténekl A nép a háború és a béke kérdésével kapcsolatban is mennyivel egészségesebb erkölcsi felfogást képviselt Ha a mögöttünk lévő két világháború előtt becsületesen leszavaztatták volna, akar-e háborút vagy sem, bizonyos, hogy az emberiség a béke mellett és a háború ellen foglalt volna állást. Ilyen állásfoglalásra azonban századunk két világháborújával kapcsolatban nem volt lehetősége a népnek. Többnyire néhány ember, köztük úgynevezett „Isten kegyelméből“ való királyok „gondoltak és fontoltak meg“ mindent és indították el a háború fúriáit, mely sok-sok millió fiatal fjérfi halálát, mérhetetlen pusztulást idézett elő s a saját trónjukat is porba döntötte, öngyilkosságra és akasztófára juttatta őket. Azóta nagyot fordult a történelem kereke. Amikor még csak egy kis mozgolódás volt észlelhető a háborús spekulánsok körében, a párizsi és stockholmi békekonferencia felvilágosító munkája nyomán 500 millió ember a saját névaláírásával nyilvánította ki akaratát a háború s a tömegpusztító atomfegyverek alkalmazása ellen. Ebben a megmozdulásban magyar népünk is csaknem egészében részt vett. Ezzel azonban a háborús veszedelem még nem szűnt meg. A demokrácia azért ismét lehetőséget nyújt arra, hogy a széles néptömegek kifejezzék akaratukat a háború és a béke kérdésében. A Békevilágtanács berlini határozatai értelmében szerte az egész világon máris sokmillió ember aláírásával követeli, hogy a nagyhatalmak egyezzenek meg, kössenek egymással békeegyezményt s mielőbb számolják fék a háborús veszedelem egyik legfőbb okát, Németország kettéosztását és felfegyverezését. A kisemberek, a valamikor any- nyira lenézett nép fiai és leányai most már beleszólnak a történelem folyásába. Tőlük függ, megengedik-e, hogy történelmünk legfőbb kérdéseiben a hatalom birtokosai hogyan döntenek. Ebbe a nagy népi megmozdulásba a magyar nép, melynek csaknem minden tágja aláírta a stockholmi felhívást, szintén bekapcsolódik. A Ma. gyár Országps Béketanács felhívására máris folynak az előkészületek arra, hogy április 8-án hatalmas erővel és öntudatos állásfoglalással meginduljon nálunk is a berlini határozatok aláírása. A történelem folyamán elnyomóitól oly sokat szenvedett evangélikus népünk békeszerető nép. Egyházunk papjai is tisztában vannak a béke megvédéséért kifejtendő munkájuk fontosságával. Húsvét ünnepén már templomainkban felkérték a gyülekezeteket a békéért folyó küzdelemben való további hathatós részvételre. De innen is kérjük evangélikus testvéreinket, éljenek Isten előtti szent felelősséggel a demokrácia által nekik juttatott joggal: a berlini békejavaslatokat támogassák aláírásukkal, világosítsák fel a kétségeske- dőket, szóljanak bele az emberiség történelmébe, követeljék, hogg a nagyhatalmak igenis kössenek mielőbb békeegyezményt, akadályozzák meg Németország újrafelfegyvere- zését s mozdítsák elő a kettészakított Németország egyesítését. És imádkozzanak azért, hogy ne újabb háború felé haladjon az emberiség, hanem el a háborútól, az emberiség jobb és igazabb megbékélése felÁ Amidőn feltámadott Urunk megjelent tanítványainak, mindig azzal köszöntötte őket: „Békesség néktek“. Ha ő a békét akarja, s népe is engedelmesen és elszántan küzd a békéért, van-e erő, mely a népek békeakaratának megvalósulását megakadályozhatná? I/oHftaU-e csápjaid? Nem tudom megfigyeltitek-e már a csigák és lepkék tapintócsápjait? Se a csiga, se a lepke nem vár ja ám meg, amíg beleütközik valamibe, hanem kingújtja a maga finom csápjait, melgek sokkal érzékengeb- bek. mint teste többi részei. Ezek előre jeleznek minden közeledő tárgyat. Sokszor gondolom, hogy az embernek sem ártana egypár ilyen csáp. Nem annyira a saját védelmére, mint inkább azért, hogy egy kicsit finomabban kitapogatná, hogy hogyan érzi magát a környezete. Akkor nem sértené-bántaná lépten- nyomon környező embertársait. Nemrég láttam a villamoson egy asszonyt. Szegényt valami nagyon szomorú dolog érhette. Ki volt sírva a szeme. Még a sok nép közt sem tudta visszafojtani