Evangélikus Élet, 1950 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1950-09-03 / 36. szám

Evangélikus Élet 3 ajánlom pedig nektek Fékét... Különös prédikáció Közel ötven esztendeje annak, hogy az apostoli kor szellemének megfele­lően, ismét diakonisszák szolgálnak gyülekezeteinkben. Kezdetben nagyon sok meg nem értéssel találkoztak. Idegenkedve és gyanakodva nézett fe­léjük a gyülekezet és nem egy eset­ben a gyülekezet lelkésze is. Azt mondották: új szerzetrend ez, -más vallások intézményeinek utánzata. Ma már nélkülözhetetlenek gyülekezeteink szolgálatában. A diakónus ősi bibliai név azt a személyt jelenti, aki szolgál. így ne­vezi Pál apostol az első női diakó­nust, az első diakonisszát, Fébét, akit elküldött az ő levelével, hogy a római keresztyéneknek az Ige postása legyen. Így ajánlja őt a római gyülekezetnek: „Ajánlom pedig nektek Fébét, a mi nénénket, ki a kenkhréabeli gyüleke­zetnek szolgálója, hogy fogadjátok őt az Úrban szentekhez illendően, és le­gyetek mellette, ha valami dologban rátok szorul. Mert 5 is sokaknak pártfogója volt, nékem magamnak is.“ (Kőm. 16:1—2.) Fébé egyedül utazóit Korinthusból Rómába, át az akkor ismert világnak a legnagyobb részén. A gyönge női nemnek ilyen roppant nagy utat megtenni abban az időben egyáltalában nem tartozott a kényel­mes dolgok közé. ö azonban férfiakat megszégyenítő módon vágott neki a veszélyes útnak. Félelmet vagy fárad­ságot nem ismert. Az Ür hűséges szol­gálat, a szent ügyért való önzetlen lelkesedés vezette őt ezer veszélyen át céljához. És Fébé átment a világon... Fáradt, elcsigázott édesanyáknak se­gített elaltatni nyűgös gyermekeiket. Ilyenkor bölcsődalok születtek lelké­ben. Rabszolganőkkel megosztotta az élet terheit és a kézimalom zörgése közben a lélek örök szabadságáról beszélt. Mindenütt segített, vigasztalt, könnyeket törölt. Ha kérdezték ki­létét csak annyit válaszolt, hogy ő az Úrnak szolgálóleánya. Fébé örök példakép d mi diako­nisszatestvéreink számára is. A szol­gálat ma sem könnyű, legyen az nagy városban, falun vagy tanyán. Az Ür küldi őket szolgálatra, mint angyali védelem borul reájuk Krisztus Urunk főpapi imája: „Nem azt kértem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól“. (Ján. 17:15.) És diakonisszáink Fébé szellemében fáradhatatlanok és önzetlenek. Előt­tük lebeg az Ige: „Mert közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úr­nak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk az Úréi vagyunk. (Róm: 14:8—9.) A diakonisszák szolgálatát egy ál­talam jól ismert gyülekezetből ismer­tetem. A gyülekezet vezető lelkésze itt kezdetben nem nagyon rajongott a diakonissza testvérek szolgálatáért. „Hűségszegő férfiak és asszonyok, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Aki azért a világ barátja akar lenni, az Isten ellensége. Vagy azt vélitek, hogy hiába mondja az írás: félté­keny természetű a bennünk megszállt Leiek, ám nem is fukarkodik a kegye­lemmel, s ezért mondja (az írás), hogy Isten a magabízóknak ellene áll, az alázatosaknak azonban kegyel­mei ád. Ezért alázzátok meg maga­tokat Isten előtt, az ördögnek pedig álljatok ellent s akkor megfutamodik. Közeledjetek Istenhez és ö is köze­ledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeteket ti bűnösök és szenteljétek meg szíveteket ti kétszínűek! Vegyé­tek észre nyomorúságtokat, sírjatok és bánkódjatok miatta. Nevetésiek gyászra forduljon és örömetek szo­morúságra. Alázzátok meg magatokat az Ür előtt és feimagasztal titeket.“ (4,1—10.) Az a békéfelenség, felebarátunkkal és önmagunkkal való meghasonlás, amiről az előző versekben szó volt, csak tükörképe egy sokkal mélyeb­ben gyökerező háborúságnak. Annak az ellenségeskedésnek tünete és kö­vetkezménye ez, amiben Istennel ál­lunk. Az embernek ez az Istennel meg­romlott viszonya a Biblia tulajdon- képeni főtémája. Más és más oldal­ról mindig újra ezt a megdöbbentő valóságot állítja elénk: Isten ellen­ségei vagyunk! Mert mit jelent „a világ barátsága“? Nem azt jelenti, hogy örülni tudunk a teremtett világ szépségének, gyö­nyörködünk a virágban s a frissen hullott hóban, hogy egész erővel vet­jük magunkat hivatásunk teljesíté­sébe, hogy lelkesedünk az emberi kéz nagyszerű alkotásain, — hanem azl jelenti, hogy mindezt Isten nélkül tesszük, hogy kiszakítjuk magunkat az Atya kezéből, hogy a tékozló fiú da­cos 'útján járunk, hogy beleveszünk és beleszédülünk valamibe, ami jó dolog lehelne, de Isten nélkül pesze­Mikor megérkezett az első diakonissza testvér a gyülekezetbe, nem is nagyon vette igénybe szolgálatát. Ma minden­kinél nélkülözhetetlenebb munkatársa a lelkésznek. Bibliaköröket vezet, ima­órákat tart gyermekeknek és felnőt­teknek az anya és fiókgyülekezetben egyaránt. Végzi a szegénygondozás rendkívül nehéz munkáját és a beteg­ápolást. Mivel előzőleg évekig kór- J házban szolgált, annyira érti ez utób­bit, hogy még messze vidékre is őt hívják azok, akik egyszer megismer­ték. Tevékenyen részt vesz műsoros estek és szeretetvendégségek megren­dezésében. Látogatása nyomán a leg­több esetben még a teljesen közöm­bösök, vallásukkal szemben teljesen érzéketlen emberek is hivő, tempio- mozó keresztyénekké lesznek. Olyan * embereket visszavezetett az egyház­hoz nem egyet, akik hosszú évek. óta nem lépték át a templom küszöbét, mivel valami oknál fogva meghara­gudtak a gyülekezeti lelkészre vagy más vezető egyházi személyiségre. Sokszor szinte a csodával határos t dolgokat visz véghez ezen a téren, i Olyan embereket hoz vissza, — nem egyszer a szektáiktól —, a gyülekezeti közösségbe, akiknél már a gyüleke­zeti lelkész is felhagyott minden re­ménnyel. Ide kívánkozik még az alábbi eset is. Egy négy gyermekes hívő édesanya szeretett volna a szom­széd közstégben tartandó csendes napra átmenni. Igen ám, de felme­rült mindjárt a probléma, ki főzi meg az ebédet, ki vigyáz a gyerme­keire? A diakonissza testvér vállalko­zott. Másnap hajnalban olt volt. A boldog édesanya elindulhalott. A testvér egyedül maradt a gyermekekkel. Nemcsak rájuk vigyázott, nemcsak az ebédet főzte meg. Összeszedte az ösz- szes szennyes ruhát és kimosta, a zoknikat megstoppolta, a szobákat kitakarította. De ki tudná elsorolni mindazokat az áldásos munkákat, amiket egy-egy gyülekezetben a diakonissza testvérek végeznek és főleg azt, hogy hogyan jut idejük mindenre? Egykor a diakonissza Fébé odaha­jolt a beteg Pál apostol fölé ... So­kaknak pártfogója volt — írja Pál —, nekem magamnak is... Ma a diakonissza találkozik Krisztussal egy halálravált rongyos csavargó torzult vonásai mögött, egy-egy beteg hálás mosolyában. Azért jött, hogy párt­fogója legyen mindenkinek, akinek nincs pártfogója, hogy szeressen min­denkit, akit mások elhagylak, hogy könnyeket törüljön, vigasztalja azo­kat, akiknek nehéz a kereszt. Hallja egyre az ő Ürának szavát: „Amenyi- ben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb, atyámfiái közül, én velem •selekedtétek meg“. (Máté 25:40/b.) Templomos Nagy János delem és kárhozat —, mert Isten nélkül minden veszedelem és kár­hozat! így leszünk hűségszegők, házasság­törők. A