könnyeit. Akik vele szemben ültek tipikusan pestiek voltak — egyre lökdösték egymást és tolakodó kíváncsisággal bámultak a szeme közé. Ezeknek nem volt érzékeny csápjuk. Eszükbe sem jutott, hogy ez a bámészkodás mennyire terhére lehet a szegény asszonynak. Hogy az milyen hálás volna, ha a szemközt ülők elfordulnának és úgy tennének, mintha észre sem vennék. Vagy gondoljunk arra, hogy hány, de hány púpos, golyvás ember van a világon, akiket bámulnak. Nem is hisszük, milyen elfogódottá és félénkké tehet mondjuk egy szakállas hölgyet, vagy akármilyen feltűnő testi hibás embert, ha folyton azt lá(ja. hogy már megint figyelmesek lesznek ró, vagy hogy az emberek a tekintetükkel adják egymásnak tudtára: ni, milyen furcsa egy ember. Pedig, ha tudnák, milyen jótétemény arra a feltűnési keltő emberre, ha úgy tesznek, mintha észre sem vennék; ami nevetséges, vagy beteges rajta... Dehát nincsen tapogató csápjuk! De vájjon nem lehetne e a testi csápok helyett lelkiekre szert tenni? Neked nem lehetne?... A régi egyiptombelicknek voltak lelki csápjaik. Ma is, évezredek múltán, olvashatjuk a piramisok sír- kamráiban. Mért ilyen törvényeik voltak: „Sírók között ne nevess, nevetők között ne sírj.“ Ké sz all az ige hallgatására János 20:19—31 Ha úgy áll a dolog, amint ezekben a versekben hallottuk, a jövőben ajánlatos lesz jobban ügyelni arra, mit beszélünk Különben meg- cshetik velünk is az, ami itt Tamással. Az Űr feltámadása után többek között azt a kijelentést tette, hogy ő azt nem hiszi el. S most, nyolc nappal utóbb, tapasztalnia kell, hogy abban a pillanatban, amikor oly dórén beszélt: hallgatta őt Jézus és szóról-szóra megértette. Hall bennünket is az Űr, mielőtt még szavakká formálódhatnának a gondolataink. „Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!“ Mint itt Tamást, minket is szavunkon foghat. Hogy a Feltámadott ilyen közel tud lenni hozzánk, hogy így törődik személyünkkel: ez reánk nézve persze nemcsak félelmetes, hanem üdvös tény is. Tamás majdnem halálra ijed abban a pillanatban, amikor rádöbben, mint fogja szaván a Feltámadott. Ez azonban üdvös megrettenés. Mert az, aki rajtakapta, hogy hitetlen, nem akárki, hanem az Űr az. A szegek helyeit .nruta.ja neki — nem ökölbeszorított kezét. Sebeit, örök irgalmasságának jeleit tartja Tamás elé. Itt a feltámadott Űrban az örök szeretetnek egész dicsősége találkozik Tamással s a szegény kételkedői oly fénnyel fogja körül, hogy térdre ros- kád s így kiált fel: „Én Uram és én IstenemI“ . Krisztus, a Tamás Ura és Istene ő. Könyörületességének egész teljességét egyetlen, kiválasztott embernek tékozlóan tudja odaajándékozni. Tamás a személyes kiválasztásnak e titka előtt talál ja magát. Ez idő szerint még 11 apostol van. A többi tíz már látta nyolc nappal előbb az Urat. Csak ő nem látta, mert nem volt jelen. S most újra találkozik velük a Feltámadott és ezúttal éppen csak Tamással foglalkozik. Ez a személyes kiválasztás titka. A sok-sok millió ember közül ezt az egy szánandó embert választotta ki, őt ragadta ki valamennyi ember közül. E titok előtt roskad térdre Tamás. Tamás kiválasztása annál bámulatosabb és megfoghatatlanabb, mivel épp itt nem lehet semmiféle különös érdemet észrevenni. Amit még tudunk Tamásról, annyi, hogy iker volt. Ikertestvéréről nem tudjuk, hogy tanítványnak hivatott volna el, mint a többi tanítvány-testvérpár. Hogy a ke- resztrefeszítés után, egyedül ö nem volt együtt a tanítványokkal, annak oka kétkedő természete volt. Semminek sincs már értelme számára. A többieknek, akik az Űr feltámadásáról beszélnek neki, nemcsak annyit mond, hogy nem tudja elhinni, hanem nyomatékkai leszögezi: semmiképpen! Ennyire beléje ette magát a kétely. És most erre az — emberileg szólva — lehetetlen tanítványra Jézus a könv őrület ességnek olyan teljességét szórja, hogy csak ezt tudja mondani: „Én Uram és én Istenem!“ Pedig ő szószerint az utolsó tanítvány volt. Ekképp teheti az Űrnak szabadon kiválasztó kegyelme az elsőket utolsókká és az utolsókat elsőkké. Vájjon ma is megvan az, hogy Isten bizonyos embereket kiválaszt a többiek eiőtt és közül? Vagy csak a bibliai időkre korlátozódik ez a kiválasztás? Szerető pásztori pillantása ma is tovább kutat. Nappal és éjjel Népeken és korokon át. Választó szere- tete ugyanaz maradt: az elveszettet keresi. Az a Feltámadott, aki egy Tamást választott apostollá, nem ha gyott fel azzal, hogy a bőn nioesará ból és a halál fertőjéből fuldoklókat helyezzen biztonságba a szárazra. Ha Isten tudott olyan embert olyan természetet, mint a Tamásé, tanít vánnyá választan’, hogy lehelne közöttünk csak “gv is olyan elveszett, aki ne lehetne gyermekké és örökössé? És mivel hisszük, hogy Krisztus a mi szabadítónk is akar lenni, ezért merészkedünk mi is arra, hogy mint Tamás, mi is „Ucmknnk és Istenünknek" szólítjuk őt. Az ő mentő és kiválasztó kegyelmének a legnagyobb csodája végeredményében mindig újra: mi magunk vagyunk. Walter LUthi Luther nem volt az az ember, aki ne látott volna világosan kora nagy kérdéseiben. Nem húzódozott attól sem, hogy Isten igéjével meg ne világítsa a nagy korprobiémákat. Ha ezt nem tette volna, akkor megfosztotta volna a keresztyén embereket attól, hogy a nagy sorskérdéseket Isten igéjének a fényében, a Szentírás zsinór- mértékén keresztül láthassák. Azért van Istennek egyháztérítő reformátora, hogy a Krisztusban hívőknek világosan megmutassa azt az utat, amelyet Isten akarata kijelöl népe számára. 1526 végén jelent meg Luther könyvecskéje ezzel a címmel: „Ob kriegsleutte auch ynn seligem standé seyn kuenden.“ Magyarul a Luther Társaság kiadásában jelent meg. Márton Jenő fordításában. — Természetesen az adott történelmi helyzetben szólalt meg Luther ige fényével megvilágított véleménye a kortársak számára s mondanivalója semmiképpen sem választható el attól a kortól, amelyben hangzott, azonban így is tanulságos és érdekes meghallgatnunk Luthert ma, 1951-ben, amikor a történelem újból az élet tanítómestere lehet, abban a vonatkozásban is. hogy eligazítson minket a békeharchoz való viszonyunkban is. Luther a nép fia, számos tapasztalatot szerzett arról, hogy mennyire kardesörtelők voltak a feudális földesurak, hiszen hatalmi érdekükért kel éit véreznie a dolgozó népnek, s ezért háború el en tiltakozó szava egyenesen kora uralkodó osztályának szól: „Semmiképpen nem lehet helyes, bogy háborút kezdjenek bármely űrnak bolond feje szerint. Mert azt mindenekelőtt li akarom mondani, hogy aki háborút kezd. annak nincs igazsága és méltányos, hegy az szenvedjen vereséget, vagy legalább végtére az bűnhődjék, aki először ránt kardot. így történt az közönségesen minden háborúban, hogy azok lettek vesztese , akik a háborút : ezdték és hogy ritkán verték meg azokat, akiknek védekezniük kellett. A világi hatóságot ugyanis az isten nem arra rendelte, hogy a békét megszegje és háborúságot kezdjen, hanem arra, hogy a békét őrizze és a háborút megakadályozza.“ Luther egészen komolyan vette az ötödik parancsot: „Ne öljl“ és mindazt, amit Jézus Krisztus hozzáfűzött a Hegyi Beszédhez. Amikor a népek közötti békét hirdeti, szavát mindig Isten igéjére alapozza. Bőségesen hivatkozik ószövetségi példákra. Amikor az Izráel fiai ok nélkül megtámadták a kananitákat, ők szenvedtek vereséget. Mózes IV. H. rész.“ Amikor pedig Juda királya, Amásia, gőgös üzenettel hívta ki háborúra Izrael- királyát, Joást, ugyancsak a háborús provokátor Amásiának kellett vereséget szenvednie. Az agresz- szor Akhábot hiába intette Isten emI bere, Mikeás a béke megőrzésére, Josafát királlyal együtt rátörtek a szíriai Rámóth Gileádra, de maga Akháb is ott veszett, elnyerve vérszomjassága jutalmát. (I Kir. 22.) Mikor pedig az efraimiták támadtak Jefte és Izráel fiai ellen, 42.000 emberüket vesztették el, Birák 12:6. szerint. Még a szentéletű Jósiás királynak is el kelleti esnie, amikor az egyiplomiakkal hadakozni kezdett (II. Kir 23:29.) És így tovább is mindig csak azt találod, hogy majd mindig azok vesztettek, akik a hadakozást kezdték“ — mondja Luther. A Szentírás háborúellenességét Luther a 68 zsoltár 31. versében látja összefoglalva: ..Elveszti az Isten azokat, akik gyönyörködnek a hábo ruhán.