Biblia képes nyelvén ez azt jelenti: Isten erős kötéssel magához fűzött bennünket, olthatatlan szere­tettel buzog érettünk, törhetetlen hű­séggel ragaszkodik hozzánk, — mint férj a feleségéhez, éleítársához. S amikor elfordulunk Tőle, Nélküle ren­dezzük be az életünket, akkor olya­nok vágyunk, mint a házasságtörő. És Isten ezt nem hagyja büntetlenül. Mert Ö féltékenyen szerető Isten! A Szentlélek nem hajlandó maga mel­lett vetélytársat megtűrni, egészen és osztatlanul akarja birtokolni szivün­ket. Ezt jelenti a szív megszentelése és a kezek megtisztítása: Isten egé­szen számot tart reánk. S onnan van minden nyugtalanságunk, keserűsé­günk, hogy nem egyedül Isién Lelké­nek adunk szállást, nem egyedül Neki engedelmeskedünk, hanem kettős éle­tet. élünk. Engedményeket teszünk az ördögnek ós perelünk az Istennel, holott fordítva kellene: az ördögnek ellenállni és Istennel megbékiilni. Hiszen Isten már megbékült ve­lünk! Jézus Krisztusban kötött velünk új szövetségei, Benne fogadott ne­künk örök hűséget. És mi ezt a hű­séget törjük meg újra s újra s ez el­len a szeretet ellen lázadozunk. Ez a nyomorúságunk s ezen kellene meg­rendülnünk és elkeserednünk. Akkor törnének fel belőlünk a tékozló fiú könnyei: Vétkeztem az én Atyám ellen! S akkor térnénk meg igazán: hazamegyek az én Atyámhozl Isten nem zsugori, hanem gazdag és bőkezű Isten. Nem a világ szépségét és gazdagságát sajnálja tőled, inkább úgy óv, mint az édesanya, aki kipor- ciózza az eledelt, hogy el ne rontsa gyomrát a gyermeke. Azt akarja, hogy igazi és elronthatatlan örömöd legyen. S ez csak úgy lesz, ha vele járod a világot, kézenfogva. Istennel a világ­ban. Ez a keresztyén élet. G. Gy. Szóa/ányéki Cscny&dúH Augusztusi vasárnap délelőtt. Kisebb­szerű orkán tombol a csengődi or­szágúton. Két férfi halad a poros úton; kerékpárt tolva beszélgetnek. Az egyik B. Kovács Pál, a tiboldi szórvány agilis gondnoka. A másik egy feketeruhába öltözött fiatalember, messziről meglátszik rajta, hogy papi­ember. A csengődi lelkipásztort he­lyettesítő teológus az, aki Kovács bácsival baiiag az országúton, hogy délután a tiboldi szórványban meg­tartsa a szokásos istentiszteletet. Bár a nagy szól miatt alig értjük egymás szavát, de azért Kovács bácsi az életről beszél és minden szavával bizonyságot tesz Jézus Krisztusról. — Bizony, Tisztelendő Úr — mondja — mi messze lakunk a csen­gődi imaháztól, de azért alig várjuk, hogy vasárnap legyen, hogy bemen­jünk a községbe meghallgatni Zoltán Nagytiszteletü úr prédikációját. Na­gyon szerelnénk, ha itt kini a tanya- csoportban is többször juthatnánk az Igéhez, de sajnos a Nagytiszteletű Úr csak havonként egyszer tud a sok munkája miatt kijönni. Hiába, sok a szórvány. Diakónust szerettek volna hívni, de előbb tem­plomra kell a pénz. Minden csengődi evangélikus s így Kovács bácsi is erről beszél a legszívesebben. — Istennek kegyelméből — mondja büszkén — ennek a hónapnak a 14-ik napján megkezdjük Csengődön Isién házának aiz építését. Nehéz, nehéz, de mi Isten Igéjének saját otthont aka­runk építeni. Reménykedünk abban is, hogy evangélikus testvéreink minden gyülekezetben felfigyelnek munkánkra és segítségünkre sietnek. Mához egy évre, ha Isten U úgy akarja, már a falak építésénél fogunk tartani. Beszél őszinte hittel mindenről, az életrői, a munkáról, amire büszke­séggel tekint. Bűnbánó lélekkel vallja be, hogy bizony a nagy nyári munka­időbein, sajnos mindennap nem tudja a családjával együtt olvasni a Szent- írást. Mégis, merem állítani, hegy jobban ismeri Istennek igéjét, mint sok „ráérő“ kegyes keresztyén. Beszélgetve lassan kiértünk a voCt urasági tanyaközpontba, ahol már várnak tanyai testvéreink. Némely csa­lád több kilométert gyalogolt. És ekkor ért a legnagyobb meglepetés. Már előre aggódva gondofitam arra, hogy hol fogok szolgálni az igével, mikor szerényen megmutatják azt a raktárhelyiségből átalakított termet, melyet ezután Istennek fognak szen­telni. Mikor a tisztára meszelt, ajtó, ab- labnélküli teremben az összegyűlt 42 léleknek elkezdtem, gyarló emberi szóval hirdetni Isten igéjét, úgy érez­tem, mintha az apostolok korában élnék. Nagyon szeretném ezzel a kis szór­ványlátogatással is felhívni a gyüle­kezetek lelkészeinek a figyelmét arra, hogy él Isten népe, csak meg kell keresni. Talán sok kilométeres gya­loglás után, de meg kell keresni. Az Ür majd meg fogja mutatni az utat. Csengődi szolgalársunk megtalálta az Úrnak ezt az útját. Töretlen, Is­tenbe vetett hittel és fáradságot nem kímélve jár az Úrnak megmutatott út­ján és viszi az igét szomjúhozó dol­gos parasztoknak az Ür Jézus Krisz­tust! A szórványban élő csengődi hívek megmutatják a mai Egyház igazi arcát. Bátran kiáltják hitükkel az or­szágba: élő, imádkozó és építő Egy­ház vagyunk. Messze elkísért és őrökké követni fog a tiboldi szórvány híveinek szív­ből fakadó éneke: „Az Ige kőszálként megáll, meg­szégyenül, ki bántja...“ Kamcr Ágoston Á halhatatlanság enefklikáfa „XII. Piusz pápa enciklikáját „Hu- mani generis“-1 legjobban akkor ha­tározhatjuk meg, ha a római pápa hajthaiatlanságának jelentékeny meg­erősödését látjuk benne. Ez legalább is a harcos katolikusok (catlolici mi­litant]) véleménye. A pápa végered­ményben Krisztus-Is'en egyenes utód­jának tartja magát és még azt sem enged: meg, hogy a teológusok egy pillanatra megáll jának, valamilyen val­lási, vagy textus magyarázatban, mi­után erről az enciklikákban már szóit. A többi Egyházak felé egy lépést se addig míg ezek Péter „törvényes örö­kösének“ teljesen be nem hódo'tak. Ez a rövid magyarázata az encikliká- nak, ha nem akarunk apró részle­tekre térni, XII. Piusz legújabb mű­vének. Ennyit az utókor számára, de a hívők közt a viták tovább folyó­todnak, hogy a lelkek megbékélésre jussanak és béke legyen az emberek között. Másrészt nem lett vo’.na sza­bad ennyire alábecsülni a tudományos haladást és az emberi kapcsolatok megvál! ozását napjainkban. Múltkor egy ismerősömmel talál­koztam az utcán. — Hová, hová? — kérdezem. — Az óráshoz megyek. — Nagyszerű, én is éppen oda in­dultam! Érdekes véletlen. — Igen, gyakran adódnak érdeke-s véletlenek az életben. — Menjünk együtt. Útközben aggodalmaink voltak, hogy vájjon nyitva találjuk-e az órás- boltot. Nem függ-e majd az ajtón a tábla: 2—3-ig zárva. Megérkeztünk. Az ajtó nyitva volt. Most már csak egy gondunk maradt: elvállalja-e az órás a javítást? először én kértem meg, hogy javítsa meg az enyémet. — Nem lehet nagy baja — mond­tam —. ma reggel még percnyi pon­tos volt. Délelőtt azonban egyszerre i megállt. Egészen fel van húzva, még- • sem akar elindulni. Pedig szolgála­tomban nagy szükség van rá. — Tessék kicsit helyet foglalni, szólt az órás, majd mindjárt megnéz­zük. Előbb azonban be kell fejeznem a kezemben levő munkát. • A mester, nagyítóval a szemén, munkája fölé görnyedt, mi pedig le­ültünk és vártunk. Kint az utcán egy kerékpáros su­hant el. Erről a barátomnak eszébe jutott, hogy nem mehetnénk-e vasár­nap kerékpárkirándutásra. Benne vol­tam a dologban. A kirándulás céljá­ban megegyeztünk, az indulás idő­pontját illetően