“ Jól ismerte Luther a háborús uszítókat is, de ugyanakkor hirdette azt is. hogy van mód azok megfékezésére, mert néhány véreskezű és véresszájú háborús izgató érdekeiért nem szenvedhetnek a békeszerető egyszerű emberek milliói. Mintha csak éppen a mostani háborús uszítás ellen írta volna Luther ezeket a sorokat: „De ha valamely űr vagy fejedelem ezen ő hivatalának és rendeltetésének nincsen tudatában, hanem azt hiszi, hogy ő nem alattvalóiért, hanem Szép szőke hajáért fejedelem, hegy Isten azért tette őt fejedelemmé, hogy hatalmának, gazdagságának, tiszteletének örvendjen, ebben gyönyörködjék és clbizakodjék, az a pogá- nyok közé való, sőt a bolondok közé. Az ilyenfajta akár egy férges dióért is háborút kezdene és nem nézne semmire, csakhogy könnytf mű kívánságát kielégítse. Az ilyent az Isten azzal tartja féken, hogy másoknak is van ám öklük s hogy a hegyen tű! is laknak ám emberek; így az egyik kard a másikat hüvelybe szorítja.“ A háborús uszítás nemcsak az egyes államfőknél és felelős vezetőknél található meg, hanem Luther azokat is kérlelhetetlenül leleplezi, akik a háború zavarosában akarnak halászni, s akik a háború „pártjának* közkatonáit alkotják. Szavai elsősor ban azok ellen a zsoldosok ellen irá nyúlnak (Landsknecht), akik a ha, borúból élnek s egyik fejedelemtői a másikhoz vándorolnak, hogy ..liá. borús munkát“ kaphassanak. De a zsoldosokon túl mindenkit leleplez nek Luther szavai, akik bármilyen nyereséget várnak és kívánnak mások vére, a háború állal s ez azért ma is szól mindazoknak, akik a háború egyelőre le nem leplezett közkatonái: • „Azok a zsoldos katonák, akik szerte kóborolnak az országban és a háborút keresik, holott pedig dolgozhatnának, tisztes mesterséget űzhetnének, s a' két így tunyaságuk vagy lelkületűk durvasága és elvetemültsége késztet arra, hogy idejüket elfecséreljék, nem igen állhatnak jól Istenükkel. Mert jó lelkiismeretid nem tudnak Isten előtt rámutatni életmódjuknak helyes okára, csak elvakult elbizakodottságtik hajtja őket a háború keresésére, hogy vad, fékevesztett életet élhessenek. Ellenben, ha valami munkára vagy mesterségre adnák magukat, és ezzel keresnék kenyerüket, ahogy azt Isten minden embernek meghagyta és kötelességévé tette, akkor nyugodt ielki- ismerettel élhetnének.“ A 425 esztendő távlatából megszólaló Luther látása a béke kérdésében ma is prófétai szó, amely eligazít mindnyájunkat ebben a kérdésben. Ha mi a Szentírás alapján és Lulher ezzel egybehangzó szava szerint tekintünk a béke megvédésének legfontosabb korproblémájára, akkor mi sem tehetünk mást, mint keresztyének és mint lutheránusok, mint hogy mi is szívvel-Iélekkel, hitből és Isten iránti engedelmességből csatlakozunk a világ békeszerető embereinek százmillióihoz, akik munkájuk éríelmét, népük haladását, családjuk boldogságát ezzel a követeléssel akarják védeni: „Békét akarunk!“ A háborús uszítás és spekuláció felé pedig hgngzik Isten örökkévaló üzenete, amelyre éppen Luther hívta fel a figyelmet: „Elveszti az Isten azokat, akik gyönyörködnek a háborúban/“ Dr. Ottlyk Ernő Ddkt tetkésv ács- Masz e-gg-Udzcát Alf Johanssen dán lelkész könyvet irt „Az orosz egyház ma" címmel. Arról ir benne a nyugati világ számára, hogy fel kell végre számolni a hamis elképzeléseket és hírveréseket. Az orosz egyház egyáltalán nem „katakomba-egyház“. Sőt ellenkezőleg, az egyház a Szovjetunióban nyíltan él papjaival, püspökeivel kolostoraival és igehirdetésével együtt. Különös- képpen megemlíti Nikolaj metropolis lát, akinek igehirdetései bőven jelennek meg nyomtatásban is. Idéz egy falimondást, amit egy orosz pap szobájában 'átott: „A papnak el kel! égni a Krisztus iránti sze- retetben, a tiszta és erkölcsös élet- ben, a másokért való imádságban, Isten igéjén naponta való meditálás- ban. az istentisztelet szolgálatában ét 1 népe iránti kölelesséytcljesítésben."