azonban nem Judtunk dűlőre jutni... Barátom már kora reggel akart indulni, én pádig csak islentísztelet után. Kinevetett: „Iiyen maradi vagy még!? Számomra a ter­mészetjárás a legszebb istentisztelet. Ha hajnalban az erdőn keresztül visz az utunk és hallgatjuk a madarak énekét, a kakukszót, a 'ombssihoeást, sokkal inkább áhitaloskodunk, mint a templomban, ahol csak egy pap lo­csog valamit, amit maga sem hisz egészen“. Mielőtt válaszolhattam volna, meg­szólalt az órás és hívott, hogy mutas­sam meg az órámat. Felnyitotta és nagyítóval vizsgálgaíta a szerkezetet. — Szerencséje van. Látja: a má­sodpercmutató köré egy egészen kis gyapjúszál tekeredetí, ez állította meg az órát. Leszedte csipesszel a szálat s az óra nyomban elindult — nagy örö­mömre. Most barátomon volt a sor. Az ő órájának sem volt sok baja. Járt is. A másodpercmutató azonban meg­lazult és attól kellett tartani, hogy akadályozni fogja a nagymutatók járását. A mester felnyitotta az üve­get, de közben a mutató eltűnt sze­münk elől. — Jó lesz az óra másordpercmui- tató nélkül is — mondotta a mes tér. Hiszen anélkül is jár. — Ott kell annak lennie, tegnap még az üveg alatt volt. Talán a szé­lén elbújt valahol, vagv éppen a ki­nyitáskor esett ki. Nagyon szeret­ném, ha áz órán lenne, mert nél­küle mégsem igazi az óra. Talán megtalálja mester úr. — Nos, jó — szólt a mester —, akkor most papot fogok játszani, hogy az elveszettet megtaláljam. Barátom zavart lett, megértette a célzást. A mester feltette nagyítóját s való­ban csakhamar előkerült s a helyén volt a mutató. — Látja — szólt a barátomhoz —, ez az órán az egyetlen nélkülöz­hető alkatrész. Az óra nélküle is jár. Csupán azért van, hogy az em­ber kényelmesen, egy pillantással megállapíthassa: jár-e a? órája vagy sem. — Nos, ugyanígy áll a dolog az emberrel a világban. A föld elő­írt pályáján szalad nélküle is. Miért vannak akkor rajta emberek? Én azt hiszem, Isten a saját örömére te­remtett bennünket, egyetlen értel­mes lényeket. Nem nyúlunk bele a világmindenség hatalmas szerkeze­tébe s éppen olyan kevéssé vagyunk fontosak ennek a számára, mint ez a kis mutató az óra számára.' De nézzen csak meg a nagyítómmal egy pár órát itt. Például ezt, látja? Vagy ezt itt. Érti uram, mit akarok mu­latni? Hol rakódott le a legtöbb por, piszok? Ügye itt a másodpercmutató körül. A védőüveg ellenére is ilyen sok a piszok. — Látja fiatal bará­tom, ezért rendelt Isten ünnepet. Ezen mutatja meg nekünk Isten igé­je, hogyan óvhatjuk meg a világnak és a bűnnek a piszkától. Ha nem lenne az órákon védőüveg, mennyi­vel gyorsabban szennyeződnének, porozödnának a szerkezetek! Ha mi emberek nem mehetnénk Isten igé­jének védelme alá, nem lenne vé­delmünk a bűn ellen. Megérti, úgy-e? — Szólhat a kakuk, amilyen szépen csak tud. s a madarak is énekelhet­nek, ha maga után futnak a termé­szetbe a bűnei, nem ér semmit a természet minden szépsége sem. — Láthatta a másik óránál, hogv egy kis szálacska állította meg az egész szerkezetet Kis okok nagy hatása. Egy kis szál csupán és sok nagy ke­rék megáll. Azt mondotta az előbb, hogy nem áll meg a világ, ha mi, kis emberek bűnözünk. Persze, hogy nem áll meg, de milyen istenítéleteik zúgnak el emiatt a föld felett. Gon­doljon csak az özönvízre. Noé nap­jaiban talán másként vétkeztek az emberek mint mi? Noét kinevették, mikor a bűnről beszélt nekik, de el­múlt a nevetésük, mikor „az ég csa­tornái megnyíltak". Azt ajánlom azért magának fiatal barátom, ne a természetet, hanem a természet te­remtőjét imádja. — De nézze csak, mester úr — vélte a barátom — az emberek ke­resztyénnek nevezik magukat, s én sokat ismerek, akik minden vasár­nap templomba szaladnak és mégis annyi hazugságot, irigységet, gyűlö­letet látok az életükben, hogy utálat nézni. Hogyan lehet ez? — Kedves barátom, ez azért van így, mert sokuknál érvényes az a közmondás: Mosd meg a bundám, de ne legyek nedves. Sokan úgy hal- gatják a prédikációt, hogy az más­nak szól, a legtöbbnek pedig egyik fülén be, a másikon ki. Olyanok ezek, mini az az ember, aki kimossa a szemét, de másutt piszkos marad, isten igéjének igazi hallgatója a pré­dikáció alkalmával olyan tisztító vi­zet kap, mellyel egész héten át mo- sakodliatik. Mikor az órásüzletet elhagytuk, barátom így szólt: — Te, olyan prédikáció volt ez, amit egész életemen keresztül nem felejtek el. Igaza van az öregnek. Másnap csak Istentisztelet után indultunk a kirándulásra. Z. S. Ez Isten igéje „Szeresd az Urat, a te Istene­det teljes szívedből... és a te fe­lebarátodat. mint magadat“ Lukács Evang. 10:27. „Ez az Ige egybefoglalja mind­azon jócsalekedeíeket, melyeket egymás iránt gyakorolnunk keli, mint ahogyan Mennyei Atyánk gyakorolta s gyakorolja velünk szemben szüntelenül azokat. Elég­szer hallottátok, hogy nem Isten­nek van szüksége jócselekede­teinkre, hanem felebarátainknak. Istent sem erősebbé, sem gazda­gabbá nem tehetjük cselekede­teinkkel. Az embereket azonban igen. Nekik kell hát azokkal szol­gálnunk s nem Istennek. Mindezt számtalanszor hallottátok: Isten azt akarja, hogy egyszer már meg is jegyezzétek. A hit egyedül Istent illeti. Ez­zel fogjuk fel Isten dolgait. Eb- ( bői születik azután a cselekedet, mellyel felebarátainknak szolgá­lunk. A hit befelé és felfelé Istenre néz, a cselekedet pedig kifelé és lefelé a felebarátra.“ Luther POSTALÁDA Konferenciai reformot Szerkesztő Uram! A nyári konferenciák eddig is sok száz testvérünknek nyújtottak lelki elcscndesedésrc és erősödésre alkal­mat. Sokan összekapcsolták a konfe­rencián való megjelenést az üdüléssel is, mivel szabadságuk idejéből ez utóbbira több nem tellett Amit, ezek előrebocsátásával írok, rém pnnaszképen, hanem tapaszlalu;- I;énen írom. Általában a konferenciák délelőttje túlzsúfolt szokott lenni. Kezdődik reggeli ábitattal, utána bib­liakörökben csoportos összejövetel kö­vetkezik, majd egy előadás s rends*“, rint még egy előadás. Közben kis szünetek. Mindegyik előadó arra tö­rekszik, hogy a maga témáját részle­tesen tárgyalja s ennek következté­ben ez kb. négy órát vesz igénybe. Egy felnőtt ember folyamatosan mintegy 35 percig tud odaadóan fi­gyelni, lehál ez a konferenciai beosz­tás teljes leiki fáradtsággal jár. Azt hiszem, hogy éppen az ügy ér­dekében, jobb lenne, ha a konferen­ciák beosztásában bizonyos reform“! hajtanának végre a rendezők. Keve­sebb előadás lehetővé tenné a beszél­getést azok között, akiknek sok mon­danivalójuk van egymásnak. Erős vár a mi Istenünk! ÉDESANYÁM. A napot mindig a szoba sarkában ülve, Bibliával kezdi, öreg kötői ez, a maga széteső és újra meg újra összeerősített lapjaival, és folyton újólag ót meg áivarrt elnyűtt fede­lével. Más könyveket csak olvas, de ezt valahogyan egészen különlege­sen. Ajkai mozognak, mintha han­gosan olvasná, arca pedig valami különlegesen nyugodt. Azután abba­hagyja az olvasást, de bibiiája so­káig fekszik még nyitva ölében, s arca nem változik. Felkel, dóigá­hoz fog és egész nap árasztja m’a- gáből a békességet. Még éjjel is, Jakab levele az egyházhoz Isten és világ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom